Vendégségben Paul Lendvainál - Beszélgetés Európáról, a demokráciáról, Magyarországról és egy újságírásnak szentelt életútról

Ma Paul Lendvainál vendégeskedünk burgenlandi nyaralójában. Egy árnyas kerti pavilonban beszélgetünk azzal az emberrel, aki évtizedek óta Ausztria egyik legtekintélyesebb politikai publicistája, és aki Közép- és Kelet-Európa fejlődését szinte páratlan alapossággal követte nyomon.

Paul Lendvai Budapesten született, 1957 óta él Ausztriában. Hosszú éveken át volt a Financial Times tudósítója, vezette az ORF Kelet-európai Szerkesztőségét, és több mint négy évtizeden át meghatározó alakja volt az Europastudio című műsornak. A mai napig nagy figyelemmel és publicisztikai szenvedéllyel kommentálja a politikai közélet eseményeit. Örülünk, hogy időt szakított ránk, és beszélgethetünk vele politikáról, újságírásról, valamint mozgalmas életútjáról.

Andrea Seidler: Első kérdésem hozzád mint újságíróhoz és riporterhez: több mint hét évtizede követed Európa alakulását. Az elmúlt időszak változásai közül mi ad okot reményre Európa jövőjével kapcsolatban, és mi az, ami inkább aggaszt?

Paul Lendvai: A kérdés tulajdonképpen magában hordozza a választ. Már hosszú évek óta nem dolgozom riporterként, inkább megfigyelőnek és kommentátornak tartom magam. Ez a szemlélet Európára is ugyanúgy érvényes, hiszen tudjuk, hogy Európa fogalma maga is rendkívül tág és sokféleképpen értelmezhető. Sokféle Európa létezik, és amikor Európáról beszélünk, ezek közül választunk. Emellett az a kérdés is felmerül, hogy mi és mely országok tartoznak Európához, ezek mitől tekinthetők európainak – illetve mikor nem. Vagyis számos kérdéssel kell szembenéznünk, és újra meg újra szembesülünk a látszat és a valóság ellentétével. Európáról és Európával tehát folyamatos párbeszéd zajlik. Ennek pedig alapvető része – és ezt én nyíltan vallom, azt hiszem, te is – a liberális demokrácia melletti elköteleződés. Egy olyan Európa eszménye, ahol a demokráciának, az emberek beleszólási jogának, a sajtószabadságnak, a piac szabadságának, a szabad mozgásnak, a szabad utazásnak és hasonló alapvető szabadságjogoknak helye van; akik pedig ezeket elutasítják, azoknak valójában nem kellene ehhez az Európához tartozniuk. Ugyanakkor számos országban – sajnálatos módon Ausztriában is – jelentős politikai erők működnek, amelyek nem akarnak tanulni a múltból, és továbbra is az erős férfi eszményére építik politikájukat. Erős nőkből egyelőre kevesebbet látunk. Ezért Európa rendkívül összetett és sokszínű képet mutat.

Seidler Andrea és Paul Lendvai

AS: Említetted a demokráciát mint azt a berendezkedést, amelyben élni szeretnénk. Mit gondolsz, mire van szüksége egy demokráciának ahhoz, hogy ellen tudjon állni a populizmus csábításának? Hiszen ezt ma szinte mindenütt látjuk: Ausztriában, Magyarországon, Németországban és egyre inkább az Egyesült Államokban is. Mi kell ahhoz, hogy egy demokrácia képes legyen ellenállni ennek?

PL: Az intelligencia és a civil kurázsi ötvözete. Az, hogy az ember soha ne hagyjon fel a veszélyekre való figyelmeztetéssel, és időben szóljon, amikor veszélyt lát. Ehhez pedig az is hozzátartozik, hogy senkit ne lehessen megvesztegetni sem pénzzel, sem előléptetéssel, sem más kiváltságokkal.

A megvesztegethetetlenség az egyik alapvető feltétele annak, hogy a demokrácia működni tudjon.

