Search this site

Hogyan lehet egy közel 300 oldalas, regényterjedelmű Schnitzler-drámából színpadi előadást létrehozni? Gáspár Ildikó mintegy 200 oldalt húzott a Komödie der Verführung eredeti szövegéből, a szereplők számát 25-ről 13-ra csökkentette, és korabeli bécsi kabarészövegekkel, valamint a Csárdáskirálynő dalaival építette újra a történetet. A Theater in der Josefstadtban bemutatott előadás kapcsán a rendezővel többek között arról beszélgettünk, hogyan lehet egy régi művet mai szemmel megszólaltatni, mit jelent dramaturgból rendezővé válni, és milyen helyzetben vannak ma a női rendezők Magyarországon és külföldön. Lendvai Zsóka: Már nyár elején beharangoztuk a Bécsi Napló online olvasóinak, hogy ősszel a Theater in der Josefstadt első bemutatóját, Arthur Schnitzler Komödie der Verführung című darabját te rendezed. Akkor épp elkezdtétek a próbákat. Milyen hosszú volt a próbafolyamat? Gáspár Ildikó: Hat hetet próbáltunk nyáron, egészen június végéig, és augusztus közepén kezdtünk el újra próbálni: a nyilvános főpróbáig két hetünk volt. Tehát összesen nyolc hetet, ez egy átlagos színházi próbafolyamat ideje. LZs: A színház idén új igazgatónővel, Marie Rötzerrel kezdi az évadot. Hogy kerültél oda? GI: Marie Rötzer eljött megnézni a nürnbergi Staatstheaterben a Heilig Blut című előadásomat, és nagyon tetszett neki, utána meg is hívott. Aztán látta a Deutsches Theaterben a Kleist: O. márkiné című előadásomat is, és az is nagyon megérintette. LZs: Hogyan választottad ki a színészeket? GI: Az előző évadban összesen kilenc előadást néztem meg a Josefstadtban, és ezek alapján választottam ki azokat a színészeket, akikkel dolgozni szerettem volna. LZs: A színészek osztrákok, részben a társulat tagjai, de a díszlet- és jelmeztervező, a koreográfus, a videós magyar. Gyakran dolgozol velük? Nem volt ellenérzés a színházban a magyar munkatársak miatt? GI: A színházak nem rendelkeznek művész-tervező munkatársakkal, és teljesen természetes, hogy a rendező viszi magával a teamjét. Nekem ezúttal nagyon nagy csapatom volt: Izsák Lili díszlettervező, Szabados Luca jelmeztervező, Juhász András videótervező, Cuhorka Emese koreográfus, Domokos Balázs operatőr, Matkó Tamás zeneszerző és Matiz Flóra Lili zenész, énekes. Ez egy ritka nagy ajándék, hogy ennyi csodálatos magyar munkatárssal dolgozhattam együtt. A színházban mindenki nagyon nyitottan és szeretetteljesen fogadott minket. A képek forrása: josefstadt.org LZs: Schnitzler évtizedekig dolgozott a darabján, amelynek első változata az I. világháború előtt készült el, de a mű végleges változatát csak 1924-ben mutatták be, s azóta is ritkán játszották. Olyan, mint egy kavargó, zűrös játék: csábító és csábított, művész és bankár szabadságkeresése, válsága, haláltánca az I. világháború kitörése előtt. Ki választotta ki a darabot? Mi volt az átdolgozás lényege? GI: Marie Rötzer ajánlotta a darabot, én nem ismertem korábban, nagyon ritkán is játsszák. Az eredeti közel 300 oldal – tehát regény volumenű –, és a cselekmény bonyolultságát tekintve is az. Körülbelül 200 oldalt húztam belőle, ami óriási munka volt, hiszen csak dialógusokban van írva: olyan volt, mint egy sok ezer darabos puzzle-t megpróbálni másképp összerakni úgy, hogy mégis értelmes maradjon. A 25 szereplőből 13 lett. Kidolgoztam a kabarévonalat a konferansziékkal, ehhez 1914–15-ből származó eredeti bécsi kabarészövegeket is kerestem. Beillesztettem a Csárdáskirálynő dalait, melyeknek dramaturgiai többletfunkciójuk is lett, mert némelyik motívumot továbbvittem, így később teljesen más kontextusban szólaltak meg. Így lett például az első részben megjelenő Schwalbenduett refrénje (ez magyarul a Túl az Óperencián) a harmadik részben gyönyörű, többszólamú ensemble-kórussá a kétségbeesett eszkapizmusról. Büszke vagyok rá, hogy sikerült mélyebb jelentést adni ezeknek a daloknak. Hasonló munkám volt egyébként az Örkény Színházban a Tóték, ahol II. világháborús dalokat, slágereket tettem olyan szituációkba, hogy még inkább megfoghatóvá váljon a háború okozta egzisztenciális félelem, fenyegetettség, a szeretteink elvesztésétől való rettegés – akárcsak most a Komödie der Verführung esetében. A korabeli zene ugyanis mélyen hordozza ezeket a tartalmakat, ezért teljesen organikusan tudtam beépíteni. LZs: Gyakran alkalmazol élő videót, élő zenét és koreográfiát. A tegnapi bemutatón nagyon különleges volt az egyidejű, a színház más tereiben játszódó jeleneteket a színpad óriási kivetítőin azonnal látni. A színészeknek ez egy meglehetősen nagy kihívás lehetett, hiszen óriási méretben láthattuk egészen közelről az arcukat. Mennyire járulnak hozzá ezek egy darab értelmezéséhez? GI: Élő videót nem alkalmazok nagyon gyakran, de valóban előfordul. A videó, a szuperközeli más játékstílust igényel: természetes, sűrű, koncentrált jelenlétet, ami sokszor ellenkezője a megszokott színházi rutinnak. Szerettem volna a színészeket kimozdítani a saját komfortzónájukból is, hogy a kamerán keresztül olyan színészi eszközöket használjanak, amiket egyébként nem szoktak. Nagyon élvezték a munkát és örültek neki. A bemutató után gyönyörű leveleket kaptam tőlük, amiket már csak itthon, Berlinben olvastam el. Nagyon jólesett. LZs: Dramaturgként indultál a pesti Örkény Színházban, olyan szerzők darabjaival, mint Brecht, Miller, Ibsen, Dürrenmatt, Schimmelpfennig. Aztán elkezdtél rendezni, többek között Thomas Mann József és testvéreit, Schiller Stuart Máriáját. Milyen a helyzete a dramaturgnak a mai színházban? Ez egy szokásos út volt, hogy te dramaturgból lettél rendező? GI: Nekem természetesen alakult így. 16–17 éves koromtól rendezni szerettem volna, és amikor 2005-ben lehetőségem nyílt hospitánsként dolgozni a Deutsches Theaterben Michael Thalheimer mellett az Oreszteiában, akkor is természetes volt, hogy nem dramaturg-, hanem rendezőhospitáns leszek. Így a két hónapban egészen az utolsó hétig, a főpróbahétig én világítottam és hangosítottam a próbákon. Nagyon sokat tanultam belőle. Azt hiszem, eleve úgy léteztem dramaturgként is, hogy figyeltem a próbafolyamatok minden fázisát, ott voltam minden megbeszélésen és agyaláson – legyen az díszlet, jelmez, zene vagy világítás –, és így szinte természetesen szívtam magamba a rendezői szakmát, már azelőtt, hogy élesben kipróbálhattam volna magam. Talán ezzel is magyarázható első rendezésem, a Két néni, ha megindul sikere, amit most tavasszal, 15 év után vettünk le az Örkény Színház műsoráról. Fantasztikus élmény volt együtt öregedni a színészekkel és ezzel a szemmel nézni ezt az előadást. Azt hiszem, egy dramaturgnak jóval nehezebb rendezésre váltania, mint például egy színésznek vagy koreográfusnak. A dramaturgokat hagyományosan elméleti, a gyakorlathoz nem értő, tutyimutyi, alkalmatlan embereknek tartják. Legalábbis én többnyire ezzel az előítélettel találkoztam. Német nyelvterületen a dramaturg elismert