Search this site

Az irodalom a finom megfigyelések tere. Olyan tér, amelyben – kifejezetten megnevezett módszer nélkül, ám nagy nyelvi pontossággal, szabadsággal és az eredményre való nyitottsággal – újra meg újra fontos felismerések születnek a világról és az emberi létezésről. Gyakran éppen a nehéz és összetett témák azok, amelyek nagy esztétikai erővel válnak átélhetővé és szemléletessé: háború, erőszak és halál, vagy – mint a jelen műben – hatalom és pénz. A pénz témája ősi. Már Arisztophanész is komédiájának tárgyává tette a gazdagságot; Peter Hacks 1993-ban Geldgott című darabjában nyúlt hozzá újra. Az Unter Tieren a modernitásból egészen az antikvitásig vezet vissza. A darab intenzív párbeszédet folytat Platónnal, mindenekelőtt azonban Parmenidésszel. Híres mondata – „A létező van; a nemlétező nincs” – újra meg újra felbukkan, változik, és ki is fordul önmagából. Jelinek nemcsak azt kérdezi, vajon a pénz létező-e, hanem azt is, hogy egyáltalán mi a pénz, miért vágyunk rá ennyire, és mit jelent ez a vágy az emberi élet számára. Ezzel máris eljutottunk a mű alcíméhez: „Pénzt vagy életet”. Az alcím a „Prológus az erkélyen” után következik, ahol a galambok békés üzeneteiket hirdetik, és arra emlékeztetnek, hogy az ember sokat idézett, önmagának köszönhető kiskorúsága mögött jó néhány dolog továbbra is magyarázatra szorul – mindenekelőtt a hatalom és a tőke kérdése. Az alcím világossá teszi: a pénz és az élet két különböző dolog. A szöveg újra meg újra ugyanazt a kérdést járja körül: hogyan válik egy érméből vagy egy darab papírból ilyen mérhetetlenül hatalmas társadalmi valóság? A szöveg összetett. Megtagadja a kényelmes megértést, és arra készteti olvasóját, hogy maga is aktívan gondolkodjék. Az igazi művészi fogás azonban máshol rejlik. Az alcím után állatok, sőt még egy mérgező növény, a medvetalp is megszólal. Mindannyian szokatlan perspektívából világítják meg a pénz és az élet viszonyát. A perspektíva mindig döntő – nem csak a művészetben. Minél pontosabban látunk, annál közelebb kerülhetünk a helytálló felismeréshez. Megtanulni látni nem puszta szólam; már Rilke is tudta, milyen nagy jelentősége van ennek. Ma úgy tartják, még a növények is képesek kommunikálni egymással; az állatok pedig bizonyosan. Van nyelvük, és saját fajukon belül megértetik magukat egymással. Olyan társadalmi diskurzust azonban, amely tartósan alakítaná környezetüket, aligha hoztak létre – legalábbis nem úgy, ahogyan az ember teszi. Háziállataink persze nagyon is hatnak ránk, olykor meglepő intenzitással – a jól működő kapcsolatok figyelemre méltó példájaként. Ám éppen az emberi diskurzusból való kimaradás különbözteti meg őket alapvetően tőlünk. Jelinek irodalmilag eltörli ezt a különbséget, és ebben rejlik a darab egyik lényegi vonása. Állatai hangot kapnak, s ezzel együtt a diskurzus és a megszólalás jogát is; szavuk hatása messze túlnyúlik az állatvilágon. Mivel rendszerint nem részesei az emberi diskurzusoknak, és azok nem formálták őket úgy, ahogy bennünket, nagyrészt autonóm, csaknem ideáltipikus megfigyelőkként és szónokokként jelennek meg. Fontos azonban hangsúlyozni: nem maga a diskurzus a probléma. Ehhez járul, hogy az állatok évszázadok óta kulturális jelentések hordozói, vagyis eleve „mondanak” valamit. A róka például ravasz, a galamb a béke jelképe, a patkány intelligens és alkalmazkodó, a kos pedig ellenálló. Jelinek átveszi ezt a hagyományt, majd újraformálja. Az állatok különböző hangokká válnak, amelyek ugyanazt a tárgyat különféle világokból és perspektívákból szemlélik. Feltárják a pénzt, a vallást, a nyelvet és még sok minden mást: szüntelenül felfednek és elfednek. A darabból vett példa a mai, Ausztriában használatos nyelvhasználatra jellemző – amely elsősorban a politikai és a médiadiskurzusban mindenütt jelen van –, a következőképpen hangzik: „Polgáraink, vállalkozóink és vállalkozásaink számára szolgáltatásorientált közigazgatás akarunk lenni. A saját szájával mondja ezt, az igazgató asszony.” Különösen analitikussá ott válik a szöveg, ahol Jelinek közvetlenül találkozik Parmenidésszel. Többször is elhangzik, hogy a pénz nem származhat a nemlétezőből – néhány sorral később azonban a bankok és a hitel mégis a semmiből hozzák létre. Parmenidész, úgy tűnik, se igazolást, se cáfolatot nem kap. Talán a birka fogalmazza meg a legpontosabban a problémát: „Hiszen minden a létezőből keletkezik, ez köztudott, csakhogy ott már nincs semmi; a gazdagság, ugyan honnan jöhetne máshonnan? Valaminek lennie kell, hogy még valami hozzájöhessen.” A létező tehát nincs, vagy legalábbis nincs jelen elegendő mértékben. Így az a döntő átalakulás sem mehet végbe, amelynek eredményeként valami valóban létezővé válhatna. Legalábbis így is értelmezhető a birka kijelentése. Konklúzió Sokan az Unter Tierent első pillantásra a pénzről szóló darabként olvasták. Valódi témája azonban ennél sokkal alapvetőbb: a megismerés feltételei, ha úgy tetszik, az igazság kérdése – annak kérdése, ki képes felismerni, és hogyan válhat felismerhetővé. Ezen a ponton szinte magától kínálkozik a kapcsolat Pierre Bourdieu-vel, aki egyébként különösen nagyra becsülte Elfriede Jelineket és Thomas Bernhardot. A tiszta esztétika történeti genezise című tanulmányában (ford. Seregi Tamás, 2013) a társadalmi valóságról ezt írja: „Amikor a dolgok és a hangoltságok közvetlenül illeszkednek egymáshoz, vagyis amikor a szem annak a mezőnek a terméke, amelyet nézünk vele, minden azonnal értelmesnek és értékesnek tűnik a mezőben.” Eszerint egyetlen társadalmi termék sem azért rendelkezik értékkel és jelentéssel, mert önmagában értékes és jelentéses volna. Azért tűnik értékesnek, mert a társadalmi rend – mindenekelőtt a diskurzusok tere – olyan habituális észlelést hoz létre, amelynek révén az emberek a létrehozott termékeket, a legkülönfélébb okokból, magától értetődőnek látják. Mintha itt figyelemre méltó költői és szociológiai egybeesés mutatkozna – olyan egybeesés, amely nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy a két perspektíva hasonló helyről tekint ugyanarra a tárgyra. A darab vége elmozdítja, egyúttal teljessé is teszi mindazt, amit addig olvashattunk. Nem véletlen, hogy most egy kutyatetem szólal meg. „Most már csak a holtak beszélhetnek” – hangzik rögtön az utolsó fejezet elején. A hang abból a világból érkezik, amelyet addig számtalan tényező, mindenekelőtt a pénz és a gazdasági hatalom határozott meg, ám egyúttal kívül is kerül rajta. Egyszerre az ember kerül a középpontba. A kutyatetem diagnózisa szerint hiányzik belőle „az értelem, hogy bármit is felfogjon”. A mű súlypontja ezzel esztétikai és ismeretelméleti természetűvé válik. Politikai és gazdasági vonatkozásai – mint Jelineknél oly gyakran – intellektuális funkciót kapnak. Hatásuknak messze túl kell mutatnia az irodalmi mezőn, és ideális esetben azokat is el kell érnie, akiknek tényleges társadalomalakító hatalmuk van. A döglött kutya közvetlenül ehhez az olvasóhoz fordul – ahhoz, aki „már megint menne”, „Malle felé”, alighogy belépett az olvasás világába. Éppen ennek a menekülő, talán befolyásos olvasónak szegezi Jelinek az egész darab talán legfontosabb mondatát: „Az emberi szellem még nem vitt véghez erőteljesebb tevékenységet a gondolkodásnál.” Az emberi szellem, amennyiben felismeri és megőrzi saját emberségét, nagyon is képes viharokat lecsendesíteni, életet megőrizni és pusztulást megakadályozni. Az ember azonban – pontosabban: az önmagától és a világtól elidegenedett ember – gyakran nem él ezzel a lehetőséggel, és erejét mindinkább önmaga ellen fordítja. Tűzvihar, pusztítás és önpusztítás így nem a természet végzeteként, hanem az emberi cselekvés következményeként jelenik meg. A döglött kutya egyáltalán nem adta fel. Mindvégig beszél, mert minden ellenére hisz menekülő olvasóinak megismerőképességében. Utolsó figyelmeztetése már magának a könyvnek is szól, amelyet „vezeték“-nek (ném. Leitung) nevez, s amelyről senki sem tudhatja pontosan, „mi van benne, és mi akar már megint uralkodni fölöttünk. Fedje el a belsejét, és maradjon nyugton.” Ez az önreflexív „vezeték” azonban nem csupán a könyvet jelenti. Egyúttal azokra a csatornákra is utal, amelyeken a kulturális áramlatok mozognak. A mű nem arra szólítja fel olvasóját, hogy vakon bízzon ebben a vezetékben. Arra szólítja fel, hogy olvassa – és gondolkodjék maga. Az Unter Tieren tehát jóval több kapitalizmuskritikánál. Ragyogó irodalmi ösztönzés arra, hogy újra meg újra megvizsgáljuk saját gondolkodásunk előfeltételeit. Kant híres, önhibából fakadó kiskorúsága ebből a perspektívából csak részben tűnik önmagunk hibájából eredőnek. Egy társadalom preferenciái, vonzalmai és ellenszenvei – vagyis az, amire az emberek figyelmüket irányítják – sokat elárulnak annak állapotáról. Mindez azonban kevésbé az egyes ember gondolkodási képességétől függ, mint a társadalmi tér strukturális feltételeitől. Elfriede Jelinek (© Claudia Müller) E recenzió címe – „A jelenkor szellemének árnyékában” – innen nyeri el valódi jelentését. Az Unter Tieren egyfajta fordításaként értendő. Minden társadalomnak van – akár tetszik, akár nem – egy ilyen „vezetéke”. Képszerűen jeleníti meg azt, amit Pierre Bourdieu a hatalom mezejének nevez. Ebben a „vezetékben” a történelem folyamán a tőke két különböző formája rendezkedett be: a gazdasági és kulturális tőke. A két pólust a társadalmi tér legbefolyásosabb szereplői foglalják el. A „vezeték” akkor hibásodik meg, amikor az áramlatok egyensúlya felborul, és az egyik tartósan maga alá gyűri, illetve saját árnyékában tartja a másikat. Jelinek darabjában az a benyomás keletkezik, hogy a gazdasági logika a társadalmi élet mind több területét hatja át, miközben a kulturális, filozófiai és művészi erők egyre inkább veszítenek befolyásukból. Ez szükségképpen nyomás alá helyezi egy társadalom kapcsolatteremtő képességét: azt a képességét, hogy tartós és életképes kapcsolatokat alakítson ki és őrizzen meg a természettel, embertársaival, az állatvilággal, más élőlényekkel és magukkal a dolgokkal. E zavar okai többek között az intellektus túlságosan halk hangjában és a gazdasági diskurzus túlhatalmában kereshetők. Ezért zárul a darab a halott sürgető intésével: „Hárítsák el nyelvemről ezeknek az embereknek az őrületét…” Ezzel mintha minden elhangzott volna. Egyetlen kérdés marad nyitva: miért nem sikerült a politikának évtizedeken át megőriznie a pénz és a kultúra közötti egyensúlyt? Jelinek darabja nem válaszolja meg ezt a kérdést. Annál nagyobb erővel hozza létre. Elfriede Jelinek: Unter Tieren. Rowohlt, 2026. A darabot a Burgtheater és a Salzburgi Ünnepi Játékok koprodukciójában mutatják be augusztus 16-án. Ősztől a Burgtheaterben lesz látható. A regényből származó magyar nyelvű idézeteket a recenzió szerzője fordította. Péter Zoltán (1963), doktori tanulmányait a Bécsi Egyetem Szociológiai Intézetében végezte. A Kultúra- és Toleranciakutatási Egyesület vezetője. Aktuális kötete: Iskola a tolerancia határán Aktuális projektje: Kapcsolatteremtő képesség mint az integráció alternatívája

Kevesebb támogatás, szűkülő műsoridő, egyre kevesebb önkéntes – mégis kitart a burgenlandi magyarság egyik legsikeresebb intézménye. Somogyi Attila, a Magyar Népcsoporttanács elnöke és a Burgenlandi Magyarok Népfőiskolájának vezetője interjúnk második részében őszintén beszél a népcsoport-támogatások elosztásáról, a magyar nyelv oktatásának kihívásairól, a burgenlandi magyar média helyzetéről, valamint arról, miért csak elhivatottsággal lehet ma közösséget építeni Ausztriában. Seidler Andrea: Nemcsak a Magyar Népcsoporttanács elnöke vagy, hanem a Burgenlandi Magyarok Népfőiskolája egyesület vezetője is. Mióta működik az egyesület? Somogyi Attila: 1990 óta, vagyis immár 36 éve, bár akkor még más néven, Magyar Nyelvi és Kulturális Népfőiskolaként alakult meg. Az alapítók között volt Rácz András, Alsóőr tanítója és iskolaigazgatója, valamint többek között Pathy Lívia, Steiger Miklós és más pedagógusok is. Engem akkor kértek fel az egyesület vezetésére, amikor a szervezet már szinte a megszűnés szélén állt a hosszabb ideje tartó tétlenség miatt. Az akkori vezetőség egyik tagja, Decker János keresett meg, aki történetesen egy tanítványom édesapja volt, és megkérdezte, nem vállalnám-e el az elnöki feladatokat. Az első dolgunk az volt, hogy programot készítettünk. Még saját kezűleg hajtogatott szórólapokon hirdettük meg a magyar nyelvtanfolyamokat, a magyar népzenei foglalkozásokat, a burgenlandi magyar népzenei kurzusokat, külön hangsúlyt fektetve a felsőőri dalhagyományra. Nagyon szép időszak volt. Az idősebb felsőőriek, akik még ismerték ezeket a dalokat, lelkesen jártak össze a Drobits vendéglő hátsó termében. Együtt énekeltek, valaki mindig hozott harmonikát is. Ott fogalmazódott meg bennem, hogy ezt szervezett tanfolyami formában is tovább kellene vinni. Később citeratanárt hívtunk, hiszen a citera a klasszikus magyar népzene egyik jellegzetes hangszere, hangzása azonnal a magyar népzenét idézi. Először a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület keretében szerveztem meg a citeraoktatást, létrehoztam egy gyermekcsoportot, később pedig a Kétnyelvű Szövetségi Gimnáziumból is sikerült gyerekeket bevonni. Így folytatódtak a népzenei tanfolyamok, felnőttek is csatlakoztak, nyári táborokat kezdtünk szervezni, miközben természetesen továbbra is futottak a nyelvtanfolyamok: hét közben gyermekfoglalkozások, magyarórák felnőtteknek és minden szintet lefedő nyelvi kurzusok. Őri Banda A 2000-es évek közepén értük el a csúcspontot: egyszerre tizenhat tanfolyam működött. Ez Magyarország európai uniós csatlakozásának időszaka volt. Óriási volt az érdeklődés, alig győztem oktatókat találni, akkora volt a kereslet. A népzenei program is önálló életre kelt. A tanfolyamok résztvevőiből és a nyári táborokban a népzenéért lelkesedő gyerekekből olyan közösség alakult ki, amely Felsőőrön is folytatni akarta a közös muzsikálást. Így született meg az Őri Banda, amely ma Ausztria legrégebbi – immár huszonöt éve – folyamatosan működő magyar népzenei együttese. Ez idő alatt három CD-t és egy oktatókönyvet is megjelentettünk. Seidler Andrea: Valóban, mindez a te kezdeményezésedre indult. Somogyi Attila: Igen. Később a citerásokat és az énekkör tagjait korosztályok szerint is szétválasztottuk, ma már külön utánpótláscsoportunk is van. Mindez a Népfőiskola egyesület keretében működik, és természetesen az Őri Banda szintén továbbra is aktív. Sok értékes anyaghoz jutottunk. Magyarországról sikerült megnyernem Földesi Jánost, kiváló népzenetanárt, akivel közösen jelentettük meg a burgenlandi magyar népzene oktatókönyvét Kertész Gyula népdalgyűjtésére alapozva. Kertész Gyula volt az első, aki nagyobb mennyiségben gyűjtötte össze a burgenlandi magyar népdalokat. Kodály Zoltán munkatársa volt, az MTA Népzenekutató Csoportjában dolgozott, de a gyűjteménye soha nem jelent meg. Az anyagot azért bízták ránk, mert addigra már mi is fel tudtunk valamit mutatni: elkészült első lemezünk, a Burgenländisch-ungarische Volksmusik I. Ez nagy elismerést váltott ki, és ennek köszönhetően személyesen kaptam meg a teljes gyűjteményt. A projekthez a Szövetségi Kancellária és Burgenland tartomány is támogatást nyújtott. Ahhoz azonban, hogy ezt az úttörő munkát el tudjuk végezni, rengeteg személyes elkötelezettségre és önkéntes munkára volt szükség. Nemcsak a tankönyvet adtuk ki, hanem rögtön egy hanganyaggal kiegészített CD-t is készítettünk hozzá. Emellett birtokunkban vannak az eredeti népzenei gyűjtések hangfelvételei is. Seidler Andrea: Hány tanfolyam működik jelenleg? Somogyi Attila: Jelenleg hét kurzusunk van. Ez már jóval kevesebb, mint korábban, mert sajnos jelentősen visszaesett az érdeklődés a magyar nyelv iránt. