A fordítástámogatás nem politikai kérdés
A magyar irodalom nemzetközi reprezentációjának feladatát éppúgy magához ragadta az elmúlt évtizedek központosításra törekvő Fidesz-korszaka, mint sok minden mást. Nagyjából hasonló „sikereket” is ért el benne. Hiába hirdették hangosan a Demeter Szilárd-féle „irodalmi erőtér”-építés egyik fontos feladataként a magyar irodalom nemzetközi felemelését: a központosítás, a műfordítás korábbi bevált gyakorlatainak és műhelyeinek szétverése megtette a hatását.
„A fordítástámogatás kérdése, a magyar irodalom idegen nyelven való megjelenésének támogatása nem politikai kérdés. Amennyiben van magyar államiság, akkor ennek magától értetődő feladata, hogy támogassa a magyar kulturális értékek megőrzését, azok eljuttatását Magyarországon és külföldön mindenkihez, akit érdekel; illetve támogassa azoknak a kulturális javaknak a létrejöttét, amelyeket később meg szeretnénk őrizni. Ez nem a pártpolitikai csatározásokon múlik. Minden európai ország így tesz, eközben Magyarország eljutott abba a helyzetbe, hogy az utóbbi években egyáltalán nem volt pályázati pénz a fordítástámogatás számára” – hangsúlyozza Schein Gábor, a Magyar Fordítóház Alapítvány kuratóriumának elnöke, író, egyetemi tanár.
Az író egyike azoknak a műfordításért és a műfordításban tevékenyen, különböző magán- és állami intézményekben, szervezetekben közreműködő szakértőknek, akik májusban a litera.hu-n egy alaposan kidolgozott munkaanyagot* adtak közre a magyarországi műfordítás helyzetéről és a szükséges teendőkről. A közzétett anyag célja egyrészt az, hogy összegezze, milyen negatív folyamatok zajlottak az elmúlt években, másrészt az, hogy az új kormány számára megmutassa, mit lehetne és mit kellene tenni ahhoz, hogy a magyar irodalom nemzetközi szinten is elfoglalhassa az őt megillető helyet. A szöveg írói kiemelik: ha Magyarország újra a szellemi és kulturális Európa része szeretne lenni, akkor a műfordítás intézményrendszerének helyreállítása az első lépések közt kell szerepeljen.
Válságba kergetve
A munkaanyag kiindulópontja, hogy a magyar irodalom nemzetközi jelenléte az utóbbi években válságba került: gyakorlatilag Magyarország szinte az egyetlen Európában, ahol évek óta nem működik megbízható, rendszeres fordítástámogatási program. Ez a hiány épp azt a stabilitást, a kiszámíthatóságot rombolta le, amely a műfordítás rendszerének alapeleme. A gyakorlatban ez olyan problémákat jelent, mint például az, hogy a magyar szépirodalom egyik legnevesebb kiadójának számító Magvető Kiadó 2026 első negyedévében négy jogeladást is elbukott a támogatás hiánya miatt. Míg a műfordítási piacot egyrészről a forráshiány jellemezte, az új, államilag alapított szervezeteknél az alapvetően eredménytelen pénzszórás jelent meg. Miközben a korábban létfontosságú fordítástámogatási pályázatokat ki sem írták, és a Magyar Fordítóház finanszírozása bizonytalan volt, addig „a teljesen elhibázott koncepciójú”, a magyar irodalom legfrissebb kiválóságait külföldön bemutatni szándékozó Continental Literary Magazine létrehozására és működtetésére százmilliókat költöttek.
Mindez ahhoz vezetett, hogy mára a magyar irodalom más országok támogatási programjaihoz képest óriási versenyhátrányba került. A kiszámíthatatlan finanszírozás mellett az átszervezések és az intézményrendszer lerombolása elvezetett a szakembergárda lemorzsolódásához is. A szakmai anyagban kiemelik, hogy az évek alatt kialakult egy „személyfüggő, centralizált, megbízhatatlan és zavaros működés”.