És itt nem általános frázisokról van szó, hanem szervezetekről, társulásokról és tényekről. Ezeket a tényeket pedig ismertté kell tenni. Ehhez természetesen elengedhetetlen a szabad sajtó és a független média. A sajtószabadság veszélyeztetése a demokráciát fenyegető egyik legsúlyosabb veszély. A demokráciához természetesen a jogállam is hozzátartozik: az, hogy a bíróságok döntéseit tiszteletben tartsák, és azokat ne lehessen aláásni. Ez csak néhány a demokrácia működésének feltételei közül. Ugyanilyen fontos az is, hogy a gazdaság jól működjön és gyarapodjon. Mert üres gyomorral nem lehet megszilárdítani a demokráciát.

AS: Ez így van. De milyen szerepet és felelősséget látsz az értelmiségiek és az újságírók számára a demokrácia megerősítésének folyamatában? Hiszen ma, a mesterséges intelligencia korában, amikor a tényeket egyre gyakrabban manipulálják vagy meghamisítják, milyen felelősségünk marad értelmiségiként és újságíróként?

PL: Mindenekelőtt arról van szó, hogy mindenki – legyen tudósító, újságíró, kommentátor vagy író – azt írja le, amit gondol, amit lát és amit megtapasztal, mégpedig a hatalmon lévők befolyásától mentesen, a veszélyekre való tekintet nélkül, és ne engedje, hogy nyomás alá helyezzék. Ez azonban csak az egyik feltétel. A másik az, hogy amit az ember megír, meg is jelenhessen. Ausztriában a következő tapasztalatokat szereztem: hosszú éveken át írtam a Die Presse című napilapnak. Kiváló főszerkesztője volt, Otto Schulmeister, Ausztria egyik legkarizmatikusabb közéleti személyisége. Azonban előfordult, hogy ő is megváltoztatott, megvágott vagy lerövidített cikkeket. Az együttműködésünk végül azért szakadt meg, mert ezt nem voltam hajlandó elfogadni, és a szélsőjobboldal jelentette veszélyről is nyíltan akartam írni. A szakítás után pedig csak egy katolikus hetilapban, a ma is megjelenő Die Furchéban kaptam lehetőséget arra, hogy két cikkben – „Új osztrák“ vagyok címmel – kifejtsem a véleményemet. Ezzel szemben ma abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy olyan osztrák lapnak írhatok és dolgozhatok, ahol a rovatomat soha nem módosítják. Azt írom, amit jónak látok. Még egyszer sem fordult elő, hogy a főszerkesztő vagy a kiadó azt mondta volna: erről a témáról ne írj. Úgy gondolom, ez a legfontosabb előfeltétel. És remélem, hogy nem csak rám érvényes.

AS: A Der Standardra gondolsz, ugye? Arra a rovatodra, amely ott jelenik meg?

PL: Igen. Nem akartam itt burkoltan reklámozni a rózsaszín lapot.

AS: Nyugodtan kimondhatod, hiszen mindenki ismeri a rovatodat. És ha már Ausztriát említetted: évtizedek óta itt élsz, ez lett a hazád. Mely tulajdonságait értékeled leginkább Ausztriának? Interjúkban és beszélgetésekben gyakran hallani tőled elismerő szavakat az országról. Mi az, amit különösen nagyra becsülsz Ausztriában – talán ma még inkább, mint korábban?

PL: Ezt nehéz egyetlen válaszban összefoglalni. Két meghatározó könyvet írtam Ausztriáról – valójában többet is, de kettőt mindenképpen kiemelnék. Az első a Mein Österreich (Az én Ausztriám) volt, amely bestseller lett, és az osztrák olvasók egyik kedvenc könyvévé vált. Tizenkét évvel később jelent meg egy másik könyvem, amely már kritikusabb hangvételű volt, és azokkal a személyiségekkel szemben is kritikusabban fogalmazott, akiket az első könyvben még méltattam. Valószínűleg e két könyv együtt adja a legpontosabb képet arról, hogyan látom Ausztriát. Huszonhét éves fejjel érkeztem ebbe az országba, akcentussal és szakma nélkül, mégis minden lehetőséget megkaptam arra, hogy pályát építsek és előrejussak anélkül, hogy valaha is hátrányos megkülönböztetés ért volna – sem származásom, sem vallásom miatt. Itt találtam meg azokat az embereket is, akikkel egy életre szóló barátságot kötöttem. Mindketten osztrákok voltak, és egészen különböző pályát futottak be. Az egyikük Kurt Vorhofer, a Kleine Zeitung főszerkesztő-helyettese volt. Kiváló tollú újságíró. Neki ajánlottam az első, Ausztriáról szóló könyvemet. A másik barátom – ezt kevesen tudják – Josef Taus volt. Ő az Osztrák Néppárt elnöke, valamint a takarékpénztárak csúcsintézményének számító Girozentrale vezetője volt. Olyan ember, aki egy kilencgyermekes szegény családból származott, és saját erejéből jutott magasra. Ő segített nekem abban is, hogy megalapítsam az Europäische Rundschau című folyóiratot. Élete utolsó pillanatáig minden tekintetben támogatott engem. Különleges megtiszteltetés volt számomra, hogy Kurt Vorhofer búcsúztatása után, a König bíboros által végzett egyházi szertartást követően én mondhattam a gyászbeszédet. Josef Taus temetésén pedig – szűk körben – a családdal együtt vehettem részt. Ez a két ember meghatározó alakja volt az ausztriai életemnek, és valamiképpen jelképei is annak a kapcsolatnak, amely Ausztriához fűz. Ezért nevezem magam magyar akcentussal beszélő osztrák hazafinak.