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy a kereslet egyre inkább az online tanfolyamok felé tolódik, ezek ma már népszerűbbek. Továbbra is nagyon keresettek azonban a nyári intenzív kurzusok, amelyeket minden évben megszervezünk. Ezekre még mindig sokan jelentkeznek. A nyári egyhetes képzéseket inkább személyes jelenléttel tartjuk, mert Felsőőrön gazdag kísérőprogramot is kínálunk. Részben Magyarországra is szervezünk kirándulásokat, ezért léteznek kéthetes és háromhetes változatok is, bár messze a legnépszerűbb az egyhetes intenzív kurzus. Emellett kihelyezett nyári nyelvi heteket is szervezünk, például a Balatonnál. Nemcsak gyerekeknek, hanem felnőtteknek is kínálunk intenzív nyelvi táborokat. A felnőttek természetesen esténként szabadon is szervezhetnek maguknak programokat, hiszen rájuk már nem kell felügyelni. Ugyanakkor számukra is szervezünk kulturális és közösségi programokat, amelyekhez bárki csatlakozhat. Nyári tábor Seidler Andrea: Mindez a helyi népfőiskola keretében működik? Gyakran felmerül a kérdés, hogy miért nem működtök szorosabban együtt a helyi népfőiskolával. Somogyi Attila: Természetesen együttműködünk, különben most sem itt ülnénk. Használjuk az infrastruktúrájukat. Ez valójában a Burgenlandi Népfőiskolák Tartományi Szövetsége. Az irodát ingyen használhatjuk, a tantermeket pedig óradíjért vehetjük igénybe, de nagyon méltányos, baráti áron. Ez valóban nagy segítség, és természetesen élünk az együttműködésből adódó szinergiákkal. A programjaink szerepelnek a burgenlandi népfőiskolák közös programfüzetében is. Rendezvényeinket onnan lehet felismerni, hogy a jelentkezési címnél a VHS Ungarn szerepel. A jelentkezések adminisztrációját én intézem. Seidler Andrea: Ha a te személyedet nézzük, mi a hivatalos tisztséged: elnök, ügyvezető, igazgató? Ez már nem önkéntes népcsoporti munka, hanem egy főállás, ugye? Somogyi Attila: Igen, ez természetesen egy állás. Emellett működtetünk egy akkreditált nyelvvizsgaközpontot is. Ehhez megfelelő egyetemi végzettségű nyelvtanárnak kell lenni, és folyamatos továbbképzéseken kell részt venni, ami időben és anyagilag is komoly ráfordítást jelent. Ugyanakkor erre az intézményre van igény, hiszen a megszerzett nyelvvizsga a résztvevők szakmai előmenetelét is segítheti. Az érdeklődés ugyan az utóbbi időben visszaesett, de elképzelhető, hogy az új politikai helyzet hatására ismét növekedni fog. Seidler Andrea: A Szövetségi Kancellária támogatásán kívül miből finanszírozzátok a működéseteket? Somogyi Attila: Elsősorban a tanfolyamok részvételi díjából. A nyelvtanfolyamokat úgy kalkuláljuk, hogy önfenntartók legyenek. Burgenlandban mi vagyunk az egyetlen olyan egyesület, amelynek a nyelvkurzusaihoz nincs szüksége külön támogatásra – ezeket teljes egészében a tandíjak fedezik. Nyereséget nem termelünk. Éppen ellenkezőleg: az a célunk, hogy minél többen tanuljanak magyarul. Ez különbséget jelent a regionális és a tartományi népfőiskolákhoz képest is. Ott magasabb tandíjat kérnek a magyar nyelvtanfolyamokért, mert abból a saját személyzetüket is finanszírozniuk kell. Az én állásomat viszont a Szövetségi Kancellária támogatja, ezért megengedhetjük magunknak, hogy kedvezőbb áron szervezzük meg a magyar nyelvoktatást, mint a profitorientált szolgáltatók. Ez a népcsoport számára közvetlen előnyt jelent. Kifejezetten olyan magyar nyelvtanfolyamokat is kínálunk, amelyek a népcsoport tagjainak szólnak, akik már valamennyire beszélnek magyarul. Az ilyen középhaladó vagy haladó kurzusok a hagyományos népfőiskolák kínálatában többnyire hiányoznak, ott általában csak kezdő tanfolyamok indulnak, amelyek gyakran már a negyedik félévre megszűnnek. Emellett továbbra is nagy az érdeklődés a nyelvvizsgák iránt. Például rendőrök is jelentkeznek hozzánk, mert egy sikeres nyelvvizsgával akár magasabb fizetési kategóriába is kerülhetnek. Több ilyen hallgatónk is volt már. Az ECL C1-es vagy B2-es nyelvvizsga valódi szakmai előnyt jelent számukra. A B2-es szintet például egyetemi felvételihez szükséges nyelvtudás igazolásaként is elfogadják. Egy dolgot azonban nem teszünk, amit sok más, a Szövetségi Kancellária által támogatott egyesület igen: nem szervezünk német nyelvtanfolyamokat. Ez nem tartozik a népcsoporti feladataink közé. Kapunk támogatást Burgenland tartománytól és az Oktatási Minisztériumtól is. A minisztériumi támogatás a népfőiskolai rendszeren keresztül érkezik: a teljes összeget a népfőiskolák kapják meg, ebből jut hozzánk a ránk eső rész. Seidler Andrea: Szerinted elegendő-e az ausztriai magyar nyelvű médiakínálat? Elégedett vagy azzal, ami jelenleg rendelkezésre áll, vagy lenne-e még helye további fejlesztéseknek? Somogyi Attila: Erről is írunk abban a nyílt levélben, amelyet a politikusoknak címeztünk. Az ORF jelenléte természetesen fontos, hiszen garanciát jelent a minőségre, és ennek a népcsoporti műsorok esetében is így kellene lennie. Ugyanakkor ezen a területen bőven lenne még mit fejleszteni – elsősorban a műsoridő tekintetében. Ha összehasonlítjuk magunkat a horvát népcsoporttal: létszámban nem vagyunk sokkal kevesebben, a horvátoknak mégis hetente van egy legalább huszonöt perces televíziós műsoruk. Nekünk, magyaroknak ezzel szemben mindössze kéthavonta jut egy valamivel több mint húszperces adás. Ez évente hat alkalmat jelent. Hat műsor egy évben – ez rendkívül kevés. Magyar nyelvű rádióműsor természetesen van, az jól működik. A problémát azonban az jelenti, hogy nyelvileg már a nyelvcsere utolsó szakaszában vagyunk. Alig akad olyan fiatal, aki megfelelő szinten beszél magyarul. Ezért ezen a területen gyakran Magyarországról kell szakembereket bevonnunk. Ők viszont természetesen nem kötődnek olyan szorosan az őshonos magyar népcsoporthoz, nem ismerik annak belső viszonyait és kapcsolatrendszerét, ami időnként a műsorok tartalmán és szemléletén is érződik. Ez nemcsak a regionális ORF-re igaz, hanem más médiumokra is, legyen szó a Rólunk magazinról vagy a Mora Rádióról. A Morát kevésbé ismerem, hiszen négynyelvű internetes rádióként működik. Én magam leginkább az ORF műsorait követem, bár természetesen az online adásokat és a podcastokat később is meg lehet hallgatni. Amit azonban valamennyien szeretnénk, az egyértelműen több műsoridő. A jelenlegi helyzet tarthatatlan. Az, hogy egy rendezvényről csak két hónappal később számolnak be, egyszerűen sértő a népcsoport számára. Arra pedig mind a mai napig senki sem tudott érdemi magyarázatot adni, miért van ez így. Politikai választ sem kaptam erre. Annak idején Raab miniszter asszonynak is írtam erről. A legutóbbi népszámlálás, amelyben még meg lehetett jelölni a magyar nyelvet mint a hétköznapokban használt nyelvet, 2001-ben volt. Akkor 25 855 osztrák állampolgár vallotta azt, hogy számára a magyar a mindennapi érintkezés nyelve. Ez az utolsó hivatalos adatunk. Később áttértek a digitális adatfelvételre, és a nyelvhasználatra már nem kérdeztek rá. Vagyis a legutolsó ismert adatok szerint 2001-ben mi voltunk Ausztria legnagyobb őshonos népcsoportja. Ennek ellenére a támogatások elosztásánál ma is csak a harmadik helyen állunk. Összehasonlításképpen: a szlovén népcsoport körülbelül 1,8 millió euró támogatást kap, a horvátok 1,7 milliót, míg a magyar népcsoport mindössze 666 ezer eurót. Seidler Andrea: Az imént a 2001-es népszámlálási adatokat említetted. Huszonöt év elteltével ezek már aligha tekinthetők aktuálisnak. A többi népcsoport is erre az utolsó hivatalos felmérésre hivatkozik? Somogyi Attila: Természetesen jeleztük, hogy ezt ma már nem tartjuk sem igazságosnak, sem a valóságot tükrözőnek. Amikor a bécsi magyarokat is elismerték népcsoportként, a burgenlandi támogatás összegét egyszerűen megduplázták. Csakhogy akkor Burgenlandban körülbelül 4 500 magyar élt, míg Bécsben mintegy 14 000. A jelenleg működő magyar egyesületek összesen körülbelül 660 000 euró támogatáson osztoznak, amelynek alapösszegét Burgenland és Bécs között nagyjából egyenlő arányban osztják fel. Seidler Andrea: Ha több támogatás állna rendelkezésre, szerinted reális lenne, hogy több egyesületi munka valósuljon meg? Aktívabbá válhatna a magyar népcsoport? Somogyi Attila: Természetesen. Ha egy egyesület több támogatást kap, több feladatot is kell vállalnia. A Szövetségi Kancellária ugyanis nem finanszírozza teljes egészében a projekteket, hanem csak hozzájárul azok megvalósításához. Seidler Andrea: De honnan lehet ehhez önkénteseket találni? Nekem Bécsben ez az egyik legnagyobb problémám: honnan szerezzek embereket az önkéntes népcsoporti munkára? Somogyi Attila: Ez valóban nagyon nehéz. Az egyesületi munka egyre professzionálisabb lesz. Ma már szinte könyvelői ismeretekre is szükség van. Én sem vagyok könyvelő, így minden elszámolásnál megizzadok. Már maga a pályázati adatlap kitöltése is óriási akadály. Az egész rendszer rendkívül bonyolult lett. Az elszámolás nagyon szigorú, rengeteg időt vesz igénybe. Ezt mindenképpen egyszerűsíteni kellene. Seidler Andrea: Mennyire tud a Magyar Népcsoporttanács beleszólni az egyes pályázatok elbírálásába? Létezik valamiféle minőségi értékelés? Vizsgálják utólag azt is, hogy egy projekt valóban jól valósult-e meg? Somogyi Attila Somogyi Attila: Régóta tagja vagyok a Népcsoporttanácsnak, és most először rendelkezünk saját, rögzített értékelési szempontokkal. Természetesen továbbra is a Szövetségi Kancellária által meghatározott kritériumok az alapvetők, amelyek egyébként nagyon pontosak és jól kidolgozottak. Mégsem fednek le mindig mindent. Számunkra például kiemelten fontosak a gyermekekkel és az ifjúsággal kapcsolatos projektek és természetesen azok magas színvonalú megvalósítása. Tudni szeretnénk, hogy ezen a területen valóban minőségi munka folyik-e. Ezért 2014-ben – Zsótér Iris elnöksége idején – a Szövetségi Kancellária irányelveit saját szempontokkal egészítettük ki. Ez volt az első önálló kritériumrendszerünk, amelyet közösen dolgoztunk ki. Azóta ezt minden támogatási döntésnél segédanyagként használjuk. Különösen most, amikor az infláció növekszik, a támogatások pedig nem növekednek, fontos, hogy ne „öntözőkanna”-elv szerint osszuk el a pénzt, hanem valóban azt támogassuk, ami a népcsoport számára a legfontosabb. Vannak olyan intézmények, amelyek nélkülözhetetlenek. Fontos, hogy legyenek helyben dolgozó szakemberek, akik szolgáltatást nyújtanak a népcsoportnak. Ilyenek például a népfőiskolák, a kulturális egyesületek, amelyek gyermekcsoportokat működtetnek, nyári táborokat szerveznek, akkreditált nyelvvizsgákat kínálnak és számos más feladatot látnak el. Ezeket természetesen kiemelten kell támogatni. Seidler Andrea: De nálatok például mi számít feltételnek ahhoz, hogy egy egyesület népcsoport-támogatásban részesüljön? Mitől lesz egy szervezet népcsoport-egyesület? Somogyi Attila: Önmagában az, hogy valaki népcsoport-egyesületnek nevezi magát, még nem döntő szempont. Mi azt vesszük figyelembe, hogy osztrák állampolgárokhoz kötődik-e a magyar nyelv és kultúra ápolása. Tudjuk, hogy ez nem mindenütt ilyen egyértelmű, és ezt nem is lehet minden esetben pontosan ellenőrizni. Vannak egyesületek, ahol több ilyen ember dolgozik, és vannak, ahol kevesebb. Korábban már beszéltünk a médiáról. Ha valóban az ausztriai magyar, helyben gyökerező kultúrát akarjuk támogatni, akkor fontos, hogy a megfelelő emberek dolgozzanak ezen. Olyanok, akik szívvel-lélekkel végzik ezt a munkát, akik valóban kötődnek ehhez a hazához, Dél-Burgenlandhoz, Közép-Burgenlandhoz, Bécshez – vagyis azokhoz a helyekhez, ahol az őshonos magyar népcsoport él. Ha nem ilyen emberek végzik ezt a munkát, akkor abból könnyen csak kötelességteljesítés lesz, nem pedig meggyőződésből végzett szolgálat. Seidler Andrea: Gyakran hallani azt a kritikát, hogy vannak olyan egyesületek, amelyek sokat tesznek a fiatalokért, a magyar kultúra és hagyományok megőrzéséért, mégsem részesülnek népcsoport-támogatásban, mert nem felelnek meg a jogszabályi feltételeknek. Somogyi Attila: Nem a kritériumrendszerből esnek ki, hanem a népcsoporttörvény hatálya alól. Seidler Andrea: Igen, erre gondoltam. Szerinted változhat ez a jövőben? Elképzelhető, hogy az osztrák állam egyszer alkalmazkodik ahhoz, hogy az ausztriai magyarság társadalmi szerkezete az elmúlt évtizedekben jelentősen megváltozott? Somogyi Attila: Egyelőre ennek semmilyen jelét nem látjuk. Többször felvetettük már ezt a kérdést, és kértük, hogy ezen a téren legyen rugalmasabb a szabályozás. A valóság ugyanis már régen túllépett azokon a kereteken, amelyeket az Európai Unió szabad mozgása és az uniós polgárok folyamatos vándorlása teremtett. Seidler Andrea: Ha az ausztriai magyar egyesületekre gondolok – például a Központi Szövetségre vagy a mi iskolánkra, a Bécsi Magyar Iskolára –, akkor világosan látszik, hogy aligha lenne ekkora érdeklődés irántunk, ha nem lennének azok a Magyarországról érkező gyerekek, akik továbbra is szeretnének magyarul tanulni. Maga az egyesület megfelel a népcsoporttörvény feltételeinek, de azok, akik igénybe veszik a szolgáltatásainkat, már sokszor nem. Ez bizonyos értelemben ellentmondás. Somogyi Attila: Igen, de a gyakorlatban a Szövetségi Kancellária ezt nem tudja ennyire szigorúan venni. Valójában ezt soha nem ellenőrzik részletesen. Régebben még vezettük például a nyári táborok résztvevőinek névsorát, de ma már ezeket az adatokat adatvédelmi szabályok védik. A Népcsoporttanácsnak sincs hatásköre arra, hogy ellenőrizze, minden feltétel teljesül-e, vagy hogy a projektek pontosan úgy valósultak-e meg, ahogyan tervezték őket. Nem végrehajtó vagy ellenőrző szerv vagyunk. Mi egy tizenhat tagú testületként zárt üléseken hozunk közös döntéseket, amelyek tartalmát titoktartási kötelezettség védi. Seidler Andrea: Végezetül egy személyes kérdés. Hol látod magad tíz év múlva a népcsoporti munkában? Gondolom, ugyanilyen kitartóan folytatod tovább. Somogyi Attila: Természetesen folytatom. Büszke vagyok arra, amit sikerült felépíteni. Ma már valódi mintaintézménynek számítunk: akkreditált, tanúsított és díjazott felnőttképzési, valamint iskolarendszeren kívüli oktatási központ vagyunk, amelyet gyakran említenek példaként a népcsoportszervezetek között. Megkaptuk az Európai Nyelvi Díjat, valamint 2008-ban az Osztrák Állami Felnőttképzési Díjat is. Ilyen eredményt egyetlen más ausztriai magyar egyesület sem ért el. Mindezt nagyrészt a szabadidőmben, saját kezdeményezésből valósítottam meg. De ezt ma már nem lehet elvárni egy önkéntestől. Két nap után feladná. Én azért csinálom, mert így neveltek. Nagyon sokat tanultam a szüleimtől, akik 1956-os menekültek voltak, és akiknek semmit sem adtak ingyen. Ezt a munkát folytatni fogom.