Érzékeny rendszer
Pedig „a műfordítás érzékeny rendszer, amelynek működését mindig teljes egészében kell nézni” – hangsúlyozza Schein Gábor. „Ennek a rendszernek az alapja, hogy valakik – jó esetben a saját kultúrájáért felelősséget vállaló állam – pénzösszeget biztosítanak arra, hogy azok a külföldi könyvkiadók, amelyek magyar irodalmat akarnak kiadni, pályázhatnak fordítás vagy kiadás támogatására. Ez ugyanis pénzbe kerül: a jogdíj megvétele, a műfordító – általában európai szinten alulfizetett – munkadíja, a nyomdaköltségek, a terjesztés és a marketing költségei.” Az író kiemeli, hogy a fordítók helyzete különösen elszomorító ebben a rendszerben:
„elképesztően alulfizetettek, tökéletesen önkizsákmányolóan élnek”, és ez erősen befolyásolja azt, hogy van vagy lesz-e utánpótlása a műfordítói pályának. Az utánpótlásnevelésnek viszont szintén a teljes rendszer fontos részének kellene lennie.
A műfordítás magyarországi komplex rendszeréről elmondja, hogy a 90-es évek elejétől kezdődött egy erőteljes építkezés, amely akkor jelentős eredményeket is hozott. „1999-ben Magyarország volt a Frankfurti Könyvvásár díszvendége, ezt követte Kertész Imre Nobel-díja egy olyan időszakban, amikor már fontos magyar írók – például Nádas Péter, Kertész Imre, Krasznahorkai László, Konrád György – jelentős művei megjelentek külföldön és a fiatalabbak is kezdtek belépni a rendszerbe. Nagyon magas volt a magyar irodalom presztízse, ami a 2000-es évek elején már nemcsak élő írókra terjedt ki, hanem olyan korábban le nem fordított írókra is, mint például Kosztolányi Dezső, Füst Milán. Ez a rendszer kezdett el töredezni, az erre szánt összegek kezdtek elapadni, és az egész rendszer megértésének a képessége tűnt el tulajdonképpen akkor, amikor a Fidesz hatalomra került” – magyarázza az író. Először a szakemberek tűntek el, akik a folyamatokat átlátták, akik működtetni voltak képesek. Az író kiemeli Károlyi Dóra szerepét, aki tulajdonképpen a fordítástámogatási alapot és ezt a rendszert kiépítette Magyarországon. Az utóbbi években viszont „a hozzáértő szakemberek helyett olyanok kerültek bele ebbe az egészbe, a szakmai tudás helyett politikai-jogi tevékenységüknek vagy megbízhatóságuknak köszönhetően, akik a rendszert nem látták át. Sőt, az évek során kiderült az is, hogy egyes odakerülők sok esetben meglehetősen korruptak is voltak, akárcsak az egész rezsim. Volt, aki saját maga megjelenésére csatornázott el pénzeket. Az egész rendszer összezavarodott, elkezdett olyan funkciókat is felvenni helytelenül, amelyek nem a feladatai. Például létrejött a Petőfi Kulturális Ügynökség, amely rengeteg pénzből adott ki egy angol nyelvű folyóiratot, miközben a nyugat-európai vagy amerikai könyvpiac értelmezni sem tudja, mi ez az állami folyóirat” – magyarázza Schein Gábor.
A pályázati rendszer is működésképtelenné vált, de ennek csak egyik oka volt az, hogy 2024-ben már „egyetlen fillér sem jutott” erre. „A Petőfi Kulturális Ügynökség és az Orbán-rendszer egészével szemben Európa-szerte növekvő bizalmatlanság alakult ki, sok szervezet, kiadó igyekezett elkerülni, hogy ennek a rendszernek az alkatrészeivel kapcsolatba kerüljön. Nemcsak politikai ízlésből kifolyólag, hanem azért is, mert a korrupciónak sajátossága, hogy hasonlóan egy betegséghez, fertőző. Komoly kiadók tehát magával ezzel a fertőzéssel sem kívántak kapcsolatba kerülni, saját reputációjukat is féltették” – véli Schein Gábor. Hozzáteszi, hogy emellett a külföldi könyvvásárokon is „vigasztalan jeleneteknek lehettünk tanúi”. Felidézi, hogy többször előfordult olyan eset – például Svédországban és Ausztriában –, amikor egy-egy szerző rendszerkritikus megszólalásakor a Magyarországot képviselő nagykövet felpattant és harcosan védeni kezdte az Orbán-rendszert, kritizálva a fellépő, bemutatkozó szerzőt vagy kiadót. „Ezek lehetetlen jelenetek voltak, és a pénzhiánnyal, korrupcióval együtt oda vezettek, hogy a külföldi kiadók a gyanakvás és a támogatás hiánya miatt nagy mértékben leszoktak arról, hogy magyar irodalmat adjanak ki” – mondja az író.