szakember, akinek a színházi munkában való létjogosultságát nem kell folyton bizonygatnia. LZs: Még mindig ritkák a női színházi rendezők? Szerinted mi lehet ennek az oka? Ez a helyzet külföldön is? GI: Magyarországon még mindig rendkívül nehéz helyzetben vannak. Örülök, hogy a Katona, az Örkény és a Radnóti tudatosan próbál ezen változtatni az utóbbi időben. De a nagy átlag – ha megnézzük a vidéki és más fővárosi színházak műsorát – az, hogy szinte mindenütt csak férfiak rendeznek, a kevés nő is jellemzően a szakma által (tévesen) alacsonyabb presztízsűnek tekintett (és kisebb gázsival jutalmazott) gyerek- és bábszínházi előadásokat rendezheti. Gáspár Ildikó (fotó: Horváth Judit) LZs: A bécsi bemutató után azonnal Berlinbe utaztál, Kleist O. márkiné című darabjának voltak a felújítópróbái a Deutsches Theaterben. Mit jelent ennyi előadás után a felújító próbafolyamat? GI: Nagyon jó érzés volt bemenni, örültünk egymásnak. A próba alapvetően egy ún. „italienische Probe” – vagyis lejáró próba, amelyen nem a mély, átélt játék, hanem az emlékek pontos felelevenítése a cél. Mikor, hol vagyok, hova megyek, mit mondok, milyen zenei vagy egyéb végszót kell megvárnom, jól van-e a fény, a kamerapozíció stb. És természetesen van egy emberi vetülete is: megint egymásra kell hangolódniuk a színészeknek, hogy zökkenők nélkül tudjanak este egymással játszani. LZs: A 2027/28-as évadra már van szerződésed egy hamburgi és müncheni színházzal, de rendezel-e valami újat is Berlinben? GI: Igen, a Deutsches Theaterben is fogok rendezni. Hogy mit, az egyelőre még nem publikus. LZs: Mikor dolgozol legközelebb Bécsben, és tudod-e már, mit fogsz rendezni? GI: Van felkérésem, de még erről sem árulhatok el semmit.

A magyar miniszterelnök, Magyar Péter ausztriai látogatását már majdnem protokolláris eseménytelenségnek lehetett volna elkönyvelni – ha utólag nem történt volna két dolog, ami kiemeli a rövid, csak néhány órás eseményt a diplomáciai megszokottságból. Magyar Péter és Christian Stocker osztrák kancellár a délelőtti sajtótájékoztatójukon hosszasan beszéltek az „azbesztbotrányról“, amely érthetetlen módon úgy keletkezett, hogy négy burgenlandi bányából éveken át tonnaszámra exportáltak életveszélyes azbesztszálakkal szennyezett kőtörmeléket. A vevők túlnyomó része útépítő vállalat volt, így ma legalább 300 nyugat-magyarországi településen szennyezett útfelületeken járnak. Magyar Péter és Christian Stocker Még el sem készültek az újságírók cikkei, amikor Gajdos László élő környezetért felelős magyar miniszter egy Facebook-videóban elmondta: „Tisztelettel szeretném jelenteni, hogy a mai tárgyalásom eredményeként Ausztriából nem érkezik több azbeszttartalmú kőzet azokból a bányákból, ahonnan eddig szállították.” Gajdos Lászlónak „sikerült megegyezni az osztrák tulajdonossal“. A magyar kormány jogosan nem enged a „szennyező fizet” elvéből. A probléma további terjedését sikerült gyorsan megállítani. Gajdos szerint végre a megoldással lehet foglalkozni: „A következő lépés a már leterített kőzet ártalmatlanítása Nyugat-Magyarországon és a lakosság védelme.“ Gajdos Lászlóval is szívesen szelfiznek A látogatás körül egy alapvetően más témában is megmozdult valami. Magyar Péter Ausztria előtt már Lengyelországban is arról beszélt, hogy fontos lenne felújítani a Visegrádi Négyek együttműködését és megkísérelni annak földrajzi kibővítését, Christian Stocker érdekes módon nem azonnal, hanem csak másnap válaszolt. A göttweigi apátságban megrendezett Wachau Európa‑fórumon – amelyen Magyar budapesti kötelezettségei miatt lemondta részvételét – az osztrák kancellár első alkalommal vázolta külpolitikai elképzeléseit: szeretne az Európai Unión belül nyolc másik országgal érdekközösséget létrehozni, amelynek példaképe a belga‑holland‑luxemburgi Benelux‑csoport lehetne. „Érdekvezérelt külpolitikáról“ beszélt, és arról, hogy Közép-Európában „jó szomszédsági kapcsolatokra és békeorientált multilateralizmusra“ kell fókuszálni. A jó szomszédságot az új magyar kormány is prioritásként kezeli. Magyar Péter már meg is állapodott Christian Stockerrel abban, hogy szeptemberben közös kormányülést tartanak Gödöllőn. A magyar kormányfő – mintegy csaliként – hozzátette: „… a Grassalkovich‑kastélyban.” A harmadik fő téma a két kormányfő másfél órás megbeszélésén a magyar különadók kérdése volt. Magyar Péter megígérte, hogy ezzel is foglalkozni fognak, de csak akkor, amikor sikerül egyenesbe hozni a „gyászos állapotban lévő“ költségvetést. „Közép- és hosszú távon természetesen beszélhetünk különböző adók átalakításáról” – tette hozzá. Ugyanakkor kormánya arra kapott „nagyon erős felhatalmazást a magyar emberektől, hogy őket és a magyar cégeket képviseljék“, és nem arra, hogy mindenben radikálisan másképp járjanak el, mint elődeik. Fotók: Bánhalmi Norbert Magyar Péter megjelenése nyugati újságírók szerint „kellemesen változatos“; a díszszázad előtti felállásnál mutatott bizonytalansága vetekszik azzal, hogy szokatlan módon halkan énekli, amikor az osztrák díszőrség zenekara a himnuszt játssza. A megjelent néhány tucat bécsi magyarnak szinte félszegen integet, a sajtótájékoztatón pedig óvatosan viszonozza osztrák kollégája kedveskedését („Tisztelt miniszterelnök úr, kedves Péter!“), ugyanakkor keményen képviseli kormánya álláspontját. „Nem kemény, hanem őszinte“ akart lenni az azbesztszennyezés ügyében – mondta a miniszterelnök a tárgyalást követően a magyar újságíróknak. Az MTI tudósítása szerint az ezzel kapcsolatos kérdésekre így válaszolt: jó hangulatú, előremutató megbeszélést folytattak a kancellárral, amelynek során őszinték voltak egymással. Úgy néz ki, hogy a megoldás közös érdek. Mindenesetre már hétfőn megkezdi munkáját egy magyar-osztrák bizottság, amelyet Christian Stocker Taskforce-nak nevezett. A témát Magyar Péter udvariassági látogatásán Alexander Van der Bellen osztrák szövetségi elnöknél is szóba hozták. A magyar kormányfő hosszan kitért a talán legfontosabb gazdaságpolitikai kérdésre, az uniós forrásokra. „Azért fogunk dolgozni, ha kell, minden nap nyáron, hogy a lehető legtöbb uniós forrást haza tudjuk hozni a magyar vállalatoknak és a magyar embereknek” – mondta. Magyar Péter a jövő héten bilaterális találkozón egyeztet Brüsszelben a belga kormányfővel, utána Párizsba, majd Berlinbe látogat, mielőtt részt vesz a következő európai uniós csúcson. A magyar miniszterelnök különösen fontosnak tartotta Bécsben is hangsúlyozni, hogy a kormányzati ciklus végére Magyarországon európai összevetésben az egyik legalacsonyabb szintű lesz a korrupció. „Magyarország elvégzi a házi feladatát a korrupció tekintetében.“ Szinte fenyegető hangon fogalmazott: bárki, aki akár csak egy forint közpénzt is elemel, nem fog jól járni. „Először velem találja magát szemben, illetve a függetlenné váló magyar igazságszolgáltatással és a korrupcióellenes új szervekkel.”

