A szecesszió korának feminista magyar művésznői

Koniorczyk Borbála kulturális szakember, urbanista nagy sikerű könyve „Női szörnyetegek” címmel a Libri Könyvkiadó gondozásában jelent meg 2025-ben. A kivételes női életeket bemutató kötet szereplőiről beszélgettünk a londoni és párizsi tanulmányai után Budapesten letelepedett szerzővel, a Bornemisza Péter Társaság rendezésében tartott író-olvasó találkozón a Bécsi Magyar Otthonban.

Fetes Kata: Közönségünk, illetve az olvasóid számára fedd fel, kérlek, ki valójában az a fiatal hölgy, aki a Koniorczyk Borbála nevet viseli.

Koniorczyk Borbála: Valóban, Koniorczyk Bori vagyok, a könyv írója. A ma esti ittlétem számomra egy rendkívüli alkalom, mert bár nagyon szeretek utazni, de a könyvemmel kapcsolatban most utaztam először. Köszönöm a meghívást! Én egy nagyon budapesti céget vezetek a férjemmel, a “Hosszú lépés” nevű városi sétacéget. Különféle tematikus, magyar nyelvű sétákat szervezünk Budapesten, alapvetően budapestieknek. Úgyhogy nekem nagyon kellemes meglepetés volt, hogy Bécsbe jöhetek egy könyvem ürügyén, mert az előző két könyvünk nagyon budapesti témákat dolgozott fel. Itt nagy öröm számomra, hogy akár csak egy olvasó is van köztünk, aki a „Hosszú lépés Budapesten”-t olvasta. Számomra nagyon izgalmas dolog, hogy a “Női szörnyetegek”-et meghívták Bécsbe, annál is inkább, mert szereplői közül nagyon sokan éltek Bécsben. Rengeteg történet a vidéki Magyarországon indul. Ezek a nők megtalálják a számításaikat Budapesten egy ideig, de rengetegen továbbmennek Bécsbe hosszabb-rövidebb időre.

Az író-olvasó találkozón Koniorczyk Borbálát Másréti Kató Zoltán kérdezte (fotó: Kató Vera)

FK: Mi adta az ötletet a könyv megírásához? Miért ezt a címet adtad a könyvnek?

KB: Abban az időszakban, amikor azon gondolkodtam, hogy mi legyen a könyv címe, részt vettem egy kerekasztal-beszélgetésen, amelynek témája az volt, hogy „Hogyan lehetne jobb város Budapest a nőknek?” Én teljesen gyanútlanul megjegyeztem:

„Budapest akkor lehetne élhetőbb város a nőknek, ha több nő lenne a döntéshozatalban.”

Nem számítottam semmi ellenvetésre, de a hátsó sorokból felpattant egy hatvan körüli férfi és az mondta, hogy nincs igazam, mert nagyon sok férfi pontosan tudja, hogy mi kell a nőknek. Például ő is. Én ezen elszomorodtam, mert ugye ez 2025-ben történt, s úgy gondoltam, hogy az ilyen vélemények felett már régen eljárt az idő. Nem sokkal ezután, kutatásaim során találkoztam Kmety Károly 1907-es parlamenti felszólalásával. Ebben a tanár úr azt állítja, hogy szerinte „jelentkezik egy új női típus, amely közel lesz majdnem a női szörnyeteghez, az a női típus, amely feminista hóbortokért rajong […], amely menekülni akar a háztartás gondjaitól […], retteg az anyaságtól, és még jobban retteg az anyasággal járó nevelési kötelezettségtől […], amolyan diplomás női szörnyeteg lesz”. Hát örömmel vettem át Kmety tanár úr jelzős szerkezetét. De fontos megjegyeznem, hogy a kiadó is a Női szörnyetegek címet javasolta a könyvnek.

FK: Te feministának tartod magad? Szerinted feministák a kötet szereplői is?

KB: Abszolút feminista vagyok. Hát, ugye, nő vagyok, mi más is lehetnék. Természetesnek tartom az egyenjogúságot. Az az érdekes ezzel a szóval kapcsolatban, hogy manapság nagyon kevesen mondják ki ezt így egyszerűen – anélkül, hogy hozzátennék valamit, például „…de borotválom a lábam” vagy „…de szeretem a férjem”. A könyvemben szereplő hét karakán nő soha nem kért engedélyt arra, hogy az elgondolását követve a saját útját járhassa. A XX. század elején nem volt könnyű alkotásból megélni. Szerintem örülnének annak, hogy ebben a könyvben mint női szörnyetegek lettek halhatatlanok. Szerintem ha nagyon lecsupaszítjuk, akkor a feminizmus valóban arról szól, hogy minden nő ugyanolyan jogokat érdemel, mint a férfiak.