AS: Látsz-e valamit az osztrák kulturális vagy politikai hagyományokban, amiből más országok is tanulhatnának? Gondolok itt például a hosszú ideje működő szociális partnerségre vagy a koalíciós kormányzás tapasztalataira.

PL: Pontosan ezt hangsúlyozza véleményem szerint újra és újra nagyon helyesen Van der Bellen szövetségi elnök is: a kompromisszum jelentőségét. Ahogy egy német szociológus mondta, ez az emberiség egyik nagy találmánya. Ebben a tekintetben azonban óvatosnak kell lenni. Van egy láthatatlan határ, amelynél a kompromisszumból – ahogy olyan találóan mondják – „Packelei” („mutyizás“) lesz. És ezt rendre megtapasztaljuk. Nekem az a szerencse jutott, hogy 22 éven át a Financial Times bécsi tudósítója lehettem – ez a mai napig a világ egyik legfontosabb gazdasági lapja –, és a lap soha nem utasított arra, hogy valamiről meghatározott módon írjak. A témáimat mindig szabadon választhattam meg. Így ismerkedtem meg az akkori nagy formátumú személyiségekkel, Rudolf Salingerrel (a Kereskedelmi és Iparkamara elnökével, ÖVP) és Anton Benyával (az Osztrák Szakszervezeti Szövetség – ÖGB – elnökével, SPÖ), akik ennek a szociális partnerségnek a megtestesítői voltak. Emellett úgy hozta az élet, hogy szoros kapcsolatban állhattam a szociáldemokrata Bruno Kreisky kancellárral, akinek első életrajzát én írtam. Ő is a kompromisszum híve volt. A szociális partnerséget úgy jellemezte, mint „osztályharcot a zöld asztalnál”. Az is jól mutatja ennek a rendszernek a hatását, hogy Ausztria a sztrájkstatisztikákban rendszerint a lista végén szerepel. Ez azt jelenti, hogy Ausztria a társadalmi béke országa. Azonban óvatosnak kell lenni! Most is láthatunk erre példát: gondoljunk csak a Bécsi Gazdasági Kamara elnöke körül kialakult vitákra, miután megdöbbentő kijelentéseket tett. Az ember mondhat ilyen dolgokat, de ha ezeket egy barátja felveszi, majd eljuttatja az újságokhoz, akkor abból már nagy baj lehet.

AS: Térjünk vissza még egyszer a magyar társadalomhoz, hiszen Ausztriát és Magyarországot is nagyon jól ismered. Az egyikben csak rövid ideig éltél, de egész életedben figyelemmel kísérted és elemezted, a másik pedig az otthonoddá vált.

PL: Az egyikben még börtönbe is kerültem, majd kiutasítottak, és mindent átéltem, amit csak el lehet képzelni.

AS: Szerinted melyek a magyar társadalomnak azok az erősségei, amelyeket külföldön kevéssé ismernek vagy ritkán érzékelnek?

PL: Az a helyzet, hogy Magyarországon csak ötven- vagy százévente történik egy-egy nagy társadalmi robbanás. Így volt ez 1848/49-ben, így történt 1956-ban, és így volt most is, amikor Orbánt megbuktatták. A Die Zeit című német hetilapnak adott egyik interjúmban azt mondtam, hogy

ezt a mostani bukást fontosabbnak tartom, mint az 1989-es rendszerváltást.