A 2022-ben uniós döntéssel kizárt 21 magyar egyetem a 2026/27-es tanévtől ismét bekapcsolódhat az Erasmus+ programba. A visszatérés egy többéves magyar–uniós vita végére tehet pontot, amelynek középpontjában az egyetemek alapítványi átalakítása, a kuratóriumok politikai összetétele és az uniós pénzek felhasználásának garanciái álltak. A fejleménynek Ausztriában is van gyakorlati jelentősége, hiszen az osztrák és magyar egyetemek között kiterjedt hallgatói és oktatói mobilitási kapcsolatok működnek. Az osztrák sajtó ugyanakkor nem önálló oktatáspolitikai történetként, hanem elsősorban a magyarországi politikai és intézményi változások egyik következményeként értelmezi az Erasmus visszatérését. A múlt hét egyik, az osztrák sajtóban is visszhangot kapott Magyarországgal kapcsolatos híre volt, hogy a magyar egyetemek és főiskolák a 2026/27-es tanévtől ismét részt vehetnek az európai felsőoktatási mobilitási és csereprogramban, az Erasmus+-ban. A hírrel nem foglalkozott a teljes osztrák sajtó, a téma jelenleg inkább egy rövid nemzetközi hírként jelent meg. A visszatérés azonban nem csupán brüsszeli ügy: Ausztriában is van konkrét jelentősége, hiszen az osztrák egyetemek kiterjedt Erasmus-kapcsolatokat ápolnak magyarországi intézményekkel. A Bécsi Egyetem például jelenleg nyolc magyarországi felsőoktatási intézménnyel szerepel az Erasmus-megállapodások hivatalos listáján, köztük az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemmel, a Pécsi és a Szegedi Tudományegyetemmel. A Bécsi Egyetem főépülete (Fotó: wikipédia; C.Stadler/Bwag) De mi is volt ennek a visszatérésnek az előzménye? A magyar kormány 2019-től kezdve egy sor állami egyetemet közérdekű vagyonkezelő alapítványok fenntartásába helyezett át. Ennek eredményeként az érintett egyetemek már nem közvetlenül az államhoz tartoztak, hanem olyan alapítványokhoz, amelyek kuratóriumai az intézmények működésének meghatározó szereplőivé váltak. Az Európai Unió szemében elsősorban az jelentett problémát, hogy ezeknek az alapítványoknak a kuratóriumaiban több, a kormányhoz, illetve a Fideszhez kötődő politikus és közéleti szereplő is helyet kapott. Az Európai Bizottság szerint ez összeférhetetlenségi kockázatot jelentett, és aggályokat vetett fel az uniós pénzek átlátható és politikai befolyástól mentes felhasználásával kapcsolatban. Az EU 2022 végén ezért olyan intézkedést fogadott el, amely megtiltotta új uniós jogi kötelezettségvállalások megkötését a magyar közérdekű vagyonkezelő alapítványokkal és az általuk fenntartott intézményekkel. Ez a gyakorlatban érintette az Erasmus+ és a Horizont Európa programokat is. Fontos ugyanakkor, hogy ez nem az Erasmus-program általános magyarországi megszüntetését jelentette: az intézkedés az érintett alapítványokra és az általuk fenntartott intézményekre vonatkozott. A Magyarországra érkező Erasmus-hallgatók mobilitását például nem érintette a tiltás. A vita lényege tehát leegyszerűsítve az volt, hogy az EU szerint nem voltak megfelelően garantálva az összeférhetetlenség elkerülésének és az uniós pénzek védelmének feltételei. Sajátos magyar válasz: a Pannónia program A kizárás következtében a magyar kormány új mobilitási programot indított. A Pannónia Ösztöndíjprogram 2024-ben kezdődött, és kifejezetten lehetőséget kínált a modellváltott egyetemek hallgatóinak, oktatóinak és munkatársainak külföldi mobilitására. A programot a magyar állam finanszírozza; első szakaszában mintegy 8000 hallgató, oktató és egyetemi munkatárs számára biztosított mobilitási lehetőséget. A Pannónia ugyanakkor nem egyszerűen az Erasmus másolata. Több tekintetben eltérő program, amely Európán kívüli mobilitásokat is támogat, és bizonyos területeken az Erasmusnál szélesebb lehetőségeket kínál. Ugyanakkor az Erasmus több évtizede működő, európai szintű, intézményesített hálózatát és az ebből fakadó partnerkapcsolatokat a Pannónia nem tudta teljes egészében helyettesíteni. A Pannónia Ösztöndíjprogram első éves eredményei Mit ír erről az osztrák sajtó? Az ügy szeptember 4-én az ORF, a Der Standard és a Kronen Zeitung oldalán is megjelent. Az ORF rövid hírében arról számolt be, hogy a 2022-ben kizárt 21 magyar felsőoktatási intézmény a következő tanévtől ismét bekapcsolódhat az Erasmus-programba. A tudósítás felidézi, hogy az egyetemek alapítványokhoz kerülése annak idején komoly vitákat váltott ki Magyarországon is: a kormány ezt az egyetemek modernizációjával indokolta, kritikusai viszont a Fidesz befolyásának megerősítését látták benne. Az ORF az EU álláspontját az összeférhetetlenségi, jogállamisági és átláthatósági aggályokkal magyarázza. A Der Standard ennél valamivel erősebben politikai keretben mutatja be a történetet. Már a cím is azt hangsúlyozza, hogy „Alle Hochschulen Ungarns kehren ins Erasmus-Programm zurück”, vagyis „Magyarország valamennyi egyeteme visszatér az Erasmus-programba“. Az alcím pedig kiemeli: a magyar felsőoktatási intézményeket 2022-ben az EU aggályai miatt zárták ki, most pedig ismét állami ellenőrzés alá kerülnek. A lap az Erasmus visszatérését szorosan összekapcsolja az Orbán-kormány által létrehozott alapítványi rendszer átalakításával. A Standard szerint az új, Magyar Péter vezette, Európa-barát kormány korrupcióellenes intézkedéseket fogadott el, és az Orbán-korszakban létrehozott vagyonkezelő alapítványok megszüntetésével, illetve az egyetemek ismételt állami kontroll alá helyezésével teremtette meg a visszatérés feltételeit. A Standard tehát erősebb politikai összefüggésben értelmezi az Erasmus visszatérését: nem egyszerű oktatáspolitikai döntésként, hanem az új magyar kormány és az Európai Unió közötti rendezés egyik kézzelfogható eredményeként. A Kronen Zeitung rövidebb és kevésbé elemző módon számolt be az eseményről. A „Nach Ausschluss 2022 – Bald wieder Erasmus an allen Hochschulen in Ungarn“ („A 2022-es kizárás után – Hamarosan ismét Erasmus