Isten éltessen sokáig, Amerikai Egyesült Államok!

A második kontinentális kongresszusra összegyűlt 13 észak-amerikai brit gyarmat képviselői 1776. július 4-én aláírták a Függetlenségi Nyilatkozatot, amellyel kinyilvánították a Brit Birodalomtól való elszakadásukat. Ez a nap az Amerikai Egyesült Államok létrejöttének napja, és mint ilyen, a legjelentősebb amerikai szövetségi ünnep. Az USA néhány napja, 2026. július 4-én ünnepelte immár 250. születésnapját.

Minden korszakalkotó esemény mögött hosszú és bonyolult folyamatok állnak. Az Egyesült Államok függetlenné válását az is előkészítette, hogy az amerikai gyarmatok egyre erősödtek, lakosságuk gyorsan és látványosan növekedett, ennek ellenére az őket megalapító Brit Birodalom nem vette kellőképpen komolyan ezeknek a gyarmatoknak az igényeit: úgy kényszerítette polgáraikat egyre növekvő adózásra, hogy közben nem biztosított politikai képviseletet számukra a brit parlamentben. „No taxation without representation!”– hangzott a jelszó, majd a birodalom által másodrangúként kezelt gyarmati polgárok megalapították saját államukat.

A nyilatkozat aláírása, John Trumbull festménye, 1819

A függetlenség és a szabadság kivívására irányuló törekvés a világtörténelem számtalan eseményében és különböző formában visszatérő vezérmotívum. Az Amerikai Egyesült Államok függetlenségének története azonban kétségkívül e folyamat egyik legsikeresebb példája: az ország az elmúlt negyed évezred során a demokrácia egyik meghatározó szimbólumává és a világ vezető hatalmává vált. Ez az időtáv államok és országok esetében persze egyáltalán nem jelöl nagy kort – nem is kell messzire mennünk: az „ezeréves” magyar állam jóval régebbi múltra tekint vissza. Az Egyesült Államok azonban – minden elért eredménye és világhatalmi státusza ellenére – mintha máris a fáradás jeleit mutatná. Ha figyelembe vesszük a történelmi gyorsulás megkerülhetetlen jelenségét, ez aligha meglepő, hiszen az USA rendkívül rövid idő alatt jutott el a világhatalmi pozícióig.

Az eleven, életrevaló, expanzív társadalmak rendszerint olyan vezetőket választanak maguknak, akik képesek irányt szabni és mozgósítani. Ezzel szemben a hanyatló korszakukat élő államok élén jellemzően passzív, bizonytalan, sőt akár beszámíthatatlan vezetők vannak, lásd a Római Birodalom végjátékának nyitányát jelentő őrült császárok korát. Nem alaptalan a felvetés, hogy az Egyesült Államok is egy hasonló történelmi fordulóponthoz érkezett. Pártpolitikai szempontoktól függetlenül sokakban felmerül, hogy sem Joe Biden, sem Donald Trump nem egy magabiztosan felemelkedő Amerika megtestesítője, hanem egy kifulladóban lévő, belső feszültségekkel küzdő világhatalom tehetetlen irányítója.

Míg Biden elnökön sokan az idős korból fakadó hanyatlás jeleit vélték felfedezni, addig Donald Trump politikai stílusa több szempontból is méltó párhuzamot kínál a fentebb említett római császárok személyiségközpontú hatalomgyakorlásával. Ennek számos példáját láthattuk első, de különösen második elnöksége során, azonban Trump nárcizmusa és kóros önzése talán még soha nem mutatkozott meg olyan nyilvánvalóan, mint az Egyesült Államok 250. születésnapján: az elnök nem az általa állítólag oly hőn szeretett országát, hanem saját magát ünnepeltette e rendkívüli esemény alkalmából. Ha ez a benyomás helytálló, az sokat elárul arról, milyen állapotban van ma az amerikai politikai kultúra. No comment, Mr. President! Isten éltessen sokáig, Amerikai Egyesült Államok!