Search this site

Hogyan lehet mozgásra bírni egy mozdulatlan képet? Victor Vasarely geometrikus formákkal és optikai illúziókkal, Marc Adrian pedig filmmel, fénnyel és áttetsző anyagokkal kereste erre a választ. A két, eltérő művészi utat bejáró alkotó most a bécsi Albertina Modern kiállításán kerül párbeszédbe egymással. A VASARELY & ADRIAN – Dynamische Raster című tárlat a látás, a mozgás és az érzékelés határait vizsgálja – miközben Vasarely születésének 120. évfordulója külön aktualitást ad a találkozásnak. Vasarely neve hallatán a legtöbb embernek valószínűleg az ikonikus zebrák jutnak eszébe: a fekete-fehér, hullámzó zebratestek, amelyek szinte teljes egészében ívelt fekete-fehér sávokból épülnek fel. A csíkok és az állatok körvonalai alkotják az egész képet, miközben optikai illúziót hoznak létre: a zebrák teste szinte hajlik, hullámzik, mozog. Vasarely különösen fontos a magyaroknak, mert magyar származású, világhírű művész volt, bár életének nagy részét Franciaországban töltötte. Vásárhelyi Győző néven született 1906-ban Pécsen. Gyermekkorának jelentős részét Trencsénben és Pöstyénben töltötte, majd 1919-ben családjával Budapestre költözött. Először orvostudományt kezdett tanulni, de körülbelül két év után rájött, hogy inkább a művészet és a grafika érdekli. Az 1920-as években a budapesti Műhely Akadémián, Bortnyik Sándor iskolájában tanult. Az iskola a Bauhaus modern, geometrikus szemléletéhez állt közel. Ez nagy hatással volt Vasarelyre: megtanulta, hogy a művészetben nemcsak a természet ábrázolása lehet fontos, hanem a geometria, a forma, a színek és a tér is. 1930-ban Párizsba költözött, ahol kezdetben grafikusként és reklámtervezőként dolgozott. Később egyre inkább a geometrikus absztrakció felé fordult. Kísérletezni kezdett azzal, hogyan lehet egyszerű formákkal és színekkel olyan képeket létrehozni, amelyek mozognak vagy térhatásúnak tűnnek, miközben valójában sík felületen vannak. Az 1950-es és 1960-as években vált igazán világhírűvé. Műveinek egyik legismertebb jellegzetessége az optikai illúzió: a néző úgy érezheti, hogy a formák kidomborodnak, behorpadnak, mozognak vagy forognak. Vasarely az op-art, vagyis az optikai művészet egyik legfontosabb alakjává vált. Úgy gondolta, hogy a modern művészetnek széles körben hozzáférhetőnek kell lennie, ezért sokat foglalkozott sokszorosítható grafikákkal és az építészethez kapcsolódó művészettel is. Érdekesség, hogy fia, Yvaral (Jean-Pierre Vasarely) közreműködésével részt vett a Renault híres, gyémánt alakú emblémájának 1972-es modernizálásában. De a popkultúrára is hatással volt. David Bowie 1969-es, eredetileg David Bowie című albumának – amely később Space Oddity címmel jelent meg újra – borítóján Vernon Dewhurst brit fotós Bowie-portréja Vasarely CTA 25 Neg című op-art művére került rá. Az absztrakt, „űrbéli”, pszichedelikus háttér jól illett Bowie korai korszakához. Bowie egyébként 1977-ben személyesen is meglátogatta Vasarelyt a műtermében. Victor Vasarely 1997-ben hunyt el Párizsban, 90 éves korában. 2026 – a jubileumi év 2026-ban Magyarországon és Franciaországban is számos programmal emlékeznek Vasarely születésének 120. évfordulójára. Magyarországon különösen Pécsen és Budapesten rendeznek jubileumi kiállításokat és kulturális programokat. Néhány a magyarországi rendezvények közül: Szülővárosában, Pécsett megújult a Vasarely Múzeum, amely 2026-ban fennállásának 50. évfordulóját is ünnepli, és 2026 áprilisában Victor Vasarely nevét kapta egy tér is. Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban május 15. és augusztus 16. között volt látható a több mint 140 művet bemutató VASARELY 120 című nagy retrospektív kiállítás. A Millennium Házában található NEO Kortárs Művészeti Térben pedig a VASARELY DON'T GO HOME! című kiállítás látható október 4-ig. A tárlat azt vizsgálja, hogyan vált Vasarely művészete a hatvanas-hetvenes évek magyar művészetének egyik fontos hivatkozási pontjává, és hogyan kapcsolódik a korszak konstrukcióval, illúzióval és szerialitással kapcsolatos törekvéseihez. Ha az emlékévben valaki Bécsben szeretne egy Vasarely-kiállításra elmenni, megteheti: az ALBERTINA MODERN az évforduló évében, de nem közvetlenül a 120. születésnap alkalmából tiszteleg a művész előtt. A VASARELY & ADRIAN – Dynamische Raster című kiállítás nem egyszerűen egy „120 éves Vasarely” retrospektív. Vasarelyt az osztrák Marc Adriannal, az op-art és az optikai művészet fontos alakjával állítja párbeszédbe. Marc Adrian (1930–2008) osztrák képzőművész, filmkészítő és médiaművész volt. Közel 25 évvel fiatalabb Vasarelynél. Művészetének központi kérdései közé tartozott, hogyan lehet mozgást, változást és optikai illúziót létrehozni a művészetben. Nem maradt meg egyszerűen a festészetnél: kísérletezett filmmel, fényképpel, áttetsző anyagokkal, kinetikus és médiaművészeti megoldásokkal, vagyis azzal, hogyan lehet a képet és a néző érzékelését mozgásba hozni. Adrian hasonló kérdéseket vizsgált, mint Vasarely, de eltérő művészi eszközökkel és sokkal inkább a mozgókép és a médiaművészet felé haladva. A bécsi kiállítás éppen ezt a kapcsolatot állítja középpontba. Vasarely és Adrian több kiállításon is szerepeltek együtt, többek között 1965-ben a New York-i Museum of Modern Art legendás The Responsive Eye című tárlatán. Ez az egyik legfontosabb op-art kiállítás volt: Vasarely már ekkor nemzetközileg ismert művésznek számított, Adrian pedig az egyetlen osztrák művészként vett részt rajta. Mi köti össze Adriant és Vasarelyt? A legfontosabb kapocs a két művész között az op-art és az érzékelés vizsgálata. Adrian nem volt Vasarely tanítványa vagy közvetlen munkatársa; a köztük lévő kapcsolatot elsősorban a közös művészettörténeti közeg és a hasonló problémák iránti érdeklődés adja. Vasarely az 1950-es évektől geometrikus formákkal, rácsokkal, kontrasztokkal és színekkel érte el, hogy a szemünk mozgást, rezgést vagy térmélységet érzékeljen ott, ahol valójában csak egy sík kép van. Adrian hasonló kérdést tett fel, de más eszközökkel. A mozgás, az áttetszőség, a film és a különböző médiumok segítségével azt kutatta, hogyan változhat meg a kép és a néző érzékelése. A bécsi kiállítás egymás mellé helyezi a műveiket, és azt vizsgálja, hogyan közelítettek hasonló kérdésekhez eltérő eszközökkel. Mi ennek a „párbeszédnek” a lényege? Mindkettő a néző látását teszi próbára. Vasarely geometrikus formákkal, rácsokkal, erős szín- és fekete-fehér kontrasztokkal éri el, hogy a sík kép mozogni, vibrálni vagy térbeli alakzatnak tűnjön. Adriannál a mozgás és a változás más médiumok és anyagok bevonásával válik hangsúlyossá. Vasarely inkább azt a kérdést feszegeti, hogyan látunk, Adrian pedig azt, hogyan változtatható meg maga a kép és az érzékelés. Vasarelynél egy statikus kép képes optikai mozgás érzetét kelteni, Adrian pedig a film, az áttetsző anyagok, a montázs és más médiumok segítségével viszi tovább ezt a gondolatot. A „rács” mindkettőjüknél fontos, de másképp működik. Vasarelynél a geometrikus rács optikai rendszer: a formák és színek elmozdulónak, kidomborodónak vagy behorpadónak látszanak. Adriannál a geometrikus szerkezetek gyakran képi rétegekkel, áttetszőséggel és mozgással kapcsolódnak össze. Ezért a kiállítás alcíme is Dynamische Raster, vagyis Dinamikus rácsok. A bécsi VASARELY & ADRIAN kiállítás valóban izgalmas művészeti párbeszédet hoz létre a két művész között. A geometrikus formák, vibráló színek és optikai illúziók nemcsak látványosak, hanem arra is ráveszik a látogatót, hogy saját érzékelésének működését tapasztalja meg. A kiállítás így egyszerre könnyen befogadható, látványos és művészettörténetileg is érdekes, miközben izgalmas kontextusban mutatja be a magyar származású, nemzetközileg elismert művész alkotásait az osztrák fővárosban. A tárlat 2026. június 26-án nyílt, és 2027. január 10-ig látogatható az Albertina Modernben.

A Bornemisza Péter Társaság és a Collegium Hungaricum közös rendezvénye a bécsi Magyar Otthonban. Ifj. Bertényi Iván 10 éven át volt a Collegium Hungaricum tudományos igazgatóhelyettese és a Bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatója. Megbízatása 2025 decemberében járt le. Most újra Bécsben köszönthetjük: Mit köszönhetünk a Habsburgoknak? Epizódok egy hosszú történelmi kapcsolatból címmel előadást tart a Központi Szövetség nagytermében a Schwedenplatzon "...Magyarország története 1526 óta a Habsburgokkal szembeni szabadságharcok sorozata: Bocskai, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, Thököly, II. Rákóczi Ferenc, a magyar jakobinusok és persze 1848/49 mind annak bizonyítéka, hogy 400 éven át küzdeni kellett a Habsburgok ellen a függetlenségért. Vagy mégsem? Az újabb, a múltat szélesebb összefüggéseiben szemlélő történetszemlélet már sokszínűbben látja ezt a mintegy 400 éves történelmi kapcsolatot..." (Ifj. Dr. Bertényi Iván) Mi? Mit köszönhetünk a Habsburgoknak? Epizódok egy hosszú történelmi kapcsolatból - Ifj. Dr. Bertényi Iván előadása Mikor? 2026. október 1. 19:00 Hol? 1010 Wien, Schwedenplatz 2/9 A rendezvény ingyenes. A rendezvény plakátja

Szeptember közepén az osztrák sajtó több, egymástól eltérő témával kapcsolatban foglalkozott Magyarországgal. A Der Standard Magyar Péter külpolitikai irányváltását és az Orbán-korszak egyes jogszabályainak módosítását emelte ki, a Die Presse az előző külügyminiszterrel szembeni büntetőfeljelentésről írt, az ORF az LGBTQ-szabályozás átalakítását, a Krone pedig az új kormány alkotmányos változtatásaival szembeni tiltakozást mutatta be. A héten nem volt olyan magyarországi hír, amely általánosan kiemelkedő visszhangot váltott volna ki az osztrák médiában. A különböző médiumok eltérő témákra helyezték a hangsúlyt. A Der Standard elsősorban Magyar Péter külpolitikai irányváltásával foglalkozott. Gregor Mayer, a lap budapesti tudósítójának szeptember 10-i budapesti elemzése szerint az új magyar kormánnyal szemben komoly várakozás volt, hogy egyértelműen proeurópai irányba fordítja Magyarország külpolitikáját. A szerző szerint valóban „új szél fúj” Budapesten, de a fordulat nem minden területen teljes. Magyar Péter világosan elhatárolódik Orbán külpolitikai irányától, és Magyarországot ismét szorosabban az EU-hoz és a Nyugathoz akarja kötni. Az elemzés ugyanakkor kiemeli, hogy bizonyos kérdésekben – például az Ukrajnával kapcsolatos politikában és különösen a menekültügyben – továbbra is megmaradtak a korábbi kormányzat politikájának elemei. A cikk azt is a külpolitikai fordulat jeleként említi, hogy az új kormány az Oroszországtól való távolodás jegyében tíz orosz diplomatát kiutasított. A Der Standard cikke A Standard másik, szeptember 14-i cikke az LGBTQ-törvény módosításával foglalkozik. Az új kormány olyan törvénytervezetet nyújtott be, amely törölné az Orbán-kormány 2021-es gyermekvédelmi törvényének több olyan részét, amely korlátozta a homoszexualitás „ábrázolását” és „népszerűsítését” a kiskorúak számára készült filmekben és televíziós műsorokban. A tervezet szerint a jövőben általánosan azokat a tartalmakat lehetne tiltani, amelyek súlyosan veszélyeztetik a gyermekek testi, szellemi, érzelmi vagy erkölcsi fejlődését. Magyar Péter szerint a szabályozásnak szexuális orientációtól függetlenül kell érvényesülnie. A Die Presse szeptember 15-i cikke inkább az előző kormány működésének vizsgálatára koncentrál. A lap arról ír, hogy az új külügyminiszter, Orbán Anita büntetőfeljelentést tett elődje, Szijjártó Péter ellen. A kifogásolt ügy a 2022 és 2026 közötti külföldi utak költsége: a minisztériumi vizsgálat szerint Szijjártó és delegációja rendszeresen bérelt magánrepülőgépeket vagy katonai repülőgépeket használt, és ezek az utak átlagosan csaknem hatszor annyiba kerültek, mint a business class menetrend szerinti járatok. A miniszter szerint ez mintegy 4 milliárd forinttal magasabb költséget jelentett. A korábbi kormány oldaláról ugyanakkor azt állították, hogy Szijjártó repülései szabályosan történtek. Az ORF egyik fontos friss anyaga szintén a 2021-es LGBTQ-/gyermekvédelmi törvény módosításáról szól. Az új magyar kormány olyan törvénytervezetet nyújtott be, amely törölné a korábbi szabályozás azon részeit, amelyek korlátozták a homoszexualitás megjelenítését és „népszerűsítését” a kiskorúaknak szánt médiatartalmakban. A tervezet helyett általánosabb gyermekvédelmi szabályt vezetne be: azok a tartalmak lennének tiltottak, amelyek súlyosan veszélyeztetik a gyermekek testi, szellemi, érzelmi vagy erkölcsi fejlődését. Magyar Péter szerint az új szabályoknak szexuális orientációtól függetlenül kell működniük. Az ORF emellett felidézi, hogy az Orbán-kormány alatt a szabályozás jelentősen korlátozta az LGBTQ-közösség jogait, és a szigorú előírásokat a Pride-rendezvények tiltására is felhasználták. Az ORF szerint a 2025-ös budapesti Pride a tiltás ellenére több százezer résztvevős kormányellenes demonstrációvá vált. A cikk azt is megemlíti, hogy az Európai Unió Bírósága áprilisban kimondta: a magyar törvény ellentétes az uniós joggal. A Krone szeptember 16-i cikke egészen más oldalról közelít. A „Stoppt die Willkür – Ungarn: Protest gegen Magyars ‚Säuberungen" – „Állítsátok meg az önkényt – Magyarország: tiltakozás Magyar Péter ‚tisztogatásai‘ ellen” című beszámoló középpontjában egy budapesti tüntetés áll, amelyen Magyar Péter tervezett alkotmánymódosításai és az államapparátus átalakítása ellen tiltakoztak. A Krone szerint mintegy ezer ember gyűlt össze, köztük János Áder volt köztársasági elnök is. A felszólalók „alkotmányos puccsal” vádolták a kormányt, és azt állították, hogy egy köztársasági elnököt nem lehet politikai okokból eltávolítani, mert ez gyengítené a hatalmi ágak elválasztását. Ezek a tüntetők és az ellenzék állításai, amelyeket a lap beszámolóként közöl. A Krone továbbá azt írja, hogy Orbán Viktor támogatta a megmozdulást és részvételre buzdított, de végül nem jelent meg. A cikk szerint Magyar a tervezett változtatásokat azzal indokolja, hogy azokkal az uniós elvárásoknak és garanciáknak kíván megfelelni. A lap emellett azt állítja, hogy az Európai Bizottság előzetesen jóváhagyta 16,4 milliárd euró befagyasztott támogatás felszabadítását. Összességében az osztrák sajtó szeptember közepén három fő témát emelt ki a Magyarországról szóló tudósításokban: Magyar Péter külpolitikai irányváltását, az Orbán-kormány egyes jogszabályainak módosítását, valamint az új kormány intézményi és személyi változtatásait. A lapok eltérő hangsúlyokkal számoltak be ezekről: a Der Standard elsősorban a külpolitikai irányváltást elemezte, az ORF az LGBTQ-szabályozás módosítását ismertette, a Die Presse Szijjártó Péter korábbi külügyminiszterrel kapcsolatos büntetőfeljelentésről írt, míg a Krone az új kormány tervezett alkotmányos változtatásaival szembeni tiltakozásról írt részletesebben.