valamennyi magyarországi felsőoktatási intézményben“) című cikkében a lap szintén kiemeli, hogy a mintegy két tucat magyar egyetemet 2022-ben, Orbán Viktor kormányzása alatt zárták ki az Erasmus-programból, miután az intézményeket alapítványokhoz helyezték át. A cikk szerint az új kormány intézkedései nyomán az egyetemek ismét állami ellenőrzés alá kerülnek, így visszatérhetnek a programba. Mit jelent ez Ausztria számára? Az Erasmus visszatérése Ausztria számára is fontos történés: az osztrák felsőoktatási intézmények számára a magyar egyetemekkel való hallgatói és oktatói mobilitás konkrét, mindennapi együttműködéseket jelent. Az osztrák sajtó visszafogott érdeklődése ugyanakkor azt is mutatja, hogy az ügy jelenleg nem tartozik a kiemelt osztrák belpolitikai témák közé. A hangsúly inkább azon van, hogy az Erasmus visszatérése egy hosszabb magyar–EU konfliktus lezárásának, illetve az Orbán-korszak egyetemi modelljének visszafordításaként jelenik meg, vagyis a magyar felsőoktatási rendszerben bekövetkező intézményi változások lehetővé tették az EU-val való megállapodást és az Erasmus visszatérését.

Bécs magyaroktatási térképe jóval gazdagabb annál, mint amit egy gyors internetes keresés alapján látni lehet. Három meghatározó műhely, három különböző karakter, több tucat lehetőség – és egy új eszköz, a Bécsi Magyar Iskola Programválasztója, amely segít eligazodni közöttük. A bécsi családok előtt ma három fontos magyaroktatási műhely áll: az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségéhez tartozó Bécsi Magyar Iskola (BMI), a Bécsi Magyar Iskolaegyesület, valamint az AMAPED – Ausztriai Magyar Pedagógusok Egyesülete. A kínálat meglepően széles: magyar nyelv és irodalom, óvoda, mondóka, zene, dráma, musical, rajz, mozgásfejlesztés, sakk, Minecraft, fotó, közösségi programok, logopédia, néptánc és nyelvvizsga is megtalálható benne. És mindez nem egyetlen intézményben, nem egyetlen kerületben, és nem egyetlen pedagógiai szemlélet szerint. Mindhárom iskola jóval több ma már egy hagyományos egyesületi iskolánál. És éppen ez okozza a szülő problémáját: a sok lehetőség önmagában még nem jelent eligazodást. Négy kérdés, hogy könnyebb legyen választani Ha egy hároméves gyermek szülője magyar közösséget keres, egészen más szempontjai vannak, mint annak, akinek egy tizenhárom éves kamasz számára kell megtalálnia a megfelelő programot. Más a helyzet akkor is, ha valaki Badenben él, és más, ha Donaustadtban. Más lehetőség működik annak, aki csak szombat délelőtt ér rá, és megint más annak a gyermeknek, aki nem egy újabb magyarórát keres, hanem színpadot, kamerát, sakktáblát vagy éppen Minecraftot. Ebből a felismerésből született meg a Bécsi Magyar Iskola Programválasztója. A Be Smart Kids Club fiataljai nem egy újabb programlistát készítettek, hanem egy olyan döntési felületet, amely néhány kérdés alapján próbálja személyre szabni a lehetőségeket. A rendszer négy alapvető dolgot kérdez: hány éves a gyermek, mi érdekli, melyik nap megfelelő, milyen rendszeresség fér bele. A Programválasztó a BMI kínálata alapján rangsorolja a lehetőségeket, és megmutatja azt is, hogy miért ajánlja az adott programot. Ha nincs pontos találat, azt sem próbálja elrejteni. Megmutatja, hogy melyik szempont tér el. Ha pedig a BMI kínálatában nincs megfelelő lehetőség, közvetlenül továbbirányítja a családot az AMAPED és a Bécsi Magyar Iskolaegyesület hivatalos oldalaira. Három iskola, három karakter Fontos hangsúlyozni, hogy az összehasonlítás nem rangsor. A három intézmény eltérő hangsúlyokkal és pedagógiai szemlélettel működik, ezért más-más családi igényekre ad választ. A nyilvánosan elérhető 2026/27-es információk részletessége sem azonos. A BMI már konkrét, tételes kínálatot tesz közzé, amelyből a Programválasztó jelenleg 23 aktuális tétellel dolgozik. Az AMAPED aktívan készül és beírat a 2026/27-es tanévre, de az új tanévi órarend nem minden programelemnél érhető el azonos részletességgel. A Bécsi Magyar Iskolaegyesület nyilvános felületein elsősorban a jelenlegi kurzusstruktúra rajzolja ki az intézmény karakterét. Ez tehát nem arról szól, hogy melyik a „jobb”, hanem arról, hogy három különböző válasz létezik ugyanarra a kérdésre: hogyan lehet a magyar nyelvet és kultúrát továbbadni a Bécsben és környékén élő gyerekeknek? Bécsi Magyar Iskola (BMI) A Bécsi Magyar Iskola legerősebb karaktere a széles, interdiszciplináris magyar közösségi és képzési ökoszisztéma. A származási nyelv, a kétnyelvűség, az élménypedagógia, a projektmunka, a dráma, a művészet, a technológia és a fejlesztés találkozik benne. Központi bázisa a Schwedenplatz, de a BMI más bécsi és badeni helyszíneken is jelen van. A 2026/27-es kínálat egyik legfontosabb sajátossága, hogy számos foglalkozása nem is klasszikus magyarórának látszik – miközben magyarul zajlik. Ez pedagógiailag fontos. Az Ausztriában felnövő magyar gyerek számára a magyar nyelv könnyen válhat a „szombati kötelesség” nyelvévé. A BMI jelenlegi iránya ezzel szemben azt próbálja elérni, hogy a magyar legyen a játék, az alkotás, a barátság, a vita, az előadás, az építés és a felfedezés nyelve. A nyelvoktatási vonal természetesen továbbra is erős. Vannak kisiskolás magyar csoportok Aspernben, Seestadtban és Badenben, valamint schwedenplatzi csoportok és óvodai képzés Bécsben és Badenben. A kínálat különböző érdeklődési területek köré szerveződik: nyelv és közösség, alkotás és színpad, mozgás és fejlesztés, technika és fotó, valamint logika és sakk. A BMI igazán érdekes része azonban ott kezdődik, ahol ezek a területek összeérnek. BÉCS-CRAFT – Minecraftból projektpedagógia A BÉCS-CRAFT például Minecraftnak álcázott komplex projektpedagógia. A gyerekek a Stephansdomot nem egyszerűen lemásolják a képernyőn: kimennek a helyszínre, megfigyelnek, mérnek, terveznek, majd digitálisan rekonstruálják. Így egyetlen projektben jelenik meg a