Újra kell építeni
A felhalmozott hátrányok mellett a szakmai anyag azt is pontosan részletezi, mivel lehetne javítani a kialakult helyzeten. „Megbízható, kiszámítható és kellően finanszírozott intézményekre van szükség” – emelik ki. „Az állam feladata a művészek és a szakemberek támogatása, nem a tartalomszolgáltatás, és nem az ideológiai/esztétikai értékek meghatározása. Az intézményekben szakmailag hiteles, a magyar és a külföldi irodalmat és az irodalmi élet szereplőit ismerő munkatársaknak kell dolgozniuk” – hangsúlyozzák a szerzők. Szükséges és alapvető lenne tehát egy, a műfordításért és a magyar irodalom nemzetközi reprezentációjáért felelős önálló szervezet vagy intézmény felállítása. Az Orbán-kormány által gründolt Petőfi Kulturális Ügynökség ugyanis nem alkalmas ezen feladatok ellátására. Az elsődleges lépések közé tartozik a rendszer alapját képező bizalmi viszony helyreállítása, és szükséges egy stabil fordítási pályázat létrehozása is. Ezt a szerzők szerint legalább kétévente meg kell hirdetni; emellett fontos a kiszámíthatóság, az egyszerűen kezelhető pályázati rendszer és felület, a szakmai programok rendezése és a szakmát legrégebb óta képviselő Magyar Fordítóház Alapítvány helyzetének rendezése. Schein Gábor szerint azt is figyelembe kell venni, hogy a könyvpiac feltételrendszere a koronavírus-járvány után nagy mértékben megváltozott: „A statisztikai adatok szerint a könyvkiadók csökkentették a példányszámokat, az olvasóközönség volumene csökkent – mindenütt, de Magyarországon drasztikus mértékben. Egyre kevesebb igényes irodalmat olvasnak az emberek, a könyvpiacot elárasztotta a giccs.
Egy kiadó azzal számolhat, hogy ismeretlen szerző esetében az első két könyv biztos nem térül meg, talán csak a harmadik.”
Tehát Európában így is jóval több könyv jelenik meg, mint amennyit ténylegesen el tudnak adni, és ebben a versenyben csak a fordítástámogatási programok által tudnak részt venni az országok. „A legkisebb, legszegényebb országok is komoly pénzeszközöket szánnak erre. A gazdagabbak természetesen más léptékben gondolkodnak. Az utóbbiak közé tartozik, és nagyon sikeres rendszert épített fel Norvégia, amely jelenlegi nagy súlyú kulturális jelenlétét nagy mértékben a norvég irodalom fordításának, az irodalom és az írók elég bőkezű támogatásának köszönheti. Magyarországnak természetesen nem Norvégiával kell versenyeznie. De jó lenne, ha meg tudnánk közelíteni a jelenlétnek azt a súlyát, amelyre a 90-es években szert tett a magyar irodalom” – teszi hozzá Schein.