Április 11. köztudott, a magyar költészet napja. Hivatalosan először 1964-ben szervezték meg, József Attila születésnapján. Az évek során egyre gazdagabb kulturális háttér rajzolódott a meghonosodó emléknap mögé. Minden évben irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal, költészeti versenyekkel tisztelegnek a magyar líra előtt. Új vonásává lett, hogy egyre gyakrabban az élő szerzők is bekapcsolódnak, maguk tolmácsolják költeményeiket. Így életszerűbbé világosodik velük az irodalom. (És az élő tiszta beszéd becsülete is fényesedik…) A költészet napja dátum szerint József Attiláé mellett Márai Sándor és Körösi Csoma Sándor nevéhez is köthető. A magyar nyelvű poézis ünnepe így folyamatosan terebélyesedik. Lombosodásának egyik különleges és gazdag ága a Versmaraton, amelyet a Magyar Írószövetség indított útjára, több más szervezettel, 2010-ben. Magyarország sajátos, egyéni arculatú rendezvény-kavalkádja néhány évben olyan formában is jelentkezett, hogy országosan egyszerre, egyidőben mondtak verset (ugyanazt) a különböző iskolák diákjai (Emlékszem, egyik évben Jordán Tamás irányításával többezren az országban). Ehhez a nemzeti versmondáshoz akkor a magyar televízió egyenes adással társult, megható, határok fölé szárnyaló élménnyé nemesítve azt. A Versünnepet, az egész Magyarországot átfogó, díjosztóval záruló irodalmi vetélkedőt is immár 21. éve rendezi meg hasonló nevű alapítvány, a hivatásos versmondók, előadók számára. Kolti Helga, a Versünnep alapítvány elnöke a Nemzeti Színházban megtartott idei ünnepi díjkiosztó gála végén úgy fogalmazott: nincs díjazott, mert mindenki díjazott; a költészet „műfajainak” és eltérő elöadásmódjaiknak egyen rangúságát vallva és vállalva. Lengyel Ferenc a 2026-os VERS•SOR•BAN rendezvényen a CH-ban (fotó: facebook.com/CollegiumHungaricumWien) A Kárpát-medence legnagyobb és -ismertebb költészetnapi rendezvény-sorozata a Versmaraton. (2010-et írtak, mikor létre jött.) Több elkötelezett szervezet, a Magyar Írószövetség, a Magyar Napló, az Írott Szó Alapítvány, az MTVA, a Kossuth Rádió teremtették meg az évek alatt klasszikussá erősödött, egésznapos, élő „versfolyamot”. Ebben lép fel évente az élő magyar költé szet, kezdőtől a veterán költőig. A hasonló műsorok, rendezvények a határon kívüli területeken is gyarapodtak. A Kárpát-medence legnyugatibb csücskében, Bécsben is elkezdődött valami hasonló (hajszálgyökér a végeken túl). 1995-ben Wurst Erzsébet megszervezte az első versmondó versenyt Bécsben. Ehhez kapcsolódott a Bécsi Magyar Iskola akkori tanári kara és diáksága… 2010 óta határokon innen-túl Verőfény néven ismerték. Huszonnyolc éven át rendeztük meg a versenyt. (Jelenleg Csipkerózsika-álmot alszik.) De a mulandóság jó időbeosztással él, és az AMAPED élni akarásának jeleként egy másik szavalóverseny vette át helyét, amely jelenleg is a szép magyar beszéd ünnepe a császárvárosban. A többnyelvű Burgenland is teret nyújt a magyar nyelv kibontakozásának. Évtizedes múltra tekinthetnek vissza büszkén az ottani rendszeres szavalóversenyek szervezői és díjazottjai. Pár év elteltével, 2016-ban a bécsi és a város környéki magyarok újabb verses költészeti műsorba kapcsolódhatnak be, egy szerény létszámú és kizárólag a Collegium Hungaricum által támogatott versmondó délutánba, a VERS SOR BAN rendezvényébe. A szép beszéd, a tartalmas együttlét önmagából megújuló évi egy alkalmába. És érdemes lenne túlnézni saját vidékünk szép határán túlra, nyugatabbra, merre van még nyoma hasonló verselési hajlandóságnak ... mert a vers, úgy tűnik, ha csak tucatnyi-két tucatnyi híve maradt, a Poézis akkor is: dacol az elmúlással. A 2026-os VERS•SOR•BAN rendezvény a CH-ban (Egy budapesti antikvárius ugyan évekkel ezelőtt elmondta a végbeszédet a vers fölött, és diagnózisában óriási volt a könyvárus keserű igazságmozzanata, de a Poézis tiltakozik: Nem, nem és nem; sok betegség ráfogható, de még él. Ó, jó marosvásárhelyi Székely János poéta uram, a vers csak betegeskedik néha, légszomjjal küzd, beszűkülő, átalakuló valóságokba menekül (e tüneteiről folyamatosan beszámol), sőt elájul olykor-olykor – de újra felébred, ébredezik. Mi pedig, nehányan, önkéntes ápolói vigyázzuk Őt... A Vers a peronon rendezvény mintájára, saját 21. századunk peronjain önkéntes költőt mímelő lények vigyázzuk a szép szót. Alig-létező, megtűrt, kötéltáncos maestrok és kötélverő inasok vegyes népe áll tüntetve az emberi lélek peronjain). Szívem legnagyobb vágya teljesülne, ha a „versünnep” fogalma, a versmondás gyakorlata, a választékos, zengő nyelv, mint elgondolás és megvalósulás eljutna, kiáradna a német nyelvterületre is. Nem csak a ritka és látványos, de javarészt kishatású plakát-versek révén, osztrák városok utcáin, hanem máshol is, a lélek hangzó tereiben és az előadhatóság termeiben. Jó lenne látni, hogy a szép német beszéd és kiejtés ünnepe mondjuk, Ausztriából (épp Bécsből?) indulna körútjára – magyar sugallatra. Innen terjedne, terjeszkedhetne fokozatosan, iskoláról iskolára, helységből helységbe a tisztán hangzó, képi irodalmi nyelv és beszéd megmutatkozásaként, akárcsak a magyar költészetben, az egész német nyelvterületet átfogó vers-nappá. Szép hozadéka, második ága lehetne egy gazdagodó lírai hagyománynak a művelt európai szellem soknyelvű legyezőjén. Mint csemegét, ízlelgetem németül ígéretét, nevét: Tag der Dichtung… (Az írás a Bécsi Napló 2026. május-júniusi számában jelent meg.)