történelem, a matematika, a kommunikáció, a kreativitás és a technológia. Kicsi Svung és Gimi Svung A Kicsi Svung drámajátékot, mesét és színjátszást használ az önismeret, a kommunikáció, a szociális érzékenység és a magyar nyelvi önkifejezés fejlesztésére. A Gimi Svung ezt a modellt viszi tovább a kamaszok felé. Ebben az életkorban a magyar nyelv megtartásának egyik legnagyobb akadálya már nem feltétlenül a nyelvtani hiány, hanem az, hogy legyen értelmes okuk magyarul megszólalni. MaMUT Musical Stúdió A MaMUT Musical Stúdió az éneket, a táncot és a színjátszást kapcsolja össze. A hangsúly saját produkciókon, kreativitáson, csapatmunkán és a magyar nyelvű színpadi jelenléten van. Mozgás és fejlesztés Az Alapozó Terápia más pedagógiai területet képvisel: kiscsoportos, mozgásalapú idegrendszeri fejlesztést kínál gyógypedagógiai, pszichopedagógiai és mozgásterápiás háttérrel. Ehhez társul a rajz, a kreatív műhely, a fotó, a sakk és számos közösségi foglalkozás. A végeredmény egy olyan intézményi modell, amely kevésbé hasonlít egy hagyományos „szombati iskolára”, és egyre inkább magyar nyelvű kulturális és képességfejlesztő központként működik. A BMI módszertana: amikor a magyar nem tantárgy, hanem közeg A BMI történetének egyik fontos szakmai fordulata 2012-ben következett be. Az akkori átszervezés olyan kerettantervi szemléletet épített fel, amely a kétnyelvűség-kutatásból indult ki. Az alapfelismerés egyszerű, de az oktatásban létfontosságú: nem minden magyarul beszélő gyerek tud ugyanúgy magyarul. A program különbséget tesz a magyar mint származási nyelv és a magyar mint idegen nyelv oktatása között. A származási nyelv oktatása azoknak szól, akik családi közegben használják a magyart, de például írásban, olvasásban vagy választékos nyelvhasználatban további fejlesztésre szorulnak. A magyar mint idegen nyelv oktatása ezzel szemben elsősorban a korlátozottabb magyar nyelvi háttérrel felnövő gyerekek kommunikációs fejlesztésére épül. Ez a szemlélet ma többféle formában jelenik meg a BMI-ben: a nyelvi órán a magyar strukturált tanulás tárgya, a drámában kommunikációvá válik, a Minecraft-projektben problémamegoldássá, a musicalben közös alkotássá, a fotóban és a digitális műhelyben pedig önkifejezéssé. A cél ugyanaz: olyan helyzeteket teremteni, amelyekben a gyereknek valódi oka van használni a magyar nyelvet. AMAPED: a hálózat ereje Ha a BMI legerősebb tulajdonsága a programkínálat műfaji szélessége, akkor az AMAPED-é a földrajzi és pedagógiai hálózat. Az egyesület oktatási, fejlesztő, kulturális és családi központként épít rendszert a magyar nyelv köré. Bécsi központja a Mariahilfer Straße 1C, 1060 Wien címen található. Emellett Floridsdorf, Gersthof, Seestadt és Stadlau is megjelenik a hálózatban. Bécsen kívül Klosterneuburg, Parndorf, Schwechat, Eisenstadt, Baden és St. Pölten is fontos helyszín. Ez a családok számára a mindennapi logisztika szempontjából komoly előny. Aki Donaustadtban él, annak egészen más lehet a „jó iskola” fogalma, mint annak, aki húsz perc alatt beér a Schwedenplatzra. Az AMAPED pedagógiai profilja a magyar nyelvoktatás mellett erősen fejlesztés- és családközpontú. Baba-mama programok, ringató, magyar óvoda, délutáni és szombati iskola, logopédia, képességfejlesztés, táborok és kulturális események jelennek meg egy rendszerben. Különösen érdekes a saját tananyagfejlesztés is. Az AMAPED diplomás pedagógusai a gyermekek származási nyelv oktatására munkafüzeteket és online feladatokat készítettek. A szókincset és a feladatokat tudatosan a diaszpórában felnövő, kétnyelvű gyerekek nyelvi helyzetéhez igazítják. Az AMAPED fő erőssége így az, hogy a magyar nyelvet egy nagy, területileg decentralizált gyermek- és családfejlesztési hálózatba ágyazza. Bécsi Magyar Iskolaegyesület: ahol a nyelvé a főszerep A harmadik szereplő egészen más hagyományból érkezik. A Bécsi Magyar Iskolaegyesület története 1926-ig nyúlik vissza. Saját intézménytörténete szerint ez volt az első olyan szervezet Ausztriában, amely szervezetten vállalt magyar anyanyelvi oktatást. Jelenlegi címük: Hollandstraße 4, 1020 Wien. A három intézmény közül a Bécsi Magyar Iskolaegyesület profilja leginkább a klasszikus anyanyelvi oktatás és az idegennyelv-oktatás, vagyis iskolai formában, de a legmodernebb módszertani ismérvekre alapozva folyik az oktatás, kizárólag diplomás tanárokkal, és állandó, rendszeres továbbképzés mellett. Ebben a keretben valósulnak meg a magyar mint idegennyelv kurzusok gyerekeknek és a drámapedagógián alapuló csoportok is. A gyermekek magyar anyanyelvi oktatásában az olvasás, az írás, az irodalom és a nyelvtan áll a középpontban. A fiatalabbaknál kerekítő, zenei korai fejlesztés és anyanyelvi-zenei foglalkozás is szerepel. A felsőbb csoportok egy része online működik. Emellett logopédia, intenzív magyar, valamint német- és angolnyelv-tanfolyamok és ECL-nyelvvizsga is része a rendszernek. Az oktatás 12 évfolyamon, összesen 15 homogén osztályban zajlik. Az írás-olvasás mellett a gyerekek innovatív ötleteken és rendezvényeken keresztül ismerkednek a kortárs magyar gyermek- és ifjúsági irodalommal, történelemmel és földrajzzal. A cél egy olyan átfogó tudás kialakítása, amely megközelíti a magyarországi irodalom- és nyelvtudást. A felnőtt nyelvoktatásban a Közös Európai Referenciakeret A1–C2 szintjeire építenek, jellemzően kiscsoportos formában. A három intézmény karaktere talán így foglalható össze: A BMI azt kérdezi: „Mit szeretnél magyarul csinálni?” Az AMAPED azt kérdezi: „Milyen pedagógiai és közösségi támogatásra van szüksége a gyermekednek?” A Bécsi Magyar Iskolaegyesület pedig leginkább azt: „Milyen szinten van a nyelvtudásod, és hova szeretnél eljutni?” Egyik kérdés sem jobb a másiknál. Csak másra keresi a választ. Melyik a „jobb”? Nincs jobb vagy rosszabb. A családnak, a gyermeknek és az élethelyzetnek megfelelően más lehet az ideális