A jelenkor szellemének árnyékában - Elfriede Jelinek: Unter Tieren (recenzió)
Frissítve: szept. 1.
Az irodalom a finom megfigyelések tere. Olyan tér, amelyben – kifejezetten megnevezett módszer nélkül, ám nagy nyelvi pontossággal, szabadsággal és az eredményre való nyitottsággal – újra meg újra fontos felismerések születnek a világról és az emberi létezésről. Gyakran éppen a nehéz és összetett témák azok, amelyek nagy esztétikai erővel válnak átélhetővé és szemléletessé: háború, erőszak és halál, vagy – mint a jelen műben – hatalom és pénz.
A pénz témája ősi. Már Arisztophanész is komédiájának tárgyává tette a gazdagságot; Peter Hacks 1993-ban Geldgott című darabjában nyúlt hozzá újra. Az Unter Tieren a modernitásból egészen az antikvitásig vezet vissza. A darab intenzív párbeszédet folytat Platónnal, mindenekelőtt azonban Parmenidésszel. Híres mondata – „A létező van; a nemlétező nincs” – újra meg újra felbukkan, változik, és ki is fordul önmagából. Jelinek nemcsak azt kérdezi, vajon a pénz létező-e, hanem azt is, hogy egyáltalán mi a pénz, miért vágyunk rá ennyire, és mit jelent ez a vágy az emberi élet számára. Ezzel máris eljutottunk a mű alcíméhez: „Pénzt vagy életet”. Az alcím a „Prológus az erkélyen” után következik, ahol a galambok békés üzeneteiket hirdetik, és arra emlékeztetnek, hogy az ember sokat idézett, önmagának köszönhető kiskorúsága mögött jó néhány dolog továbbra is magyarázatra szorul – mindenekelőtt a hatalom és a tőke kérdése.
Az alcím világossá teszi: a pénz és az élet két különböző dolog. A szöveg újra meg újra ugyanazt a kérdést járja körül: hogyan válik egy érméből vagy egy darab papírból ilyen mérhetetlenül hatalmas társadalmi valóság?
A szöveg összetett. Megtagadja a kényelmes megértést, és arra készteti olvasóját, hogy maga is aktívan gondolkodjék. Az igazi művészi fogás azonban máshol rejlik. Az alcím után állatok, sőt még egy mérgező növény, a medvetalp is megszólal. Mindannyian szokatlan perspektívából világítják meg a pénz és az élet viszonyát.
A perspektíva mindig döntő – nem csak a művészetben. Minél pontosabban látunk, annál közelebb kerülhetünk a helytálló felismeréshez. Megtanulni látni nem puszta szólam; már Rilke is tudta, milyen nagy jelentősége van ennek. Ma úgy tartják, még a növények is képesek kommunikálni egymással; az állatok pedig bizonyosan. Van nyelvük, és saját fajukon belül megértetik magukat egymással. Olyan társadalmi diskurzust azonban, amely tartósan alakítaná környezetüket, aligha hoztak létre – legalábbis nem úgy, ahogyan az ember teszi.
Háziállataink persze nagyon is hatnak ránk, olykor meglepő intenzitással – a jól működő kapcsolatok figyelemre méltó példájaként. Ám éppen az emberi diskurzusból való kimaradás különbözteti meg őket alapvetően tőlünk. Jelinek irodalmilag eltörli ezt a különbséget, és ebben rejlik a darab egyik lényegi vonása. Állatai hangot kapnak, s ezzel együtt a diskurzus és a megszólalás jogát is; szavuk hatása messze túlnyúlik az állatvilágon. Mivel rendszerint nem részesei az emberi diskurzusoknak, és azok nem formálták őket úgy, ahogy bennünket, nagyrészt autonóm, csaknem ideáltipikus megfigyelőkként és szónokokként jelennek meg. Fontos azonban hangsúlyozni: nem maga a diskurzus a probléma.
Ehhez járul, hogy az állatok évszázadok óta kulturális jelentések hordozói, vagyis eleve „mondanak” valamit. A róka például ravasz, a galamb a béke jelképe, a patkány intelligens és alkalmazkodó, a kos pedig ellenálló. Jelinek átveszi ezt a hagyományt, majd újraformálja. Az állatok különböző hangokká válnak, amelyek ugyanazt a tárgyat különféle világokból és perspektívákból szemlélik. Feltárják a pénzt, a vallást, a nyelvet és még sok minden mást: szüntelenül felfednek és elfednek.
