„Egy sok ezer darabos puzzle-t megpróbálni másképp összerakni”
Hogyan lehet egy közel 300 oldalas, regényterjedelmű Schnitzler-drámából színpadi előadást létrehozni? Gáspár Ildikó mintegy 200 oldalt húzott a Komödie der Verführung eredeti szövegéből, a szereplők számát 25-ről 13-ra csökkentette, és korabeli bécsi kabarészövegekkel, valamint a Csárdáskirálynő dalaival építette újra a történetet. A Theater in der Josefstadtban bemutatott előadás kapcsán a rendezővel többek között arról beszélgettünk, hogyan lehet egy régi művet mai szemmel megszólaltatni, mit jelent dramaturgból rendezővé válni, és milyen helyzetben vannak ma a női rendezők Magyarországon és külföldön.
Lendvai Zsóka: Már nyár elején beharangoztuk a Bécsi Napló online olvasóinak, hogy ősszel a Theater in der Josefstadt első bemutatóját, Arthur Schnitzler Komödie der Verführung című darabját te rendezed. Akkor épp elkezdtétek a próbákat. Milyen hosszú volt a próbafolyamat?
Gáspár Ildikó: Hat hetet próbáltunk nyáron, egészen június végéig, és augusztus közepén kezdtünk el újra próbálni: a nyilvános főpróbáig két hetünk volt. Tehát összesen nyolc hetet, ez egy átlagos színházi próbafolyamat ideje.
LZs: A színház idén új igazgatónővel, Marie Rötzerrel kezdi az évadot. Hogy kerültél oda?
GI: Marie Rötzer eljött megnézni a nürnbergi Staatstheaterben a Heilig Blut című előadásomat, és nagyon tetszett neki, utána meg is hívott. Aztán látta a Deutsches Theaterben a Kleist: O. márkiné című előadásomat is, és az is nagyon megérintette.
LZs: Hogyan választottad ki a színészeket?
GI: Az előző évadban összesen kilenc előadást néztem meg a Josefstadtban, és ezek alapján választottam ki azokat a színészeket, akikkel dolgozni szerettem volna.
LZs: A színészek osztrákok, részben a társulat tagjai, de a díszlet- és jelmeztervező, a koreográfus, a videós magyar. Gyakran dolgozol velük? Nem volt ellenérzés a színházban a magyar munkatársak miatt?
GI: A színházak nem rendelkeznek művész-tervező munkatársakkal, és teljesen természetes, hogy a rendező viszi magával a teamjét. Nekem ezúttal nagyon nagy csapatom volt: Izsák Lili díszlettervező, Szabados Luca jelmeztervező, Juhász András videótervező, Cuhorka Emese koreográfus, Domokos Balázs operatőr, Matkó Tamás zeneszerző és Matiz Flóra Lili zenész, énekes. Ez egy ritka nagy ajándék, hogy ennyi csodálatos magyar munkatárssal dolgozhattam együtt. A színházban mindenki nagyon nyitottan és szeretetteljesen fogadott minket.
A képek forrása: josefstadt.org
LZs: Schnitzler évtizedekig dolgozott a darabján, amelynek első változata az I. világháború előtt készült el, de a mű végleges változatát csak 1924-ben mutatták be, s azóta is ritkán játszották. Olyan, mint egy kavargó, zűrös játék: csábító és csábított, művész és bankár szabadságkeresése, válsága, haláltánca az I. világháború kitörése előtt. Ki választotta ki a darabot? Mi volt az átdolgozás lényege?
GI: Marie Rötzer ajánlotta a darabot, én nem ismertem korábban, nagyon ritkán is játsszák. Az eredeti közel 300 oldal – tehát regény volumenű –, és a cselekmény bonyolultságát tekintve is az. Körülbelül 200 oldalt húztam belőle, ami óriási munka volt, hiszen csak dialógusokban van írva: olyan volt, mint egy sok ezer darabos puzzle-t megpróbálni másképp összerakni úgy, hogy mégis értelmes maradjon. A 25 szereplőből 13 lett. Kidolgoztam a kabarévonalat a konferansziékkal, ehhez 1914–15-ből származó eredeti bécsi kabarészövegeket is kerestem. Beillesztettem a Csárdáskirálynő dalait, melyeknek dramaturgiai többletfunkciójuk is lett, mert némelyik motívumot továbbvittem, így később teljesen más kontextusban szólaltak meg. Így lett például az első részben megjelenő Schwalbenduett refrénje (ez magyarul a Túl az Óperencián) a harmadik részben gyönyörű, többszólamú ensemble-kórussá a kétségbeesett eszkapizmusról. Büszke vagyok rá, hogy sikerült mélyebb jelentést adni ezeknek a daloknak. Hasonló munkám volt egyébként az Örkény Színházban a Tóték, ahol II. világháborús dalokat, slágereket tettem olyan szituációkba, hogy még inkább megfoghatóvá váljon a háború okozta egzisztenciális félelem, fenyegetettség, a szeretteink elvesztésétől való rettegés – akárcsak most a Komödie der Verführung esetében. A korabeli zene ugyanis mélyen hordozza ezeket a tartalmakat, ezért teljesen organikusan tudtam beépíteni.