Szabad-e a kőolajat a kenyérhez hasonlítanunk, és vele parafrazálnunk a kereszténység legfontosabb imádságát? Pedig ez a valóság… Jó ideje annyira kőolajfüggővé vált a világgazdaság és a Földön élő emberek mindennapi élete, hogy el sem tudjuk képzelni, milyen volt az élet az olaj előtt. Pedig Edwin L. Drake 1859-ben fúrta meg első olajkútját Pennsylvaniában, vagyis az olajkorszak mindössze 167 éve tart. Az ipari forradalom és általa a Brit Birodalom a szén kitermelésének és felhasználásának köszönhetően valósulhatott meg és válhatott naggyá, míg az Amerikai Egyesült Államok világszintű hegemóniája egyértelműen a kőolajra épült. De sokkal többről van szó! Mindannyiunk élete közvetlenül és sokrétűen függ a kőolajtól. Annak ellenére, hogy időközben rájöttünk, mennyire veszélyes a fosszilis energiahordozók mértéktelen felhasználása, nem tudunk ezen érdemben változtatni. A valamivel több mint másfél évszázada szerephez jutott energiaforrás teljesen átalakította az emberiség életét, gazdálkodását, gondolkodásmódját és mindennapjait. Biztató, hogy alternatív energiaforrásokat keresünk, de minden zöldtechnológiai hurráoptimizmusunk ellenére is nyilvánvaló, hogy az olajkészleteket az utolsó cseppig ki fogjuk meríteni és fel fogjuk használni. A zöld energiaforrások térnyerésével és az energiaátmenettel látszólag valamelyest javult a helyzet, ez a médiában erősen hangsúlyozott fejlemény azonban félrevezető képet ad a valóságról. Az emberiség energiaéhsége rohamosan nő, és nem tudunk lemondani a kőolajról: a szél- és napenergia-termelés előretörése mellett is naponta még soha nem látott mennyiségű, mintegy 100 millió hordónyi kőolajat használunk fel. A kőolajjal kapcsolatos szélsőséges függőségünk nemcsak energetikai és gazdasági, hanem geopolitikai és társadalmi természetű is. Mint minden vitális erőforrás esetében az emberiség történetében, megfigyelhetjük, hogy ma is a kőolajhoz való hozzáférés, illetve szállításának és felhasználásának zavartalan biztosítása diktálja nemcsak az országok közötti diplomáciát, hanem a háborúkat is. Ez a közhely csak azért érdemel figyelmet, mert ma is változatlanul így van, minden, a 21. századdal kapcsolatos illúziónk ellenére. Nicholas Maduro elnök USA általi elrablása és Venezuela megzabolázása, illetve a Hormuzi-szoros státuszának fegyveres felülbírálása az iráni háborúban tankönyvi példái annak, mennyire nem a fejlett társadalmi erkölcs vagy a nemzetközi együttműködés, hanem sokkal inkább az örök energia- és hataloméhség diktálja ma is a gazdasági-politikai döntéseket és az államközi együttműködést. A bécsi OPEC székház (fotó: wikipedia; C.Stadler/Bwag) Szomorú igazság, hogy az olaj még ma is értékesebb a vérnél, de ez a felismerés nem jelenti azt, hogy ne tegyünk meg minden tőlünk telhetőt annak érdekében, hogy ez ne maradjon így, és ne így legyen továbbra is a jövőben. A környezetkímélő energiaforrások hasznosságát természetesen nem vonjuk kétségbe, de ne tápláljunk velük kapcsolatban hiú reményeket, mert bármennyi energiát is termeljünk általuk, a kőolajnak továbbra is meglesz a maga oroszlánrésze, egyszerűen azért, mert megállíthatatlanul nő az energiaigényünk. Számítások szerint az olajkorszak elmúlt 167 évében valamivel több mint 1 billiárd hordónyi olajat használtunk fel, és bizonyítottan még ennek a mennyiségnek a duplája áll a rendelkezésünkre, amely mennyiséget a következő fél évszázadban fogunk felhasználni. Az olajkorszaknak csak az olajtartalékok kimerülésével lesz vége, akkor, ha teljesen elfogy az olaj. Az amerikai-iráni háborúnak köszönhetően kialakuló olajválság nem újdonság, megismétlődő mintázat ez a történelemben. Nem vigasz ez, persze, a válság következtében elszegényedő tömegeknek, de e tény tudomásulvétele legalább megóv az események manapság elburjánzó apokaliptikus értelmezésétől. A fizika törvényei alapján egyetlen – ma még csak elméleti – megoldás létezik határtalan energiaigényünk kielégítésére, éspedig a nukleáris fúzióval elért korlátlan és olcsó energiatermelés. Ez a módszer, amennyiben és amikor létrejön, lehet, hogy az energiaszükségletünket majd kielégíti, viszont nem kétséges, hogy a világgazdaságot teljesen a feje tetejére állítja, és kataklizmaszerű társadalmi változásokat eredményez. Vegyük tudomásul, hogy még egy ideális, korlátlan és ingyenes energiát szolgáltató forrás sem oldaná meg összetett emberi-társadalmi létezésünk egzisztenciális problémáit. Maradjunk realisták tehát a nagy energiaátmenetet és a 2050-re kitűzött karbonmentességet illetően. Szükségtelenül ne frusztráljuk magunkat, mert könnyebb lesz így a szűnni nem akaró problémákat elviselni és azokat legalább részlegesen kezelni. Ne adjuk fel a reményt, de ne csodálkozzunk, ha az egész világ folyton azt suttogja: mindennapi olajunkat add meg nékünk ma…

Hogyan lehet egy közel 300 oldalas, regényterjedelmű Schnitzler-drámából színpadi előadást létrehozni? Gáspár Ildikó mintegy 200 oldalt húzott a Komödie der Verführung eredeti szövegéből, a szereplők számát 25-ről 13-ra csökkentette, és korabeli bécsi kabarészövegekkel, valamint a Csárdáskirálynő dalaival építette újra a történetet. A Theater in der Josefstadtban bemutatott előadás kapcsán a rendezővel többek között arról beszélgettünk, hogyan lehet egy régi művet mai szemmel megszólaltatni, mit jelent dramaturgból rendezővé válni, és milyen helyzetben vannak ma a női rendezők Magyarországon és külföldön. Lendvai Zsóka: Már nyár elején beharangoztuk a Bécsi Napló online olvasóinak, hogy ősszel a Theater in der Josefstadt első bemutatóját, Arthur Schnitzler Komödie der Verführung című darabját te rendezed. Akkor épp elkezdtétek a próbákat. Milyen hosszú volt a próbafolyamat? Gáspár Ildikó: Hat hetet próbáltunk nyáron, egészen június végéig, és augusztus közepén kezdtünk el újra próbálni: a nyilvános főpróbáig két hetünk volt. Tehát összesen nyolc hetet, ez egy átlagos színházi próbafolyamat ideje. LZs: A színház idén új igazgatónővel, Marie Rötzerrel kezdi az évadot. Hogy kerültél oda? GI: Marie Rötzer eljött megnézni a nürnbergi Staatstheaterben a Heilig Blut című előadásomat, és nagyon tetszett neki, utána meg is hívott. Aztán látta a Deutsches Theaterben a Kleist: O. márkiné című előadásomat is, és az is nagyon megérintette. LZs: Hogyan választottad ki a színészeket? GI: Az előző évadban összesen kilenc előadást néztem meg a Josefstadtban, és ezek alapján választottam ki azokat a színészeket, akikkel dolgozni szerettem volna. LZs: A színészek osztrákok, részben a társulat tagjai, de a díszlet- és jelmeztervező, a koreográfus, a videós magyar. Gyakran dolgozol velük? Nem volt ellenérzés a színházban a magyar munkatársak miatt? GI: A színházak nem rendelkeznek művész-tervező munkatársakkal, és teljesen természetes, hogy a rendező viszi magával a teamjét. Nekem ezúttal nagyon nagy csapatom volt: Izsák Lili díszlettervező, Szabados Luca jelmeztervező, Juhász András videótervező, Cuhorka Emese koreográfus, Domokos Balázs operatőr, Matkó Tamás zeneszerző és Matiz Flóra Lili zenész, énekes. Ez egy ritka nagy ajándék, hogy ennyi csodálatos magyar munkatárssal dolgozhattam együtt. A színházban mindenki nagyon nyitottan és szeretetteljesen fogadott minket. A képek forrása: josefstadt.org LZs: Schnitzler évtizedekig dolgozott a darabján, amelynek első változata az I. világháború előtt készült el, de a mű végleges változatát csak 1924-ben mutatták be, s azóta is ritkán játszották. Olyan, mint egy kavargó, zűrös játék: csábító és csábított, művész és bankár szabadságkeresése, válsága, haláltánca az I. világháború kitörése előtt. Ki választotta ki a darabot? Mi volt az átdolgozás lényege? GI: Marie Rötzer ajánlotta a darabot, én nem ismertem korábban, nagyon ritkán is játsszák. Az eredeti közel 300 oldal – tehát regény volumenű –, és a cselekmény bonyolultságát tekintve is az. Körülbelül 200 oldalt húztam belőle, ami óriási munka volt, hiszen csak dialógusokban van írva: olyan volt, mint egy sok ezer darabos puzzle-t megpróbálni másképp összerakni úgy, hogy mégis értelmes maradjon. A 25 szereplőből 13 lett. Kidolgoztam a kabarévonalat a konferansziékkal, ehhez 1914–15-ből származó eredeti bécsi kabarészövegeket is kerestem. Beillesztettem a Csárdáskirálynő dalait, melyeknek dramaturgiai többletfunkciójuk is lett, mert némelyik motívumot továbbvittem, így később teljesen más kontextusban szólaltak meg. Így lett például az első részben megjelenő Schwalbenduett refrénje (ez magyarul a Túl az Óperencián) a harmadik részben gyönyörű, többszólamú ensemble-kórussá a kétségbeesett eszkapizmusról. Büszke vagyok rá, hogy sikerült mélyebb jelentést adni ezeknek a daloknak. Hasonló munkám volt egyébként az Örkény Színházban a Tóték, ahol II. világháborús dalokat, slágereket tettem olyan szituációkba, hogy még inkább megfoghatóvá váljon a háború okozta egzisztenciális félelem, fenyegetettség, a szeretteink elvesztésétől való rettegés – akárcsak most a Komödie der Verführung esetében. A korabeli zene ugyanis mélyen hordozza ezeket a tartalmakat, ezért teljesen organikusan tudtam beépíteni. LZs: Gyakran alkalmazol élő videót, élő zenét és koreográfiát. A tegnapi bemutatón nagyon különleges volt az egyidejű, a színház más tereiben játszódó jeleneteket a színpad óriási kivetítőin azonnal látni. A színészeknek ez egy meglehetősen nagy kihívás lehetett, hiszen óriási méretben láthattuk egészen közelről az arcukat. Mennyire járulnak hozzá ezek egy darab értelmezéséhez? GI: Élő videót nem alkalmazok nagyon gyakran, de valóban előfordul. A videó, a szuperközeli más játékstílust igényel: természetes, sűrű, koncentrált jelenlétet, ami sokszor ellenkezője a megszokott színházi rutinnak. Szerettem volna a színészeket kimozdítani a saját komfortzónájukból is, hogy a kamerán keresztül olyan színészi eszközöket használjanak, amiket egyébként nem szoktak. Nagyon élvezték a munkát és örültek neki. A bemutató után gyönyörű leveleket kaptam tőlük, amiket már csak itthon, Berlinben olvastam el. Nagyon jólesett. LZs: Dramaturgként indultál a pesti Örkény Színházban, olyan szerzők darabjaival, mint Brecht, Miller, Ibsen, Dürrenmatt, Schimmelpfennig. Aztán elkezdtél rendezni, többek között Thomas Mann József és testvéreit, Schiller Stuart Máriáját. Milyen a helyzete a dramaturgnak a mai színházban? Ez egy szokásos út volt, hogy te dramaturgból lettél rendező? GI: Nekem természetesen alakult így. 16–17 éves koromtól rendezni szerettem volna, és amikor 2005-ben lehetőségem nyílt hospitánsként dolgozni a Deutsches Theaterben Michael Thalheimer mellett az Oreszteiában, akkor is természetes volt, hogy nem dramaturg-, hanem rendezőhospitáns leszek. Így a két hónapban egészen az utolsó hétig, a főpróbahétig én világítottam és hangosítottam a próbákon. Nagyon sokat tanultam belőle. Azt hiszem, eleve úgy léteztem dramaturgként is, hogy figyeltem a próbafolyamatok minden fázisát, ott voltam minden megbeszélésen és agyaláson – legyen az díszlet, jelmez, zene vagy világítás –, és így szinte természetesen szívtam magamba a rendezői szakmát, már azelőtt, hogy élesben kipróbálhattam volna magam. Talán ezzel is magyarázható első rendezésem, a Két néni, ha megindul sikere, amit most tavasszal, 15 év után vettünk le az Örkény Színház műsoráról. Fantasztikus élmény volt együtt öregedni a színészekkel és ezzel a szemmel nézni ezt az előadást. Azt hiszem, egy dramaturgnak jóval nehezebb rendezésre váltania, mint például egy színésznek vagy koreográfusnak. A dramaturgokat hagyományosan elméleti, a gyakorlathoz nem értő, tutyimutyi, alkalmatlan embereknek tartják. Legalábbis én többnyire ezzel az előítélettel találkoztam. Német nyelvterületen a dramaturg elismert szakember, akinek a színházi munkában való létjogosultságát nem kell folyton bizonygatnia. LZs: Még mindig ritkák a női színházi rendezők? Szerinted mi lehet ennek az oka? Ez a helyzet külföldön is? GI: Magyarországon még mindig rendkívül nehéz helyzetben vannak. Örülök, hogy a Katona, az Örkény és a Radnóti tudatosan próbál ezen változtatni az utóbbi időben. De a nagy átlag – ha megnézzük a vidéki és más fővárosi színházak műsorát – az, hogy szinte mindenütt csak férfiak rendeznek, a kevés nő is jellemzően a szakma által (tévesen) alacsonyabb presztízsűnek tekintett (és kisebb gázsival jutalmazott) gyerek- és bábszínházi előadásokat rendezheti. Gáspár Ildikó (fotó: Horváth Judit) LZs: A bécsi bemutató után azonnal Berlinbe utaztál, Kleist O. márkiné című darabjának voltak a felújítópróbái a Deutsches Theaterben. Mit jelent ennyi előadás után a felújító próbafolyamat? GI: Nagyon jó érzés volt bemenni, örültünk egymásnak. A próba alapvetően egy ún. „italienische Probe” – vagyis lejáró próba, amelyen nem a mély, átélt játék, hanem az emlékek pontos felelevenítése a cél. Mikor, hol vagyok, hova megyek, mit mondok, milyen zenei vagy egyéb végszót kell megvárnom, jól van-e a fény, a kamerapozíció stb. És természetesen van egy emberi vetülete is: megint egymásra kell hangolódniuk a színészeknek, hogy zökkenők nélkül tudjanak este egymással játszani. LZs: A 2027/28-as évadra már van szerződésed egy hamburgi és müncheni színházzal, de rendezel-e valami újat is Berlinben? GI: Igen, a Deutsches Theaterben is fogok rendezni. Hogy mit, az egyelőre még nem publikus. LZs: Mikor dolgozol legközelebb Bécsben, és tudod-e már, mit fogsz rendezni? GI: Van felkérésem, de még erről sem árulhatok el semmit.