A szakértők kiemelik, hogy az angol nyelv nemzetközi térnyerése mellett a magyar irodalom számára kiemelt jelentőségű közvetítő nyelv maradt a német is, ezért a műfordítással foglalkozó szakma számára fontos a „– részben elsorvadt – német kapcsolatok újraélesztése”, mint például a német nyelvű kiadókkal való együttműködések felélénkítése és a lipcsei könyvvásáron való jelenlét újraélesztése. Schein Gábor emlékeztet arra, hogy a 90-es években nem egyszerűen kulturális kapcsolat, hanem tulajdonképpen egy kulturális transzfer működött Magyarország és Németország, elsősorban Frankfurt és Berlin között. Hogy ez mennyiben éleszthető újra akár németországi, akár ausztriai irányban, azt egyrészt ezen országok kultúrpolitikai és külpolitikai nézetei is befolyásolják majd. De hozzáteszi: nem szabad elfelejteni, hogy az elmúlt 10 évben rengeteg magyar települt át főleg Bécsbe. Emiatt felmerül a kérdés, hogy milyen a kivándorolt közösség kulturális tájékozódása, hogyan van jelen az őt befogadó környezetben. „Ezek a nagyon széles kérdések újra megnyílhatnak a fordítással kapcsolatban, mert hangsúlyozom, hogy a műfordítás nem csupán szövegek transzferét jelenti, hanem komplex módon gondolatoknak, érzületeknek, gondolkodási formáknak – összességében egy kultúrának – a transzferét jelenti. Vannak territoriális határok, ez világos, de közel vagyunk és össze vagyunk szőve egymással” – magyarázza Schein Gábor.
Az azonnali feladatok meghatározásán túl a szakmai anyag javaslatot tesz hosszú távú intézkedésekre is, többek közt említik a nemzetközi szervezetekkel való kapcsolatok felélénkítését, fordítói díjak, mentorprogramok létrehozását, fordítói és kiadói adatbázis építését, és a fordítók személyének támogatását. A szerzők bizakodóak:
„a nemzetközi irodalmi életben a magyar irodalom súlya az ország méreténél jóval nagyobb, a szakmai tudás rendelkezésre áll, a rendszer pedig újraépíthető.”
Schein Gábor megerősíti ezt, és elmondja, hogy van visszajelzés az új kormány részéről az elkészült javaslatcsomagra és a problémákra. Az, hogy a könyvhéten Tarr Zoltán kulturális miniszter váratlanul beszédet tartott, s ebben hivatkozott az általuk írt anyagra, mindenképp bizakodásra ad okot. Az irodalom ügyeivel való foglalkozásra kinevezett Berg Judit személyét szintén előremutatónak tartja. „A probléma érzékeléséről és a helyreállítás szándékáról lehet beszélni, és ez ebben a pillanatban, azt hiszem, a legtöbb. Természetesen hónapokra van szükség ahhoz, hogy valós döntések szülessenek, de már az is segít, hogy a változás, ami Magyarországon történt, ebben a szakmai közegben is nagy odafigyelést kapott. Az európai kulturális közvélemény, azon belül a könyvszakma is örült a történteknek. Mindenképpen óriási dolognak tűnik, hogy ez a feudális, nem-kommunikációs rendszer, ami eddig annyira kínos volt, és tervezhetetlenné tette a munkát, eltűnt. A következő hónapok tehát ezen a területen is sok munkát fognak igényelni.
De meg kell szűnni annak a szemléletnek, hogy arra mutatunk, hogy ők a kormányzat, ők tegyenek valamit.
Ez egy közös feladat: szükségesek hozzá a kormányzati szálak, de a szakmáknak önmagukat kell elképzelniük, ahogyan mindösszesen együtt kell elképzelnünk az országot. Nem szabad elfelejteni, hogy bár sürgető feladatok vannak, eközben türelmesnek és körültekintőnek is kell lenni” – fogalmaz Schein Gábor.
* A litera.hu-n megjelent szakmai anyagot Schein Gábor mellett Dian Viktória (az Athenaeum Kiadó igazgatója, korábban a Balassi Intézet főosztályvezetője), Károlyi Dóra (a Magyar Könyv Alapítvány Fordítástámogatási programjának (1998-2012) volt igazgatója), Moldova Júlia (az Orchard Irodalmi Ügynökség rights managere, a Műfordítók Egyesülete (MEGY) elnöke), Nagy Márta (a Collegium Hungaricum Berlin igazgatója) és Orzóy Ágnes (a Magvető Kiadó nemzetközi kapcsolatokért felelős munkatársa, a Magyar Fordítóház Alapítvány kuratóriumának elnökhelyettese) jegyzi.
(Kiemelt kép: a Magyar Műfordítók Egyesületének standja a 2024-es Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a Millenáris Parkban.)