FK: Nemcsak emberi sorsokról, hanem egy város és egy társadalom sorsfordító korszakáról is szól a könyved. A könyvedben szereplő hét művésznőt különböző erősségű baráti szálak kötötték össze, illetve bizonyos esetekben rokoni kapcsolatok is. Ez véletlen, vagy tudatos válogatás eredménye?

KB: Ez tudatosan történt. Azt akartam megmutatni, hogy az 1900-as évek elején, akárcsak most, a művészek világában mindenki ismert mindenkit. Ezek a nők férjeket, szeretőket osztanak meg egymással. Így egymásba futnak a történeti szálak. Erre nagyon jó példa Kaffka Margit, Lesznai Anna és Erdős Renée élete, akik rivalizálnak egymással. Jóban vannak, aztán féltékenykednek egymásra. Nagyon emberi történetek ezek. Szerettem volna azt is megmutatni, hogy ezek a nők nagyon nehéz körülmények ellenére rengeteget letettek az asztalra. Bár pályájuk izgalmas, ők maguk egyáltalán nem voltak tökéletesek. A hibáikkal együtt akartam bemutatni őket, mert szerintem sokkal inspirálóbbak, mintha tökéletes nőkről olvasnánk. Közöttük kialakult egy csoportdinamika. Nagyon nagy dolgokat vittek véghez, és tökéletlenségükben is szerethetők.

fotó: Koniorczyk Borbála facebook oldala

FK: Ferenczy Noémi nem volt a kör tagja, ugye? Máté Olga viszont a fényképészük volt?

KB: Igen. Ez nagyon érdekes. A XX. század elején Budapesten sok fényképésznő dolgozott. Ennek oka az volt, hogy a fotográfiát akkor nem tekintették művészetnek, csak olyan tisztes iparos munkának. Mielőtt bárki azt mondhatta volna, hogy egy nő nem lehet fényképész, iszonyú sok lány vette kézbe a kamerát és elkezdett vele dolgozni. Nagyon népszerűek voltak. Különösen a családfotózás és a babafotózás került hozzájuk, mert végtelenül türelmesek voltak a gyerekekkel. Régen is, most is általában nők rendelik meg a családfotózást, és természetesen sokkal nagyobb bizalmuk volt a női fényképészekhez, mint a férfiakhoz. Így a nők előtt nyitva állt a karrier lehetősége. Aztán jött az első világháború, és újabb lehetőségek nyíltak meg a fényképésznők előtt. Rengeteg férfi ment a frontra és a nőkre hagyták a klientúrát. Nem is beszélve arról, hogy a háborúba induló katonák szeretteik fényképét szerették volna magukkal vinni, az itthon maradt család pedig a katonáról akart magának emléket megtartani. Így volt ez Máté Olga esetében is. Ő végigfotózta a teljes budapesti értelmiséget, beleértve azt a hat nőt is, aki rajta kívül szerepel a könyvemben.

FK: Talán vegyük sorba a kötetben szereplőket. Madzsar Alice. Milyen volt az ő korában a meztelentorna-oktatás? Létezik ma is meztelentorna Budapesten?

KB: Ő leánykori nevén Jászi Alice, az író és szociológus Jászi Oszkár húga, aki Madzsar József orvos felesége lett. A XX. század elejének egyik legprovokatívabb egyénisége. Arról lett közismert, hogy meztelentorna-művészetet tanított Budapesten. Azon mozgásművészek egyike volt, akik abban hittek, hogy a mozdulatokat csak teljesen meztelen testen lehet pontosan korrigálni. Fontos tudni, hogy abban az időben még bő ruhákban tornáztak. Ez a mozgalom a német nyelvterületekről érkezett. A korabeli német és osztrák nagyvárosokban volt népszerű, ahol különböző nudista klubok alakultak, ezek tagjai meztelenül tornáztak, vagy meztelenül kirándultak. Magyarországon ez egy értelmiségi mozgalomként kezdődött. Ők azért nyilván tudták, hogy a társadalom akkor nem érett még meg arra, hogy mindenkit lemeztelenítsenek. Madzsar Alice komplikált terhessége miatt kezdett el tornázni és rájött, hogy ez a szervezetének milyen sokat segített. Ezután indította be budapesti tornastúdióját, ahol nők tömegeit tornáztatta meztelenül. Ezzel közösségi tereket is létrehozott. Progresszív fiatal lányok itt osztották meg gondolataikat egymással. Rengeteg olyan fiatal nő volt, aki már nyitott volna a nagyvilág felé, de édesanyjuktól nem mertek bizonyos dolgok felől érdeklődni. Ő ezeknek anyjuk helyett anyjuk lett, mert vele mindent meg tudtak beszélni, és minden kérdésükre kaptak választ. Madzsar Alice a tanfolyamaiból befolyt jövedelméből meg tudott élni, sőt ösztöndíjakat is létrehozott fiatal munkásnők számára. Szívügye volt, hogy a mozgáskultúra hozzájuk is eljusson. A XX. század eleji Budapesten erre volt igény. A meztelentornának ugyanis semmi köze sincs az erotikához. A meztelenség csak addig érdekes, amíg nincs. Amikor mindenki ruhátlanul járkál, vagy tornázik, akkor már senkit sem érdekel.