választás. Ha egy család klasszikus, strukturált anyanyelvi vagy idegennyelvi képzést, egyértelmű szinteket, kiscsoportos nyelvtanulást és akár ECL-vizsgát szeretne, a Bécsi Magyar Iskolaegyesület profilja lehet különösen megfelelő. Ha valaki kiterjedt földrajzi hálózatot, erős óvodai és baba-mama vonalat, származási nyelv-oktatást, logopédiai-fejlesztő hátteret és családközpontú infrastruktúrát keres, az AMAPED kínálata lehet érdekes. Ha pedig azt szeretné, hogy a magyar nyelv a gyermek számára ne kizárólag tananyag, hanem az alkotás, a dráma, a technológia, a mozgás, a színpad, a közösség vagy éppen a sakk közös nyelve legyen, akkor a Bécsi Magyar Iskola 23 elemes 2026/27-es kínálata különösen széles lehetőségeket ad. Túl nagy a kínálat ahhoz, hogy egy hagyományos programlistában foglaljuk össze. A gyerekek által készített app egy szemléletet tükröz A technológiáról hajlamosak vagyunk úgy beszélni, mintha önmagában az volna az innováció. Ebben az esetben azonban nem ez a lényeg. Az innováció az, hogy valaki felismerte a szülő tényleges problémáját. Nem azt, hogy „nincs elég információ”, hanem azt, hogy „túl sok információ van, rossz sorrendben.” A Be Smart Kids Club fiataljai az oldalt kézi fejlesztéssel és mesterséges intelligencia használatával építették. A fontos rész azonban nem maga az AI, hanem az adatlogika és a döntéstámogatás. A Programválasztó nem egyszerűen azt vizsgálja, hogy egy foglalkozás életkor szerint megfelelő-e. A választott szempontokat együtt kezeli, és ezek alapján próbálja megtalálni az adott gyermek számára leginkább releváns lehetőségeket. A rendszer a fent bemutatott kritériumok alapján rangsorolja a lehetőségeket, és megmutatja, melyik programot miért ajánlja. Ha pedig valaki nem szeretne választani, egyszerűen böngészheti az összes foglalkozást vagy a korosztály szerinti kínálatot. A másik két magyar oktatási szervezetet is megmutatja, ha ott található a család számára megfelelőbb lehetőség. A negyvenéves BMI következő fejezete? Ma talán ez a legfontosabb kérdés: hogyan lehet elérni azt a gyereket, akinek már önmagában az, hogy valami „magyar program”, nem elég? Talán úgy, hogy színházat adunk neki. Vagy fényképezőgépet. Vagy sakktáblát. Vagy Minecraftot. Vagy egy történetet. És közben, szinte mellékesen, megtörténik az, amiért az egész intézmény létrejött: magyarul kezd beszélni valakivel. A Programválasztó ezt a folyamatot próbálja támogatni: segít megtalálni azt a nyelvhasználati színteret, ahol a gyermeknek valódi oka és lehetősége van használni a magyar nyelvet. A szülőknek pedig mostantól legalább azt nem kell órákon át keresniük, hogy hol kezdjék. Négy kérdés. Kevesebb mint egy perc. A döntés továbbra is az övék.

A magyar irodalom nemzetközi reprezentációjának feladatát éppúgy magához ragadta az elmúlt évtizedek központosításra törekvő Fidesz-korszaka, mint sok minden mást. Nagyjából hasonló „sikereket” is ért el benne. Hiába hirdették hangosan a Demeter Szilárd-féle „irodalmi erőtér”-építés egyik fontos feladataként a magyar irodalom nemzetközi felemelését: a központosítás, a műfordítás korábbi bevált gyakorlatainak és műhelyeinek szétverése megtette a hatását. „A fordítástámogatás kérdése, a magyar irodalom idegen nyelven való megjelenésének támogatása nem politikai kérdés. Amennyiben van magyar államiság, akkor ennek magától értetődő feladata, hogy támogassa a magyar kulturális értékek megőrzését, azok eljuttatását Magyarországon és külföldön mindenkihez, akit érdekel; illetve támogassa azoknak a kulturális javaknak a létrejöttét, amelyeket később meg szeretnénk őrizni. Ez nem a pártpolitikai csatározásokon múlik. Minden európai ország így tesz, eközben Magyarország eljutott abba a helyzetbe, hogy az utóbbi években egyáltalán nem volt pályázati pénz a fordítástámogatás számára” – hangsúlyozza Schein Gábor, a Magyar Fordítóház Alapítvány kuratóriumának elnöke, író, egyetemi tanár. Az író egyike azoknak a műfordításért és a műfordításban tevékenyen, különböző magán- és állami intézményekben, szervezetekben közreműködő szakértőknek, akik májusban a litera.hu-n egy alaposan kidolgozott munkaanyagot* adtak közre a magyarországi műfordítás helyzetéről és a szükséges teendőkről. A közzétett anyag célja egyrészt az, hogy összegezze, milyen negatív folyamatok zajlottak az elmúlt években, másrészt az, hogy az új kormány számára megmutassa, mit lehetne és mit kellene tenni ahhoz, hogy a magyar irodalom nemzetközi szinten is elfoglalhassa az őt megillető helyet. A szöveg írói kiemelik: ha Magyarország újra a szellemi és kulturális Európa része szeretne lenni, akkor a műfordítás intézményrendszerének helyreállítása az első lépések közt kell szerepeljen. Schein Gábor (fotó: litera.hu) Válságba kergetve A munkaanyag kiindulópontja, hogy a magyar irodalom nemzetközi jelenléte az utóbbi években válságba került: gyakorlatilag Magyarország szinte az egyetlen Európában, ahol évek óta nem működik megbízható, rendszeres fordítástámogatási program. Ez a hiány épp azt a stabilitást, a kiszámíthatóságot rombolta le, amely a műfordítás rendszerének alapeleme. A gyakorlatban ez olyan problémákat jelent, mint például az, hogy a magyar szépirodalom egyik legnevesebb kiadójának számító Magvető Kiadó 2026 első negyedévében négy jogeladást is elbukott a támogatás hiánya miatt. Míg a műfordítási piacot egyrészről a forráshiány jellemezte, az új, államilag alapított szervezeteknél az alapvetően eredménytelen pénzszórás jelent meg. Miközben a korábban létfontosságú fordítástámogatási pályázatokat ki sem írták, és a Magyar Fordítóház finanszírozása bizonytalan volt, addig „a teljesen elhibázott koncepciójú”, a magyar irodalom legfrissebb kiválóságait külföldön bemutatni szándékozó Continental Literary Magazine létrehozására és működtetésére százmilliókat költöttek. Mindez ahhoz vezetett, hogy mára a magyar irodalom más országok