A magyar miniszterelnök, Magyar Péter ausztriai látogatását már majdnem protokolláris eseménytelenségnek lehetett volna elkönyvelni – ha utólag nem történt volna két dolog, ami kiemeli a rövid, csak néhány órás eseményt a diplomáciai megszokottságból. Magyar Péter és Christian Stocker osztrák kancellár a délelőtti sajtótájékoztatójukon hosszasan beszéltek az „azbesztbotrányról“, amely érthetetlen módon úgy keletkezett, hogy négy burgenlandi bányából éveken át tonnaszámra exportáltak életveszélyes azbesztszálakkal szennyezett kőtörmeléket. A vevők túlnyomó része útépítő vállalat volt, így ma legalább 300 nyugat-magyarországi településen szennyezett útfelületeken járnak. Magyar Péter és Christian Stocker Még el sem készültek az újságírók cikkei, amikor Gajdos László élő környezetért felelős magyar miniszter egy Facebook-videóban elmondta: „Tisztelettel szeretném jelenteni, hogy a mai tárgyalásom eredményeként Ausztriából nem érkezik több azbeszttartalmú kőzet azokból a bányákból, ahonnan eddig szállították.” Gajdos Lászlónak „sikerült megegyezni az osztrák tulajdonossal“. A magyar kormány jogosan nem enged a „szennyező fizet” elvéből. A probléma további terjedését sikerült gyorsan megállítani. Gajdos szerint végre a megoldással lehet foglalkozni: „A következő lépés a már leterített kőzet ártalmatlanítása Nyugat-Magyarországon és a lakosság védelme.“ Gajdos Lászlóval is szívesen szelfiznek A látogatás körül egy alapvetően más témában is megmozdult valami. Magyar Péter Ausztria előtt már Lengyelországban is arról beszélt, hogy fontos lenne felújítani a Visegrádi Négyek együttműködését és megkísérelni annak földrajzi kibővítését, Christian Stocker érdekes módon nem azonnal, hanem csak másnap válaszolt. A göttweigi apátságban megrendezett Wachau Európa‑fórumon – amelyen Magyar budapesti kötelezettségei miatt lemondta részvételét – az osztrák kancellár első alkalommal vázolta külpolitikai elképzeléseit: szeretne az Európai Unión belül nyolc másik országgal érdekközösséget létrehozni, amelynek példaképe a belga‑holland‑luxemburgi Benelux‑csoport lehetne. „Érdekvezérelt külpolitikáról“ beszélt, és arról, hogy Közép-Európában „jó szomszédsági kapcsolatokra és békeorientált multilateralizmusra“ kell fókuszálni. A jó szomszédságot az új magyar kormány is prioritásként kezeli. Magyar Péter már meg is állapodott Christian Stockerrel abban, hogy szeptemberben közös kormányülést tartanak Gödöllőn. A magyar kormányfő – mintegy csaliként – hozzátette: „… a Grassalkovich‑kastélyban.” A harmadik fő téma a két kormányfő másfél órás megbeszélésén a magyar különadók kérdése volt. Magyar Péter megígérte, hogy ezzel is foglalkozni fognak, de csak akkor, amikor sikerül egyenesbe hozni a „gyászos állapotban lévő“ költségvetést. „Közép- és hosszú távon természetesen beszélhetünk különböző adók átalakításáról” – tette hozzá. Ugyanakkor kormánya arra kapott „nagyon erős felhatalmazást a magyar emberektől, hogy őket és a magyar cégeket képviseljék“, és nem arra, hogy mindenben radikálisan másképp járjanak el, mint elődeik. Fotók: Bánhalmi Norbert Magyar Péter megjelenése nyugati újságírók szerint „kellemesen változatos“; a díszszázad előtti felállásnál mutatott bizonytalansága vetekszik azzal, hogy szokatlan módon halkan énekli, amikor az osztrák díszőrség zenekara a himnuszt játssza. A megjelent néhány tucat bécsi magyarnak szinte félszegen integet, a sajtótájékoztatón pedig óvatosan viszonozza osztrák kollégája kedveskedését („Tisztelt miniszterelnök úr, kedves Péter!“), ugyanakkor keményen képviseli kormánya álláspontját. „Nem kemény, hanem őszinte“ akart lenni az azbesztszennyezés ügyében – mondta a miniszterelnök a tárgyalást követően a magyar újságíróknak. Az MTI tudósítása szerint az ezzel kapcsolatos kérdésekre így válaszolt: jó hangulatú, előremutató megbeszélést folytattak a kancellárral, amelynek során őszinték voltak egymással. Úgy néz ki, hogy a megoldás közös érdek. Mindenesetre már hétfőn megkezdi munkáját egy magyar-osztrák bizottság, amelyet Christian Stocker Taskforce-nak nevezett. A témát Magyar Péter udvariassági látogatásán Alexander Van der Bellen osztrák szövetségi elnöknél is szóba hozták. A magyar kormányfő hosszan kitért a talán legfontosabb gazdaságpolitikai kérdésre, az uniós forrásokra. „Azért fogunk dolgozni, ha kell, minden nap nyáron, hogy a lehető legtöbb uniós forrást haza tudjuk hozni a magyar vállalatoknak és a magyar embereknek” – mondta. Magyar Péter a jövő héten bilaterális találkozón egyeztet Brüsszelben a belga kormányfővel, utána Párizsba, majd Berlinbe látogat, mielőtt részt vesz a következő európai uniós csúcson. A magyar miniszterelnök különösen fontosnak tartotta Bécsben is hangsúlyozni, hogy a kormányzati ciklus végére Magyarországon európai összevetésben az egyik legalacsonyabb szintű lesz a korrupció. „Magyarország elvégzi a házi feladatát a korrupció tekintetében.“ Szinte fenyegető hangon fogalmazott: bárki, aki akár csak egy forint közpénzt is elemel, nem fog jól járni. „Először velem találja magát szemben, illetve a függetlenné váló magyar igazságszolgáltatással és a korrupcióellenes új szervekkel.”

A 2022-ben uniós döntéssel kizárt 21 magyar egyetem a 2026/27-es tanévtől ismét bekapcsolódhat az Erasmus+ programba. A visszatérés egy többéves magyar–uniós vita végére tehet pontot, amelynek középpontjában az egyetemek alapítványi átalakítása, a kuratóriumok politikai összetétele és az uniós pénzek felhasználásának garanciái álltak. A fejleménynek Ausztriában is van gyakorlati jelentősége, hiszen az osztrák és magyar egyetemek között kiterjedt hallgatói és oktatói mobilitási kapcsolatok működnek. Az osztrák sajtó ugyanakkor nem önálló oktatáspolitikai történetként, hanem elsősorban a magyarországi politikai és intézményi változások egyik következményeként értelmezi az Erasmus visszatérését. A múlt hét egyik, az osztrák sajtóban is visszhangot kapott Magyarországgal kapcsolatos híre volt, hogy a magyar egyetemek és főiskolák a 2026/27-es tanévtől ismét részt vehetnek az európai felsőoktatási mobilitási és csereprogramban, az Erasmus+-ban. A hírrel nem foglalkozott a teljes osztrák sajtó, a téma jelenleg inkább egy rövid nemzetközi hírként jelent meg. A visszatérés azonban nem csupán brüsszeli ügy: Ausztriában is van konkrét jelentősége, hiszen az osztrák egyetemek kiterjedt Erasmus-kapcsolatokat ápolnak magyarországi intézményekkel. A Bécsi Egyetem például jelenleg nyolc magyarországi felsőoktatási intézménnyel szerepel az Erasmus-megállapodások hivatalos listáján, köztük az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemmel, a Pécsi és a Szegedi Tudományegyetemmel. A Bécsi Egyetem főépülete (Fotó: wikipédia; C.Stadler/Bwag) De mi is volt ennek a visszatérésnek az előzménye? A magyar kormány 2019-től kezdve egy sor állami egyetemet közérdekű vagyonkezelő alapítványok fenntartásába helyezett át. Ennek eredményeként az érintett egyetemek már nem közvetlenül az államhoz tartoztak, hanem olyan alapítványokhoz, amelyek kuratóriumai az intézmények működésének meghatározó szereplőivé váltak. Az Európai Unió szemében elsősorban az jelentett problémát, hogy ezeknek az alapítványoknak a kuratóriumaiban több, a kormányhoz, illetve a Fideszhez kötődő politikus és közéleti szereplő is helyet kapott. Az Európai Bizottság szerint ez összeférhetetlenségi kockázatot jelentett, és aggályokat vetett fel az uniós pénzek átlátható és politikai befolyástól mentes felhasználásával kapcsolatban. Az EU 2022 végén ezért olyan intézkedést fogadott el, amely megtiltotta új uniós jogi kötelezettségvállalások megkötését a magyar közérdekű vagyonkezelő alapítványokkal és az általuk fenntartott intézményekkel. Ez a gyakorlatban érintette az Erasmus+ és a Horizont Európa programokat is. Fontos ugyanakkor, hogy ez nem az Erasmus-program általános magyarországi megszüntetését jelentette: az intézkedés az érintett alapítványokra és az általuk fenntartott intézményekre vonatkozott. A Magyarországra érkező Erasmus-hallgatók mobilitását például nem érintette a tiltás. A vita lényege tehát leegyszerűsítve az volt, hogy az EU szerint nem voltak megfelelően garantálva az összeférhetetlenség elkerülésének és az uniós pénzek védelmének feltételei. Sajátos magyar válasz: a Pannónia program A kizárás következtében a magyar kormány új mobilitási programot indított. A Pannónia Ösztöndíjprogram 2024-ben kezdődött, és kifejezetten lehetőséget kínált a modellváltott egyetemek hallgatóinak, oktatóinak és munkatársainak külföldi mobilitására. A programot a magyar állam finanszírozza; első szakaszában mintegy 8000 hallgató, oktató és egyetemi munkatárs számára biztosított mobilitási lehetőséget. A Pannónia ugyanakkor nem egyszerűen az Erasmus másolata. Több tekintetben eltérő program, amely Európán kívüli mobilitásokat is támogat, és bizonyos területeken az Erasmusnál szélesebb lehetőségeket kínál. Ugyanakkor az Erasmus több évtizede működő, európai szintű, intézményesített hálózatát és az ebből fakadó partnerkapcsolatokat a Pannónia nem tudta teljes egészében helyettesíteni. A Pannónia Ösztöndíjprogram első éves eredményei Mit ír erről az osztrák sajtó? Az ügy szeptember 4-én az ORF, a Der Standard és a Kronen Zeitung oldalán is megjelent. Az ORF rövid hírében arról számolt be, hogy a 2022-ben kizárt 21 magyar felsőoktatási intézmény a következő tanévtől ismét bekapcsolódhat az Erasmus-programba. A tudósítás felidézi, hogy az egyetemek alapítványokhoz kerülése annak idején komoly vitákat váltott ki Magyarországon is: a kormány ezt az egyetemek modernizációjával indokolta, kritikusai viszont a Fidesz befolyásának megerősítését látták benne. Az ORF az EU álláspontját az összeférhetetlenségi, jogállamisági és átláthatósági aggályokkal magyarázza. A Der Standard ennél valamivel erősebben politikai keretben mutatja be a történetet. Már a cím is azt hangsúlyozza, hogy „Alle Hochschulen Ungarns kehren ins Erasmus-Programm zurück”, vagyis „Magyarország valamennyi egyeteme visszatér az Erasmus-programba“. Az alcím pedig kiemeli: a magyar felsőoktatási intézményeket 2022-ben az EU aggályai miatt zárták ki, most pedig ismét állami ellenőrzés alá kerülnek. A lap az Erasmus visszatérését szorosan összekapcsolja az Orbán-kormány által létrehozott alapítványi rendszer átalakításával. A Standard szerint az új, Magyar Péter vezette, Európa-barát kormány korrupcióellenes intézkedéseket fogadott el, és az Orbán-korszakban létrehozott vagyonkezelő alapítványok megszüntetésével, illetve az egyetemek ismételt állami kontroll alá helyezésével teremtette meg a visszatérés feltételeit. A Standard tehát erősebb politikai összefüggésben értelmezi az Erasmus visszatérését: nem egyszerű oktatáspolitikai döntésként, hanem az új magyar kormány és az Európai Unió közötti rendezés egyik kézzelfogható eredményeként. A Kronen Zeitung rövidebb és kevésbé elemző módon számolt be az eseményről. A „Nach Ausschluss 2022 – Bald wieder Erasmus an allen Hochschulen in Ungarn“ („A 2022-es kizárás után – Hamarosan ismét Erasmus valamennyi magyarországi felsőoktatási intézményben“) című cikkében a lap szintén kiemeli, hogy a mintegy két tucat magyar egyetemet 2022-ben, Orbán Viktor kormányzása alatt zárták ki az Erasmus-programból, miután az intézményeket alapítványokhoz helyezték át. A cikk szerint az új kormány intézkedései nyomán az egyetemek ismét állami ellenőrzés alá kerülnek, így visszatérhetnek a programba. Mit jelent ez Ausztria számára? Az Erasmus visszatérése Ausztria számára is fontos történés: az osztrák felsőoktatási intézmények számára a magyar egyetemekkel való hallgatói és oktatói mobilitás konkrét, mindennapi együttműködéseket jelent. Az osztrák sajtó visszafogott érdeklődése ugyanakkor azt is mutatja, hogy az ügy jelenleg nem tartozik a kiemelt osztrák belpolitikai témák közé. A hangsúly inkább azon van, hogy az Erasmus visszatérése egy hosszabb magyar–EU konfliktus lezárásának, illetve az Orbán-korszak egyetemi modelljének visszafordításaként jelenik meg, vagyis a magyar felsőoktatási rendszerben bekövetkező intézményi változások lehetővé tették az EU-val való megállapodást és az Erasmus visszatérését.