FK: A meztelenséghez kapcsolódik egy vidám történet Kaffka Margittal.

KB: Ő talán a legismertebb a könyvemben levők közül. Írónő volt, a Nyugat nemzedékének fontos tagja, aki 38 évesen spanyolnáthában halt meg közvetlenül az első világháború után. Talán ő az, akinek a műveivel megismerkedhettünk a gimnáziumi irodalomórákon. Kaffka Margit nagyon szétszórt nő volt, aki nem adott a konvenciókra. Róla maradt fenn egy anekdota. Egy nyári napon rokon gyerekek mentek át hozzá, és ő anyaszült meztelenül nyitott ajtót. A gyerekek rémülten hazaszaladtak, s elmondták mi történt Margit néninél. A szülők panaszára Kaffka Margit csak annyit mondott: „nyár van, nem?”

FK: A korszak társadalmi és oktatási mintázatai miatt a szereplők között több zsidó származású, illetve kikeresztelkedett családból származó nő található. Ezért nem véletlen, hogy ezeknek a hölgyeknek nagy része vagy zsidó származású.

KB: Az én férjem is zsidó. A könyvemmel kapcsolatban kicsit szemrehányóan kérdezte tőlem, hogy miért mindenki zsidó a kötetben? Akárhol kutattam olyan nők után, akik valami izgalmasat csináltak a XX. századi Budapest művészeti életében, mindegyre csak zsidó lányokat találtam.

FK: Rengeteget lehet tanulni ezektől az emberektől. Az az ideális, ha a progresszió és a hagyomány tisztelete, őrzése együtt van.

KB: Talán Ferenczy Noémi textilművész az egyetlen, akiben egyféle hagyománytisztelet volt. Ő Ferenczy Károly festőművész lány. Már vénlánynak számított, amikor 21 éves korában egyik napról a másikra rájött, hogy gobelinnel szeretne foglalkozni. Akkoriban aki ezt a textilt készítette, főleg a régi művészek terveit másolta. Ferenczy Noémi viszont megújította ezt a műfajt. Új mintákat és formákat tervezett, saját maga rajzolta és meg is szőtte a terveit. Úgy dolgozott, mint egy remete egy hófehérre festett padlásszobában, ahol semmi színes nem volt azon a gobelinen kívül, amin éppen dolgozott. A nagybányai művésztelep, illetve a köré csoportosult festők jelentős hatást gyakoroltak a munkájára. Elszánt karakter volt. A magánéletéről nagyon keveset tudunk.

FK: Ha már a textíliáknál tartunk, ejtsünk szót Gustav Klimtről és Undi Mariskáról.

KB: Klimt és Undi között nem volt személyes kapcsolat, de mindketten a századforduló szecessziós mozgalmának meghatározó egyéniségei voltak. Ahogy Klimt és főleg barátnője, Emilie Flöge, úgy Undi Mariska is gyűjtötte a népi hímzéseket. Ezek elemeit beépítették alkotásaikba. Ő egy szinte teljesen elfelejtett iparművésznő. Én úgy bukkantam rá, hogy egy hajléktalanszállóként működő épületet látogattam meg, ami régen népszálló volt, ahol olyan munkások laktak, akik bizonyos ideig Budapesten dolgoztak. Ennek az épületnek a díszítésére kérték fel Undi Mariskát. Még ma is ott láthatók a freskói. Nagyon karakán nő volt. Gardedám nélkül bejárta egész Európát. Nagyon erős francia kapcsolatai voltak. Párizsból divattudósításokat küldött Budapestre. Sokoldalú művész volt. Tervezett gyermekjátékokat, gyermekbútorokat, ruhákat, festett, hímzett. Önállóságát vállalva a művészetnek élt. A XX. század elején orvosok, tudósok cikkeikkel próbálták meggyőzni a nőket, hogy tegyék le a fűzőt. Undi Mariska is csatlakozott ehhez a kampányhoz, sőt élenjáró szószólója lett az akciónak.