Magyarország különös eset. 1956 után újjáépítették a kommunista rendszert, azonban egy kivételes képességű politikus, Kádár János vezetésével, aki felismerte, hogy az embereket csak egy bizonyos határig lehet irányítani, és a társadalmat is csak bizonyos mértékig lehet alakítani. A szovjetek védelmét élvezte. Ez a rendszer vált aztán az úgynevezett gulyáskommunizmussá. Sok tekintetben már egészen más volt, mint a többi kommunista ország rendszere. Így például én is beutazhattam az országba, és tudósíthattam onnan. Amikor azonban eljött az 1989-es fordulat, az nem a magyar nép tette volt, hanem az akkori Szovjetunió ajándéka: Gorbacsov ugyanis meg akarta reformálni ezt a rendszert, ami lehetetlen vállalkozás volt, így végül lerombolta azt, és ennek mellékhatásaként a közép-európai kis országok – köztük Magyarország is – szabaddá váltak. A Kádár-rendszer örökségeként azonban a bürokrácia beépült az új társadalomba is. Ez egy kompromisszum eredménye volt. A reformerőknek is szerepük volt benne. Ezért arathatott a rendszerváltás utáni második választáson hatalmas győzelmet a posztkommunista párt. Horn Gyula felemelkedése tehát nem volt véletlen. Mindez azt jelenti, hogy a magyar társadalom egyfajta kevert társadalom volt. Bizonyos értelemben a börtönök őrei és a foglyok együtt ültek ugyanabban a rendszerben. Most viszont, 2026-ban már a magyarok saját tette volt, hogy erőszak és külföldi beavatkozás nélkül megdöntötték az Orbán-rendszert. Ungváry Krisztián, a kiváló magyar történész mondta – én ezt először a Die Zeit című lapban fogalmaztam meg, de ő is adott erről egy interjút –, hogy a magyar történelemben nem ismer olyan korszakot, amikor egy ilyen fordulat külföldi tényezők nélkül következett volna be. Ez olyan forradalom, amelyet külföldön nem értenek meg, éppen azért, mert békésen zajlott le. És még valami: mindezt egyetlen ember, Magyar Péter indította el. Sokan – köztük értelmiségiek is – fintorognak miatta: milyen ember ez, mit mond, hogyan beszél… De itt nem szépségversenyről van szó, hanem arról, hogy ő robbantotta ki a társadalomban felgyülemlett dühöt és keserűséget. Nem számítottam egy ilyen fordulatra – magam sem hittem benne igazán –, továbbá arra sem, hogy Orbán minden további nélkül feladja, és felismeri a helyzetet. Magyarország ma ismét példamutató ország abból a szempontból, hogy egy autoriter rendszert meg lehet változtatni, meg lehet dönteni. Ahogy a nagy osztrák filozófus, Karl Popper mondta: ott van demokrácia, ahol a választópolgárok a szavazólapjukkal el tudnak távolítani egy rossz kormányt.

• 

• 

• 

AS: Gondolod, hogy ma is van még valami, ami összeköti Ausztriát és Magyarországot annak ellenére, hogy politikai feszültségek időről időre kialakulnak közöttük? Van valami közös, ami összetartja ezt a régiót?

PL: Persze, hogy van. Barátom, Kurt Vorhofer egyszer találóan megfigyelte és leírta, hogy Ausztriában nincsenek sértő szavak a magyarokra. Azt írta, hogy a magyarokat inkább sikkesnek, elegánsnak tartják, mint az operettek figuráit. A magyar akcentust is kedvelik Ausztriában. Ezt én magam is megtapasztaltam fiatalabb koromban. És természetesen ott vannak még a nevek, a rokoni kapcsolatok és a szoros szomszédság is. A szomszédság persze nem mindig jelent garanciát a jó szomszédi viszonyra. Ám Ausztria és Magyarország esetében ez valóban így van, és ma mindkét országban – a valóságnak és a történelmi igazságnak megfelelően – sokkal pozitívabban tekintenek a Monarchia hosszú időszakára. Én tehát úgy látom, hogy a kapcsolat megvan, ugyanakkor bizonyos értelemben van közöttünk egyfajta tájékozatlanság is. Nagyon kedveljük egymást, mégis gyakran nem tudjuk, mi jelenik meg a másik országban, milyen darabokat játszanak, mi történik valójában a másik oldalon. Ezen a téren még sok a tennivaló. Ebből a szempontból a Bécsi Napló online változata minden bizonnyal kulturális-politikai eszköz lehet mindkét fél, Magyarország és Ausztria számára egyaránt.