LZs: Gyakran alkalmazol élő videót, élő zenét és koreográfiát. A tegnapi bemutatón
nagyon különleges volt az egyidejű, a színház más tereiben játszódó jeleneteket a színpad óriási kivetítőin azonnal látni. A színészeknek ez egy meglehetősen nagy kihívás lehetett, hiszen óriási méretben láthattuk egészen közelről az arcukat. Mennyire járulnak hozzá ezek egy darab értelmezéséhez?
GI: Élő videót nem alkalmazok nagyon gyakran, de valóban előfordul. A videó, a szuperközeli más játékstílust igényel: természetes, sűrű, koncentrált jelenlétet, ami sokszor ellenkezője a megszokott színházi rutinnak. Szerettem volna a színészeket kimozdítani a saját komfortzónájukból is, hogy a kamerán keresztül olyan színészi eszközöket használjanak, amiket egyébként nem szoktak. Nagyon élvezték a munkát és örültek neki. A bemutató után gyönyörű leveleket kaptam tőlük, amiket már csak itthon, Berlinben olvastam el. Nagyon jólesett.
LZs: Dramaturgként indultál a pesti Örkény Színházban, olyan szerzők darabjaival, mint Brecht, Miller, Ibsen, Dürrenmatt, Schimmelpfennig. Aztán elkezdtél rendezni, többek között Thomas Mann József és testvéreit, Schiller Stuart Máriáját. Milyen a helyzete a dramaturgnak a mai színházban? Ez egy szokásos út volt, hogy te dramaturgból lettél rendező?
GI: Nekem természetesen alakult így. 16–17 éves koromtól rendezni szerettem volna, és amikor 2005-ben lehetőségem nyílt hospitánsként dolgozni a Deutsches Theaterben Michael Thalheimer mellett az Oreszteiában, akkor is természetes volt, hogy nem dramaturg-, hanem rendezőhospitáns leszek. Így a két hónapban egészen az utolsó hétig, a főpróbahétig én világítottam és hangosítottam a próbákon. Nagyon sokat tanultam belőle. Azt hiszem, eleve úgy léteztem dramaturgként is, hogy figyeltem a próbafolyamatok minden fázisát, ott voltam minden megbeszélésen és agyaláson – legyen az díszlet, jelmez, zene vagy világítás –, és így szinte természetesen szívtam magamba a rendezői szakmát, már azelőtt, hogy élesben kipróbálhattam volna magam. Talán ezzel is magyarázható első rendezésem, a Két néni, ha megindul sikere, amit most tavasszal, 15 év után vettünk le az Örkény Színház műsoráról. Fantasztikus élmény volt együtt öregedni a színészekkel és ezzel a szemmel nézni ezt az előadást. Azt hiszem, egy dramaturgnak jóval nehezebb rendezésre váltania, mint például egy színésznek vagy koreográfusnak. A dramaturgokat hagyományosan elméleti, a gyakorlathoz nem értő, tutyimutyi, alkalmatlan embereknek tartják. Legalábbis én többnyire ezzel az előítélettel találkoztam. Német nyelvterületen a dramaturg elismert szakember, akinek a színházi munkában való létjogosultságát nem kell folyton bizonygatnia.
LZs: Még mindig ritkák a női színházi rendezők? Szerinted mi lehet ennek az oka? Ez a helyzet külföldön is?
GI: Magyarországon még mindig rendkívül nehéz helyzetben vannak. Örülök, hogy a Katona, az Örkény és a Radnóti tudatosan próbál ezen változtatni az utóbbi időben. De a nagy átlag – ha megnézzük a vidéki és más fővárosi színházak műsorát – az, hogy szinte mindenütt csak férfiak rendeznek, a kevés nő is jellemzően a szakma által (tévesen) alacsonyabb presztízsűnek tekintett (és kisebb gázsival jutalmazott) gyerek- és bábszínházi előadásokat rendezheti.
LZs: A bécsi bemutató után azonnal Berlinbe utaztál, Kleist O. márkiné című darabjának voltak a felújítópróbái a Deutsches Theaterben. Mit jelent ennyi előadás után a felújító próbafolyamat?
GI: Nagyon jó érzés volt bemenni, örültünk egymásnak. A próba alapvetően egy ún. „italienische Probe” – vagyis lejáró próba, amelyen nem a mély, átélt játék, hanem az emlékek pontos felelevenítése a cél. Mikor, hol vagyok, hova megyek, mit mondok, milyen zenei vagy egyéb végszót kell megvárnom, jól van-e a fény, a kamerapozíció stb. És természetesen van egy emberi vetülete is: megint egymásra kell hangolódniuk a színészeknek, hogy zökkenők nélkül tudjanak este egymással játszani.
LZs: A 2027/28-as évadra már van szerződésed egy hamburgi és müncheni színházzal, de rendezel-e valami újat is Berlinben?
GI: Igen, a Deutsches Theaterben is fogok rendezni. Hogy mit, az egyelőre még nem publikus.
LZs: Mikor dolgozol legközelebb Bécsben, és tudod-e már, mit fogsz rendezni?
GI: Van felkérésem, de még erről sem árulhatok el semmit.