Andrea Seidler beszélgetése Somogyi Attilával, az Ausztriai Magyar Népcsoporttanács elnökével, a Burgenlandi Magyar Népfőiskola vezetőjével és a Kétnyelvű Szövetségi Gimnázium pedagógusával. Az interjúban szó esik a burgenlandi magyarság jelenlegi helyzetéről, a népcsoporttörvény szükséges reformjáról, a magyar nyelvű oktatás jövőjéről, valamint azokról a lehetőségekről, amelyek hosszú távon biztosíthatják az ausztriai magyar közösség fennmaradását és fejlődését. Az ausztriai magyar népcsoport számos kihívással néz szembe: a nyelvhasználat visszaszorulása, a népességfogyás, valamint az a tény, hogy egyre több magyar család él a hagyományos őshonos településterületeken kívül. Ugyanakkor új kezdeményezések, oktatási projektek és politikai egyeztetések is folynak annak érdekében, hogy a közösség megőrizhesse nyelvét, kultúráját és láthatóságát. Andrea Seidler: Kezdjük rögtön az Ausztriában őshonos magyar népcsoport jelenét és jövőjét érintő alapvető kérdéssel – hogyan látod a közösség fennmaradásának esélyeit, és milyen intézkedések lennének elengedhetetlenek a népességfogyás megállításához? Somogyi Attila: Legyünk őszinték és mondjuk ki, hogy Ausztriában csökken az őshonos magyarok száma. Ennek okai ismertek, a családokban egyre ritkábban beszélnek magyarul – pedig a nyelv fennmaradásának ez a legfontosabb feltétele. Sokan már nem beszélik kellő szinten, mert korábban hiányzott, és sok helyen ma is hiányzik az iskolai keret és a minőségi nyelvoktatás. Mindez az őshonos közösség fokozatos zsugorodásához vezet. A Magyarországról Ausztriába érkező magyarok csoportja sem igazán keveredik az őshonos népcsoporttal, különösen vidéken. Sokan inkább arra törekszenek, hogy minél gyorsabban beilleszkedjenek az osztrák társadalomba, és úgy vélik, hogy ha nem beszélnek magyarul, illetve nem vesznek részt a magyar közösségi életben, könnyebben boldogulnak, gyermekeik pedig jobban megtanulnak németül. Mi, nyelvtanárok azonban tudjuk, hogy ez téves megközelítés, hiszen a stabil anyanyelvi alap és az aktív kétnyelvűség segíti, nem gátolja a német elsajátítását. Somogyi Attila a Bécsi Magyar Nagykövetségen A. S.: Úgy érzed, hogy ez egész Ausztriára érvényes? Most elsősorban a vidéki helyzetről beszélsz, itt talán valóban így van. Bécsben viszont nem azt tapasztalom, hogy az újonnan érkezett magyarok ne próbálnának kapcsolatot teremteni az itt élőkkel. S. A.: A városban könnyebb a helyzet. Ott nagyobb szervezetek működnek, könnyebb közösséget találni, és jóval több program közül lehet választani. Ha valaki egy osztrák faluba költözik, még a harmadik generációban is „jövevénynek” számíthat. Ráadásul a falusi közösségi találkozások lehetőségei erősen beszűkültek, eltűnt a régi értelemben vett kocsma- és vendéglői közösségi élet, és a községek által szervezett programok száma is visszaesett. Pedig ideális lenne, ha az emberek úgy találkozhatnának, mint régen a kocsmában vagy az egyesületi rendezvényeken, ahol később akár tagokká is válhattak. Nálunk még működik az önkéntes tűzoltóság, és ahol van, a futballklub is. Sok más kulturális kezdeményezés azonban vidéken hátrányba került, részben az alacsony létszámú születési korosztályok miatt, amelynek hatása ma már egyértelműen érezhető. Ehhez járul társadalmunk amerikanizálódása is. A bevásárlóközpontok lettek az új találkozóhelyek; ott gyakran mozi is van, ami különösen vonzó a fiatalok számára. Aki kipróbálja, könnyen rászokik: odajár, leül, nézelődik – olyan ez, mint egykor a falusi vendéglő. Csakhogy ott többnyire már nem magyarul beszélnek; legfeljebb a pincér vagy a pincérnő tud magyarul. Négy hagyományosan magyar nyelvű településünk van: Felsőőr, Alsóőr, Őrisziget és Felsőpulya. Ezeken a helyeken is azt látom, hogy a magyar nyelv használata jelentősen visszaszorul. Ez az iskolában is érződik: a kétnyelvű gimnáziumban, ahol tanítok, egyre kevesebb diák érkezik azokból a burgenlandi magyar családokból, amelyek a kisnemesi határőrök leszármazottai. Érdekes módon még a magyarul beszélő szülők is gyakran német tannyelvű gimnáziumba íratják gyermekeiket, holott a kétnyelvű iskola ott van a közelükben. A. S.: A nyelvvesztés és az alacsony születésszám mellett milyen további kihívásokkal szembesül a magyar népcsoport? S. A.: Ezek már önmagukban is óriási problémák. A saját családom is jó példa: ma már mi is Bécsben élünk, a gyermekeim a 12. kerületben járnak iskolába. Egyik gimnáziumban sincs lehetőségük magyarul tanulni. A legközelebbi lehetőség a Schmelz lenne, ahol heti két órában – korosztálytól, iskolatípustól és nyelvi szinttől függetlenül – egyetlen tanárnő, Léber Zs. Tóth Edina próbál foglalkozni minden gyermekkel. Minden elismerésem az övé, szinte csodát művel; olyan, mint a régi falusi tanító. Ez a heti néhány óra azonban messze nem elegendő. A Bécsi Oktatási Igazgatóságnak jóval több magyar nyelvi órát kellene biztosítania. Jó modell a Bunte Schule-projekt, amelyet sajnos gimnáziumi szinten nem folytatnak. Ezt ki kellene bővíteni úgy, hogy minden kerületben legyen legalább egy iskola, ahol elérhető a magyar nyelvoktatás. Bécsben elegendő számú magyar él, az igény biztosan megvan rá. A gyakorlatban azonban az történik, hogy a magyar anyanyelvi, illetve fakultatív oktatásra vonatkozó jelentkezési lapok csak szeptember elején jutnak el a szülőkhöz. Közben az iskolák már tavasszal – legkésőbb márciusban – megtervezik a fakultatív foglalkozásokat, jelentik az óraszámigényt az oktatási hatóságnak, és lefoglalják a szükséges kapacitásokat. Ha az igényt csak szeptemberben mérik fel, az szerintem inkább látszatintézkedés. Addigra a gyerekek már feliratkoztak focira, kézilabdára vagy más programokra. A. S.: Magyarul beszélsz a gyermekeiddel? S. A.: Természetesen. Mi is egy vegyes családban élünk: az élettársam Bécsben dolgozó orvos, ő németül beszél a gyerekekkel, én pedig magyarul. Szerintem ezt mindenkinek így kellene csinálnia, különösen azoknak, akik a magyar népcsoport fennmaradásáért dolgoznak; főleg az értelmiségieknek kellene ezt természetesnek tekinteniük. Nekem persze könnyebb, hiszen magyar szakos tanár vagyok. A. S.: Beszéltünk a problémákról. Négy éve vagy a népcsoporttanács elnöke, korábban hosszú ideig tagja is voltál. Mely eredményekre vagy a legbüszkébb? S. A.: Összesen huszonnégy-huszonöt éve vagyok a tanács tagja, így elég jól át tudom tekinteni a folyamatokat. Az utóbbi ciklusban elnökként több kezdeményezést is sikerült megvalósítanom. Az egyik pozitív példa a „Nachgefragt” című projekt az Osztrák Történelem Házában a Heldenplatzon. A kiállítás minden elismert népcsoport nyelvén, így magyarul is megtekinthető. A munkát én koordináltam, és a projekt mára elkészült. Kiegészült videóval és ismeretterjesztő anyaggal a népcsoportokról, így a diákok és minden érdeklődő átfogó képet kaphat az ausztriai magyar népcsoportról. Nagyszerű projekt, jó szívvel ajánlom. A bemutatóvideót Zsótér Irisszel, a Felsőőri Kétnyelvű Szövetségi Gimnázium igazgatójával készítettük. Én a bécsi magyarokat képviseltem – Bécsben élek, de burgenlandi magyar származású vagyok –, Iris pedig a burgenlandi magyarságot, illetve az iskolát mint intézményvezető. A másik fontos projekt a „Sichtbarmachung”, láthatóvá tétel volt: tavaly indítottuk, idén zártuk le. Ebben nagy szerepe volt a parlamenti párbeszédplatformnak, amelyen már hat alkalommal vettünk részt. Ezt a fórumot eredetileg Wolfgang Sobotka elnök kezdeményezte; lehetőséget ad arra, hogy közvetlenül tárgyaljunk az Osztrák Köztársaság döntéshozóival. Az utóbbi időben elsősorban az oktatásról és a népcsoporttörvény reformjáról tárgyaltunk. Nem szabad elfelejteni, hogy a törvény immár ötven éve hatályos. A. S.: Melyek a tervezett törvénymódosítás legfontosabb pontjai? S. A.: Elsősorban a territorialitás elvének meghaladása. Ahogy korábban említettem, a tipikus burgenlandi magyar család ma már gyakran Bécsben él; mi sem az őshonos településterületen lakunk. Másodsorban a magyar nyelv hivatalos nyelvként való tényleges alkalmazása az őshonos területeken. A jelenlegi szabályozás szerint ez „lehetőség szerint” valósul meg, ami szerintem nem elegendő; kötelező érvényű garanciákra van szükség. A politika példát vehetne Dél Tirolról: amit Ausztria a dél-tiroli német kisebbség ügyében Olaszországtól elvár, azt saját területén is meg kellene valósítania. A kétnyelvű nyomtatványok és közigazgatás, valamint az oktatási rendszer több olyan eleme működik Dél Tirolban, amelyek nálunk is jól működhetnének. Nem autonómiáról beszélek – ahhoz kevesen vagyunk –, de számos jó gyakorlatot át lehetne venni. A. S.: Úgy gondolod, hogy mindez szükséges ahhoz, hogy a népcsoport láthatóbbá váljon? S. A.: Elsősorban nem a láthatóság miatt, hanem azért, hogy megmaradjon a nyelv funkciója. Mindenki tudja, mennyire fontos, hogy az ember a saját falujában a saját nyelvén intézhesse az ügyeit. Ha bemegyek a községházára, gyakran senki sem beszél magyarul. Pedig a hivatalokban kötelezően kellene dolgoznia legalább egy magyarul beszélő ügyintézőnek, nem csupán „ha lehetséges” alapon. Megvan hozzá a megfelelő középiskolánk is, ahol ilyen szakembereket képeznek. A hivatalos nyelvhasználatot végre komolyan kellene venni, és következetesen érvényesíteni. Ugyanez vonatkozik a nyomtatványokra és a digitális ügyintézésre is. A Szövetségi Kancellária az elmúlt években célzott támogatásokat nyújtott digitalizációs projektekre. Felsőpulya volt az egyetlen magyar nyelvű település, amely pályázott ezekre a forrásokra. Ha Felsőőr, Vasvörösvár vagy Alsóőr is megtette volna, jelentős projektforrásokhoz juthattak volna. Elnökként minden érintett önkormányzatot tájékoztattam és külön megkerestem, de végül csak Felsőpulya élt a lehetőséggel. A. S.: Felsőpulya honlapja ma már kétnyelvű? S. A.: Elvileg annak kell lennie, hiszen megkapták a támogatást. Felsőőr honlapja például nem kétnyelvű. Mindenesetre örömmel láttam, hogy Felsőpulya pályázott, és támogatást is nyert. A. S.: Mi lenne a következő fontos lépés? S. A.: Sok a vegyes család, és vannak olyanok is, ahol a szülők már nem beszélnek elég jól magyarul ahhoz, hogy otthon következetesen használják a nyelvet. Ilyen esetekben az iskola szerepe különösen felértékelődik. Azokon a területeken, ahol ma az őshonos magyarok többsége él – elsősorban Bécsben, de Grazban is –, biztosítani kellene a magyar nyelvű tanulás folytonosságát az óvodától az érettségiig. Ez szerepel abban a nyílt levélben is, amelyet a párbeszédplatform minden alkalmával átadunk a kormányzó pártok képviselőinek. Már 2022-ben, amikor a Magyar Népcsoporttanács a magyar nagykövetségen járt, Nagy Andor akkori nagykövettel is tárgyaltunk az iskolaalapítás szükségességéről. Ő támogatásáról biztosított bennünket, ahogyan a jelenlegi nagykövet, Szilágyiné Bátorfi Edit is. Sajnálatos módon azonban ebben a közös ügyben mind a mai napig nem történt előrelépés. De mit is szeretnénk? Számunkra az első számú követelés az átjárható, folyamatos magyar oktatási rendszer. Ezt rendszeresen jelezzük a politikusoknak és az illetékes minisztereknek is, különösen az oktatási miniszternek és a népcsoportügyekért felelős tárcáknak. Úgy látom, jó irányba haladunk; a kitartó munka meghozza az eredményét. Jelenleg a minisztériumban felmerült egy úgynevezett Európa iskola létrehozásának lehetősége is. A. S.: Vajon az Európa iskola modellje, amelyet Bécsben már több kerületben létrehoztak, valóban megfelelő megoldás? S. A.: Ha jól valósítják meg, mindenképpen előrelépést jelenthet. Az ideális megoldás számomra azonban egy szövetségi fenntartású iskola lenne. Szövetségi tanárként pontosan látom, mire képes a Felsőőri Kétnyelvű Szövetségi Gimnázium, és milyen eredményeket ért el. Ez az iskola a magyar népcsoport utánpótlásának kulcsintézménye. A fiatalok közül szinte mindenki, aki ma aktívan tesz a magyar közösségért vagy kultúráért – például a felsőőri színjátszó csoport tagjai –, innen került ki. Meggyőződésem, hogy ha ez az iskola nem jött volna létre, ma sok minden hiányozna a közösségi életünkből. Ezért különösen fontos, hogy legyen ilyen intézmény. Lehet vitatkozni azon, hogy szövetségi fenntartású vagy más típusú legyen, számomra azonban a szövetségi modell tűnik logikusabbnak. A kisebbségi oktatás a középiskolák esetében alapvetően szövetségi feladat, míg az általános iskolák a tartományok hatáskörébe tartoznak. Az őshonos területeken ma is biztosított a magyar nyelvű oktatáshoz való jog. Éppen ezért meg kellene reformálni a népcsoporttörvényt, hogy ezek a jogok a nagyvárosi térségekben is maradéktalanul érvényesülhessenek. A másik fontos kérdés, a bécsi magyar közösség sorsa, amelyet 1992 óta hivatalosan őshonos népcsoportként ismernek el. Erről azonban gyakran megfeledkeznek, vagy egyszerűen elhallgatják. Egy alkalommal például egy németországi egyetemi professzor azt állította egy konferencián, hogy a magyaroknak, a horvátoknak és a romáknak Bécsben kevesebb joguk van, mint a cseheknek vagy a szlovákoknak. Fel kellett hívnom rá a figyelmet, hogy ez 1992 óta nem igaz. A jogok léteznek, csak sok esetben nem érvényesítik őket. Éppen ezért az ilyen „lehetőség szerint” típusú rendelkezéseket meg kellene szüntetni. A. S.: Felmerült az is, hogy együttműködés indulhatna a Komenský Iskolával. Úgy hallottam, a horvátok már ősszel csatlakoznak ehhez a modellhez. Miért nem csatlakoztak a magyarok? S. A.: Nagy kérdés, hogy ezt egyáltalán meg tudják-e valósítani. A Komenský Iskola valóban jó modell, de azt a cseh közösség hozta létre: alapítottak egy iskolafenntartó egyesületet, és saját forrásokat is mozgósítanak, mert fontosnak tartják az ügyet. Számunkra is vonzó modell, támogatjuk is. Ugyanakkor nem lehet cél, hogy gyermekeink után havi 300 euró tandíjat fizessünk. A. S.: Nem jobb e azonban legalább valamit létrehozni, mint semmit? S. A.: Dehogynem, természetesen jobb. Aki magániskolába szeretné járatni a gyermekét Ausztriában, tegye meg – legyen rá lehetőség. Csakhogy ez nem feltétlenül a legjobb megoldás a népcsoport szempontjából. Ha nincs más lehetőség, a Komenský modell kiváló alternatíva. Politikailag azonban nem fogadhatjuk el, hogy az ország adófizető polgárai külön tandíjat fizessenek azért az oktatásért, amelyhez népcsoporttagként jogosan egyébként is hozzá kellene férniük. Nem várható el, hogy valaki tizenkét éven át havi 300 eurót fizessen a gyermeke oktatásáért. A felsőőri Népcsoportok Házában (fotó: Andrea Seidler) A. S.: Nem volna e jobb ezt a kérdést először a közösségen belül megtárgyalni? Lehet, hogy sok család számára nem jelentene olyan nagy terhet, hiszen Ausztriában az iskoláztatás nem teljesen ingyenes. S. A.: Különböző modellek léteznek, ezeket érdemes összevetni. Személy szerint én az egyik legjobb példának a budapesti Osztrák Iskolát tartom. Ez bár magánintézmény, de mindkét állam támogatja: Ausztria tanárokat küld, és részt vett az épület finanszírozásában is – egy előadásban az hangzott el, hogy az új iskola mintegy ötvenmillió euróba került. Valami hasonlót tudnék Bécsben is elképzelni. Szükség is lenne rá, hiszen a tanköteles korúak között mintegy háromezer magyar anyanyelvű tanuló él a városban. Ebben még nincsenek benne a gimnazista korosztályok. A. S.: Miért ne lehetne párhuzamosan több modellt is működtetni? S. A.: Pontosan erre van szükség. Több irányba kell egyszerre haladni. Növelni kell a magyar nyelvű oktatás óraszámát, ehhez a Bécsi Oktatási Igazgatóságnak több forrást kell biztosítania. Szeretném hangsúlyozni, hogy médiakampányt is kezdeményeztem, különösen az ORF bevonásával, mert ez kulcsfontosságú. Arra kértem őket, hogy tájékoztassák a szülőket a magyar nyelvtanulási lehetőségekről Ausztriában – nemcsak az őshonos területeken, hanem az ország más részein is. Az állam finanszírozza ezeket a programokat, és ha van elegendő jelentkező, biztosítja az órakeretet is. A szülők feladata mindössze annyi, hogy beírassák gyermeküket az anyanyelvi vagy első nyelvi oktatásra. Minden elérhető médiumnak elküldtük a jelentkezési lapokat, sokan a honlapjukon is közzétették. A bécsi magyar iskolafenntartó egyesületek viszont nem vették át; feltehetően konkurenciát láttak benne. Legalábbis az oldalaikon nem találkoztam a felhívással, pedig kifejezetten kértem a segítségüket. A. S.: A magyar iskolák nevében – pontosabban a Bécsi Magyar Iskola nevében – kijelenthetem, hogy teljes mértékben támogatjuk egy kétnyelvű magyar iskola bécsi létrehozását. Ezt a délutáni foglalkozások nem helyettesíthetik. S. A.: Egyetértek, de ha egy ilyen iskola például a III. kerületben jönne létre, egy XXII. kerületi gyermek számára nem lenne könnyen elérhető. Nem lehet mindenkinek ugyanaz a megoldás. Ezért szükség van arra is, hogy az iskolákban működjenek fakultatív magyarórák és anyanyelvi programok, amelyek akár az érettségiig is elvezethetnek. Ez nem ideális megoldás, de még mindig jobb a semminél. Aki magas szinten szeretne magyarul tanulni, valószínűleg vállalja az utazást, sőt akár a tandíjat is. A nyelvhasználat és az oktatás azonban nem kegy, hanem jog. Ha nem követeljük és nem érvényesítjük, senki sem teszi meg helyettünk. A népcsoporttanács feladata éppen ez. Ezért minden párbeszédplatformon, minden miniszteri vagy tartományi vezetővel folytatott találkozón írásban is átadtam a nyílt levelünket, és személyesen kértem választ a felvetéseinkre. Úgy gondolom, hogy ennek is szerepe volt abban, hogy a minisztérium ma már komolyan foglalkozik egy bécsi iskola létrehozásának tervével. A. S.: A horvát közösséggel közösen valósulna meg az iskola, vagy kizárólag a magyar népcsoport számára? S. A.: Tagjai vagyunk a Népcsoportelnökök Állandó Konferenciájának. Ennek az egyesületnek a vezetőségében azonban jelenleg csak négy népcsoport képviselteti magát. Azt javasoltam, hogy a magyar és a roma népcsoport is kapjon helyet a vezetőségben. Többször jeleztük, hogy ezt egyszerű alapszabály módosítással meg lehetne oldani: a négytagú vezetőség hattagúra bővíthető. Erre azonban mindmáig nem került sor. Így jelenleg csupán tanácskozási jogunk van, meghívnak az ülésekre, részt vehetünk a megbeszéléseken, de nincs szavazati jogunk. Így sajnos mi, magyarok, érdemben nem tudjuk befolyásolni a döntéseket. Szerkesztői megjegyzés: Az interjú elkészülte után a népcsoporttörvény elfogadásának 50. évfordulója alkalmából első ízben kerül mind a hat elismert őshonos népcsoport – a horvát, a szlovén, a magyar, a cseh, a szlovák és a roma közösség – kifejezetten alkotmányos szinten is rögzítésre a népcsoporttörvényben. Létrejön továbbá egy Népcsoportfórum (Volksgruppenforum) is, amely a népcsoportok bevonásával foglalkozik majd a jövőbeli fejlesztésekkel és a kisebbségpolitikai kérdésekkel.