Bécs magyaroktatási térképe jóval gazdagabb annál, mint amit egy gyors internetes keresés alapján látni lehet. Három meghatározó műhely, három különböző karakter, több tucat lehetőség – és egy új eszköz, a Bécsi Magyar Iskola Programválasztója, amely segít eligazodni közöttük. A bécsi családok előtt ma három fontos magyaroktatási műhely áll: az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségéhez tartozó Bécsi Magyar Iskola (BMI), a Bécsi Magyar Iskolaegyesület, valamint az AMAPED – Ausztriai Magyar Pedagógusok Egyesülete. A kínálat meglepően széles: magyar nyelv és irodalom, óvoda, mondóka, zene, dráma, musical, rajz, mozgásfejlesztés, sakk, Minecraft, fotó, közösségi programok, logopédia, néptánc és nyelvvizsga is megtalálható benne. És mindez nem egyetlen intézményben, nem egyetlen kerületben, és nem egyetlen pedagógiai szemlélet szerint. Mindhárom iskola jóval több ma már egy hagyományos egyesületi iskolánál. És éppen ez okozza a szülő problémáját: a sok lehetőség önmagában még nem jelent eligazodást. Négy kérdés, hogy könnyebb legyen választani Ha egy hároméves gyermek szülője magyar közösséget keres, egészen más szempontjai vannak, mint annak, akinek egy tizenhárom éves kamasz számára kell megtalálnia a megfelelő programot. Más a helyzet akkor is, ha valaki Badenben él, és más, ha Donaustadtban. Más lehetőség működik annak, aki csak szombat délelőtt ér rá, és megint más annak a gyermeknek, aki nem egy újabb magyarórát keres, hanem színpadot, kamerát, sakktáblát vagy éppen Minecraftot. Ebből a felismerésből született meg a Bécsi Magyar Iskola Programválasztója. A Be Smart Kids Club fiataljai nem egy újabb programlistát készítettek, hanem egy olyan döntési felületet, amely néhány kérdés alapján próbálja személyre szabni a lehetőségeket. A rendszer négy alapvető dolgot kérdez: hány éves a gyermek, mi érdekli, melyik nap megfelelő, milyen rendszeresség fér bele. A Programválasztó a BMI kínálata alapján rangsorolja a lehetőségeket, és megmutatja azt is, hogy miért ajánlja az adott programot. Ha nincs pontos találat, azt sem próbálja elrejteni. Megmutatja, hogy melyik szempont tér el. Ha pedig a BMI kínálatában nincs megfelelő lehetőség, közvetlenül továbbirányítja a családot az AMAPED és a Bécsi Magyar Iskolaegyesület hivatalos oldalaira. Három iskola, három karakter Fontos hangsúlyozni, hogy az összehasonlítás nem rangsor. A három intézmény eltérő hangsúlyokkal és pedagógiai szemlélettel működik, ezért más-más családi igényekre ad választ. A nyilvánosan elérhető 2026/27-es információk részletessége sem azonos. A BMI már konkrét, tételes kínálatot tesz közzé, amelyből a Programválasztó jelenleg 23 aktuális tétellel dolgozik. Az AMAPED aktívan készül és beírat a 2026/27-es tanévre, de az új tanévi órarend nem minden programelemnél érhető el azonos részletességgel. A Bécsi Magyar Iskolaegyesület nyilvános felületein elsősorban a jelenlegi kurzusstruktúra rajzolja ki az intézmény karakterét. Ez tehát nem arról szól, hogy melyik a „jobb”, hanem arról, hogy három különböző válasz létezik ugyanarra a kérdésre: hogyan lehet a magyar nyelvet és kultúrát továbbadni a Bécsben és környékén élő gyerekeknek? Bécsi Magyar Iskola (BMI) A Bécsi Magyar Iskola legerősebb karaktere a széles, interdiszciplináris magyar közösségi és képzési ökoszisztéma. A származási nyelv, a kétnyelvűség, az élménypedagógia, a projektmunka, a dráma, a művészet, a technológia és a fejlesztés találkozik benne. Központi bázisa a Schwedenplatz, de a BMI más bécsi és badeni helyszíneken is jelen van. A 2026/27-es kínálat egyik legfontosabb sajátossága, hogy számos foglalkozása nem is klasszikus magyarórának látszik – miközben magyarul zajlik. Ez pedagógiailag fontos. Az Ausztriában felnövő magyar gyerek számára a magyar nyelv könnyen válhat a „szombati kötelesség” nyelvévé. A BMI jelenlegi iránya ezzel szemben azt próbálja elérni, hogy a magyar legyen a játék, az alkotás, a barátság, a vita, az előadás, az építés és a felfedezés nyelve. A nyelvoktatási vonal természetesen továbbra is erős. Vannak kisiskolás magyar csoportok Aspernben, Seestadtban és Badenben, valamint schwedenplatzi csoportok és óvodai képzés Bécsben és Badenben. A kínálat különböző érdeklődési területek köré szerveződik: nyelv és közösség, alkotás és színpad, mozgás és fejlesztés, technika és fotó, valamint logika és sakk. A BMI igazán érdekes része azonban ott kezdődik, ahol ezek a területek összeérnek. BÉCS-CRAFT – Minecraftból projektpedagógia A BÉCS-CRAFT például Minecraftnak álcázott komplex projektpedagógia. A gyerekek a Stephansdomot nem egyszerűen lemásolják a képernyőn: kimennek a helyszínre, megfigyelnek, mérnek, terveznek, majd digitálisan rekonstruálják. Így egyetlen projektben jelenik meg a történelem, a matematika, a kommunikáció, a kreativitás és a technológia. Kicsi Svung és Gimi Svung A Kicsi Svung drámajátékot, mesét és színjátszást használ az önismeret, a kommunikáció, a szociális érzékenység és a magyar nyelvi önkifejezés fejlesztésére. A Gimi Svung ezt a modellt viszi tovább a kamaszok felé. Ebben az életkorban a magyar nyelv megtartásának egyik legnagyobb akadálya már nem feltétlenül a nyelvtani hiány, hanem az, hogy legyen értelmes okuk magyarul megszólalni. MaMUT Musical Stúdió A MaMUT Musical Stúdió az éneket, a táncot és a színjátszást kapcsolja össze. A hangsúly saját produkciókon, kreativitáson, csapatmunkán és a magyar nyelvű színpadi jelenléten van. Mozgás és fejlesztés Az Alapozó Terápia más pedagógiai területet képvisel: kiscsoportos, mozgásalapú idegrendszeri fejlesztést kínál gyógypedagógiai, pszichopedagógiai és mozgásterápiás háttérrel. Ehhez társul a rajz, a kreatív műhely, a fotó, a sakk és számos közösségi foglalkozás. A végeredmény egy olyan intézményi modell, amely kevésbé hasonlít egy hagyományos „szombati iskolára”, és egyre inkább magyar nyelvű kulturális és képességfejlesztő központként működik. A BMI módszertana: amikor a magyar nem tantárgy, hanem közeg A BMI történetének egyik fontos szakmai fordulata 2012-ben következett be. Az akkori átszervezés olyan kerettantervi szemléletet épített fel, amely a kétnyelvűség-kutatásból indult ki. Az alapfelismerés egyszerű, de az oktatásban létfontosságú: nem minden magyarul beszélő gyerek tud ugyanúgy magyarul. A program különbséget tesz a magyar mint származási nyelv és a magyar mint idegen nyelv oktatása között. A származási nyelv oktatása azoknak szól, akik családi közegben használják a magyart, de például írásban, olvasásban vagy választékos nyelvhasználatban további fejlesztésre szorulnak. A magyar mint idegen nyelv oktatása ezzel szemben elsősorban a korlátozottabb magyar nyelvi háttérrel felnövő gyerekek kommunikációs fejlesztésére épül. Ez a szemlélet ma többféle formában jelenik meg a BMI-ben: a nyelvi órán a magyar strukturált tanulás tárgya, a drámában kommunikációvá válik, a Minecraft-projektben problémamegoldássá, a musicalben közös alkotássá, a fotóban és a digitális műhelyben pedig önkifejezéssé. A cél ugyanaz: olyan helyzeteket teremteni, amelyekben a gyereknek valódi oka van használni a magyar nyelvet. AMAPED: a hálózat ereje Ha a BMI legerősebb tulajdonsága a programkínálat műfaji szélessége, akkor az AMAPED-é a földrajzi és pedagógiai hálózat. Az egyesület oktatási, fejlesztő, kulturális és családi központként épít rendszert a magyar nyelv köré. Bécsi központja a Mariahilfer Straße 1C, 1060 Wien címen található. Emellett Floridsdorf, Gersthof, Seestadt és Stadlau is megjelenik a hálózatban. Bécsen kívül Klosterneuburg, Parndorf, Schwechat, Eisenstadt, Baden és St. Pölten is fontos helyszín. Ez a családok számára a mindennapi logisztika szempontjából komoly előny. Aki Donaustadtban él, annak egészen más lehet a „jó iskola” fogalma, mint annak, aki húsz perc alatt beér a Schwedenplatzra. Az AMAPED pedagógiai profilja a magyar nyelvoktatás mellett erősen fejlesztés- és családközpontú. Baba-mama programok, ringató, magyar óvoda, délutáni és szombati iskola, logopédia, képességfejlesztés, táborok és kulturális események jelennek meg egy rendszerben. Különösen érdekes a saját tananyagfejlesztés is. Az AMAPED diplomás pedagógusai a gyermekek származási nyelv oktatására munkafüzeteket és online feladatokat készítettek. A szókincset és a feladatokat tudatosan a diaszpórában felnövő, kétnyelvű gyerekek nyelvi helyzetéhez igazítják. Az AMAPED fő erőssége így az, hogy a magyar nyelvet egy nagy, területileg decentralizált gyermek- és családfejlesztési hálózatba ágyazza. Bécsi Magyar Iskolaegyesület: ahol a nyelvé a főszerep A harmadik szereplő egészen más hagyományból érkezik. A Bécsi Magyar Iskolaegyesület története 1926-ig nyúlik vissza. Saját intézménytörténete szerint ez volt az első olyan szervezet Ausztriában, amely szervezetten vállalt magyar anyanyelvi oktatást. Jelenlegi címük: Hollandstraße 4, 1020 Wien. A három intézmény közül a Bécsi Magyar Iskolaegyesület profilja leginkább a klasszikus anyanyelvi oktatás és az idegennyelv-oktatás, vagyis iskolai formában, de a legmodernebb módszertani ismérvekre alapozva folyik az oktatás, kizárólag diplomás tanárokkal, és állandó, rendszeres továbbképzés mellett. Ebben a keretben valósulnak meg a magyar mint idegennyelv kurzusok gyerekeknek és a drámapedagógián alapuló csoportok is. A gyermekek magyar anyanyelvi oktatásában az olvasás, az írás, az irodalom és a nyelvtan áll a középpontban. A fiatalabbaknál kerekítő, zenei korai fejlesztés és anyanyelvi-zenei foglalkozás is szerepel. A felsőbb csoportok egy része online működik. Emellett logopédia, intenzív magyar, valamint német- és angolnyelv-tanfolyamok és ECL-nyelvvizsga is része a rendszernek. Az oktatás 12 évfolyamon, összesen 15 homogén osztályban zajlik. Az írás-olvasás mellett a gyerekek innovatív ötleteken és rendezvényeken keresztül ismerkednek a kortárs magyar gyermek- és ifjúsági irodalommal, történelemmel és földrajzzal. A cél egy olyan átfogó tudás kialakítása, amely megközelíti a magyarországi irodalom- és nyelvtudást. A felnőtt nyelvoktatásban a Közös Európai Referenciakeret A1–C2 szintjeire építenek, jellemzően kiscsoportos formában. A három intézmény karaktere talán így foglalható össze: A BMI azt kérdezi: „Mit szeretnél magyarul csinálni?” Az AMAPED azt kérdezi: „Milyen pedagógiai és közösségi támogatásra van szüksége a gyermekednek?” A Bécsi Magyar Iskolaegyesület pedig leginkább azt: „Milyen szinten van a nyelvtudásod, és hova szeretnél eljutni?” Egyik kérdés sem jobb a másiknál. Csak másra keresi a választ. Melyik a „jobb”? Nincs jobb vagy rosszabb. A családnak, a gyermeknek és az élethelyzetnek megfelelően más lehet az ideális választás. Ha egy család klasszikus, strukturált anyanyelvi vagy idegennyelvi képzést, egyértelmű szinteket, kiscsoportos nyelvtanulást és akár ECL-vizsgát szeretne, a Bécsi Magyar Iskolaegyesület profilja lehet különösen megfelelő. Ha valaki kiterjedt földrajzi hálózatot, erős óvodai és baba-mama vonalat, származási nyelv-oktatást, logopédiai-fejlesztő hátteret és családközpontú infrastruktúrát keres, az AMAPED kínálata lehet érdekes. Ha pedig azt szeretné, hogy a magyar nyelv a gyermek számára ne kizárólag tananyag, hanem az alkotás, a dráma, a technológia, a mozgás, a színpad, a közösség vagy éppen a sakk közös nyelve legyen, akkor a Bécsi Magyar Iskola 23 elemes 2026/27-es kínálata különösen széles lehetőségeket ad. Túl nagy a kínálat ahhoz, hogy egy hagyományos programlistában foglaljuk össze. A gyerekek által készített app egy szemléletet tükröz A technológiáról hajlamosak vagyunk úgy beszélni, mintha önmagában az volna az innováció. Ebben az esetben azonban nem ez a lényeg. Az innováció az, hogy valaki felismerte a szülő tényleges problémáját. Nem azt, hogy „nincs elég információ”, hanem azt, hogy „túl sok információ van, rossz sorrendben.” A Be Smart Kids Club fiataljai az oldalt kézi fejlesztéssel és mesterséges intelligencia használatával építették. A fontos rész azonban nem maga az AI, hanem az adatlogika és a döntéstámogatás. A Programválasztó nem egyszerűen azt vizsgálja, hogy egy foglalkozás életkor szerint megfelelő-e. A választott szempontokat együtt kezeli, és ezek alapján próbálja megtalálni az adott gyermek számára leginkább releváns lehetőségeket. A rendszer a fent bemutatott kritériumok alapján rangsorolja a lehetőségeket, és megmutatja, melyik programot miért ajánlja. Ha pedig valaki nem szeretne választani, egyszerűen böngészheti az összes foglalkozást vagy a korosztály szerinti kínálatot. A másik két magyar oktatási szervezetet is megmutatja, ha ott található a család számára megfelelőbb lehetőség. A negyvenéves BMI következő fejezete? Ma talán ez a legfontosabb kérdés: hogyan lehet elérni azt a gyereket, akinek már önmagában az, hogy valami „magyar program”, nem elég? Talán úgy, hogy színházat adunk neki. Vagy fényképezőgépet. Vagy sakktáblát. Vagy Minecraftot. Vagy egy történetet. És közben, szinte mellékesen, megtörténik az, amiért az egész intézmény létrejött: magyarul kezd beszélni valakivel. A Programválasztó ezt a folyamatot próbálja támogatni: segít megtalálni azt a nyelvhasználati színteret, ahol a gyermeknek valódi oka és lehetősége van használni a magyar nyelvet. A szülőknek pedig mostantól legalább azt nem kell órákon át keresniük, hogy hol kezdjék. Négy kérdés. Kevesebb mint egy perc. A döntés továbbra is az övék.