FK: Ezek a hölgyek ki akarták fordítani sarkából a világot. Ma már tudjuk, hogy sok mindenben igazuk volt. Meglepően toleránsak voltak.

KB: No, azért nem minden esetben. Voltak persze különleges esetek, amikor minden társ elviselte társának a szeretőjét. Például Madzsar Alice-nek volt egy nála 22 évvel fiatalabb házibarátja. Férjének, Madzsar Józsefnek is volt egy nagyon közeli barátnője, miközben a házaspárnak volt egy közös lánya. Ők így öten együtt éltek.

A kor népszerű regényeinek nagyasszonya Erdős Renée, aki erotikus regények írásával szerezte vagyonát. Sikamlós történeteket írt – néha évente kettőt is –, amikre a két világháború között nagy volt a kereslet. Ő volt az első nő a magyar irodalomban, aki meg tudott élni saját munkásságából. Borzasztóan féltékenyek voltak rá azok a szerzők, akiket ma az irodalomtörténet számon tart. Ehhez az is hozzájárult, hogy Erdős Renée nagyon szép nő volt, és az akkori Budapesten a legszebb férfinak számító Bródy Sándorral volt viszonya. Ezt regényeiben fel is dolgozta, több köteten keresztül. Egész Pest tudta, hogy kikről volt szó. Kaffka Margit rendkívül irigy volt Erdős Renée-re. Kaffka hiába írt minőségi irodalmat, amit komoly írók, például Móricz Zsigmond is elismert és méltatott. Erdős viszont jobb üzletasszony volt. Kaffka, aki torzonborz volt és rendetlen, mindig biztos kézzel választotta ki a számára legelőnytelenebb ruhákat. A hozzá képest gyönyörű és jólöltözött Erdős Renée-t a város a tenyerén hordozta. Ez volt tulajdonképpen kettejük állandó konfliktusának alapja. Eddig, aki erotikus irodalmat írt Magyarországon, azt álnéven tette. Erdős Renée saját nevén publikált. Az alig húszéves, férjezett fiatal nő vállalta szennyes gondolatait.

FK: Ne hagyjuk ki Lesznai Annát sem.

KB: Ő 1913 és 1918 között Jászi Oszkár felesége volt. Lesznai Anna egyike azoknak az irodalmi alakoknak, akik hosszú időt töltöttek Bécsben. A tanácsköztársaság bukása után emigrált és Bécsben is saját házában, teljes komfortban élte tovább az életét. Magyarországon népszerű és ünnepelt írónő volt. A Lesznai Anna nevet csak művésznévként használta. Írásai unokatestvére, Hatvany Lajos közvetítésével a Nyugatban jelentek meg. Illusztrációi és publikációi a magyar szecesszió stílusában születtek. Az ő sorsa engem mélyen megérintett. Élete második felében kényszerült hazája elhagyására. 1938-ban második férjével – a nála több mint 10 évvel fiatalabb Gergely Tibor grafikussal – Amerikába költözik. Férje az Újvilágban nagyon jól feltalálja magát, ő viszont nem. Sohasem tudja feldolgozni azt, amit számára Magyarország elvesztése jelentett. Amíg kortársai arról vitatkoztak, hogy költőként vagy képzőművészként jelentősebb-e, addig az utókor meseíróként, illusztrátorként ismeri. Hagyatékában közel 150 mese, mesevázlat és ezernyi rajz maradt fent.

FK: Szerinted vannak még a felsoroltakon kívül női szörnyetegek odakint?

KB: Rengeteg női szörnyeteg van még. Nekem fontos volt, hogy egy generációt mutassak be, olyan nőket, akik a művészetükből akartak megélni, továbbá minden művészeti ágból valaki legyen a csoportban, és valamennyien a XIX. században születettek legyenek, akik a XX. század elején élték fiatalságukat. Ezek a nők mindannyian kreatívak voltak. Vállalkoztak a szinte lehetetlenre, hogy művészetükből éljenek. Levelezésükből, naplóikból kitűnik: folyamatosan azon a kérdésen rágódnak, megérdemelték-e, vagy csak a véletlenen múlt-e a sikerük. Én is valahogy hasonlóan gondolok a sikereimre.