AS: Nem gondolod, hogy Magyarország képe a külföldi médiában – Ausztriában is – gyakran túlságosan leegyszerűsített és felszínes? Ugyanakkor Ausztriában a magyar kisebbségen belül a nyelvtudás drámai visszaesését figyelhetjük meg. Ha nem sikerül ezt ellensúlyozni például a magyar nyelvű oktatás fejlesztésével, akkor számos helyen a nyelv már nem öröklődik tovább a következő generációra. Nem vezet-e a nyelvi kompetencia elvesztése is elkerülhetetlenül oda, hogy Ausztria egyre kevésbé érti Magyarországot – annak ellenére, hogy a két ország évszázadok óta közvetlen szomszédja egymásnak?

PL: Ez valóban így van. Nyáron Burgenlandban élünk, és a környéken látom, hogyan alakult a burgenlandi horvátok helyzete. Nagyon erős népcsoportot alkotnak, amelynek jelenléte messzire nyúlik vissza a történelemben. A szomszédságban több olyan falu is van, amely horvát nevet visel – még a helységnévtáblákon is. Ez azonban – Karintiával ellentétben – Burgenlandban soha nem kapcsolódott politikai küzdelmekhez. Egyszerűen arról van szó, hogy működik az asszimiláció ereje: egy országban az embernek az állam nyelvét kell beszélnie ahhoz, hogy előre tudjon jutni. Rendkívül nehéz – tulajdonképpen szinte reménytelen küzdelem – megnyerni a fiatalokat.

Sok erőre, pénzre és megértésre van szükség ahhoz, hogy Ausztriában megőrződjön a magyar népcsoport nyelve.

Itt most a magyar kisebbség helyzetéről beszélünk, ugyanakkor nagyon sok magyar él Ausztriában, akik nem bevándorlók, hanem Ausztriában dolgozó magyar munkavállalók: munkások és alkalmazottak. Vagyis bizonyos értelemben vendégmunkások – statisztikailag ők alkotják a harmadik legnagyobb csoportot. Ha ma bemész egy étterembe, szinte mindenütt magyar pincérekkel találkozol – és nem csak ott. Ez is azt mutatja, hogy tévhit, miszerint a magyar társadalom tétlen vagy lusta lenne, hiszen az emberek nagyon is dolgoznak, méghozzá jól, ha megfelelő anyagi ösztönzést kapnak. Ez természetesen hozzájárul a pozitív kép kialakulásához is, az emberek itt azt látják, hogy „ezek a magyarok jól dolgoznak”. Ez is jó irányba befolyásolja a magyar-osztrák kapcsolatokat. Persze különbséget kell tenni az Ausztriában letelepedő magyarok és az ingázók között, akik este visszautaznak Magyarországra. Valószínűleg számos vegyes házasság is köttetik mindennek az eredményeként. Vagyis a magyar hatás és a magyar jelenlét Ausztriában jóval erősebb, mint azt a hivatalosan nyilvántartott, itt élő magyarok száma mutatja.

AS: Mit kellene tennie az osztrák politikának ahhoz, hogy hosszú távon megerősítse a magyar népcsoportot? Elég-e ehhez a pénzügyi támogatás, vagy nagyobb politikai beleszólásra is szükség lenne? Hiszen a magyar népcsoportnak nincs saját képviselete az osztrák parlamentben.