A magyar irodalom nemzetközi reprezentációjának feladatát éppúgy magához ragadta az elmúlt évtizedek központosításra törekvő Fidesz-korszaka, mint sok minden mást. Nagyjából hasonló „sikereket” is ért el benne. Hiába hirdették hangosan a Demeter Szilárd-féle „irodalmi erőtér”-építés egyik fontos feladataként a magyar irodalom nemzetközi felemelését: a központosítás, a műfordítás korábbi bevált gyakorlatainak és műhelyeinek szétverése megtette a hatását. „A fordítástámogatás kérdése, a magyar irodalom idegen nyelven való megjelenésének támogatása nem politikai kérdés. Amennyiben van magyar államiság, akkor ennek magától értetődő feladata, hogy támogassa a magyar kulturális értékek megőrzését, azok eljuttatását Magyarországon és külföldön mindenkihez, akit érdekel; illetve támogassa azoknak a kulturális javaknak a létrejöttét, amelyeket később meg szeretnénk őrizni. Ez nem a pártpolitikai csatározásokon múlik. Minden európai ország így tesz, eközben Magyarország eljutott abba a helyzetbe, hogy az utóbbi években egyáltalán nem volt pályázati pénz a fordítástámogatás számára” – hangsúlyozza Schein Gábor, a Magyar Fordítóház Alapítvány kuratóriumának elnöke, író, egyetemi tanár. Az író egyike azoknak a műfordításért és a műfordításban tevékenyen, különböző magán- és állami intézményekben, szervezetekben közreműködő szakértőknek, akik májusban a litera.hu-n egy alaposan kidolgozott munkaanyagot* adtak közre a magyarországi műfordítás helyzetéről és a szükséges teendőkről. A közzétett anyag célja egyrészt az, hogy összegezze, milyen negatív folyamatok zajlottak az elmúlt években, másrészt az, hogy az új kormány számára megmutassa, mit lehetne és mit kellene tenni ahhoz, hogy a magyar irodalom nemzetközi szinten is elfoglalhassa az őt megillető helyet. A szöveg írói kiemelik: ha Magyarország újra a szellemi és kulturális Európa része szeretne lenni, akkor a műfordítás intézményrendszerének helyreállítása az első lépések közt kell szerepeljen. Schein Gábor (fotó: litera.hu) Válságba kergetve A munkaanyag kiindulópontja, hogy a magyar irodalom nemzetközi jelenléte az utóbbi években válságba került: gyakorlatilag Magyarország szinte az egyetlen Európában, ahol évek óta nem működik megbízható, rendszeres fordítástámogatási program. Ez a hiány épp azt a stabilitást, a kiszámíthatóságot rombolta le, amely a műfordítás rendszerének alapeleme. A gyakorlatban ez olyan problémákat jelent, mint például az, hogy a magyar szépirodalom egyik legnevesebb kiadójának számító Magvető Kiadó 2026 első negyedévében négy jogeladást is elbukott a támogatás hiánya miatt. Míg a műfordítási piacot egyrészről a forráshiány jellemezte, az új, államilag alapított szervezeteknél az alapvetően eredménytelen pénzszórás jelent meg. Miközben a korábban létfontosságú fordítástámogatási pályázatokat ki sem írták, és a Magyar Fordítóház finanszírozása bizonytalan volt, addig „a teljesen elhibázott koncepciójú”, a magyar irodalom legfrissebb kiválóságait külföldön bemutatni szándékozó Continental Literary Magazine létrehozására és működtetésére százmilliókat költöttek. Mindez ahhoz vezetett, hogy mára a magyar irodalom más országok támogatási programjaihoz képest óriási versenyhátrányba került. A kiszámíthatatlan finanszírozás mellett az átszervezések és az intézményrendszer lerombolása elvezetett a szakembergárda lemorzsolódásához is. A szakmai anyagban kiemelik, hogy az évek alatt kialakult egy „személyfüggő, centralizált, megbízhatatlan és zavaros működés”. Érzékeny rendszer Pedig „a műfordítás érzékeny rendszer, amelynek működését mindig teljes egészében kell nézni” – hangsúlyozza Schein Gábor. „Ennek a rendszernek az alapja, hogy valakik – jó esetben a saját kultúrájáért felelősséget vállaló állam – pénzösszeget biztosítanak arra, hogy azok a külföldi könyvkiadók, amelyek magyar irodalmat akarnak kiadni, pályázhatnak fordítás vagy kiadás támogatására. Ez ugyanis pénzbe kerül: a jogdíj megvétele, a műfordító – általában európai szinten alulfizetett – munkadíja, a nyomdaköltségek, a terjesztés és a marketing költségei.” Az író kiemeli, hogy a fordítók helyzete különösen elszomorító ebben a rendszerben: „elképesztően alulfizetettek, tökéletesen önkizsákmányolóan élnek”, és ez erősen befolyásolja azt, hogy van vagy lesz-e utánpótlása a műfordítói pályának. Az utánpótlásnevelésnek viszont szintén a teljes rendszer fontos részének kellene lennie. A műfordítás magyarországi komplex rendszeréről elmondja, hogy a 90-es évek elejétől kezdődött egy erőteljes építkezés, amely akkor jelentős eredményeket is hozott. „1999-ben Magyarország volt a Frankfurti Könyvvásár díszvendége, ezt követte Kertész Imre Nobel-díja egy olyan időszakban, amikor már fontos magyar írók – például Nádas Péter, Kertész Imre, Krasznahorkai László, Konrád György – jelentős művei megjelentek külföldön és a fiatalabbak is kezdtek belépni a rendszerbe. Nagyon magas volt a magyar irodalom presztízse, ami a 2000-es évek elején már nemcsak élő írókra terjedt ki, hanem olyan korábban le nem fordított írókra is, mint például Kosztolányi Dezső, Füst Milán. Ez a rendszer kezdett el töredezni, az erre szánt összegek kezdtek elapadni, és az egész rendszer megértésének a képessége tűnt el tulajdonképpen akkor, amikor a Fidesz hatalomra került” – magyarázza az író. Először a szakemberek tűntek el, akik a folyamatokat átlátták, akik működtetni voltak képesek. Az író kiemeli Károlyi Dóra szerepét, aki tulajdonképpen a fordítástámogatási alapot és ezt a rendszert kiépítette Magyarországon. Az utóbbi években viszont „a hozzáértő szakemberek helyett olyanok kerültek bele ebbe az egészbe, a szakmai tudás helyett politikai-jogi tevékenységüknek vagy megbízhatóságuknak köszönhetően, akik a rendszert nem látták át. Sőt, az évek során kiderült az is, hogy egyes odakerülők sok esetben meglehetősen korruptak is voltak, akárcsak az egész rezsim. Volt, aki saját maga megjelenésére csatornázott el pénzeket. Az egész rendszer összezavarodott, elkezdett olyan funkciókat is felvenni helytelenül, amelyek nem a feladatai. Például létrejött a Petőfi Kulturális Ügynökség, amely rengeteg pénzből adott ki egy angol nyelvű folyóiratot, miközben a nyugat-európai vagy amerikai könyvpiac értelmezni sem tudja, mi ez az állami folyóirat” – magyarázza Schein Gábor. A Magyar Fordítóház Balatonfüreden (fotó: facebook, Magyar Műfordítók Egyesülete) A pályázati rendszer is működésképtelenné vált, de ennek csak egyik oka volt az, hogy 2024-ben már „egyetlen fillér sem jutott” erre. „A Petőfi Kulturális Ügynökség és az Orbán-rendszer egészével szemben Európa-szerte növekvő bizalmatlanság alakult ki, sok szervezet, kiadó igyekezett elkerülni, hogy ennek a rendszernek az alkatrészeivel kapcsolatba kerüljön. Nemcsak politikai ízlésből kifolyólag, hanem azért is, mert a korrupciónak sajátossága, hogy hasonlóan egy betegséghez, fertőző. Komoly kiadók tehát magával ezzel a fertőzéssel sem kívántak kapcsolatba kerülni, saját reputációjukat is féltették” – véli Schein Gábor. Hozzáteszi, hogy emellett a külföldi könyvvásárokon is „vigasztalan jeleneteknek lehettünk tanúi”. Felidézi, hogy többször előfordult olyan eset – például Svédországban és Ausztriában –, amikor egy-egy szerző rendszerkritikus megszólalásakor a Magyarországot képviselő nagykövet felpattant és harcosan védeni kezdte az Orbán-rendszert, kritizálva a fellépő, bemutatkozó szerzőt vagy kiadót. „Ezek lehetetlen jelenetek voltak, és a pénzhiánnyal, korrupcióval együtt oda vezettek, hogy a külföldi kiadók a gyanakvás és a támogatás hiánya miatt nagy mértékben leszoktak arról, hogy magyar irodalmat adjanak ki” – mondja az író. Újra kell építeni A felhalmozott hátrányok mellett a szakmai anyag azt is pontosan részletezi, mivel lehetne javítani a kialakult helyzeten. „Megbízható, kiszámítható és kellően finanszírozott intézményekre van szükség” – emelik ki. „Az állam feladata a művészek és a szakemberek támogatása, nem a tartalomszolgáltatás, és nem az ideológiai/esztétikai értékek meghatározása. Az intézményekben szakmailag hiteles, a magyar és a külföldi irodalmat és az irodalmi élet szereplőit ismerő munkatársaknak kell dolgozniuk” – hangsúlyozzák a szerzők. Szükséges és alapvető lenne tehát egy, a műfordításért és a magyar irodalom nemzetközi reprezentációjáért felelős önálló szervezet vagy intézmény felállítása. Az Orbán-kormány által gründolt Petőfi Kulturális Ügynökség ugyanis nem alkalmas ezen feladatok ellátására. Az elsődleges lépések közé tartozik a rendszer alapját képező bizalmi viszony helyreállítása, és szükséges egy stabil fordítási pályázat létrehozása is. Ezt a szerzők szerint legalább kétévente meg kell hirdetni; emellett fontos a kiszámíthatóság, az egyszerűen kezelhető pályázati rendszer és felület, a szakmai programok rendezése és a szakmát legrégebb óta képviselő Magyar Fordítóház Alapítvány helyzetének rendezése. Schein Gábor szerint azt is figyelembe kell venni, hogy a könyvpiac feltételrendszere a koronavírus-járvány után nagy mértékben megváltozott: „A statisztikai adatok szerint a könyvkiadók csökkentették a példányszámokat, az olvasóközönség volumene csökkent – mindenütt, de Magyarországon drasztikus mértékben. Egyre kevesebb igényes irodalmat olvasnak az emberek, a könyvpiacot elárasztotta a giccs. Egy kiadó azzal számolhat, hogy ismeretlen szerző esetében az első két könyv biztos nem térül meg, talán csak a harmadik.” Tehát Európában így is jóval több könyv jelenik meg, mint amennyit ténylegesen el tudnak adni, és ebben a versenyben csak a fordítástámogatási programok által tudnak részt venni az országok. „A legkisebb, legszegényebb országok is komoly pénzeszközöket szánnak erre. A gazdagabbak természetesen más léptékben gondolkodnak. Az utóbbiak közé tartozik, és nagyon sikeres rendszert épített fel Norvégia, amely jelenlegi nagy súlyú kulturális jelenlétét nagy mértékben a norvég irodalom fordításának, az irodalom és az írók elég bőkezű támogatásának köszönheti. Magyarországnak természetesen nem Norvégiával kell versenyeznie. De jó lenne, ha meg tudnánk közelíteni a jelenlétnek azt a súlyát, amelyre a 90-es években szert tett a magyar irodalom” – teszi hozzá Schein. A magyar stand a Frankfurti Könyvvásáron 2025-ben (fotó: wikipédia, Dr Thomas Liptak) A szakértők kiemelik, hogy az angol nyelv nemzetközi térnyerése mellett a magyar irodalom számára kiemelt jelentőségű közvetítő nyelv maradt a német is, ezért a műfordítással foglalkozó szakma számára fontos a „– részben elsorvadt – német kapcsolatok újraélesztése”, mint például a német nyelvű kiadókkal való együttműködések felélénkítése és a lipcsei könyvvásáron való jelenlét újraélesztése. Schein Gábor emlékeztet arra, hogy a 90-es években nem egyszerűen kulturális kapcsolat, hanem tulajdonképpen egy kulturális transzfer működött Magyarország és Németország, elsősorban Frankfurt és Berlin között. Hogy ez mennyiben éleszthető újra akár németországi, akár ausztriai irányban, azt egyrészt ezen országok kultúrpolitikai és külpolitikai nézetei is befolyásolják majd. De hozzáteszi: nem szabad elfelejteni, hogy az elmúlt 10 évben rengeteg magyar települt át főleg Bécsbe. Emiatt felmerül a kérdés, hogy milyen a kivándorolt közösség kulturális tájékozódása, hogyan van jelen az őt befogadó környezetben. „Ezek a nagyon széles kérdések újra megnyílhatnak a fordítással kapcsolatban, mert hangsúlyozom, hogy a műfordítás nem csupán szövegek transzferét jelenti, hanem komplex módon gondolatoknak, érzületeknek, gondolkodási formáknak – összességében egy kultúrának – a transzferét jelenti. Vannak territoriális határok, ez világos, de közel vagyunk és össze vagyunk szőve