A második kontinentális kongresszusra összegyűlt 13 észak-amerikai brit gyarmat képviselői 1776. július 4-én aláírták a Függetlenségi Nyilatkozatot, amellyel kinyilvánították a Brit Birodalomtól való elszakadásukat. Ez a nap az Amerikai Egyesült Államok létrejöttének napja, és mint ilyen, a legjelentősebb amerikai szövetségi ünnep. Az USA néhány napja, 2026. július 4-én ünnepelte immár 250. születésnapját. Minden korszakalkotó esemény mögött hosszú és bonyolult folyamatok állnak. Az Egyesült Államok függetlenné válását az is előkészítette, hogy az amerikai gyarmatok egyre erősödtek, lakosságuk gyorsan és látványosan növekedett, ennek ellenére az őket megalapító Brit Birodalom nem vette kellőképpen komolyan ezeknek a gyarmatoknak az igényeit: úgy kényszerítette polgáraikat egyre növekvő adózásra, hogy közben nem biztosított politikai képviseletet számukra a brit parlamentben. „No taxation without representation!”– hangzott a jelszó, majd a birodalom által másodrangúként kezelt gyarmati polgárok megalapították saját államukat. A nyilatkozat aláírása, John Trumbull festménye, 1819 A függetlenség és a szabadság kivívására irányuló törekvés a világtörténelem számtalan eseményében és különböző formában visszatérő vezérmotívum. Az Amerikai Egyesült Államok függetlenségének története azonban kétségkívül e folyamat egyik legsikeresebb példája: az ország az elmúlt negyed évezred során a demokrácia egyik meghatározó szimbólumává és a világ vezető hatalmává vált. Ez az időtáv államok és országok esetében persze egyáltalán nem jelöl nagy kort – nem is kell messzire mennünk: az „ezeréves” magyar állam jóval régebbi múltra tekint vissza. Az Egyesült Államok azonban – minden elért eredménye és világhatalmi státusza ellenére – mintha máris a fáradás jeleit mutatná. Ha figyelembe vesszük a történelmi gyorsulás megkerülhetetlen jelenségét, ez aligha meglepő, hiszen az USA rendkívül rövid idő alatt jutott el a világhatalmi pozícióig. Az eleven, életrevaló, expanzív társadalmak rendszerint olyan vezetőket választanak maguknak, akik képesek irányt szabni és mozgósítani. Ezzel szemben a hanyatló korszakukat élő államok élén jellemzően passzív, bizonytalan, sőt akár beszámíthatatlan vezetők vannak, lásd a Római Birodalom végjátékának nyitányát jelentő őrült császárok korát. Nem alaptalan a felvetés, hogy az Egyesült Államok is egy hasonló történelmi fordulóponthoz érkezett. Pártpolitikai szempontoktól függetlenül sokakban felmerül, hogy sem Joe Biden, sem Donald Trump nem egy magabiztosan felemelkedő Amerika megtestesítője, hanem egy kifulladóban lévő, belső feszültségekkel küzdő világhatalom tehetetlen irányítója. Míg Biden elnökön sokan az idős korból fakadó hanyatlás jeleit vélték felfedezni, addig Donald Trump politikai stílusa több szempontból is méltó párhuzamot kínál a fentebb említett római császárok személyiségközpontú hatalomgyakorlásával. Ennek számos példáját láthattuk első, de különösen második elnöksége során, azonban Trump nárcizmusa és kóros önzése talán még soha nem mutatkozott meg olyan nyilvánvalóan, mint az Egyesült Államok 250. születésnapján: az elnök nem az általa állítólag oly hőn szeretett országát, hanem saját magát ünnepeltette e rendkívüli esemény alkalmából. Ha ez a benyomás helytálló, az sokat elárul arról, milyen állapotban van ma az amerikai politikai kultúra. No comment, Mr. President! Isten éltessen sokáig, Amerikai Egyesült Államok!

A napokban robbant a hír, hogy Szijjártó Péter, Magyarország volt külgazdasági és külügyminisztere lemondott parlamenti mandátumáról. Mint közleményében maga hangsúlyozta: megtisztelő ajánlatot kapott a világgazdaság egyik leggyorsabban növekvő vállalatától, vagyis elfogadta a globális vezetői pozíciót a BYD kínai autógyártó vezérkarában. A hír az egész Kárpát-medencében nagy visszhangot váltott ki. Egy ország külgazdasági és külügyminisztere az adott ország érdekeit szolgálja. Ha ráadásul egy patrióta, jobboldali politikai közösség meghatározó tagja és megbízottja is, akkor nemcsak szakszerűen, de egyenesen heves honfiúi rajongással tesz eleget feladatainak. Szijjártó Pétert sokan ilyennek tartották; ezt még politikai ellenfelei is gyakran elismerték. Olyannyira, hogy amikor időről időre felmerült Orbán Viktor utódlásának kérdése, sokan őt tartották a Fidesz elnöki tisztsége legesélyesebb várományosának. Aztán a „nemzeti oldal“elvesztette a választást, ellenfele pedig bő kétharmados vereséget mért rá. Az eredmény megrázó volt ugyan, de egy normálisan működő demokráciában semmiképpen nem tragédia. Tizenhat év folyamatos hatalomgyakorlás után következhettek volna a szorgos ellenzéki évek, amikor a nemzeti oldal hazafias közössége újra felépíti önmagát, és ismét győzelemre próbálja vinni politikai programját. Ehhez a munkához nélkülözhetetlenek lettek volna olyan kulcsfigurák, mint Szijjártó Péter, aki míg a hatalmat szolgálta, sokkal több volt a Fidesz és Orbán Viktor számára, mint pusztán egy tevékeny külügyminiszter. Sokan sajnálták, hogy az új ellenzék vezére és tehetséges szónoka, Orbán Viktor nem vette fel parlamenti mandátumát, mondván, hogy elsődleges dolga a FIDESZ talpraállítása. Így nagy szükség lett volna Szijjártóra a hazafias tábor értékrendjének és érdekeinek képviseletére a parlamentben. Szijjártó azonban eltűnt a színről, és hamarosan ő lett az újonnan megalakult törvényhozás egyik leggyakoribb igazolatlan hiányzója. Szíjjártó Péter megállapodást írt alá arról, hogy a BYD Budapestre hozza az európai vállalati és fejlesztési központját, 2025. május 15. (Vang Vej-csung, Kuangtung tartomány kormányzója, és Vang Csuan-fut, a BYD elnök-vezérigazgatója) Fotó: Szíjjártó Péter facebook oldala De nagyot tévedtek azok, akik azt hitték, hogy Szijjártó közéleti távolléte arra utal, hogy a volt külügyminiszter megszeppent, esetleg sértetten nyalogatja a sebeit. A napokban közzétett közleményével megkaptuk a bizonyosságot, hogy Szijjártó Péter nem az az ember, aki könnyen feladja. Egyben sajnos az is kiderült, hogy – finoman fogalmazva – megváltoztak a prioritásai. Kihasználva magas szintű kapcsolatait – miután a „keleti nyitás” jegyében évekig a nagy kínai vállalatok magyarországi szálláscsinálójaként és támogatójaként tevékenykedett – ezúttal leigazolt a BYD autógyártó nemzetközi vezérkarába! Sokan sokféleképpen értelmezik a történteket. Vannak, akik árulást kiáltanak, mások pedig büszkék arra, hogy egy magyar politikusnak így felvitte az Isten a dolgát, és azt remélik, hogy valamilyen áttételes módon az országnak is haszna lesz belőle. Véleményem szerint a magyarázat sokkal egyszerűbb: a választások, vagyis a hatalom elvesztése után Szijjártó – a legbelső emberek egyikeként – felmérte, hogy nem lesz visszatérés a hatalomba, mert a Fidesznek nincs jövője, ezért a 48 éves politikus új munka után nézett. Szijjártó az elmúlt években folyamatosan bizonyított a kínaiaknak, akik megbíznak benne, ezért kaphatta meg tőlük ezt a kiemelkedő pozíciót. Tévedés azonban azt hinni, hogy hálából kapta volna a sok milliárd forintnyi közpénzből nyújtott támogatásért és a magyarországi kínai gyártelepítésekhez biztosított kedvezményekért cserébe. Nem, a kínaiaknak másért van szükségük Szijjártóra. Egyelőre nem teljesen világos, hogy miért. Ami viszont világos, hogy Szijjártó végképp leszámolt politikusi pályafutásával: nem lesz számára visszaút a magyar politikába, miután egy idegen nagyhatalom szolgálatába szegődött. Nem célunk itt kommentálni az esetet, úgyis mindenkinek határozott véleménye van arról, hogy Magyarország sokéves volt külügyminisztere, Szijjártó Péter mennyire cselekedett helyesen avagy helytelenül. Búcsúzzunk inkább jóindulatúan e jegyzet címének megfejtésével: 祝一切顺利，西雅尔多先生! – fonetikusan átírva: Zhù yīqiè shùnlì, Bǐdé·Xīyǎěrduō –, ami annyit tesz kínaiul, hogy: „Minden jót, Szijjártó Péter!”

Beszélgetés a burgenlandi roma népcsoportról Manuela Horvathtal, a Kismartoni Egyházmegye Felsőőri Roma Pasztorációja Referatúrájának vezetőjével. Aki Burgenlandban vagy Bécsben nőtt fel, előbb-utóbb találkozik a romák történelmével. Kevésbé ismert azonban, hogy a romák évszázadok óta az osztrák történelem részét alkotják. A romákat említő első dokumentumok a 15. századból valók, jelenlétük a mai Burgenland területén a 17. századig vezethető vissza. Nemzedékeken át éltek a korabeli Nyugat-Magyarországon, majd Burgenlandban, ahol kézművesként, zenészként, kereskedőként és mezőgazdasági munkásként dolgoztak. A romák története egyszersmind a kirekesztés és az üldöztetés története is, amely tragikus csúcspontját a náci korszakban érte el, amikor a burgenlandi romák jelentős részét deportálták és meggyilkolták. 1945 után évtizedekbe telt, mire ez a közösség ismét láthatóvá vált. Ausztriában hivatalosan népcsoportként csak 1993-ban ismerték el őket. Ma több ezer roma él Ausztriában, közülük sokan Bécsben és Burgenlandban. A fiatalabb generációk jelen vannak a társadalmi élet szinte minden területén – az oktatástól és a kultúrától kezdve a politikán át egészen a tudományig. Ugyanakkor a diszkrimináció, az emlékezet kultúrája és a roma nyelv megőrzése továbbra is fontos kihívások. Seidler Andrea a roma népcsoport egyik képviselőjével arról beszélgetett, milyen a romák mai helyzete, és hogyan látják saját történelmüket, kultúrájukat és identitásukat. Manuela Horvath Seidler Andrea: Mióta élnek romák Burgenlandban, azon belül Felsőőrön? Manuela Horvath: 1674-ből fennmaradt egy védlevél, amelyet Batthyány Kristóf gróf állított ki, és amelyben megemlíti, hogy Sárközi Márton cigányvajda engedélyt kapott a Batthyány-birtokokon való letelepedésre. Ez azt jelenti, hogy a burgenlandi romák jelenléte legalább 1674 óta dokumentálható. S. A.: Hol található ez az oklevél? M. H.: Tudomásom szerint Felsőőrön, a református egyházközség levéltárában. Én magam is láttam már. Időnként kiállításokra kikölcsönzik, de alapvetően ott őrzik. S. A.: Milyen szerepet játszik Felsőőr a romák történetében? M. H.: Nagyon fontos szerepet! A nemzetiszocializmus előtt körülbelül 11 000 roma élt Ausztriában, közülük mintegy 9 000 Burgenlandban. 1921-ig a mai Burgenland területe Magyarországhoz tartozott; sok roma közösség a határvidéken helyezkedett el. Akkoriban Burgenlandon belül Felsőőrben különösen nagy számban éltek romák – itt telepedtek le a legnagyobb számban. 1938 előtt Burgenlandban több mint 120 roma telep létezett. A mai helyzettel ez nem hasonlítható össze, mert a náci üldöztetés következtében ezek közül sok elpusztult. Történelmi szempontból nézve már Mária Terézia uralkodása idején is voltak kényszerletelepítési intézkedések: a romáknak állandó lakóhelyet kellett létesíteniük, és be kellett illeszkedniük a többségi társadalomba. Ezek az intézkedések azonban nem működtek, mert a helyi lakosság nem fogadta be őket. S. A.: A romák történelmében nagyon meghatározó az ellenük irányuló erőszak. A 20. században mely történelmi események voltak különösen nagy hatással a romákra? M. H.: A romákat mindig is kirekesztés és üldöztetés érte. A nemzetiszocialista időszak jelentette azonban a legmélyebb törést. A romák rendszeres nyilvántartásba vétele már az 1920-as években megkezdődött: lefényképezték őket, ujjlenyomatot vettek tőlük, és mindent rögzítettek az úgynevezett „cigánykartotékokban”. Ezáltal később pontosan lehetett tudni, hol élnek romák, ami a nemzetiszocializmus alatt lehetővé tette a deportálásokat. A 11 000 osztrák roma közül mindössze tíz százalék élte túl a holokausztot. Családokat irtottak ki, a kultúra és a hagyományok súlyosan sérültek. 1945 után sem szűnt meg a kirekesztés és a rasszizmus.1948-ban például a belügyminisztérium levelet küldött a burgenlandi hatóságoknak, amelyben azzal vádolta a romákat, hogy figyelemfelkeltés céljából állítják, hogy koncentrációs táborban voltak. 1976-ban a romák kimaradtak az Ausztriában hivatalosan elismert népcsoportok közül: ezt a törvényhozók azzal az érvvel támasztották alá, hogy nincs saját nyelvük; a táborok túlélői pedig elsősorban életük újjáépítésére koncentráltak. Nem voltak még abban a helyzetben, hogy kiálljanak a jogaikért. A koncentrációs táborokból magukkal hozott traumák, a betegségek hosszan velük maradtak. Népcsoportként csak 1993-ban ismerték el őket. Képeslap a felsőőri roma telepről az 1930-as évekből S. A.: Hány roma él Burgenlandban? M. H.: Becslések szerint ma körülbelül 4000 roma él Burgenlandban; többségük a Felsőőri járásban, valamint Güssingben és Stegersbach térségében. Az északi járásokban az arány jóval alacsonyabb. A legtöbb roma ma már nem külön roma telepeken, hanem a településeken belül él. A mai roma telep Felsőőrben az 1970-es években épült. 1938 előtt a romák által lakott városrész Buchschachen felé helyezkedett el, ám mire visszatértek a lágerből, azt már elpusztították. Időközben a későbbi kórház területén lévő úgynevezett „orosz barakkokban” helyezték el a romákat. Telepük a kórház építése során még inkább a település peremére szorult. Ennek ellenére beilleszkedtek a település közösségébe, noha sokan közülük a saját telepükön élnek. S. A.: Tovább él-e a nemzetiszocializmus emléke? M. H.: Igen, erősen, szimbolikusan is. Ma már 27 burgenlandi településen megtalálhatók a meggyilkolt romák és a nemzetiszocializmus áldozatainak emlékhelyei. A legrégebbi emlékkő Lackenbachban áll (1984 óta). 1989 óta a felsőőri városi parkban is van emlékmű. Tervezzük egy központi emlékmű felállítását is Bécsben valamennyi, a nemzetiszocializmus által áldozattá vált roma család számára. Munkánk részeként rendszeresen emlékutakat szervezünk Mauthausenbe és Auschwitzba. S. A.: Elsősorban mely táborokba vitték a romákat? M. H.: Különböző lágerekbe kerültek a romák: Auschwitzba, Buchenwaldba, Dachauba, Ravensbrückbe. Ausztriában a legnagyobb létszámban a mauthauseni tábor egyik altáborában voltak, Gusenben, ami néhány évvel ezelőttig alig volt ismert. Ott feltehetően több embert gyilkoltak meg, mint Mauthausenben. Az osztrák állam nagyon sokat tett azért, hogy ott emlékhely létesüljön, az ún. Memorial Gusen, amit 2004-ben nyitottak meg. Ma a romák körében ismét élénken él az emlékezet. A nagymamám hat évig volt Ravensbrückben. A nagyapám és a nagymamám túlélték, de a szüleik és azok testvérei mind odavesztek. S. A.: Ápolják-e ma még Ausztriában, ezen belül Felsőőrben a romák nyelvét, a romanit? M. H.: Igen, a nyelv az 1993-as népcsoportként való elismerés során a Grazi Egyetem és a burgenlandi roma közösség tagjaival szoros együttműködésben írásbeliséget is kapott. Addig a nyelv csak szóban öröklődött. Ezt követően nyelvtanfolyamok indultak felnőtteknek és gyerekeknek, és ezek természetesen ma is vannak. Például itt Felsőőrben a Roma Népfőiskola is kínál tanfolyamokat. A felsőőri népiskola diákjai számára szabadon választható tárgy formájában is tanulható a romani nyelv; a foglalkozásokat a Roma‑Service Egyesület tartja, amely iskolán kívüli tanulástámogatást kínál, így a gyerekek az iskolaórák után oda járnak és nyelvórákon is részt vesznek. S. A.: Ezek olyan gyerekek, akik otthon is beszélik a romanit? M. H.: Erre nem tudok pontos választ adni. Az unokahúgaim például járnak tanulástámogatásra, de otthon nem használják a romanit, mert sem a nővéreim, sem az unokatestvéreim nem beszélik. Nagyon szépnek találtam viszont, hogy egy bérmáláson a hittantanár megkérdezte, szeretné-e valaki a hívek könyörgését romani nyelven felolvasni. Először senki nem jelentkezett, de amikor közvetlenül megszólította az unokahúgomat, ő elvállalta, és utána azt mondta, nem is volt olyan nehéz. Ma már a különböző roma szervezetek kétnyelvű folyóiratokat is kiadnak, és létezik gyerekbiblia romani nyelven. A különbség az, hogy valaki a nyelvet tudja-e írni és olvasni, vagy inkább beszéli. Például a nagybátyám, aki 64 éves, nagyon jól beszéli a romanit, de nem tudja olvasni vagy írni. Én viszont tudom olvasni, de rosszul beszélek. Egyébként körülbelül 27–28 különböző romani nyelvjárás létezik. 