A darabból vett példa a mai, Ausztriában használatos nyelvhasználatra jellemző – amely elsősorban a politikai és a médiadiskurzusban mindenütt jelen van –, a következőképpen hangzik: „Polgáraink, vállalkozóink és vállalkozásaink számára szolgáltatásorientált közigazgatás akarunk lenni. A saját szájával mondja ezt, az igazgató asszony.”
Különösen analitikussá ott válik a szöveg, ahol Jelinek közvetlenül találkozik Parmenidésszel. Többször is elhangzik, hogy a pénz nem származhat a nemlétezőből – néhány sorral később azonban a bankok és a hitel mégis a semmiből hozzák létre. Parmenidész, úgy tűnik, se igazolást, se cáfolatot nem kap. Talán a birka fogalmazza meg a legpontosabban a problémát:
„Hiszen minden a létezőből keletkezik, ez köztudott, csakhogy ott már nincs semmi; a gazdagság, ugyan honnan jöhetne máshonnan? Valaminek lennie kell, hogy még valami hozzájöhessen.”
A létező tehát nincs, vagy legalábbis nincs jelen elegendő mértékben. Így az a döntő átalakulás sem mehet végbe, amelynek eredményeként valami valóban létezővé válhatna. Legalábbis így is értelmezhető a birka kijelentése.
Konklúzió
Sokan az Unter Tierent első pillantásra a pénzről szóló darabként olvasták. Valódi témája azonban ennél sokkal alapvetőbb: a megismerés feltételei, ha úgy tetszik, az igazság kérdése – annak kérdése, ki képes felismerni, és hogyan válhat felismerhetővé.
Ezen a ponton szinte magától kínálkozik a kapcsolat Pierre Bourdieu-vel, aki egyébként különösen nagyra becsülte Elfriede Jelineket és Thomas Bernhardot. A tiszta esztétika történeti genezise című tanulmányában (ford. Seregi Tamás, 2013) a társadalmi valóságról ezt írja: „Amikor a dolgok és a hangoltságok közvetlenül illeszkednek egymáshoz, vagyis amikor a szem annak a mezőnek a terméke, amelyet nézünk vele, minden azonnal értelmesnek és értékesnek tűnik a mezőben.”
Eszerint egyetlen társadalmi termék sem azért rendelkezik értékkel és jelentéssel, mert önmagában értékes és jelentéses volna. Azért tűnik értékesnek, mert a társadalmi rend – mindenekelőtt a diskurzusok tere – olyan habituális észlelést hoz létre, amelynek révén az emberek a létrehozott termékeket, a legkülönfélébb okokból, magától értetődőnek látják. Mintha itt figyelemre méltó költői és szociológiai egybeesés mutatkozna – olyan egybeesés, amely nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy a két perspektíva hasonló helyről tekint ugyanarra a tárgyra.
A darab vége elmozdítja, egyúttal teljessé is teszi mindazt, amit addig olvashattunk. Nem véletlen, hogy most egy kutyatetem szólal meg. „Most már csak a holtak beszélhetnek” – hangzik rögtön az utolsó fejezet elején. A hang abból a világból érkezik, amelyet addig számtalan tényező, mindenekelőtt a pénz és a gazdasági hatalom határozott meg, ám egyúttal kívül is kerül rajta.
Egyszerre az ember kerül a középpontba. A kutyatetem diagnózisa szerint hiányzik belőle „az értelem, hogy bármit is felfogjon”. A mű súlypontja ezzel esztétikai és ismeretelméleti természetűvé válik. Politikai és gazdasági vonatkozásai – mint Jelineknél oly gyakran – intellektuális funkciót kapnak. Hatásuknak messze túl kell mutatnia az irodalmi mezőn, és ideális esetben azokat is el kell érnie, akiknek tényleges társadalomalakító hatalmuk van.
A döglött kutya közvetlenül ehhez az olvasóhoz fordul – ahhoz, aki „már megint menne”, „Malle felé”, alighogy belépett az olvasás világába. Éppen ennek a menekülő, talán befolyásos olvasónak szegezi Jelinek az egész darab talán legfontosabb mondatát:
„Az emberi szellem még nem vitt véghez erőteljesebb tevékenységet a gondolkodásnál.”