PL: Nincs senki, aki a magyar népcsoportot képviselné? Nos, ezt sem lehet kívülről előmozdítani. Ennek magából a közösségből, a csoportból kell kiindulnia: nekik kell határozottan kimondaniuk, hogy ezt feltétlenül akarják. Vagy olyan személyeknek kell fellépniük, akik valamelyik pártból érkeznek, és a kisebbségi ügyeket a programjuk részévé teszik. Ez nehéz kérdés. Úgy gondolom, hogy anyagilag mindenképpen segíteni, támogatni és ösztönözni kell az iskolákat, az egyházakat és az egyesületeket. Ez talán nem olyan mértékben történik, mint ahogyan a folyamatos költségvetési megszorítások mellett szükséges lenne. De meggyőződésem, hogy rendkívül fontos lenne, hogy a kormány és a közintézmények támogassák a magyaroknak ezt a kis szigetét, és segítsék azokat az embereket, akik aktívan részt vesznek a népcsoporti munkában.

AS: Csak tájékoztatásképpen: összesen évi 660 000 euró az az összeg, amellyel a Szövetségi Kancellári Hivatal a magyar népcsoportot támogatja.

PL: Mekkora az ausztriai magyar népcsoport létszáma?

AS: Továbbra is a 2001-es népszámlálás adatai az irányadóak, amelyek szerint 25 ezer személy tartozott a magyar népcsoporthoz. Erre az újabb népszámlálások során már nem kérdeznek rá. Ez a szám azonban az idő múlásával természetesen változik. Jelenleg nincsenek hiteles adatok a magyar népcsoport tényleges létszámáról.

PL: Én viszont hozzájutok az Ausztriába irányuló éves bevándorlási adatokhoz, és ezek alapján a magyarok a legnagyobb létszámú csoportok között vannak.

AS: Annak ellenére, hogy jelentős számú szereplői ennek a folyamatnak, az egyesületi támogatásokból ki vannak zárva, mert nem felelnek meg a népcsoporthoz tartozás kritériumainak.

PL: Akkor tehát a támogatásnak mindenképpen magasabbnak kellene lennie, ha valóban 20–25 ezer őshonos magyar él Ausztriában.

AS: Most egy másik témára térnék át: szerinted ma nehezebb független újságírást folytatni, mint amikor elkezdted a pályádat?

PL: Nagyon nehéz. Bár hozzá kell tennem: pályám legelején diktatúrában éltem. De azt kell mondanom, hogy manapság két okból is nehéz a helyzet. Először is a médiakoncentráció miatt – ha egy újságnál nem politikai, hanem személyes okokból nem jössz ki valakivel, akkor nem tudsz egyszerűen egy másik laphoz menni, egyszerűen azért, mert kevesebb újság létezik. A másik ok pedig az úgynevezett közösségi média térnyerése és az általa gyakorolt nyomás, amely akár a nyomtatott újságok eltűnéséhez is vezethet. Ez egy versenyfutás az idővel. Én azonban hiszek abban, hogy a nyomtatott újságok továbbra is fennmaradnak, ugyanúgy, ahogy a könyveket is tovább nyomtatják majd. De ez állandó küzdelem. Ebből a szempontból kétségtelenül nehezebb ma a helyzet, mint újságírói pályám korábbi éveiben volt.

• 

• 

• 

AS: Vannak olyan újságírói erények, amelyeket pályád során mindig is nagyra tartottál, de amelyekről úgy érzed, hogy ma kevésbé értékelik őket, vagy már nem tulajdonítanak nekik akkora jelentőséget?

PL: A személyes tapasztalat nagyon fontos, ugyanúgy a személyes bátorság és a tisztességes, becsületes munka. És mindenekelőtt a kíváncsiság – ez a legfontosabb. Nemcsak egy újságíró számára, hanem minden ember számára, de az újságírók és írók esetében ez alapvető előfeltétel. Kíváncsiságra mindenképpen szükség van.

AS: Térjünk még vissza magára az írásra. Te köztudottan nagyon sokat és folyamatosan írsz. Amikor például egy kommentárt vagy a Standard számára írt kolumnádat készíted, hogyan fogsz hozzá? Egy megfigyelésből indulsz ki, amely megragadott? Vagy inkább felteszel magadnak egy kérdést? Netán már van egy határozott álláspontod, és az a kiindulópont, amikor leülsz írni?