2014-ben Pinkafőn nemzetközi roma pasztorális találkozónk volt. Az apám ott spanyol, magyar és francia romákkal is el tudott beszélgetni romani nyelven, mert a szótövek nagyon hasonlók. Én magam angolul beszéltem, mert a romani nyelvet nem tudom elég jól. S. A.: Vannak-e olyan kulturális sajátosságok vagy hagyományok, amelyeket ma is ápolnak? M. H.: Igen, a zenének természetesen nagy szerepe van. Rendszeresen tartanak kulturális rendezvényeket, amelyeken roma zenekarok lépnek fel. Nemrég ismét megrendezték a hagyományos Roma‑Butschut. Ez a burgenlandi romák legjelentősebb rendezvénye, ahol burgenlandi és szlovén roma zenekarok is rendszeresen fellépnek. Van roma zarándoklat is Mariazellbe, amely már a nemzetiszocializmus előtt is létezett. Majd az 1990‑es években pedig újjáélesztették, és idén harmincadik alkalommal rendezik meg. A zarándoklat többnyire a püspök vezetésével zajlik; Franz Scharl bécsi római katolikus segédpüspök gyakran áll a zarándokmenet élén, mivel a püspöki konferenciában ő felel a romákért és a szintikért. A nemzetiszocializmus története – ahogy említettem – erősen rányomta a bélyegét az életünkre: sok minden elveszett – hagyományok, kulturális tudás. Ez a meghatározottság mindmáig érezteti a hatását. Negatív hatással volt az identitásunkra. S. A.: Javult-e a romák helyzete a népcsoportként való elismerés óta, vagy még mindig tapasztalható diszkrimináció? M. H.: Javult a helyzet. Az állam most már köteles gondoskodni a népcsoport fennmaradásáról. A romák azonban továbbra is rasszizmussal és diszkriminációval szembesülnek. Az 1980-as években a cégek a munkaügyi hivatalnál külön megjegyzésként ezt tüntették fel: „Kérjük, ne közvetítsenek cigányokat.” Így hogyan találhattak volna a romák munkát? Ma ez már nem ilyen nyíltan történik, de előfordulhat, hogy a munkaadó magában mégis mérlegeli, kit vesz fel. Ezt könnyen el tudom képzelni. De természetesen minden társadalmi rétegben vannak romák, és viszonylag jól beilleszkedtek, nem hiszem azonban, hogy velük szemben valaha is megszűnne a rasszizmus. Végül is kisebbség vagyunk. A közösségi médiában is újra és újra felbukkannak romaellenes kommentek: amikor Franciaországból, Belgiumból vagy Németországból érkező átutazó csoportok[*] néhány napra megállnak, az újságokban is elszabadulnak a kommentárok, és látszik, hogy megint a kirekesztés irányába tolódik a hangulat. De bizonyos termékek átnevezésekor is – például a Kelly‘s Zigeunerräder kukoricasnackjének Zirkusräderre változtatásakor – látszik a reakciókból, hogy az érzékenység még nem mindenhol honosodott meg. Az emberek egyszerűen tudatlanok, és azt mondják: nem hagyom, hogy ezt elvegyék tőlem, én így mondom. De az elmúlt években sok minden pozitív irányba tolódott, az oktatás területén nagyon sokat javult a helyzet. Sok roma érettségizik vagy továbbtanul. Mostanra a pozitívumok vannak túlsúlyban. Úgy gondolom, hogy még a népcsoportként való elismerésnél is erősebben irányította ránk a figyelmet a szélsőjobboldali osztrák terrorista, Franz Fuchs 1995-ben elkövetett merénylete négy fiatal roma férfi ellen. Ez hatott az osztrákok gondolkodására: hirtelen tudatosult a cigányellenesség mértéke. Bármilyen tragikus is volt a bombamerénylet, hozzájárult ahhoz, hogy a romák politikailag és kulturálisan láthatóbbá váljanak. S. A.: Hogyan fejlődött a szervezett roma mozgalom? M. H.: 1989-ben alakult meg Felsőőrben az első roma szervezet Romák és szintik – Egyesület a cigányok támogatására (Roma und Sinti – Verein zur Förderung von Zigeunern) néven. Kiváltó oka az volt, hogy fiatal romákat kitiltottak a diszkókból. A fiatal romák és nem roma barátaik felléptek ez ellen, és levelet írtak az akkori szövetségi elnöknek. 1991-ben Bécsben megalakult az Osztrák Romák Kulturális Egyesülete (Kulturverein österreichischer Roma). Ezek az egyesületek erősen szorgalmazták a népcsoportként való elismerést. Ma nagyjából tíz roma egyesület működik Ausztriában: Felsőőrben kettő (a népfőiskolával együtt három), Bécsben körülbelül hat–hét. S. A.: Ausztriában különböző csoportok vannak: a romák, a szintik és a lovárik. Hogyan született meg a népcsoport egységes elnevezése? M. H.: Bécsben él a legtöbb roma, szinti és lovári. Ők nem az autochton romákhoz tartoznak, sokan közülük csak vendégmunkásként – például az egykori Jugoszláviából –érkeztek Bécsbe. Szintik és lovárik Burgenlandban nincsenek, ha mégis, akkor betelepülők. A három csoport hivatalos megnevezése azonban „a romák népcsoportja”, mivel mi vagyunk itt Ausztriában őshonosak. Természetesen sok kapcsoltunk van a bécsi csoportokkal, közös projektekben is dolgozunk a népcsoportok támogatása keretében. Létezik a Roma Párbeszédplatform (Roma Dialogplattform) is, amely a legfontosabb rendszeres fórum a roma civil társadalom és az osztrák politikai intézmények között. Ennek a platformnak az Ausztriában élő valamennyi csoport része: romák, szintik, lovárik. S. A.: Vannak kapcsolataik a magyarországi romákkal? M. H.: Igen, elsősorban a szombathelyi püspökkel, akivel rendszeresen folytatunk megbeszéléseket. S. A.: Milyen feladatai vannak az Ön által vezetett felsőőri roma pasztorációs referatúrának? M. H.: A referatúra 1995 óta a kismartoni egyházmegye önálló egységeként működik, 2016 óta én vezetem. Az egyházi évet a népcsoporttal és a népcsoportért szervezzük. Megszervezzük a máriazelli roma zarándoklatot, a felsőőri merénylet áldozatainak emlékünnepségeit, tanulmányutakat koncentrációs táborok emlékhelyeire, valamint előadásokat tartunk iskolákban és egyetemeken. Egyházi és politikai közösségekkel is együttműködünk, például emlékkövek felállításában. Tagja vagyok a Nationalfonds (az Osztrák Köztársaság Nemzeti Alapja a Nemzetiszocializmus Áldozataiért) bécsi központi emlékművén dolgozó munkacsoportnak is. Emellett olyan emberek is felkeresnek bennünket, akik nehéz élethelyzetben vannak – lelkipásztori támogatásért, illetve pénzügyi problémáikkal. S. A.: Mi motiválta Önt fiatal kora óta személyesen arra, hogy a népcsoporti munkában tevékenykedjen? M. H.: Olyan házban nőttem fel, ahol nagyon nyíltan beszéltek a nemzetiszocializmus időszakáról. A nagyapám sokat mesélt a fogságáról. Amikor a roma mozgalom a nyolcvanas években kibontakozott, az apám aktívan részt vett benne, és minket, gyerekeket is magával vitt. Nagyon sok roma rendezvényre jártunk. Megvolt nekem Ceija Stojka „Wir leben im Verborgenen“ („Rejtőzködve élünk“) című könyve, amit felolvastam a nagyapámnak. A kereskedelmi iskola után a Caritas egyik roma projektjében dolgoztam, majd munka mellett pótoltam az érettségit. Már tíz éve dolgozom a roma pasztorációban. Úgy gondolom, fontos, hogy maguk a romák legyenek jelen a népcsoporti munkában. Nem szeretném, ha mások mondanák meg, hogyan kellene a romáknak élniük, vagy mi számít az én kultúrám részének. Vagy hogy azt mondják rólam, hogy egy rendezvényen még egy „jó napot”-ot sem vagyok képes romani nyelven mondani. Nagyon magabiztos közegben nőttem fel. Csak lányok voltunk, és mindig azt mondták nekünk, hogy egyszer mindent megtehetünk, amit akarunk. Ez nagy hatással volt rám. Jelenleg vezető pozícióban én vagyok az egyetlen nő a roma népcsoporti munkában. Mindez nagyon fontos számomra. Fordította: Csire Márta [*] A Franciaországból vagy Belgiumból érkező átutazó csoportok leggyakrabban a Gens du Voyage (utazó emberek) közösséghez vagy a romákhoz tartoznak. Ezek a csoportok általában kiterjedt családi kötelékekben, lakókocsikkal utaznak Európán keresztül idénymunkák, kereskedelem vagy hagyományos életmódjuk miatt.

A bécsi MAK – Museum für angewandte Kunst (Iparművészeti Múzeum) rendszeres látogatói tudják, hogy az intézmény kiállításai nemzetközi színvonalat képviselnek. A múzeum Európa egyik jelentős központja az iparművészet, a design, az építészet, a kézművesség és a kortárs tárgykultúra bemutatásában. A MAK különösen izgalmas helyszín azok számára, akiket nemcsak a tárgyak szépsége, hanem a mögöttük rejlő gondolkodás, anyaghasználat és alkotói szemlélet is érdekel. A GLANZSTÜCKE – Van Cleef & Arpels High Jewelry × Masterpieces from the MAK Collection című kiállítás ezt a szemléletet helyezi középpontba: nem egyszerű ékszerbemutatót kínál, hanem két különleges művészeti világ találkozását mutatja be. A francia haute joaillerie, vagyis magas ékszerművészet és a bécsi iparművészeti hagyomány párbeszéde révén azt vizsgálja, hogyan válhat egy tárgy többé puszta használati vagy dísztárgynál. KEY VISUALS; Koloman Moser, Paravent, 1906; Ausführung: Wiener Werkstätte/Karl Beitel/Therese Trethan; Holz, Gold- und Tunkpapier, Borte; © MAK/Georg Mayer KEY VISUALS; Zip Halskette, 1955; Gelbgold, Platin, Smaragde, Diamanten; © Sammlung Van Cleef & Arpels MAK Ausstellungsansicht, 2026; GLANZSTÜCKE. Van Cleef & Arpels High Jewelry × Masterpieces from the MAK Collection; MAK Ausstellungshalle (EG); Kapitel Wanderlust; © Van Cleef & Arpels A kiállítás több mint 500 műtárgyat kapcsol össze: a Van Cleef & Arpels örökségi gyűjteményének kiemelkedő ékszereit és a MAK gazdag iparművészeti anyagának válogatott darabjait. A francia ékszerház 1906-ban alakult Párizsban, a Place Vendôme-on, és mára a világ egyik legismertebb haute joaillerie márkájává vált. Hírnevét azonban nem csupán a ritka drágaköveknek köszönheti, hanem annak a rendkívüli kézműves tudásnak és költői formavilágnak, amely egyedi identitást adott számára. A kiállítás másik fontos szereplője a Wiener Werkstätte öröksége. Az 1903-ban alapított bécsi műhely alapelve az volt, hogy a mindennapi tárgyak – legyen szó bútorról, üvegtárgyról, ezüsttárgyról vagy ékszerről – ugyanúgy hordozhatnak művészi értéket, mint a képzőművészet alkotásai. Ez a gondolat különösen közel áll a Van Cleef & Arpels szemléletéhez: egy ékszer nem csupán dísz, hanem összetett kompozíció, technikai bravúr és kézműves remekmű. A tárlat hat tematikus fejezeten keresztül vezeti végig a látogatót. A Wanderlust az utazás, a távoli kultúrák és egzotikus inspirációk világát idézi meg. Az Architecture a geometrikus formák, szerkezetek és a modern építészet hatását vizsgálja. A Rhythmic Designs a ritmus, ismétlődés és mozgás szerepére koncentrál. Az On Stage a tánc, az előadás és az elegancia világát idézi fel. A Metamorphoses az átalakítható ékszerek különleges technikai megoldásait mutatja be, míg a Nature & Cosmos a Van Cleef & Arpels egyik legfontosabb inspirációs forrását, a természet, az állatok, a virágok és a csillagok világát tárja elénk. MAK Ausstellungsansicht, 2026; GLANZSTÜCKE. Van Cleef & Arpels High Jewelry × Masterpieces from the MAK Collection; MAK Ausstellungshalle (EG); Kapitel Metamorphoses; © Van Cleef & Arpels A kiállítás egyik legérdekesebb eleme maga a tér. A látványtervet a párizsi Atelier Tsuyoshi Tane készítette, és a bemutató egy gondosan komponált, labirintusszerű útvonalon vezeti végig a látogatót. Nem klasszikus labirintusról van szó, hanem egy felfedezésre épülő térélményről: a látogató fokozatosan halad egyik tematikus világból a másikba. A félhomályos, elegáns enteriőr valóban egy ékszeres kincseskamra hangulatát idézi, és a tárgyak szemlélésére ösztönöz. Ugyanakkor a drámai fényhasználat a feliratok olvashatóságának rovására megy, ami néhány látogató számára megnehezítheti a részletesebb tájékozódást. A kiállítás legfontosabb üzenete éppen a két gyűjtemény közötti párbeszédben rejlik. A Wiener Werkstätte és a Van Cleef & Arpels látszólag eltérő világot képviselnek: az egyik a geometrikus rendet, a modern formatervezést és a tárgykultúrát, a másik a természet ihlette, drágakövekkel megalkotott ékszerköltészetet. Mégis ugyanaz a kérdés foglalkoztatja mindkettőt: hogyan lehet az anyagból tökéletes formát teremteni? RHYTHMIC DESIGN; Max Snischek, Entwurf für den Wiener-Werkstätte-Stoff Sirocco, 1929; Bleistift, Tusche, Gouache RHYTHMIC DESIGN; Armband aus dem Ensemble Op Art, 1970; Gelbgold; © Sammlung Van Cleef & Arpels RHYTHMIC DESIGN; Silhouette Blume Brosche, 1937; Gelbgold, Rubine, Diamanten; © Sammlung Van Cleef & Arpels A két alkotói szemlélet közös pontja a mesterség tisztelete. A Wiener Werkstätte alkotói ezüsttel, zománccal, üveggel, fával és kerámiával dolgoztak, míg a Van Cleef & Arpels a legnemesebb anyagokat – aranyat, platinát, gyémántot, smaragdot és rubint – használja. A döntő különbség mégsem az anyag értéke, hanem az a tudás és kreativitás, amely az anyagot műalkotássá alakítja. Különösen izgalmas kapcsolat a tárgyak mögött rejlő „láthatatlan intelligencia”. A kifinomult arányrendszerek, rejtett szerkezetek, különleges foglalási technikák és átalakítható megoldások azt mutatják, hogy a szépség mögött komoly mérnöki és kézműves teljesítmény áll. A GLANZSTÜCKE ezért nem csupán az ékszerek szerelmeseinek ajánlható. Érdekes élményt kínál mindazoknak, akiket a szecesszió, a Wiener Werkstätte, az Art Deco előzményei, a design története vagy általában a művészien megformált tárgyak kultúrája érdekel. A kiállítás arra emlékeztet, hogy a valódi luxus nem pusztán ritkaság vagy érték, hanem idő, tudás, kreativitás és emberi teljesítmény találkozása. További fotók a kiállított ékszerekről, használati tárgyakról a múzeum honlapján. (A GLANZSTÜCKE – Van Cleef & Arpels High Jewelry × Masterpieces from the MAK Collection 2026. június 10. és szeptember 27. között látható a bécsi MAK termeiben.) (Kiemelt kép: MAK Ausstellungsansicht, 2026; GLANZSTÜCKE. Van Cleef & Arpels High Jewelry × Masterpieces from the MAK Collection; MAK Ausstellungshalle (EG); Kapitel Architecture © Van Cleef & Arpels)

Ma Paul Lendvainál vendégeskedünk burgenlandi nyaralójában. Egy árnyas kerti pavilonban beszélgetünk azzal az emberrel, aki évtizedek óta Ausztria egyik legtekintélyesebb politikai publicistája, és aki Közép- és Kelet-Európa fejlődését szinte páratlan alapossággal követte nyomon. Paul Lendvai Budapesten született, 1957 óta él Ausztriában. Hosszú éveken át volt a Financial Times tudósítója, vezette az ORF Kelet-európai Szerkesztőségét, és több mint négy évtizeden át meghatározó alakja volt az Europastudio című műsornak. A mai napig nagy figyelemmel és publicisztikai szenvedéllyel kommentálja a politikai közélet eseményeit. Örülünk, hogy időt szakított ránk, és beszélgethetünk vele politikáról, újságírásról, valamint mozgalmas életútjáról. Andrea Seidler: Első kérdésem hozzád mint újságíróhoz és riporterhez: több mint hét évtizede követed Európa alakulását. Az elmúlt időszak változásai közül mi ad okot reményre Európa jövőjével kapcsolatban, és mi az, ami inkább aggaszt? Paul Lendvai: A kérdés tulajdonképpen magában hordozza a választ. Már hosszú évek óta nem dolgozom riporterként, inkább megfigyelőnek és kommentátornak tartom magam. Ez a szemlélet Európára is ugyanúgy érvényes, hiszen tudjuk, hogy Európa fogalma maga is rendkívül tág és sokféleképpen értelmezhető. Sokféle Európa létezik, és amikor Európáról beszélünk, ezek közül választunk. Emellett az a kérdés is felmerül, hogy mi és mely országok tartoznak Európához, ezek mitől tekinthetők európainak – illetve mikor nem. Vagyis számos kérdéssel kell szembenéznünk, és újra meg újra szembesülünk a látszat és a valóság ellentétével. Európáról és Európával tehát folyamatos párbeszéd zajlik. Ennek pedig alapvető része – és ezt én nyíltan vallom, azt hiszem, te is – a liberális demokrácia melletti elköteleződés. Egy olyan Európa eszménye, ahol a demokráciának, az emberek beleszólási jogának, a sajtószabadságnak, a piac szabadságának, a szabad mozgásnak, a szabad utazásnak és hasonló alapvető szabadságjogoknak helye van; akik pedig ezeket elutasítják, azoknak valójában nem kellene ehhez az Európához tartozniuk. Ugyanakkor számos országban – sajnálatos módon Ausztriában is – jelentős politikai erők működnek, amelyek nem akarnak tanulni a múltból, és továbbra is az erős férfi eszményére építik politikájukat. Erős nőkből egyelőre kevesebbet látunk. Ezért Európa rendkívül összetett és sokszínű képet mutat. Seidler Andrea és Paul Lendvai AS: Említetted a demokráciát mint azt a berendezkedést, amelyben élni szeretnénk. Mit gondolsz, mire