Az emberi szellem, amennyiben felismeri és megőrzi saját emberségét, nagyon is képes viharokat lecsendesíteni, életet megőrizni és pusztulást megakadályozni. Az ember azonban – pontosabban: az önmagától és a világtól elidegenedett ember – gyakran nem él ezzel a lehetőséggel, és erejét mindinkább önmaga ellen fordítja. Tűzvihar, pusztítás és önpusztítás így nem a természet végzeteként, hanem az emberi cselekvés következményeként jelenik meg.
A döglött kutya egyáltalán nem adta fel. Mindvégig beszél, mert minden ellenére hisz menekülő olvasóinak megismerőképességében. Utolsó figyelmeztetése már magának a könyvnek is szól, amelyet „vezeték“-nek (ném. Leitung) nevez, s amelyről senki sem tudhatja pontosan, „mi van benne, és mi akar már megint uralkodni fölöttünk. Fedje el a belsejét, és maradjon nyugton.”
Ez az önreflexív „vezeték” azonban nem csupán a könyvet jelenti. Egyúttal azokra a csatornákra is utal, amelyeken a kulturális áramlatok mozognak. A mű nem arra szólítja fel olvasóját, hogy vakon bízzon ebben a vezetékben. Arra szólítja fel, hogy olvassa – és gondolkodjék maga.
Az Unter Tieren tehát jóval több kapitalizmuskritikánál. Ragyogó irodalmi ösztönzés arra, hogy újra meg újra megvizsgáljuk saját gondolkodásunk előfeltételeit. Kant híres, önhibából fakadó kiskorúsága ebből a perspektívából csak részben tűnik önmagunk hibájából eredőnek. Egy társadalom preferenciái, vonzalmai és ellenszenvei – vagyis az, amire az emberek figyelmüket irányítják – sokat elárulnak annak állapotáról. Mindez azonban kevésbé az egyes ember gondolkodási képességétől függ, mint a társadalmi tér strukturális feltételeitől.
E recenzió címe – „A jelenkor szellemének árnyékában” – innen nyeri el valódi jelentését. Az Unter Tieren egyfajta fordításaként értendő. Minden társadalomnak van – akár tetszik, akár nem – egy ilyen „vezetéke”. Képszerűen jeleníti meg azt, amit Pierre Bourdieu a hatalom mezejének nevez.
Ebben a „vezetékben” a történelem folyamán a tőke két különböző formája rendezkedett be: a gazdasági és kulturális tőke. A két pólust a társadalmi tér legbefolyásosabb szereplői foglalják el. A „vezeték” akkor hibásodik meg, amikor az áramlatok egyensúlya felborul, és az egyik tartósan maga alá gyűri, illetve saját árnyékában tartja a másikat.
Jelinek darabjában az a benyomás keletkezik, hogy a gazdasági logika a társadalmi élet mind több területét hatja át, miközben a kulturális, filozófiai és művészi erők egyre inkább veszítenek befolyásukból. Ez szükségképpen nyomás alá helyezi egy társadalom kapcsolatteremtő képességét: azt a képességét, hogy tartós és életképes kapcsolatokat alakítson ki és őrizzen meg a természettel, embertársaival, az állatvilággal, más élőlényekkel és magukkal a dolgokkal.
E zavar okai többek között az intellektus túlságosan halk hangjában és a gazdasági diskurzus túlhatalmában kereshetők. Ezért zárul a darab a halott sürgető intésével: „Hárítsák el nyelvemről ezeknek az embereknek az őrületét…”
Ezzel mintha minden elhangzott volna. Egyetlen kérdés marad nyitva:
miért nem sikerült a politikának évtizedeken át megőriznie a pénz és a kultúra közötti egyensúlyt?
Jelinek darabja nem válaszolja meg ezt a kérdést. Annál nagyobb erővel hozza létre.
Elfriede Jelinek: Unter Tieren. Rowohlt, 2026. A darabot a Burgtheater és a Salzburgi Ünnepi Játékok koprodukciójában mutatják be augusztus 16-án. Ősztől a Burgtheaterben lesz látható.
A regényből származó magyar nyelvű idézeteket a recenzió szerzője fordította.
Péter Zoltán (1963), doktori tanulmányait a Bécsi Egyetem Szociológiai Intézetében végezte. A Kultúra- és Toleranciakutatási Egyesület vezetője. Aktuális kötete: Iskola a tolerancia határán Aktuális projektje: Kapcsolatteremtő képesség mint az integráció alternatívája