PL: Ez természetesen az aktuális eseményektől is függ. Amikor kolumnát írok, azt szeretném, hogy sok emberhez eljusson. Írhatnék persze különböző elvont témákról is, de egy téma jelentőségét és népszerűségét jól mutatja, hogy mennyi hozzászólás érkezik az íráshoz. Nyilvánvalóan többen reagálnak arra, ha az osztrák belpolitikáról írok, mint ha például Bulgária politikai helyzetéről, még akkor is, ha az utóbbi szintén fontos kérdés. A témaválasztásom azonban természetesen az aktuális eseményektől is függ. Ma például szombat van. Ha a kolumnának kedden kell megjelennie, akkor a szöveget hétfő délig, legkésőbb kora délutánig el kell juttatnom a szerkesztőséghez – 3200 karakterben, szóközökkel együtt. Hogyan fogok hozzá? Vasárnap reggel eldöntöm: ma erről vagy arról a témáról írok. Például írhatnék most arról, hogy a Bécsi Gazdasági Kamara elnöke körüli botrány hihetetlenül nagy veszélyt jelent Ausztria számára. Vagy inkább arról kellene írnom, hogy Ciszjordániában támadások érik a palesztinokat, és a jelenlegi izraeli kormány a szélsőjobboldali szárny befolyása alatt ezt eltűri. Ami természetesen Gázában is zavargásokhoz vezet, amelynek következménye az erősödő antiszemitizmus. Ez is egy rendkívül bonyolult téma. Most éppen ezen gondolkodom. De az is lehetséges, hogy holnap délelőtt valami rendkívüli esemény történik. És akkor arról írok. Olyan sok minden zajlik a világban, amiről írni lehet. A feleségem gyakran mondja, amikor csütörtökön vagy pénteken már előállok egy témával, hogy „Mit akarsz, hiszen a kolumna csak kedden jelenik meg?” A végleges döntést tehát végül szombaton vagy vasárnap reggel hozom meg.

AS: Az írás során több mondatot húzol ki, mint amennyit megtartasz? Azt gondolom, valószínűleg többet tartasz meg, mert magabiztosan közelítesz a témához.

PL: Csak akkor írok, ha érzem, hogy valami lényegeset tudok mondani. Természetesen nagyon alaposan felkészülök, igyekszem az interneten mindent elolvasni, ami az adott témához kapcsolódik.

Ebben az értelemben az írás egyfajta tanulás, önképzés, folyamatos művelődés, hiszen az ember mindig új dolgokat tanul.

Az újságírói munkám mellett összesen huszonegy könyvet írtam, hetet angolul, a többit németül. Most egy új köteten dolgozom, és természetesen minden héten ott van a kolumna is. Így maradok folyamatosan formában.

AS: A könyveid közül hány jelent meg magyar fordításban?

PL: Magyarul azt hiszem, nyolc vagy kilenc. A legutóbbi könyveim mind megjelentek magyarul is. A legfrissebb könyvem, a Ki vagyok én? szintén megjelenik Budapesten most ősszel, azt hiszem, októberben. A fordítást a feleségem ellenőrzi.

• 

• 

• 

AS: A veled készült interjúkból és a beszélgetéseinkből is tudom, hogy az irodalom nagyon fontos számodra. Van-e olyan meghatározó olvasmányod, amelyről azt mondod: ez hatott rám, ez megváltoztatta a gondolkodásomat, mégpedig tartósan?

PL: Igen, a magyar írók közül kétségkívül Márai Sándor volt rám jelentős hatással. És mindenekelőtt Stefan Zweig. Az első íráskísérletem tizenhat éves koromban éppen Stefan Zweigről szólt. Ő volt a kedvenc íróm. Mindent elolvastam tőle. A Tegnap világa (Die Welt von Gestern) pedig alapvető könyv ahhoz, hogy megértsük Ausztriát, a világot, a zsidóság történetét – mindezt együtt. De fontosak voltak számomra Emil Ludwig könyvei is, akit ma már nem ismernek annyian. Nemrég azonban megjelent róla egy életrajz. Milyen gyorsan feledésbe merülnek az emberek…! Nagy hatással volt rám Sir Isaiah Berlin is. Lenyűgöző Michael Ignatieff róla írt életrajza, valamint Isaiah Berlin levelezése is, amely az irodalomról, a filozófiáról, a társadalomról és sok másról szól. Rengeteg fontos könyv van. Néha talán túl sokat is idézek, de inkább fárasszam az olvasókat a lábjegyzetekkel, mintsem valaki plágiummal vádolhasson.