egymással” – magyarázza Schein Gábor. Az azonnali feladatok meghatározásán túl a szakmai anyag javaslatot tesz hosszú távú intézkedésekre is, többek közt említik a nemzetközi szervezetekkel való kapcsolatok felélénkítését, fordítói díjak, mentorprogramok létrehozását, fordítói és kiadói adatbázis építését, és a fordítók személyének támogatását. A szerzők bizakodóak: „a nemzetközi irodalmi életben a magyar irodalom súlya az ország méreténél jóval nagyobb, a szakmai tudás rendelkezésre áll, a rendszer pedig újraépíthető.” Schein Gábor megerősíti ezt, és elmondja, hogy van visszajelzés az új kormány részéről az elkészült javaslatcsomagra és a problémákra. Az, hogy a könyvhéten Tarr Zoltán kulturális miniszter váratlanul beszédet tartott, s ebben hivatkozott az általuk írt anyagra, mindenképp bizakodásra ad okot. Az irodalom ügyeivel való foglalkozásra kinevezett Berg Judit személyét szintén előremutatónak tartja. „A probléma érzékeléséről és a helyreállítás szándékáról lehet beszélni, és ez ebben a pillanatban, azt hiszem, a legtöbb. Természetesen hónapokra van szükség ahhoz, hogy valós döntések szülessenek, de már az is segít, hogy a változás, ami Magyarországon történt, ebben a szakmai közegben is nagy odafigyelést kapott. Az európai kulturális közvélemény, azon belül a könyvszakma is örült a történteknek. Mindenképpen óriási dolognak tűnik, hogy ez a feudális, nem-kommunikációs rendszer, ami eddig annyira kínos volt, és tervezhetetlenné tette a munkát, eltűnt. A következő hónapok tehát ezen a területen is sok munkát fognak igényelni. De meg kell szűnni annak a szemléletnek, hogy arra mutatunk, hogy ők a kormányzat, ők tegyenek valamit. Ez egy közös feladat: szükségesek hozzá a kormányzati szálak, de a szakmáknak önmagukat kell elképzelniük, ahogyan mindösszesen együtt kell elképzelnünk az országot. Nem szabad elfelejteni, hogy bár sürgető feladatok vannak, eközben türelmesnek és körültekintőnek is kell lenni” – fogalmaz Schein Gábor. * A litera.hu-n megjelent szakmai anyagot Schein Gábor mellett Dian Viktória (az Athenaeum Kiadó igazgatója, korábban a Balassi Intézet főosztályvezetője), Károlyi Dóra (a Magyar Könyv Alapítvány Fordítástámogatási programjának (1998-2012) volt igazgatója), Moldova Júlia (az Orchard Irodalmi Ügynökség rights managere, a Műfordítók Egyesülete (MEGY) elnöke), Nagy Márta (a Collegium Hungaricum Berlin igazgatója) és Orzóy Ágnes (a Magvető Kiadó nemzetközi kapcsolatokért felelős munkatársa, a Magyar Fordítóház Alapítvány kuratóriumának elnökhelyettese) jegyzi. (Kiemelt kép: a Magyar Műfordítók Egyesületének standja a 2024-es Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a Millenáris Parkban.)

Mitől maradtak fenn és nyertek egyre több jogot a bécsi kolbász- és virslifőzők? Az ízletes, gyorsan elfogyasztható falatoktól, a rafinált ízektől? A törzsvendégek, az elemzők és az árusok a humorral és kedvességgel átitatott bodegák különleges hangulatát nevezik legfontosabb vonzerejüknek. Vidám vásárok, sátoros ünnepek, cirkuszi mulatságok hangulatát idézik az egyszeri látogatók számára az Ausztriában, de leginkább Bécsben és Linzben illatozó Würstelstandok, kolbászházacskák, virslisbódék. Pedig mások. Városi teremtmények, sőt, ha lehet, forgalmi csomópontok szüleményei, szerény, tiszta külsővel, gyakran az áruda egész szélességén végigfutó fémpulttal, ahol a kuncsaftok ehetnek, miután kiválasztották szemük-szájuk ingerét: hízott húsokat, csípős vagy édeskés mustárral, többnyire házikenyérrel. Sült kolbász, pattogós virsli, szalonnával spékelt vaskos húsok, krumplival, salátával. A legnagyobb sláger a Käsekrainer, amely négyötöd részben sertéshúsdarabokat, egyötöd részben pedig folyékony sajtot tartalmaz. Falatnyi darabokra vágják a vendégnek, s előfordul – mindenki nagy örömére –, hogy kisebb-nagyobb pukkanás hallatszik, azaz a sajt kirobban a szorításból. Az árusok szerint a vevők annyi Käsekrainert vásárolnak, mint amennyit az összes többi húsféléből vesznek. Martin Chapka illusztrátor minap megjelent, Wiener Würstelstände című, 94 „tetthelyet” leíró, fényképekkel kitömött könyvében hűségesküt tesz a mustáros csodakolbász mellett, meggyőződéssel állítva, hogy a ketchup, a majonéz szóba, azaz szájba sem jöhet. Hatalmas kriglikben csúszik a vaskos falatok mellé a sör, leginkább csapolva. A kevésbé fennhéjázó helyeken megengedett a sörösüvegből történő kortyolgatás is. fotó: (pexels; Uniqueton) Történelmi hagyományról van szó, amely évszázadok alatt érte el mai küllemét, és alakultak ki mai lehetőségei. A 18. században formálódott: nincstelen hadisérülteknek találták ki az árusítást, miként az Ausztriában Tabak névre hallgató trafikokat is – nyomoruk enyhítésére. Kezdetben – a fagylaltosokhoz hasonlóan – kerekeskocsikból folyt az árusítás, de 1969-től hatósági engedéllyel álló és állandó standokká alakultak a húskínáló boltocskák, külön nevekkel, olcsó, színesre festett homlokzattal, hatalmas betűkkel a falra pingált étlappal. Műemlékvédelem alatt áll például a Naschmarkt csöppnyi árudája, amely akár híres építész tervei alapján is készülhetett. A szépészeti fejlődéssel együtt kezdett a kínálat is árnyaltabbá válni; ki így, ki úgy fűszerezte a húsát, uborkát, vöröshagymát, tormát, saját főzésű chiliszószt tálalva mellé, lehetőleg többféle ízben. Ahogy állandósult a szolgáltatás, s bővült a választék, úgy igazodtak hozzá az ügyfelek: futó és kényelmesen fogyasztó vendégek, gyorsan evők és törzsvendégek. Aki tudott, a pulton szorított magának étkezőhelyet, akinek nem sikerült, az a falnak dőlt. De mindmáig megmaradt az állva evés szokása, a pult körüli lassú mozgás, még ha egy-két kolbászos néhány asztalt és széket is megenged a vendégeinek. Czapka szerint az a legjobb ezekben az étkezőkben, hogy egymástól merőben különböző jövedelmű emberek kerülnek egymás mellé: migráns és vezérigazgató, s könnyedén csevegnek egymással az időjárásról, politikáról, lehetőleg viccesen. Ezt a különleges helyszínt nevezik a „wurstológia” tudorai „szociális benzinkútnak”, ahol emberközeliséggel lehet feltöltődni. A kalyibákat és környéküket átlengi a bécsi humor, az úgynevezett Wiener Schmäh, a cinikus, morcos, mégis barátságos viccelődés, amely egyszerre mar és simogat, s a finom és olcsó ízek mellé vendégcsábító hangulatot teremt. Mulatságosak már a bódék elnevezései is: a „Big Mami”-nál például irdatlan méretű a kolbász (van félkilós adag is), az Albertina múzeum mellett tanyázó Bitzlingernél pezsgő is kapható, a „Csípős René”-nél a legerősebb a chilikeverék, különleges, házi gyártású a curryszósz. Előfordulnak szójátékos üzletek, mint például az „Alles Wurst” (amely „minden kolbász” és „minden mindegy” formában is érthető). Talán nem túl ízléses, de van Würstelstand a bécsi központi temető, a Zentralfriedhof tövében is, persze legfeljebb fekete humorra hegyezve. A falatozás mellé különleges nyelvi fordulatok társulnak, amilyen például a „Jennifer, de gyorsan”, amely az 1960-ban Amerikában született, de igazán Európában szupersztárrá vált énekesnő és dalszerző, Jennifer Rush (magyarul ‚siess‘) vezetéknevére utal, s csak a beavatottak ismerik. Van – vagy inkább volt – még egy különlegessége e bécsi kolbászkegyhelyeknek: kivilágos virradtig nyitva tartanak, kulináris örömöket kínálva a későig tartó színházak, bálok még éber rajongóinak. Ennek a sok különleges élvezetnek a felsorolásával a húsmesterek 2024 őszén kiharcolták az ENSZ kulturális örökségvédő szervezeténél, az UNESCO-nál, hogy vegye fel vállalkozásaikat a világörökségek listájára, növelve hírüket. De nem a szagos örömöket listázta a világcsodák őre, hanem a bécsi immateriális különlegességek fontos elemeként fogadta be őket. A nemzetközi ajándék azonban kishíján elkésett, akkor futott be, amikor csökkenni kezdett a húspultok forgalma, kevesebb lett a vendég. A múlt év elején 279 virslis és egyéb gyorsbüfét tartottak számon Bécsben, 10 évvel korábban viszont még 439 standot számoltak össze. A csökkenés 36 százalékos, 160 üzlet megszűnt. Kezdetben a húsosok a többnyire török kézben lévő kebabárudákat hibáztatták, amelyek fémrúdra felhúzott baromfi-, borjú-, vagy marhahústömbökből faragnak papírtányérra finom falatokat az ügyfeleknek, valamint a pizzásokat, netán a magyar kulináriából átvett lángossütőket, akik új ízt hoztak, kevesebb zsírt, zöldségféléket s hasonló olcsóságot. Aztán kiderült, hogy bőven vannak még veszélyes konkurensek. Például a Bécsben is otthonra talált gyorséttermek, mint a McDonald’s vagy a Kentucky Fried Chicken, ahol más a kínálat, kevésbé fehérjedúsak, szaftosak az ételek. Merthogy időközben Ausztriában is nagyot fejlődött az egészséges étkezés kultúrája. Sőt, a zsírdús kolbászok nem maradtak meg az egyszerre életörömöt és spéci városi kultúrát kínáló standoknál, bekerültek a szupermarketek világába is. A Billa például elegáns fóliában kínálja a híres Bitzinger-kolbászokat, amelyek „eredetiben” az Albertina képtár melletti és a Práterben álló házacskákban kaphatók, de online is rendelhetők. A kezdetben éles verseny az erőteljesebb és a szelídebb finomságok árusai között idővel kiegyezéshez vezetett, mindkét fél belátta, hogy az lesz a legjobb, ha kölcsönösen eltűrik, sőt befogadják egymást. Elvégre együtt vehetik fel legjobban a harcot az egészségesebb, de drágább éttermekkel, sőt az Ausztriában is divatba jött egészséges étkezési propagandával szemben. A virslisek szerint az egészséges étkezés időpontja legyen a vacsora odahaza vagy a hétvégén, lehetőleg házi készítésben; ebédre be kell érni gyorskajával, fast fooddal, állva, bekapva. Ez a táplálkozási gyakorlat Vorarlbergen kívül az egész országban elterjedt, a Svájc közeli tartományban viszont a férfiak állítólag még mindig rendre hazamennek és otthon ebédelnek. Martin Czapka könyvének a borítója (Amalthea Verlag) A gyorsétkezdékben viszont minden vállalkozó eldöntheti, hogy mit kínál, a bódék falára felrajzolt étlap kínálatából is az világlik ki, hogy a kebab és a kolbász már egy standon is elfér (főleg, ha zöldséget tesznek hozzá), sőt a sör mellett bor is előfordulhat, s gazdagítja a kínálatot a „nagy zabálást” lezáró finom édesség. A húsok mellett megjelentek a pizzaszeletek, a pékek a kenyér és a túrós táska mellett már kávét, sajtos-sonkás szendvicset is kínálhatnak. Ma már senki sem lesz rosszul, ha a Würstelstandokon felbukkan a korábban önellentmondásnak mondott vegán hús, de furcsa párosításként a szafaládéra emlékeztető Debrezinerhez debreceninek nevezett lángos dukál. Tűnőben az üzemi kantinok, a gyorsétkek forgalma viszont ma sem kevés, 1,24 milliárd eurót tesz ki (2024-es adat, ebből a kolbászstandok részesedése 224 millió euró). Az osztrák televízió archívumából máig előhívhatók és megnézhetők a 2019-ben elhunyt híres dokumentarista filmrendező, Elizabeth T. Spira „Alltagsgeschichten” (Hétköznapi történetek) sorozatának Würstelstandos történetei. A kritikus művész rendszerint igyekezett visszájára fordítani a legendákat, a szép mellett a csúnyát is bemutatni. Ő olyan standokat is bemutatott a külvárosból, ahol a vendégkör munkanélküliekből, volt börtönlakókból, leszázalékolt emberekből, hajléktalanokból áll, akik gyakran egész napjukat töltik a bódé mellett, s a világ mulandóságáról filozofálnak. A friss kolbászkészítő könyvvel jelentkező Czapka vitatja, hogy a Würstelstandok leáldozóban vannak. Szerinte van üzlet, ami kiöregedés, nagyszabású építkezés megjelenése miatt bezár, de egészen máshol, vagy éppen a lelakatolt bódéknál új vevő bukkan fel, friss ízekkel gazdagítva a palettát. „Lehet, hogy kevesebb stand marad, de akkor meg különlegesség lesz belőle. Amíg a bécsi humor összetartja, addig ez a városi csoda tovább él.”