van szüksége egy demokráciának ahhoz, hogy ellen tudjon állni a populizmus csábításának? Hiszen ezt ma szinte mindenütt látjuk: Ausztriában, Magyarországon, Németországban és egyre inkább az Egyesült Államokban is. Mi kell ahhoz, hogy egy demokrácia képes legyen ellenállni ennek? PL: Az intelligencia és a civil kurázsi ötvözete. Az, hogy az ember soha ne hagyjon fel a veszélyekre való figyelmeztetéssel, és időben szóljon, amikor veszélyt lát. Ehhez pedig az is hozzátartozik, hogy senkit ne lehessen megvesztegetni sem pénzzel, sem előléptetéssel, sem más kiváltságokkal. A megvesztegethetetlenség az egyik alapvető feltétele annak, hogy a demokrácia működni tudjon. És itt nem általános frázisokról van szó, hanem szervezetekről, társulásokról és tényekről. Ezeket a tényeket pedig ismertté kell tenni. Ehhez természetesen elengedhetetlen a szabad sajtó és a független média. A sajtószabadság veszélyeztetése a demokráciát fenyegető egyik legsúlyosabb veszély. A demokráciához természetesen a jogállam is hozzátartozik: az, hogy a bíróságok döntéseit tiszteletben tartsák, és azokat ne lehessen aláásni. Ez csak néhány a demokrácia működésének feltételei közül. Ugyanilyen fontos az is, hogy a gazdaság jól működjön és gyarapodjon. Mert üres gyomorral nem lehet megszilárdítani a demokráciát. AS: Ez így van. De milyen szerepet és felelősséget látsz az értelmiségiek és az újságírók számára a demokrácia megerősítésének folyamatában? Hiszen ma, a mesterséges intelligencia korában, amikor a tényeket egyre gyakrabban manipulálják vagy meghamisítják, milyen felelősségünk marad értelmiségiként és újságíróként? PL: Mindenekelőtt arról van szó, hogy mindenki – legyen tudósító, újságíró, kommentátor vagy író – azt írja le, amit gondol, amit lát és amit megtapasztal, mégpedig a hatalmon lévők befolyásától mentesen, a veszélyekre való tekintet nélkül, és ne engedje, hogy nyomás alá helyezzék. Ez azonban csak az egyik feltétel. A másik az, hogy amit az ember megír, meg is jelenhessen. Ausztriában a következő tapasztalatokat szereztem: hosszú éveken át írtam a Die Presse című napilapnak. Kiváló főszerkesztője volt, Otto Schulmeister, Ausztria egyik legkarizmatikusabb közéleti személyisége. Azonban előfordult, hogy ő is megváltoztatott, megvágott vagy lerövidített cikkeket. Az együttműködésünk végül azért szakadt meg, mert ezt nem voltam hajlandó elfogadni, és a szélsőjobboldal jelentette veszélyről is nyíltan akartam írni. A szakítás után pedig csak egy katolikus hetilapban, a ma is megjelenő Die Furchéban kaptam lehetőséget arra, hogy két cikkben – „Új osztrák“ vagyok címmel – kifejtsem a véleményemet. Ezzel szemben ma abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy olyan osztrák lapnak írhatok és dolgozhatok, ahol a rovatomat soha nem módosítják. Azt írom, amit jónak látok. Még egyszer sem fordult elő, hogy a főszerkesztő vagy a kiadó azt mondta volna: erről a témáról ne írj. Úgy gondolom, ez a legfontosabb előfeltétel. És remélem, hogy nem csak rám érvényes. AS: A Der Standardra gondolsz, ugye? Arra a rovatodra, amely ott jelenik meg? PL: Igen. Nem akartam itt burkoltan reklámozni a rózsaszín lapot. AS: Nyugodtan kimondhatod, hiszen mindenki ismeri a rovatodat. És ha már Ausztriát említetted: évtizedek óta itt élsz, ez lett a hazád. Mely tulajdonságait értékeled leginkább Ausztriának? Interjúkban és beszélgetésekben gyakran hallani tőled elismerő szavakat az országról. Mi az, amit különösen nagyra becsülsz Ausztriában – talán ma még inkább, mint korábban? PL: Ezt nehéz egyetlen válaszban összefoglalni. Két meghatározó könyvet írtam Ausztriáról – valójában többet is, de kettőt mindenképpen kiemelnék. Az első a Mein Österreich (Az én Ausztriám) volt, amely bestseller lett, és az osztrák olvasók egyik kedvenc könyvévé vált. Tizenkét évvel később jelent meg egy másik könyvem, amely már kritikusabb hangvételű volt, és azokkal a személyiségekkel szemben is kritikusabban fogalmazott, akiket az első könyvben még méltattam. Valószínűleg e két könyv együtt adja a legpontosabb képet arról, hogyan látom Ausztriát. Huszonhét éves fejjel érkeztem ebbe az országba, akcentussal és szakma nélkül, mégis minden lehetőséget megkaptam arra, hogy pályát építsek és előrejussak anélkül, hogy valaha is hátrányos megkülönböztetés ért volna – sem származásom, sem vallásom miatt. Itt találtam meg azokat az embereket is, akikkel egy életre szóló barátságot kötöttem. Mindketten osztrákok voltak, és egészen különböző pályát futottak be. Az egyikük Kurt Vorhofer, a Kleine Zeitung főszerkesztő-helyettese volt. Kiváló tollú újságíró. Neki ajánlottam az első, Ausztriáról szóló könyvemet. A másik barátom – ezt kevesen tudják – Josef Taus volt. Ő az Osztrák Néppárt elnöke, valamint a takarékpénztárak csúcsintézményének számító Girozentrale vezetője volt. Olyan ember, aki egy kilencgyermekes szegény családból származott, és saját erejéből jutott magasra. Ő segített nekem abban is, hogy megalapítsam az Europäische Rundschau című folyóiratot. Élete utolsó pillanatáig minden tekintetben támogatott engem. Különleges megtiszteltetés volt számomra, hogy Kurt Vorhofer búcsúztatása után, a König bíboros által végzett egyházi szertartást követően én mondhattam a gyászbeszédet. Josef Taus temetésén pedig – szűk körben – a családdal együtt vehettem részt. Ez a két ember meghatározó alakja volt az ausztriai életemnek, és valamiképpen jelképei is annak a kapcsolatnak, amely Ausztriához fűz. Ezért nevezem magam magyar akcentussal beszélő osztrák hazafinak. AS: Látsz-e valamit az osztrák kulturális vagy politikai hagyományokban, amiből más országok is tanulhatnának? Gondolok itt például a hosszú ideje működő szociális partnerségre vagy a koalíciós kormányzás tapasztalataira. PL: Pontosan ezt hangsúlyozza véleményem szerint újra és újra nagyon helyesen Van der Bellen szövetségi elnök is: a kompromisszum jelentőségét. Ahogy egy német szociológus mondta, ez az emberiség egyik nagy találmánya. Ebben a tekintetben azonban óvatosnak kell lenni. Van egy láthatatlan határ, amelynél a kompromisszumból – ahogy olyan találóan mondják – „Packelei” („mutyizás“) lesz. És ezt rendre megtapasztaljuk. Nekem az a szerencse jutott, hogy 22 éven át a Financial Times bécsi tudósítója lehettem – ez a mai napig a világ egyik legfontosabb gazdasági lapja –, és a lap soha nem utasított arra, hogy valamiről meghatározott módon írjak. A témáimat mindig szabadon választhattam meg. Így ismerkedtem meg az akkori nagy formátumú személyiségekkel, Rudolf Salingerrel (a Kereskedelmi és Iparkamara elnökével, ÖVP) és Anton Benyával (az Osztrák Szakszervezeti Szövetség – ÖGB – elnökével, SPÖ), akik ennek a szociális partnerségnek a megtestesítői voltak. Emellett úgy hozta az élet, hogy szoros kapcsolatban állhattam a szociáldemokrata Bruno Kreisky kancellárral, akinek első életrajzát én írtam. Ő is a kompromisszum híve volt. A szociális partnerséget úgy jellemezte, mint „osztályharcot a zöld asztalnál”. Az is jól mutatja ennek a rendszernek a hatását, hogy Ausztria a sztrájkstatisztikákban rendszerint a lista végén szerepel. Ez azt jelenti, hogy Ausztria a társadalmi béke országa. Azonban óvatosnak kell lenni! Most is láthatunk erre példát: gondoljunk csak a Bécsi Gazdasági Kamara elnöke körül kialakult vitákra, miután megdöbbentő kijelentéseket tett. Az ember mondhat ilyen dolgokat, de ha ezeket egy barátja felveszi, majd eljuttatja az újságokhoz, akkor abból már nagy baj lehet. AS: Térjünk vissza még egyszer a magyar társadalomhoz, hiszen Ausztriát és Magyarországot is nagyon jól ismered. Az egyikben csak rövid ideig éltél, de egész életedben figyelemmel kísérted és elemezted, a másik pedig az otthonoddá vált. PL: Az egyikben még börtönbe is kerültem, majd kiutasítottak, és mindent átéltem, amit csak el lehet képzelni. AS: Szerinted melyek a magyar társadalomnak azok az erősségei, amelyeket külföldön kevéssé ismernek vagy ritkán érzékelnek? PL: Az a helyzet, hogy Magyarországon csak ötven- vagy százévente történik egy-egy nagy társadalmi robbanás. Így volt ez 1848/49-ben, így történt 1956-ban, és így volt most is, amikor Orbánt megbuktatták. A Die Zeit című német hetilapnak adott egyik interjúmban azt mondtam, hogy ezt a mostani bukást fontosabbnak tartom, mint az 1989-es rendszerváltást. Magyarország különös eset. 1956 után újjáépítették a kommunista rendszert, azonban egy kivételes képességű politikus, Kádár János vezetésével, aki felismerte, hogy az embereket csak egy bizonyos határig lehet irányítani, és a társadalmat is csak bizonyos mértékig lehet alakítani. A szovjetek védelmét élvezte. Ez a rendszer vált aztán az úgynevezett gulyáskommunizmussá. Sok tekintetben már egészen más volt, mint a többi kommunista ország rendszere. Így például én is beutazhattam az országba, és tudósíthattam onnan. Amikor azonban eljött az 1989-es fordulat, az nem a magyar nép tette volt, hanem az akkori Szovjetunió ajándéka: Gorbacsov ugyanis meg akarta reformálni ezt a rendszert, ami lehetetlen vállalkozás volt, így végül lerombolta azt, és ennek mellékhatásaként a közép-európai kis országok – köztük Magyarország is – szabaddá váltak. A Kádár-rendszer örökségeként azonban a bürokrácia beépült az új társadalomba is. Ez egy kompromisszum eredménye volt. A reformerőknek is szerepük volt benne. Ezért arathatott a rendszerváltás utáni második választáson hatalmas győzelmet a posztkommunista párt. Horn Gyula felemelkedése tehát nem volt véletlen. Mindez azt jelenti, hogy a magyar társadalom egyfajta kevert társadalom volt. Bizonyos értelemben a börtönök őrei és a foglyok együtt ültek ugyanabban a rendszerben. Most viszont, 2026-ban már a magyarok saját tette volt, hogy erőszak és külföldi beavatkozás nélkül megdöntötték az Orbán-rendszert. Ungváry Krisztián, a kiváló magyar történész mondta – én ezt először a Die Zeit című lapban fogalmaztam meg, de ő is adott erről egy interjút –, hogy a magyar történelemben nem ismer olyan korszakot, amikor egy ilyen fordulat külföldi tényezők nélkül következett volna be. Ez olyan forradalom, amelyet külföldön nem értenek meg, éppen azért, mert békésen zajlott le. És még valami: mindezt egyetlen ember, Magyar Péter indította el. Sokan – köztük értelmiségiek is – fintorognak miatta: milyen ember ez, mit mond, hogyan beszél… De itt nem szépségversenyről van szó, hanem arról, hogy ő robbantotta ki a társadalomban felgyülemlett dühöt és keserűséget. Nem számítottam egy ilyen fordulatra – magam sem hittem benne igazán –, továbbá arra sem, hogy Orbán minden további nélkül feladja, és felismeri a helyzetet. Magyarország ma ismét példamutató ország abból a szempontból, hogy egy autoriter rendszert meg lehet változtatni, meg lehet dönteni. Ahogy a nagy osztrák filozófus, Karl Popper mondta: ott van demokrácia, ahol a választópolgárok a szavazólapjukkal el tudnak távolítani egy rossz kormányt. AS: Gondolod, hogy ma is van még valami, ami összeköti Ausztriát és Magyarországot annak ellenére, hogy politikai feszültségek időről időre kialakulnak közöttük? Van valami közös, ami összetartja ezt a régiót? PL: Persze, hogy van. Barátom, Kurt Vorhofer egyszer találóan megfigyelte és leírta, hogy Ausztriában nincsenek sértő szavak a magyarokra. Azt írta, hogy a magyarokat inkább sikkesnek, elegánsnak tartják, mint az operettek figuráit. A magyar akcentust is kedvelik Ausztriában. Ezt én magam is megtapasztaltam fiatalabb koromban. És természetesen ott vannak még a nevek, a rokoni kapcsolatok és a szoros szomszédság is. A szomszédság persze nem mindig jelent garanciát a jó szomszédi viszonyra. Ám Ausztria és Magyarország esetében ez valóban így van, és ma mindkét országban – a valóságnak és a történelmi igazságnak megfelelően – sokkal pozitívabban tekintenek a Monarchia hosszú időszakára. Én tehát úgy látom, hogy a kapcsolat megvan, ugyanakkor bizonyos értelemben van közöttünk egyfajta tájékozatlanság is. Nagyon kedveljük egymást, mégis gyakran nem tudjuk, mi jelenik meg a másik országban, milyen darabokat játszanak, mi történik valójában a másik oldalon. Ezen a téren még sok a tennivaló. Ebből a szempontból a Bécsi Napló online változata minden bizonnyal kulturális-politikai eszköz lehet mindkét fél, Magyarország és Ausztria számára egyaránt. AS: Nem gondolod, hogy Magyarország képe a külföldi médiában – Ausztriában is – gyakran túlságosan leegyszerűsített és felszínes? Ugyanakkor Ausztriában a magyar kisebbségen belül a nyelvtudás drámai visszaesését figyelhetjük meg. Ha nem sikerül ezt ellensúlyozni például a magyar nyelvű oktatás fejlesztésével, akkor számos helyen a nyelv már nem öröklődik tovább a következő generációra. Nem vezet-e a nyelvi kompetencia elvesztése is elkerülhetetlenül oda, hogy Ausztria egyre kevésbé érti Magyarországot – annak ellenére, hogy a két ország évszázadok óta közvetlen szomszédja egymásnak? PL: Ez valóban így van. Nyáron Burgenlandban élünk, és a környéken látom, hogyan alakult a burgenlandi horvátok helyzete. Nagyon erős népcsoportot alkotnak, amelynek jelenléte messzire nyúlik vissza a történelemben. A szomszédságban több olyan falu is van, amely horvát nevet visel – még a helységnévtáblákon is. Ez azonban – Karintiával ellentétben – Burgenlandban soha nem kapcsolódott politikai küzdelmekhez. Egyszerűen arról van szó, hogy működik az asszimiláció ereje: egy országban az embernek az állam nyelvét kell beszélnie ahhoz, hogy előre tudjon jutni. Rendkívül nehéz – tulajdonképpen szinte reménytelen küzdelem – megnyerni a fiatalokat. Sok erőre, pénzre és megértésre van szükség ahhoz, hogy Ausztriában megőrződjön a magyar népcsoport nyelve. Itt most a magyar kisebbség helyzetéről beszélünk, ugyanakkor nagyon sok magyar él Ausztriában, akik nem bevándorlók, hanem Ausztriában dolgozó magyar munkavállalók: munkások és alkalmazottak. Vagyis bizonyos értelemben vendégmunkások – statisztikailag ők alkotják a harmadik legnagyobb csoportot. Ha ma bemész egy étterembe, szinte mindenütt magyar pincérekkel találkozol – és nem csak ott. Ez is azt mutatja, hogy tévhit, miszerint a magyar társadalom tétlen vagy lusta lenne, hiszen az emberek nagyon is dolgoznak, méghozzá jól, ha megfelelő anyagi ösztönzést kapnak. Ez természetesen hozzájárul a pozitív kép kialakulásához is, az emberek itt azt látják, hogy „ezek a magyarok jól dolgoznak”. Ez is jó irányba befolyásolja a magyar-osztrák kapcsolatokat. Persze különbséget kell tenni az Ausztriában letelepedő magyarok és az ingázók között, akik este visszautaznak Magyarországra. Valószínűleg számos vegyes házasság is köttetik mindennek az eredményeként. Vagyis a magyar hatás és a magyar jelenlét Ausztriában jóval erősebb, mint azt a hivatalosan nyilvántartott, itt élő magyarok száma mutatja. AS: Mit kellene tennie az osztrák politikának ahhoz, hogy hosszú távon megerősítse a magyar népcsoportot? Elég-e ehhez a pénzügyi támogatás, vagy nagyobb politikai beleszólásra is szükség lenne? Hiszen a magyar népcsoportnak nincs saját képviselete az osztrák parlamentben. PL: Nincs senki, aki a magyar népcsoportot képviselné? Nos, ezt sem lehet kívülről előmozdítani. Ennek magából a közösségből, a csoportból kell kiindulnia: nekik kell határozottan kimondaniuk, hogy ezt feltétlenül akarják. Vagy olyan személyeknek kell fellépniük, akik valamelyik pártból érkeznek, és a kisebbségi ügyeket a programjuk részévé teszik. Ez nehéz kérdés. Úgy gondolom, hogy anyagilag mindenképpen segíteni, támogatni és ösztönözni kell az iskolákat, az egyházakat és az egyesületeket. Ez talán nem olyan mértékben történik, mint ahogyan a folyamatos költségvetési megszorítások mellett szükséges lenne. De meggyőződésem, hogy rendkívül fontos lenne, hogy a kormány és a közintézmények támogassák a magyaroknak ezt a kis szigetét, és segítsék azokat az embereket, akik aktívan részt vesznek a népcsoporti munkában. AS: Csak tájékoztatásképpen: összesen évi 660 000 euró az az összeg, amellyel a Szövetségi Kancellári Hivatal a magyar népcsoportot támogatja. PL: Mekkora az ausztriai magyar