AS: Vissza is térsz időnként ezekhez a szerzőkhöz? Például Stefan Zweighez. Előfordul még, hogy leveszed a köteteit a polcról?

PL: Igen, természetesen. Újra is olvastam őket. Vagy ott van például Arthur Koestler, akit sajnos személyesen nem ismertem. Az önéletrajza és a könyvei azonban nagyszerűek. Időről időre újra kézbe veszem ezeket a műveket. Vagy Paul Valéryt is említhetném – tőle is gyakran idézek.

AS: Ma is hihetetlenül sokat írsz. Minden évben megjelenik egy könyved. És állandóan könyvbemutatókon, író-olvasó találkozókon, felolvasásokon veszel részt.

PL: Nem minden évben, majdnem minden évben. Akkor írok, ha egy kiadó megkeres és megbíz egy könyv megírásával. Soha életemben nem írtam csak magamnak vagy az íróasztalfióknak. Csak akkor tudok írni, ha van szerződésem. Nem a pénz miatt, hanem mert van egy rögzített határidő. Ez számomra rendkívül fontos. Most is egy új könyvön dolgozom, amelynek jövő év elejére kell elkészülnie. Az utóbbi két-három könyvem angolul is megjelent. Kettőt magam fordítottam le angolra. De az embert persze kudarcok is érik… Nemrég az angol kiadóm röviden megírta, hogy a legutóbbi könyvem Angliában olyan rosszul fogyott, hogy az újat üzleti okokból már nem adják ki. Ez nagyon mélyen érintett. Ugyanez a könyv – A képmutatásról –, amely Angliában nem talált közönségre – részben azért is, mert rossz címet kapott (About the Hypocrisy) – Ausztriában az év egyik bestsellerévé vált. Egy nyolcmilliós országban húszezer példányt adtunk el belőle. De nem írok minden évben. Ha a kiadónak tetszik egy könyvötletem, akkor részletesen átbeszéljük. Ezután megírom a könyvet, és igyekszem a kéziratot határidőre leadni. Ebben nagyon precíz vagyok, mert tudom, milyen sok múlik azon, hogy az ember betartsa a határidőket.

Paul Lendvai íróasztala, dolgozószobája

AS: Az írással kapcsolatban még egy személyes kérdés. Vannak olyan szokásaid vagy rituáléid, amelyek elengedhetetlenek az íráshoz? Kell hozzá egy íróasztal, egy számítógép vagy valamilyen különleges környezet?

PL: Egy számítógépre, laptopra van szükségem. Régebben írógépen írtam, vagy lediktáltam a szöveget. Kézzel nem írok, mert a kézírásomat csak én tudom elolvasni, meg időnként a feleségem. Laptopon írok, és fontos számomra, hogy nyugalom vegyen körül. Például itt, Burgenlandban a zöld fákat látom magam előtt, és minden csendes – ez számomra egyszerűen ideális. Soha nem írtam kávéházban, mindig otthon dolgoztam. A nagy különbség az, hogy régebben írás közben időnként megittam egy pohár vodkát, és néha nem is álltam meg egynél. De ma már szinte egyáltalán nem iszom, írás közben pedig végképp nem. És fontos számomra a megfelelő környezet. Időnként persze adódnak nehézségek, mert a feleségem – teljes joggal – úgy érzi, hogy elhanyagolom, vagy ahelyett, hogy együtt csinálnánk valamit, inkább írok. De ez is a közös élet része: meg kell beszélni, és végül az ember – akárcsak Ausztriában a szociális partnerségben – megtalálja az alkotó kompromisszumot.

AS: Végezetül áruld el, ha ma újrakezdhetnéd az életedet, ugyanígy döntenél? Ismét ezt a pályát választanád? Vagy inkább azt mondanád: szívsebész szeretnék lenni, vagy valami egészen másba vágnék, valami jóval nyugodtabb foglalkozásba.

PL: Ez leginkább attól függ, mihez van tehetsége az embernek. Én őrülten szerettem volna karmester lenni, ha lett volna hozzá tehetségem. De mivel nem volt, csak azt mondhatom: egy cseppet sem bánom, hogy újságíró és politikai publicista lettem.

(Valamennyi fotó: Lendvai Zsóka. Ifjúkori fénykép: www.lendvai.at)