A magyarországi politikai fordulatnak Bécsben is van kézzelfogható következménye. Az Orbán-korszakban jelentős állami vagyont kapott Mathias Corvinus Collegium mögött álló alapítvány július végén megszűnt, és ezzel bizonytalanná vált az MCC által megszerzett bécsi magánegyetem, a Modul University Vienna jövőbeli tulajdonosi és finanszírozási háttere. Az ORF ZIB 2 riportjában Peter Techet történész az MCC nemzetközi terjeszkedését az Orbán-rendszer politikai hálózatépítésének összefüggésében értelmezte. A történetben pedig felbukkan Sebastian Kurz volt osztrák kancellár is, akinek cége az MCC környezetéből kapott tanácsadói díjazást, majd mintegy 110 ezer eurót visszafizetett. A magyarországi politikai fordulat bécsi következménye A magyarországi kormányváltás egyik következménye az Orbán-korszak alatt létrehozott közérdekű vagyonkezelő alapítványok rendszerének átalakítása lett. A Matthias Corvinus Alapítvány – amely az MCC vagyonának meghatározó részét kezelte – július végén megszűnt. Erről az ORF augusztusi riportja is beszámolt. A változás azért különösen érdekes Ausztria számára, mert az MCC időközben messze túlnőtt egy magyarországi tehetséggondozó intézmény keretein. Az osztrák sajtó beszámolói szerint a magyar kormány 2020-ban mintegy 1,4 milliárd eurónyi vagyont juttatott az MCC mögött álló alapítványnak. Az intézmény ezt követően nemzetközi terjeszkedésbe kezdett. Ennek egyik legfontosabb állomása a bécsi Modul University Vienna többségi tulajdonának megszerzése volt. Az MCC 2023-ban a magánegyetem 90 százalékos tulajdonrészét szerezte meg; a fennmaradó tíz százalék a Bécsi Gazdasági Kamaráé maradt. A Kahlenbergen működő egyetem elsősorban turizmushoz, menedzsmenthez és kapcsolódó területekhez kötődő képzéseket kínál. Az ORF legfrissebb beszámolója szerint jelenleg mintegy 600 nemzetközi hallgató tanul az intézményben. Az egyetem eredetileg a Bécsi Gazdasági Kamara kezdeményezésére jött létre. Az MCC mögötti alapítvány megszüntetése ezért nem pusztán magyarországi intézményi változás, hanem egy Bécsben működő osztrák magánegyetem tulajdonosi hátterét is érinti. Az ORF említett riportjának címe ezért beszédes: „Ungewisse Zukunft für Modul University”, vagyis bizonytalanná vált a Modul University jövője. Az egyetem campusa (fotó: modul.ac.at) Nemzetközi hálózatépítés vagy oktatási befektetés? Az MCC a Modul University megvásárlásakor maga is hangsúlyozta, hogy a bécsi egyetemmel nemzetközi jelenlétét és nemzetközi hálózatépítését kívánja erősíteni. Az ORF ezt úgy foglalja össze, hogy az MCC célja a „internationale Netzwerkbildung”, vagyis a nemzetközi kapcsolatépítés volt. Az intézmény politikai jelentőségét azonban az osztrák sajtóban többen ennél tágabb összefüggésben vizsgálták. Az ORF Peter Techetet, az Institut für den Donauraum und Mitteleuropa Magyarország-szakértőjét kérdezte az MCC szerepéről. Techet szerint az MCC nemzetközi terjeszkedése illeszkedett az Orbán-rendszer szélesebb politikai és értelmiségi hálózatépítésébe. Techet úgy látja, hogy az MCC kapcsolatokat keresett radikális jobboldali és jobboldali-populista európai erőkkel. A riport az egyetemet ezzel összefüggésben egyfajta „Kaderschmiede”, vagyis káderképző szerepével is összekapcsolja. Az osztrák sajtóban ugyanakkor megjelent ennek egy fontos ellenpontja is. Karl Wöber, a Modul rektora a Der Standardnak egy korábbi interjúban azt mondta, hogy az új tulajdonos részéről nem tapasztalt tartalmi beavatkozást az oktatásba és kutatásba. Az egyetem működését az osztrák akkreditációs szabályok és saját statútumai is korlátozzák. Tehát az osztrák források alapján nem állítható tényként, hogy a Modul Universityt politikailag befolyásolta volna az MCC. A politikai jelentőség inkább a tulajdonosi háttérből, az MCC nemzetközi hálózatépítéséből és az intézmény körül megjelenő személyi kapcsolatokból következik. És ekkor kerül képbe Sebastian Kurz A bécsi történet egyik legérdekesebb szereplője Sebastian Kurz volt osztrák kancellár. Kurz nem a Modul University alkalmazottjaként jelent meg. Az osztrák sajtó beszámolói szerint az egykori kancellár SK Management nevű cége tanácsadói kapcsolatban állt az MCC környezetével. A Falter beszámolója szerint Kurz cége havi mintegy 10 ezer eurós díjazást kapott. A lap a magyar Kontroll oknyomozására hivatkozva írta meg a részleteket, és hangsúlyozta, hogy az eredeti számlákat nem kapta meg. Kurz oldala ugyanakkor megerősítette a tanácsadói kapcsolatot. Kurz magyarázata szerint a tanácsadás három területet érintett: a Modul University megvásárlásának támogatását, az egyetem továbbfejlesztését, valamint az ausztriai kapcsolatépítést. Ez utóbbi különösen érdekes egy volt osztrák kancellár esetében. Kurz 2017 és 2021 között volt Ausztria kancellárja, így a politikai és gazdasági kapcsolatrendszere önmagában jelentős értéket képviselhetett egy Ausztriában terjeszkedő külföldi intézmény számára. Az osztrák sajtó korábban is dokumentálta Kurz és az MCC kapcsolatát. A Kurier például arról írt, hogy Kurz részt vett az MCC rendezvényén, és az intézményt Orbán Viktorhoz közeli szervezetként mutatta be. Sebastian Kurz az MCC Feszten 2023. július 28-án (fotó: MCC feszt) Mi történt a 110 ezer euróval? A történet legérdekesebb és egyben legkevésbé tisztázott része a pénzügyi konstrukció. A Falter szerint Kurz cége havi mintegy 10 ezer eurót kapott, a kifizetések pedig 2026 áprilisáig tartottak. Júniusban mintegy 110 ezer euró visszakerült a Modulhoz. A pontos körülmények azonban nem teljesen tiszták. Kurz oldaláról az hangzott el, hogy a tanácsadói díj egy része azért vált problémássá, mert meghaladta a vonatkozó közbeszerzési értékhatárt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy bizonyított lenne: a 110 ezer euró teljes egészében emiatt került visszafizetésre. A nyilvánosság előtt továbbra sem teljesen világosak a részletek. Amit viszont Kurz és az egyetem is hangsúlyozott: a Modul University maga nem volt Kurz szerződéses partnere. A szerződés a tulajdonosi/vevői oldalon álló társasággal jött létre. Az időzítés viszont figyelemre méltó: a kifizetések 2026 áprilisában álltak le, a 110 ezer euró visszafizetésére pedig júniusban került sor. Ez néhány héttel a 2026. április 12-i magyarországi választás után történt. Az időbeli egybeesés figyelemre méltó, de abból nem következik bizonyíthatóan, hogy Kurz a választási eredmény miatt fizette vissza a pénzt. A Modulon belül nem nagyon látták Kurzot A történet egyik legérdekesebb eleme, hogy Kurz tanácsadói szerepe az egyetem mindennapi működésében nem volt különösebben látható. Az osztrák beszámolók szerint több Modul-oktató nem tudott a volt kancellár tanácsadói tevékenységéről. Karl Wöber rektor pedig azt mondta, hogy személyesen soha nem találkozott Kurzcal. Ez önmagában természetesen nem bizonyítja, hogy Kurz nem végzett munkát. Inkább azt mutatja, hogy – ha a Kurz által ismertetett konstrukciót fogadjuk el – a tanácsadói tevékenység nem az egyetem napi akadémiai működésében, hanem a tulajdonosi, üzleti és kapcsolati szinten történhetett. Kurz politikai környezetéből mások is megjelentek A személyi kapcsolatok sem merülnek ki Kurzban. Elisabeth Köstinger, Kurz korábbi mezőgazdasági minisztere 2023 óta a Modul egyetemi tanácsának tagja. Ezt a Der Standard már 2023 decemberében is megírta. Az osztrák profil pedig arról írt, hogy Paul Olsacher, Kurz egykori pártszóvivője a Modul kommunikációs területén dolgozott. Ezek a kapcsolatok önmagukban nem bizonyítják, hogy a Modul politikai irányítás alá került volna. Együtt azonban jól mutatják, hogy az MCC bécsi projektje és a Kurz-korszak osztrák politikai közege között voltak személyi kapcsolódások. Mi lesz most a Modul Universityvel? Az ORF szerint rövid távon az egyetem működése folytatódik. A szeptemberben induló új tanévet meg akarják kezdeni, és az egyetem vezetése azt hangsúlyozza, hogy az oktatás folytatását biztosítani kívánják. Hosszabb távon azonban a tulajdonosi és finanszírozási háttér bizonytalan. A Modul 90 százaléka az MCC oldalán van, miközben az MCC mögötti alapítvány megszűnt. A Bécsi Gazdasági Kamara 10 százalékos részesedése megmaradt. Az osztrák sajtó szerint ezért felmerülhet egy új tulajdonos vagy befektető keresése is, de ezt jelenleg lehetséges forgatókönyvként, nem eldöntött tényként érdemes kezelni. A Falter közlése szerint a Modul mintegy 11 millió eurós veszteséget halmozott fel, miközben 2025-ben az MCC mintegy 7 millió euróval támogatta az intézményt. Ez azt is jelenti, hogy a tulajdonosi kérdés egyben finanszírozási kérdés is. Egy bécsi intézmény, amely túlélheti az alapítóját A Modul University története nem csupán egy osztrák magánegyetem sorsára korlátozódik. Az ORF és további osztrák sajtóforrásokból egy olyan kép rajzolódik ki, amelyben az MCC az Orbán-korszakban jelentős állami vagyont kapott, majd ebből nemzetközi intézményeket és kapcsolatokat épített. A bécsi Modul University ennek az egyik legfontosabb külföldi példája. A politikai értelmezés azonban nem azonos az egyetem tényleges működésével. Míg Peter Techet az ORF-ben az MCC-t a radikális jobboldali és jobboldali-populista európai erőkkel való kapcsolatépítés részeként értelmezi, a Modul vezetése azt hangsúlyozza, hogy az új tulajdonos nem avatkozott be az oktatás és a kutatás tartalmi működésébe. Éppen ezért a történet legpontosabb olvasata valószínűleg az, hogy az Orbán-korszakban egy jelentős magyar állami vagyonnal rendelkező intézmény 90 százalékos részesedést szerzett egy bécsi magánegyetemben, miközben az MCC körül egy nemzetközi, politikailag is értelmezett kapcsolati háló épült ki. Ebben a hálózatban Sebastian Kurz is megjelent: volt osztrák kancellárként, az MCC tanácsadójaként, és egy olyan időszakban, amikor a bécsi intézmény tulajdonosi és pénzügyi háttere éppen most kezd bizonytalanná válni. A következő hónapokban ezért nemcsak az lesz érdekes, hogy kié lesz a Modul University, hanem az is, hogy mi történik azzal a nemzetközi kapcsolati hálóval, amelyet az MCC az Orbán-korszakban Bécsben is kiépített.