támogatási programjaihoz képest óriási versenyhátrányba került. A kiszámíthatatlan finanszírozás mellett az átszervezések és az intézményrendszer lerombolása elvezetett a szakembergárda lemorzsolódásához is. A szakmai anyagban kiemelik, hogy az évek alatt kialakult egy „személyfüggő, centralizált, megbízhatatlan és zavaros működés”. Érzékeny rendszer Pedig „a műfordítás érzékeny rendszer, amelynek működését mindig teljes egészében kell nézni” – hangsúlyozza Schein Gábor. „Ennek a rendszernek az alapja, hogy valakik – jó esetben a saját kultúrájáért felelősséget vállaló állam – pénzösszeget biztosítanak arra, hogy azok a külföldi könyvkiadók, amelyek magyar irodalmat akarnak kiadni, pályázhatnak fordítás vagy kiadás támogatására. Ez ugyanis pénzbe kerül: a jogdíj megvétele, a műfordító – általában európai szinten alulfizetett – munkadíja, a nyomdaköltségek, a terjesztés és a marketing költségei.” Az író kiemeli, hogy a fordítók helyzete különösen elszomorító ebben a rendszerben: „elképesztően alulfizetettek, tökéletesen önkizsákmányolóan élnek”, és ez erősen befolyásolja azt, hogy van vagy lesz-e utánpótlása a műfordítói pályának. Az utánpótlásnevelésnek viszont szintén a teljes rendszer fontos részének kellene lennie. A műfordítás magyarországi komplex rendszeréről elmondja, hogy a 90-es évek elejétől kezdődött egy erőteljes építkezés, amely akkor jelentős eredményeket is hozott. „1999-ben Magyarország volt a Frankfurti Könyvvásár díszvendége, ezt követte Kertész Imre Nobel-díja egy olyan időszakban, amikor már fontos magyar írók – például Nádas Péter, Kertész Imre, Krasznahorkai László, Konrád György – jelentős művei megjelentek külföldön és a fiatalabbak is kezdtek belépni a rendszerbe. Nagyon magas volt a magyar irodalom presztízse, ami a 2000-es évek elején már nemcsak élő írókra terjedt ki, hanem olyan korábban le nem fordított írókra is, mint például Kosztolányi Dezső, Füst Milán. Ez a rendszer kezdett el töredezni, az erre szánt összegek kezdtek elapadni, és az egész rendszer megértésének a képessége tűnt el tulajdonképpen akkor, amikor a Fidesz hatalomra került” – magyarázza az író. Először a szakemberek tűntek el, akik a folyamatokat átlátták, akik működtetni voltak képesek. Az író kiemeli Károlyi Dóra szerepét, aki tulajdonképpen a fordítástámogatási alapot és ezt a rendszert kiépítette Magyarországon. Az utóbbi években viszont „a hozzáértő szakemberek helyett olyanok kerültek bele ebbe az egészbe, a szakmai tudás helyett politikai-jogi tevékenységüknek vagy megbízhatóságuknak köszönhetően, akik a rendszert nem látták át. Sőt, az évek során kiderült az is, hogy egyes odakerülők sok esetben meglehetősen korruptak is voltak, akárcsak az egész rezsim. Volt, aki saját maga megjelenésére csatornázott el pénzeket. Az egész rendszer összezavarodott, elkezdett olyan funkciókat is felvenni helytelenül, amelyek nem a feladatai. Például létrejött a Petőfi Kulturális Ügynökség, amely rengeteg pénzből adott ki egy angol nyelvű folyóiratot, miközben a nyugat-európai vagy amerikai könyvpiac értelmezni sem tudja, mi ez az állami folyóirat” – magyarázza Schein Gábor. A Magyar Fordítóház Balatonfüreden (fotó: facebook, Magyar Műfordítók Egyesülete) A pályázati rendszer is működésképtelenné vált, de ennek csak egyik oka volt az, hogy 2024-ben már „egyetlen fillér sem jutott” erre. „A Petőfi Kulturális Ügynökség és az Orbán-rendszer egészével szemben Európa-szerte növekvő bizalmatlanság alakult ki, sok szervezet, kiadó igyekezett elkerülni, hogy ennek a rendszernek az alkatrészeivel kapcsolatba kerüljön. Nemcsak politikai ízlésből kifolyólag, hanem azért is, mert a korrupciónak sajátossága, hogy hasonlóan egy betegséghez, fertőző. Komoly kiadók tehát magával ezzel a fertőzéssel sem kívántak kapcsolatba kerülni, saját reputációjukat is féltették” – véli Schein Gábor. Hozzáteszi, hogy emellett a külföldi könyvvásárokon is „vigasztalan jeleneteknek lehettünk tanúi”. Felidézi, hogy többször előfordult olyan eset – például Svédországban és Ausztriában –, amikor egy-egy szerző rendszerkritikus megszólalásakor a Magyarországot képviselő nagykövet felpattant és harcosan védeni kezdte az Orbán-rendszert, kritizálva a fellépő, bemutatkozó szerzőt vagy kiadót. „Ezek lehetetlen jelenetek voltak, és a pénzhiánnyal, korrupcióval együtt oda vezettek, hogy a külföldi kiadók a gyanakvás és a támogatás hiánya miatt nagy mértékben leszoktak arról, hogy magyar irodalmat adjanak ki” – mondja az író. Újra kell építeni A felhalmozott hátrányok mellett a szakmai anyag azt is pontosan részletezi, mivel lehetne javítani a kialakult helyzeten. „Megbízható, kiszámítható és kellően finanszírozott intézményekre van szükség” – emelik ki. „Az állam feladata a művészek és a szakemberek támogatása, nem a tartalomszolgáltatás, és nem az ideológiai/esztétikai értékek meghatározása. Az intézményekben szakmailag hiteles, a magyar és a külföldi irodalmat és az irodalmi élet szereplőit ismerő munkatársaknak kell dolgozniuk” – hangsúlyozzák a szerzők. Szükséges és alapvető lenne tehát egy, a műfordításért és a magyar irodalom nemzetközi reprezentációjáért felelős önálló szervezet vagy intézmény felállítása. Az Orbán-kormány által gründolt Petőfi Kulturális Ügynökség ugyanis nem alkalmas ezen feladatok ellátására. Az elsődleges lépések közé tartozik a rendszer alapját képező bizalmi viszony helyreállítása, és szükséges egy stabil fordítási pályázat létrehozása is. Ezt a szerzők szerint legalább kétévente meg kell hirdetni; emellett fontos a kiszámíthatóság, az egyszerűen kezelhető pályázati rendszer és felület, a szakmai programok rendezése és a szakmát legrégebb óta képviselő Magyar Fordítóház Alapítvány helyzetének rendezése. Schein Gábor szerint azt is figyelembe kell venni, hogy a könyvpiac feltételrendszere a koronavírus-járvány után nagy mértékben megváltozott: „A statisztikai adatok