népcsoport létszáma? AS: Továbbra is a 2001-es népszámlálás adatai az irányadóak, amelyek szerint 25 ezer személy tartozott a magyar népcsoporthoz. Erre az újabb népszámlálások során már nem kérdeznek rá. Ez a szám azonban az idő múlásával természetesen változik. Jelenleg nincsenek hiteles adatok a magyar népcsoport tényleges létszámáról. PL: Én viszont hozzájutok az Ausztriába irányuló éves bevándorlási adatokhoz, és ezek alapján a magyarok a legnagyobb létszámú csoportok között vannak. AS: Annak ellenére, hogy jelentős számú szereplői ennek a folyamatnak, az egyesületi támogatásokból ki vannak zárva, mert nem felelnek meg a népcsoporthoz tartozás kritériumainak. PL: Akkor tehát a támogatásnak mindenképpen magasabbnak kellene lennie, ha valóban 20–25 ezer őshonos magyar él Ausztriában. AS: Most egy másik témára térnék át: szerinted ma nehezebb független újságírást folytatni, mint amikor elkezdted a pályádat? PL: Nagyon nehéz. Bár hozzá kell tennem: pályám legelején diktatúrában éltem. De azt kell mondanom, hogy manapság két okból is nehéz a helyzet. Először is a médiakoncentráció miatt – ha egy újságnál nem politikai, hanem személyes okokból nem jössz ki valakivel, akkor nem tudsz egyszerűen egy másik laphoz menni, egyszerűen azért, mert kevesebb újság létezik. A másik ok pedig az úgynevezett közösségi média térnyerése és az általa gyakorolt nyomás, amely akár a nyomtatott újságok eltűnéséhez is vezethet. Ez egy versenyfutás az idővel. Én azonban hiszek abban, hogy a nyomtatott újságok továbbra is fennmaradnak, ugyanúgy, ahogy a könyveket is tovább nyomtatják majd. De ez állandó küzdelem. Ebből a szempontból kétségtelenül nehezebb ma a helyzet, mint újságírói pályám korábbi éveiben volt. AS: Vannak olyan újságírói erények, amelyeket pályád során mindig is nagyra tartottál, de amelyekről úgy érzed, hogy ma kevésbé értékelik őket, vagy már nem tulajdonítanak nekik akkora jelentőséget? PL: A személyes tapasztalat nagyon fontos, ugyanúgy a személyes bátorság és a tisztességes, becsületes munka. És mindenekelőtt a kíváncsiság – ez a legfontosabb. Nemcsak egy újságíró számára, hanem minden ember számára, de az újságírók és írók esetében ez alapvető előfeltétel. Kíváncsiságra mindenképpen szükség van. AS: Térjünk még vissza magára az írásra. Te köztudottan nagyon sokat és folyamatosan írsz. Amikor például egy kommentárt vagy a Standard számára írt kolumnádat készíted, hogyan fogsz hozzá? Egy megfigyelésből indulsz ki, amely megragadott? Vagy inkább felteszel magadnak egy kérdést? Netán már van egy határozott álláspontod, és az a kiindulópont, amikor leülsz írni? PL: Ez természetesen az aktuális eseményektől is függ. Amikor kolumnát írok, azt szeretném, hogy sok emberhez eljusson. Írhatnék persze különböző elvont témákról is, de egy téma jelentőségét és népszerűségét jól mutatja, hogy mennyi hozzászólás érkezik az íráshoz. Nyilvánvalóan többen reagálnak arra, ha az osztrák belpolitikáról írok, mint ha például Bulgária politikai helyzetéről, még akkor is, ha az utóbbi szintén fontos kérdés. A témaválasztásom azonban természetesen az aktuális eseményektől is függ. Ma például szombat van. Ha a kolumnának kedden kell megjelennie, akkor a szöveget hétfő délig, legkésőbb kora délutánig el kell juttatnom a szerkesztőséghez – 3200 karakterben, szóközökkel együtt. Hogyan fogok hozzá? Vasárnap reggel eldöntöm: ma erről vagy arról a témáról írok. Például írhatnék most arról, hogy a Bécsi Gazdasági Kamara elnöke körüli botrány hihetetlenül nagy veszélyt jelent Ausztria számára. Vagy inkább arról kellene írnom, hogy Ciszjordániában támadások érik a palesztinokat, és a jelenlegi izraeli kormány a szélsőjobboldali szárny befolyása alatt ezt eltűri. Ami természetesen Gázában is zavargásokhoz vezet, amelynek következménye az erősödő antiszemitizmus. Ez is egy rendkívül bonyolult téma. Most éppen ezen gondolkodom. De az is lehetséges, hogy holnap délelőtt valami rendkívüli esemény történik. És akkor arról írok. Olyan sok minden zajlik a világban, amiről írni lehet. A feleségem gyakran mondja, amikor csütörtökön vagy pénteken már előállok egy témával, hogy „Mit akarsz, hiszen a kolumna csak kedden jelenik meg?” A végleges döntést tehát végül szombaton vagy vasárnap reggel hozom meg. AS: Az írás során több mondatot húzol ki, mint amennyit megtartasz? Azt gondolom, valószínűleg többet tartasz meg, mert magabiztosan közelítesz a témához. PL: Csak akkor írok, ha érzem, hogy valami lényegeset tudok mondani. Természetesen nagyon alaposan felkészülök, igyekszem az interneten mindent elolvasni, ami az adott témához kapcsolódik. Ebben az értelemben az írás egyfajta tanulás, önképzés, folyamatos művelődés, hiszen az ember mindig új dolgokat tanul. Az újságírói munkám mellett összesen huszonegy könyvet írtam, hetet angolul, a többit németül. Most egy új köteten dolgozom, és természetesen minden héten ott van a kolumna is. Így maradok folyamatosan formában. AS: A könyveid közül hány jelent meg magyar fordításban? PL: Magyarul azt hiszem, nyolc vagy kilenc. A legutóbbi könyveim mind megjelentek magyarul is. A legfrissebb könyvem, a Ki vagyok én? szintén megjelenik Budapesten most ősszel, azt hiszem, októberben. A fordítást a feleségem ellenőrzi. AS: A veled készült interjúkból és a beszélgetéseinkből is tudom, hogy az irodalom nagyon fontos számodra. Van-e olyan meghatározó olvasmányod, amelyről azt mondod: ez hatott rám, ez megváltoztatta a gondolkodásomat, mégpedig tartósan? PL: Igen, a magyar írók közül kétségkívül Márai Sándor volt rám jelentős hatással. És mindenekelőtt Stefan Zweig. Az első íráskísérletem tizenhat éves koromban éppen Stefan Zweigről szólt. Ő volt a kedvenc íróm. Mindent elolvastam tőle. A Tegnap világa (Die Welt von Gestern) pedig alapvető könyv ahhoz, hogy megértsük Ausztriát, a világot, a zsidóság történetét – mindezt együtt. De fontosak voltak számomra Emil Ludwig könyvei is, akit ma már nem ismernek annyian. Nemrég azonban megjelent róla egy életrajz. Milyen gyorsan feledésbe merülnek az emberek…! Nagy hatással volt rám Sir Isaiah Berlin is. Lenyűgöző Michael Ignatieff róla írt életrajza, valamint Isaiah Berlin levelezése is, amely az irodalomról, a filozófiáról, a társadalomról és sok másról szól. Rengeteg fontos könyv van. Néha talán túl sokat is idézek, de inkább fárasszam az olvasókat a lábjegyzetekkel, mintsem valaki plágiummal vádolhasson. AS: Vissza is térsz időnként ezekhez a szerzőkhöz? Például Stefan Zweighez. Előfordul még, hogy leveszed a köteteit a polcról? PL: Igen, természetesen. Újra is olvastam őket. Vagy ott van például Arthur Koestler, akit sajnos személyesen nem ismertem. Az önéletrajza és a könyvei azonban nagyszerűek. Időről időre újra kézbe veszem ezeket a műveket. Vagy Paul Valéryt is említhetném – tőle is gyakran idézek. AS: Ma is hihetetlenül sokat írsz. Minden évben megjelenik egy könyved. És állandóan könyvbemutatókon, író-olvasó találkozókon, felolvasásokon veszel részt. PL: Nem minden évben, majdnem minden évben. Akkor írok, ha egy kiadó megkeres és megbíz egy könyv megírásával. Soha életemben nem írtam csak magamnak vagy az íróasztalfióknak. Csak akkor tudok írni, ha van szerződésem. Nem a pénz miatt, hanem mert van egy rögzített határidő. Ez számomra rendkívül fontos. Most is egy új könyvön dolgozom, amelynek jövő év elejére kell elkészülnie. Az utóbbi két-három könyvem angolul is megjelent. Kettőt magam fordítottam le angolra. De az embert persze kudarcok is érik… Nemrég az angol kiadóm röviden megírta, hogy a legutóbbi könyvem Angliában olyan rosszul fogyott, hogy az újat üzleti okokból már nem adják ki. Ez nagyon mélyen érintett. Ugyanez a könyv – A képmutatásról –, amely Angliában nem talált közönségre – részben azért is, mert rossz címet kapott (About the Hypocrisy) – Ausztriában az év egyik bestsellerévé vált. Egy nyolcmilliós országban húszezer példányt adtunk el belőle. De nem írok minden évben. Ha a kiadónak tetszik egy könyvötletem, akkor részletesen átbeszéljük. Ezután megírom a könyvet, és igyekszem a kéziratot határidőre leadni. Ebben nagyon precíz vagyok, mert tudom, milyen sok múlik azon, hogy az ember betartsa a határidőket. Paul Lendvai íróasztala, dolgozószobája AS: Az írással kapcsolatban még egy személyes kérdés. Vannak olyan szokásaid vagy rituáléid, amelyek elengedhetetlenek az íráshoz? Kell hozzá egy íróasztal, egy számítógép vagy valamilyen különleges környezet? PL: Egy számítógépre, laptopra van szükségem. Régebben írógépen írtam, vagy lediktáltam a szöveget. Kézzel nem írok, mert a kézírásomat csak én tudom elolvasni, meg időnként a feleségem. Laptopon írok, és fontos számomra, hogy nyugalom vegyen körül. Például itt, Burgenlandban a zöld fákat látom magam előtt, és minden csendes – ez számomra egyszerűen ideális. Soha nem írtam kávéházban, mindig otthon dolgoztam. A nagy különbség az, hogy régebben írás közben időnként megittam egy pohár vodkát, és néha nem is álltam meg egynél. De ma már szinte egyáltalán nem iszom, írás közben pedig végképp nem. És fontos számomra a megfelelő környezet. Időnként persze adódnak nehézségek, mert a feleségem – teljes joggal – úgy érzi, hogy elhanyagolom, vagy ahelyett, hogy együtt csinálnánk valamit, inkább írok. De ez is a közös élet része: meg kell beszélni, és végül az ember – akárcsak Ausztriában a szociális partnerségben – megtalálja az alkotó kompromisszumot. AS: Végezetül áruld el, ha ma újrakezdhetnéd az életedet, ugyanígy döntenél? Ismét ezt a pályát választanád? Vagy inkább azt mondanád: szívsebész szeretnék lenni, vagy valami egészen másba vágnék, valami jóval nyugodtabb foglalkozásba. PL: Ez leginkább attól függ, mihez van tehetsége az embernek. Én őrülten szerettem volna karmester lenni, ha lett volna hozzá tehetségem. De mivel nem volt, csak azt mondhatom: egy cseppet sem bánom, hogy újságíró és politikai publicista lettem. (Valamennyi fotó: Lendvai Zsóka. Ifjúkori fénykép: www.lendvai.at)

Daniel Kehlmann 2023-ban megjelent Lichtspiel című regénye az osztrák kortárs irodalom egyik legnagyobb visszhangot kiváltó műve. A Münchenben született, Bécsben felnőtt szerző ezúttal Georg Wilhelm Pabst osztrák filmrendező alakját állítja a középpontba, aki az 1920-as években világhírre tett szert, később azonban a náci rendszer szorításában folytatta pályáját. Kehlmannt azonban nem egy hagyományos művészéletrajz megírása foglalkoztatta. Sokkal inkább azt a kérdést vizsgálja, hogyan viselkedik egy művész akkor, amikor alkotását egy diktatórikus rendszer a saját céljaira akarja felhasználni, és hol húzódik az alkalmazkodás, illetve a személyes felelősség határa. G. W. Pabst (1885–1967) az európai filmtörténet egyik legjelentősebb rendezője volt. Színházi rendezőként kezdte pályafutását, majd a némafilm korszakában olyan alkotásokkal vált nemzetközileg ismertté, mint A bánat utcája (Die freudlose Gasse, 1925; Greta Garbo, Asta Nielsen), Pandora szelencéje (Die Büchse der Pandora, 1929) vagy a Koldusopera (Die Dreigroschenoper, 1931; forgatókönyv: Balázs Béla). Európai sikerei után Hollywoodba emigrált, ám egy európai tartózkodása idején kitört a háború, Pabst visszatért a Harmadik Birodalomba, ahol a náci rendszer feltételei között folytatta filmrendezői munkáját. Kehlmann regénye éppen ennél a történelmi fordulópontnál veszi fel a fonalat. A Lichtspiel (Mozgókép) egy művész történetét meséli el, aki egy olyan rendszerben találja magát, ahol a film a propaganda egyik legfontosabb eszközévé válik. Milyen kompromisszumokat kell kötnie egy rendezőnek, amikor Joseph Goebbels felügyeli a filmgyártást? Hol ér véget a művészi alkalmazkodás, és hol kezdődik az erkölcsi felelősség? Kehlmann nem ad egyértelmű válaszokat. Ehelyett árnyalt portrét rajzol egy emberről, aki fokozatosan sodródik bele egy diktatúra erkölcsi csapdáiba. A regény a művészet és a hatalom, a csábítás és a felelősség, a félelem, a szépség és a barbárság kapcsolatáról, végső soron pedig az európai civilizáció legsötétebb mélységeiről szól. A szerző tudatosan egyensúlyoz a dokumentált történelem és az irodalmi fikció határán. Pabst alakja történelmileg hiteles, ahogyan számos mellékszereplő – köztük Leni Riefenstahl vagy Joseph Goebbels – is valós személy. A regény ugyanakkor él a szépirodalom szabadságával: olyan párbeszédeket, gondolatokat és jeleneteket alkot, amelyek történetileg nem dokumentálhatók. Kehlmann – saját megfogalmazása szerint – az irodalom segítségével „a kitalálás révén próbálja feltárni az igazságot”. Éppen a történelmi tények és a fikció összefonódása adja a regény különleges erejét. Daniel Kehlmann, 2023 (forrás: wikipédia) Daniel Kehlmann napjaink egyik legsikeresebb német nyelvű írója. Nemzetközi áttörését a 2005-ben megjelent A világ fölmérése (Die Vermessung der Welt) hozta meg, amely mintegy ötven nyelven jelent meg, és a kortárs német nyelvű irodalom egyik legnagyobb sikerkönyvévé vált. Azóta művei jelentős szakmai elismerésben részesültek, munkásságát többek között Candide-díjjal, Per Olov Enquist-díjjal, Kleist-díjjal, Thomas Mann-díjjal és Friedrich Hölderlin-díjjal tüntették ki. Tyll (2017) című regénye hónapokon át szerepelt a bestsellerlistákon, és felkerült a Nemzetközi Booker-díj szűkített listájára is. Kehlmann jelenleg Berlinben él, regényei mellett esszéket, drámákat és filmforgatókönyveket is ír. Prózájának egyik legfontosabb sajátossága letisztult, elegáns és rendkívül pontos nyelvezete. Rövid, feszes mondatai nagy elbeszélői intenzitást teremtenek. A két világháború közötti időszak és a háborús évek hangulata nem pátosszal, hanem visszafogott, fegyelmezett elbeszélői móddal bontakozik ki. Az elbeszélő folyamatosan váltogatja a közelség és a távolság perspektíváját: betekintést enged Pabst gondolataiba és érzéseibe, ugyanakkor végig megőrzi ironikus kívülállását. A regény súlyos témája ellenére megmarad az a könnyedség, amely Kehlmann egész életművét jellemzi. A történelmi részletek rendkívüli pontossággal épülnek be a szövegbe, így a valóság és a fikció határa szinte észrevétlenül mosódik el. Számos jelenet szinte filmszerűen komponált, montázsszerű szerkezete pedig magát a film médiumát is megidézi. Külön figyelemre méltó, hogy Kehlmann nem kizárólag komor hangon beszél a Harmadik Birodalomról. A regényben újra és újra felbukkan a groteszk és a humor. Egy interjúban elmondta, hogy ez tudatos írói döntés volt. Mint fogalmazott, munkája során Quentin Tarantino Becstelen brigantyk (Inglorious Bastards, 2009) című filmje inspirálta, de nagy hatással volt rá Ernst Lubitsch Lenni vagy nem lenni (Sein oder Nichtsein, 1942) című klasszikusa, valamint Vladimir Nabokov Baljós kanyar (1940) című diktatúraszatírája is. Kehlmann szerint már kezdettől fogva világos volt számára, hogy regényének groteszknek és helyenként kifejezetten humorosnak kell lennie. A nemzetiszocialista állam egyszerre volt rettenetes és nevetséges – vallja –, a humor pedig nem elbagatellizálja a történteket, hanem éppen élesebben mutat rá azok lényegére. Ez az irónia, tragikum és történelmi hitelesség közötti egyensúly a regény egyik legnagyobb erénye. A német és a magyar kiadás A regény 2024-ben Mozgókép címmel magyarul is megjelent a Magvető Kiadó gondozásában. Fordítója Fodor Zsuzsa, a kortárs német nyelvű irodalom egyik legelismertebb magyar tolmácsolója. Az 1953-ban Budapesten született germanista és bohemista hosszú éveken át dramaturgként és filmfordítóként dolgozott, majd a szépirodalmi műfordítás felé fordult. Mára a német nyelvű kortárs irodalom egyik legfontosabb közvetítője Magyarországon. Olyan szerzők műveit ültette át magyarra, mint Daniel Kehlmann, Eva Menasse, Terézia Mora, Florian Illies, Joachim Meyerhoff vagy Inger-Maria Mahlke. Kehlmann életművét hosszú évek óta kiválóan ismeri. Fodor Zsuzsának sikerült Kehlmann világos, elegáns, ugyanakkor finoman ironikus prózáját gördülékeny, természetes magyar nyelven megszólaltatnia. Így nemcsak a történet izgalma, hanem a regény sajátos atmoszférája és stiláris finomságai is megőrződnek.

A mesterséges intelligencia iránt egyre nagyobb az érdeklődés a világban, gombamódra szaporodnak az ezt kiszolgáló adatközpontok. A Felső-Ausztriában terjeszkedő techóriás, a Google is felfelé módosította növekedési terveit, pedig ezek veszélyeztethetik a helyi települések vizeit, áramellátását, termőföldjeit. A környezetvédők és a helybéliek már mozgolódnak. Az amerikai Google, a világ egyik legnagyobb vállalkozása már jó 20 éve szemet vetett a körülbelül 3500 lélekszámú felső-ausztriai településre, Kronstorfra. Tetszettek neki a régi házak, Linz nagyváros közelsége, az Enns folyó bősége. De még jobban vonzotta a Google embereit a város szélén elterülő hatalmas földterület, ahová ők majd egyszer egy 70 futballpálya méretű óriáscsarnokot építhetnek, komputerek tömegével. Olyan gyors gondolkodású modern számítógépeket, amelyek a világban egyre népszerűbbé és fontosabbá váló mesterséges intelligenciát kiszolgálhatják. A helyszín kiválasztásában fontos szerepet játszott a városka közelében működő két vízerőmű, a biztonságos áramellátás, a kiterjedt földterület. Az amerikai óriás 2008-ban meg is vette az általa kinézett hetvenöt hektáros területet, de előtte a helyben lakók jóindulatát is igyekezett megvásárolni. A tervezett vállalkozás elé 13 ezer fiatal fát ültetett (ez ma már összefüggő erdőt alkot), hogy a kastéllyal, templommal, növekvő lélekszámmal fejlődő vidék szépsége, levegője ne szenvedjen csorbát. Kronstorf vezetőinek is beindult a fantáziája, lakóházakat emeltettek, óvodát, iskolát, sőt igazi, Kanadából származó angoltanárt is szereztek. fotó: youtube/Oberösterreichische Nachrichten A nagy beruházás azonban sokáig váratott magára, az Ausztriában 2006-ban saját irodát is nyitott multi csak 20 évvel később látta elérkezettnek az időt az építkezés megkezdésére. Addigra már vissza is kínálta a településnek a megvásárolt föld egyharmadát, mert úgy gondolta 50 hektár elég lesz a csarnokhoz. Ez az időközben első beruházási fázissá változott projekt a tervek szerint 2027-ben fog elkészülni, 100 új munkahelyet létesítve. De a mesterséges intelligencia közben megállíthatatlanul hódít a világban, 2030-ig 5,2 milliárd dollár tőkebefektetést vár a McKinsey elemző cég az adatközpontok világában. A Google is felülvizsgálta „szerénységét“, újabb területet vett, megnagyobbítaná a még el sem készült csarnokot. De a bővítés következtében az adatközpont áramfelhasználási igénye évi 150 megawattról 500-ra nőne (elvinné Felső-Ausztria áramigényének egynegyedét), az Enns folyóból pedig évi 5,5 milliárd liter vizet mernének ki hűtési célokra. S hogy mi lesz a felmelegedett vízzel? Vagy visszafolyatják a folyóba, vagy – amit mindenki jobban szeretne – távfűtésre használnák. A tervezett terjeszkedés újabb termőföldet von ki a mezőgazdasági művelésből, a várható új munkahelyek pedig általában nem a helyi hozzáértőknek jutnak, hanem a vállalkozás hoz magával szakembereket. A kronstorfi önkormányzat néppárti, szociáldemokrata, szabadságpárti és zöldpárti képviselői pár éve még teljes egyetértésben bólintottak rá a kibővített projektre, a környezetvédő szervezeteknek azonban újkeletűen egyre kevésbé tetszik a nyomulás A település lakói közül több száz ember pár hete demonstráción tiltakozott a további fejlesztés ellen, a kontrollt követelő petíciót már több mint 12 ezren írták alá. A külföldi cégek ugyanis, köztük a Google, saját elképzeléseik szerint építkeznek. Egységes fejlesztési tervek, szabályok az adatközpontokra eddig még nem születtek, mindenki annyi erőforrást vesz igénybe, úgy fejleszt, ahogy akar. A Greenpeace környezetvédő világszervezet helyi illetékese, Jasmin Duregger úgy látja, hogy a Google-tervek szembetámadják a régió klímacéljait, ellátási biztonságát. Johannes Wahlmüller, a GLOBAL 2000 klíma- és energiapolitikai szakértője szerint moratóriumot, stratégiai gondolkodási szünetet kellene elrendelni egész Ausztriában a mesterséges intelligenciát kiszolgáló adatközpontokra (ahogy erről a minap határoztak New Yorkban), amíg a jelenleginél szigorúbb törvényeket és rendszabályokat nem hoznak. A Kronstorfi Polgári Kezdeményezés (Bürger:inneninitiative Rechenzentrum Kronstorf) nevű civil szervezet illetékese odáig merészkedett, hogy állította, a központ számításainak nagyobbik része nem békés, hanem katonai és megfigyelési célokat szolgál, így szükséges az ellenőrzés. Ausztriában jelenleg mintegy ötven adatközpont üzemel, a fele Bécsben és környékén. Egyelőre csak kisebbik hányaduk összpontosít a mesterséges intelligencia „táplálására“, de 2030-ra a prognózisok szerint már 70 százalékuk fog ezzel foglalkozni. Az európai jelenlét legnagyobbjaként terjeszkedő Google-centrum mellett tavaly óta már a Microsoft is kialakított magának Alsó-Ausztriában három adatközpontot: Schwechaton, Vösendorfban és Mödlingben. „Hiába az ellenállás, hiába az észszerű környezetvédő érvek – állította helyszíni szemléjén az osztrák gazdasági miniszter, Wolfgang Hattmannsdorfer –, a Google beruházását, terjeszkedését már nem lehet megállítani, a mesterséges intelligenciát az egész világ akarja.“ Szerinte legfeljebb ellenőrzésről lehet szó, de már az sem a jövőre elkészülő Google-projektnél, hanem a „második felvonásnál“. Vagy például annál a bécsi központú gigagyárnál, amelynek finanszírozásáért Ausztria az Európai Uniónál szállt tavaly versenybe. A környezetvédők követelése egyértelmű: a bővítést megelőzően szeretnének tisztán látni és jogot kapni a beleszólásra. „Nem értjük, miért csak most ébredtek fel a helyi véleményalkotók, miért csak most gyűlnek a petíciók – hajoltak össze a kronstorfi ivó törzsvendégei –, miközben 16 évig csak egymással vitatkoztak.“

Gránitszilárdnak mondott állami intézmények recsegnek: a Tisza Párt kétharmada után Sulyok Tamás államfő maradása a magyar belpolitikai válság egyik gócpontja lett. A hatalom sakktábláján értékes gyalogként hol aláír, hol visszaküld törvényeket, miközben az ellenzék leváltást ígér, a kormányoldal időt nyer, az ország pedig újabb alaptörvény‑módosítás felé sodródik. A tét: ki és milyen felhatalmazással választja meg legközelebb az államfőt. Ki gondolta volna, hogy a régi, kifejező mondás egyszer majd ráillik Magyarország belpolitikai helyzetére? Persze sokkal többről van szó, mint napi politikáról: valódi alkotmányos válság fenyegeti az országot, ami sem a közügyeknek, sem a nemzetgazdaság általános állapotának nem kedvez. De lehet-e az adott körülmények között másként cselekedni, mint elvetni a Sulykot? A választási kampány, különösen a bő kétharmados Tisza Párt-győzelem után a támogatók, sőt az ellenzők egy része számára is egyértelműnek tűnt, hogy Sulyok Tamásnak, Magyarország elnökének mennie kell – az ellenzők persze foggal‑körömmel küzdenek ez ellen. A legelegánsabb és mindenki számára legkevésbé „költséges” (pénzben, időben, reputációban) megoldás az lett volna, ha az elnök lemond; Sulyok Tamás – pontosabban azok, akik mögötte állnak – mégis a konfrontációt választotta. De hát tulajdonképpen nem tett semmit az elnök – akkor miért kellene lemondania? Éppen ezért: mert Magyarország elnöke nem tett semmit a bukott kormánypárt és korifeusai magyar demokráciát veszélyeztető hatalmi ambícióival és törvényszegéseivel szemben. Egy igazi elnök, közjogi méltóságának teljes tudatában amikor szükséges, felszólal és hangját hallatja; Sulyok Tamás nem így tett: félrehúzódott, csendben asszisztált, és nem szólalt meg. Nem is tehetett másként, hiszen a kegyelmi botrányba belebukott Novák Katalin helyére Orbán Viktor akkori miniszterelnök választotta ki, és a Fidesz kétharmados többsége juttatta a Sándor‑palotába – azzal a szigorú megbízással, hogy csendben reprezentáljon, és még véletlenül se kavarja fel a hatalmi vizeket. Sulyok Tamás az új miniszteri kinevezések fotózásán (@YouTube/Magyar Péter) Sulyok nehéz helyzetben van. Úgy vélem, a legszívesebben lemondana, ha tehetné, nem igazán harcos alkat. Az új politikai felállásban azonban elnökként értékes gyalog lett a mesteri sakkjátékos, Orbán Viktor kezében: a politikai táblán ő tologatja, Magyar Péter pedig le akarja venni. Aki sakkozik, tudja: a sakktáblán egyetlen gyalog is eldönthet egy végjátékot – most is ez a tét. Ez áll Sulyok Tamásra: elnökként hol aláírja, hol visszaküldi a hozzá jóváhagyásra érkező törvényeket az Országgyűlésnek vagy az Alkotmánybíróságnak, így Orbán Viktor közvetetten általa játékban maradhat. Hogy eddig Sulyok elnök úr Bólogató Jánosként mindent aláírt, ami a kormánytól jött? Meglehet, de most más idők járnak. Ha Sulyok Tamás nem mond le, leváltják – ígéri Magyar Péter és a Tisza Párt. Ez nem lesz egyszerű feladat: lesznek hátulütői, és az akció kommunikációja sem lesz felhőtlen. Egyes nyugat‑európai kancelláriákban is felszaladhat a szemöldök a magyar demokrácia törékenysége miatt. Mi azonban úgy látjuk: a politikai ellenfelet csak a saját eszköztárával lehet legyőzni. Erre vállalkozik az Országgyűlésben most bejelentett Tisztítótűz-művelet, amely a régi rezsim bábjainak eltávolítására törekszik – újabb alaptörvény-módosítással. Nem jó látni és hallani, hogy Magyarország Alaptörvényét továbbra is ilyen gyakran teszik-veszik és módosítják, az orbáni hagyományoknak és módszereknek megfelelően. Mégis el kell fogadnunk, hogy pillanatnyilag nincs más mód: ez most végbemegy. Reméljük, hogy az őszre ígért alkotmányozási folyamat népszavazáson megerősített végeredménye egyszer valóban gránitszilárd magyar alkotmány lesz. Az elfogadott szövegbe feltétlenül érdemes beleírni, hogy Magyarország elnökét a választópolgárok közvetlen választáson választják meg. Így Sulyokhoz hasonló elnökök soha többé ne kerülhessenek a Sándor‑palotába – és ne kelljen utólag „elvetni” őket. (Nyitókép: Sulyok Tamás facebook-oldala)

Ki ne ismerné Kányádi Sándor csodálatos versét a megriadt pásztorlegényről, aki a félelemtől reszketve fától fáig lopózik, miközben az éjszakai erdőség veszélyeire figyel… De most nem erről lesz szó. Vagy mégis? Egyik hőhullám a másikat követi világszerte, és különösen Európa van bajban, hiszen számtalan mérés bizonyítja, hogy a vén kontinens kétszer olyan gyors ütemben melegszik, mint a világ átlaga. Ha a műholdfelvételek alapján készült hőtérképeket figyeljük, döbbenten láthatjuk, hogy kontinensünk jelentős részén napokon át sivatagi hőmérséklet perzseli a városokat és a mezőgazdasági területeket. Ez a jelenség már évtizedes mintázatot mutat, a felmelegedés trendje pedig egyértelműen arra utal, hogy a jövőben még magasabb hőmérsékletekre kell számítanunk, amelyekre nem vagyunk kellőképpen felkészülve. Sem városaink, sem épületeink, sem mezőgazdaságunk nem a harminc és negyven Celsius-fok közötti nyarakra lettek tervezve, ezért minél hamarabb alkalmazkodnunk kell, a szélsőséges hőség ugyanis egyre több emberéletet követel, miközben a gazdasági károk már százmilliárdos nagyságrendűek. A nagyvárosok különösen ki vannak téve a hőségnek. Az üveg- és vasbeton épületek magukba szívják a forróságot, és sokáig meg is tartják azt. Nem csoda, hogy a nagyvárosok átlaghőmérséklete több fokkal meghaladja tágabb környezetükét. Európában mind a mai napig az épületek hőmegtartó képességének javítása, valamint a megfelelő és gazdaságos fűtés biztosítása volt az építészek és az épületgépész szakemberek egyik elsődleges feladata, mára azonban a hatékony hűtés megoldása is a legfontosabb feladatok közé került. Elgondolkodtató, hogy becslések szerint az Egyesült Államokban az épületek mintegy 90, Európában viszont csupán 10 százaléka rendelkezik klímaberendezéssel! Jelentős változások várhatók az anyaghasználatban és építési módszerekben, de a várostervezésben is, melyben egyre nagyobb szerepet kapnak a vízszintes és függőleges élő zöldfelületek. Mindmáig, az új városi parkok tervezésekor, valamint a már meglévők fenntartásakor elsősorban a tájépítészeti szépségre és harmóniára, a telepített növények fajgazdagságára és a zöld területek ápoltságára fektették a hangsúlyt. Ezek a feladatok ma sem veszítettek jelentőségükből, ugyanakkor egyre fontosabbá válik a városi zöldfelületek gazdaságos fenntarthatósága és hőszabályozó szerepe. A tartós és szélsőséges hőséggel ugyanis gyakran együtt jár a vészhelyzetig fokozódó vízhiány, ezért korántsem mindegy, hogy a városi parkok – amelyek a települések természetes hőszabályozó reléiként működnek – mennyire vízigényesek. A 2020 őszén lezajlott faültetési kampány. Évente kb 4500 fát ültetnek el Bécsben. (Fotó: PID/ Houdek; StadtWien) A mai városi tájkertészetben egyértelműen újratervezés zajlik, és ez már a városképen is jól látható. A vízigényes fajok eltűnnek: például az annyira megszokott kőris- és juharfajok már ritkaságnak számítanak, a vadgesztenye fasorok is lassan eltűnnek, és a „tujakorszaknak” is egyértelműen vége. Helyettük szárazságtűrő fajokat telepítenek, amelyeknek ugyan sokkal hatékonyabb a vízgazdálkodása, viszont ezek rendszerint tájidegen, ázsiai vagy amerikai fajok, kedvezőbb esetben pedig a „szomszédos” mediterrán térségből származnak. Ami ez utóbbiakat illeti, európai telepítésükkel kapcsolatban nem mindig indokolt a túlzott optimizmus. Igaz, hogy nyáron biztosított számukra a megfelelő hőmérséklet, télen azonban még gyakran előfordulnak olyan hideg napok, amelyeken ezek a növények kifagyhatnak, ezért széles körű telepítésükkel érdemes óvatosan bánni. Bécs városa élen jár a zöldterületek bővítésében és újratervezésében. Különösen nagy hangsúlyt fektet az utcai fasorok telepítésére: évente több ezer fát ültetnek el az új városfejlesztési koncepciónak megfelelően. Az európai városokban – így Bécsben is – ma már széles körben elfogadott a Cecil Konijnendijk holland kutató, a Brit Columbiai Egyetem professzora által kidolgozott 3:30:300 szabály. Ez a képlet azt jelenti, hogy minden városlakónak legkevesebb három fát kell látnia, ha lakása vagy munkahelye környékén körülnéz, továbbá, hogy minden városi kerület lomkoronája legkevesebb 30 százalékát kell a kerület alapterületének takarja, míg a 300-as arra vonatkozik, hogy minden egyes városlakó lakhelyétől számítva legtöbb háromszáz méternyire parknak kell lennie. Bécs az első és a harmadik mutató tekintetében jól teljesít, ugyanakkor a 30 százalékos lombkorona-fedettségtől még távol van: egy átlagos bécsi kerületben jelenleg mindössze 15 százalékos a lombkorona-fedettség. A „városi erdészet” igényeihez az infrastrukturális fejlesztések is igazodnak, ennek részeként jelent meg a „szivacsváros” koncepciója. Lényege, hogy az esővizet már nem vezetik el a kanálisokban és a nagy gyűjtőcsatornákon keresztül, hanem igyekeznek korszerű útépítési és talajkezelési megoldásokkal a fasorokban és a parkokban helyben tartani. Ugyanakkor semmit nem bíznak a véletlenre, így beépített, automatizált öntözőberendezéssel biztosítják minden egyes kiültetett fa jólétét, életét a legnagyobb hőségben is. A mélyre hatoló gyökérzet fejlődését is tudatosan segítik: a fák környezetében nem zárják le teljesen a talajt burkolattal, hanem megfelelő méretű nyitott felületeket hagynak, hogy a csapadék a talajba szivároghasson, és a gyökerek akadálytalanul fejlődhessenek. Természetesen nagy hangsúlyt fektetnek a legmegfelelőbb fafajok és fajták kiválasztására is. Bécsben elsősorban a penzingi Mauerbach Faiskolában folyik a kutatás és a szaporítás csaknem kétszázezer négyzetméteres területen, ahol évente mintegy húszezer facsemetét nevelnek. A megújult, különleges gépparknak köszönhetően ma már nem sérülékeny, fiatal csemetéket, hanem jóval ellenállóbb, nagyobb méretű fákat ültetnek ki a kiválasztott helyszínekre. Mindezek a módszerek és eljárások eredményesek, ugyanakkor rendkívül költségesek: Bécsben egyetlen fa kiültetésének teljes költsége 3–4 ezer euró között mozog. A kiültetés után természetesen folyamatosan figyelemmel kísérik minden egyes fa sorsát. Ebben a szakszerű monitoring és a digitális fakataszter (Wiener Baumkataster) folyamatos fejlesztése mellett a bécsi polgárok önkéntes részvételére is számítanak. Sokat segít ebben a látványos és könnyen használható bécsi „fatérkép”, amelyen minden egyedi azonosítóval ellátott városi fa könnyen megtalálható. Emellett magánszemélyek és közösségek örökbe is fogadhatnak fákat, amelyek gondozásában szakmai irányítás mellett részt vehetnek: nagy hőség idején öntözhetik őket, valamint megoszthatják a fák növekedésével és állapotával kapcsolatos megfigyeléseiket. Kányádi versével kezdtem írásomat, és hiszem, hogy nem túlzok, ha a végén megállapítom: Bécs is fától fáig halad, folyamatos faültetéssel és a zöldállomány gondos ápolásával igyekszik sikeresen megküzdeni az egyre pusztítóbb hőhullámokkal, és próbálja egyúttal megelőzni vagy legyőzni a városlakók növekvő klímaszorongását. (Kiemelt kép: Egy zöld homlokzat a Harmoniegasséban/©Stadt Wien / Fürthner)