szerint a könyvkiadók csökkentették a példányszámokat, az olvasóközönség volumene csökkent – mindenütt, de Magyarországon drasztikus mértékben. Egyre kevesebb igényes irodalmat olvasnak az emberek, a könyvpiacot elárasztotta a giccs. Egy kiadó azzal számolhat, hogy ismeretlen szerző esetében az első két könyv biztos nem térül meg, talán csak a harmadik.” Tehát Európában így is jóval több könyv jelenik meg, mint amennyit ténylegesen el tudnak adni, és ebben a versenyben csak a fordítástámogatási programok által tudnak részt venni az országok. „A legkisebb, legszegényebb országok is komoly pénzeszközöket szánnak erre. A gazdagabbak természetesen más léptékben gondolkodnak. Az utóbbiak közé tartozik, és nagyon sikeres rendszert épített fel Norvégia, amely jelenlegi nagy súlyú kulturális jelenlétét nagy mértékben a norvég irodalom fordításának, az irodalom és az írók elég bőkezű támogatásának köszönheti. Magyarországnak természetesen nem Norvégiával kell versenyeznie. De jó lenne, ha meg tudnánk közelíteni a jelenlétnek azt a súlyát, amelyre a 90-es években szert tett a magyar irodalom” – teszi hozzá Schein. A magyar stand a Frankfurti Könyvvásáron 2025-ben (fotó: wikipédia, Dr Thomas Liptak) A szakértők kiemelik, hogy az angol nyelv nemzetközi térnyerése mellett a magyar irodalom számára kiemelt jelentőségű közvetítő nyelv maradt a német is, ezért a műfordítással foglalkozó szakma számára fontos a „– részben elsorvadt – német kapcsolatok újraélesztése”, mint például a német nyelvű kiadókkal való együttműködések felélénkítése és a lipcsei könyvvásáron való jelenlét újraélesztése. Schein Gábor emlékeztet arra, hogy a 90-es években nem egyszerűen kulturális kapcsolat, hanem tulajdonképpen egy kulturális transzfer működött Magyarország és Németország, elsősorban Frankfurt és Berlin között. Hogy ez mennyiben éleszthető újra akár németországi, akár ausztriai irányban, azt egyrészt ezen országok kultúrpolitikai és külpolitikai nézetei is befolyásolják majd. De hozzáteszi: nem szabad elfelejteni, hogy az elmúlt 10 évben rengeteg magyar települt át főleg Bécsbe. Emiatt felmerül a kérdés, hogy milyen a kivándorolt közösség kulturális tájékozódása, hogyan van jelen az őt befogadó környezetben. „Ezek a nagyon széles kérdések újra megnyílhatnak a fordítással kapcsolatban, mert hangsúlyozom, hogy a műfordítás nem csupán szövegek transzferét jelenti, hanem komplex módon gondolatoknak, érzületeknek, gondolkodási formáknak – összességében egy kultúrának – a transzferét jelenti. Vannak territoriális határok, ez világos, de közel vagyunk és össze vagyunk szőve egymással” – magyarázza Schein Gábor. Az azonnali feladatok meghatározásán túl a szakmai anyag javaslatot tesz hosszú távú intézkedésekre is, többek közt említik a nemzetközi szervezetekkel való kapcsolatok felélénkítését, fordítói díjak, mentorprogramok létrehozását, fordítói és kiadói adatbázis építését, és a fordítók személyének támogatását. A szerzők bizakodóak: „a nemzetközi irodalmi életben a magyar irodalom súlya az ország méreténél jóval nagyobb, a szakmai tudás rendelkezésre áll, a rendszer pedig újraépíthető.” Schein Gábor megerősíti ezt, és elmondja, hogy van visszajelzés az új kormány részéről az elkészült javaslatcsomagra és a problémákra. Az, hogy a könyvhéten Tarr Zoltán kulturális miniszter váratlanul beszédet tartott, s ebben hivatkozott az általuk írt anyagra, mindenképp bizakodásra ad okot. Az irodalom ügyeivel való foglalkozásra kinevezett Berg Judit személyét szintén előremutatónak tartja. „A probléma érzékeléséről és a helyreállítás szándékáról lehet beszélni, és ez ebben a pillanatban, azt hiszem, a legtöbb. Természetesen hónapokra van szükség ahhoz, hogy valós döntések szülessenek, de már az is segít, hogy a változás, ami Magyarországon történt, ebben a szakmai közegben is nagy odafigyelést kapott. Az európai kulturális közvélemény, azon belül a könyvszakma is örült a történteknek. Mindenképpen óriási dolognak tűnik, hogy ez a feudális, nem-kommunikációs rendszer, ami eddig annyira kínos volt, és tervezhetetlenné tette a munkát, eltűnt. A következő hónapok tehát ezen a területen is sok munkát fognak igényelni. De meg kell szűnni annak a szemléletnek, hogy arra mutatunk, hogy ők a kormányzat, ők tegyenek valamit. Ez egy közös feladat: szükségesek hozzá a kormányzati szálak, de a szakmáknak önmagukat kell elképzelniük, ahogyan mindösszesen együtt kell elképzelnünk az országot. Nem szabad elfelejteni, hogy bár sürgető feladatok vannak, eközben türelmesnek és körültekintőnek is kell lenni” – fogalmaz Schein Gábor. * A litera.hu-n megjelent szakmai anyagot Schein Gábor mellett Dian Viktória (az Athenaeum Kiadó igazgatója, korábban a Balassi Intézet főosztályvezetője), Károlyi Dóra (a Magyar Könyv Alapítvány Fordítástámogatási programjának (1998-2012) volt igazgatója), Moldova Júlia (az Orchard Irodalmi Ügynökség rights managere, a Műfordítók Egyesülete (MEGY) elnöke), Nagy Márta (a Collegium Hungaricum Berlin igazgatója) és Orzóy Ágnes (a Magvető Kiadó nemzetközi kapcsolatokért felelős munkatársa, a Magyar Fordítóház Alapítvány kuratóriumának elnökhelyettese) jegyzi. (Kiemelt kép: a Magyar Műfordítók Egyesületének standja a 2024-es Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a Millenáris Parkban.)

Mitől maradtak fenn és nyertek egyre több jogot a bécsi kolbász- és virslifőzők? Az ízletes, gyorsan elfogyasztható falatoktól, a rafinált ízektől? A törzsvendégek, az elemzők és az árusok a humorral és kedvességgel átitatott bodegák különleges hangulatát nevezik legfontosabb vonzerejüknek. Vidám vásárok, sátoros ünnepek, cirkuszi mulatságok hangulatát idézik az egyszeri látogatók számára az Ausztriában, de leginkább Bécsben és Linzben illatozó Würstelstandok, kolbászházacskák, virslisbódék. Pedig mások. Városi teremtmények, sőt, ha lehet, forgalmi csomópontok szüleményei, szerény, tiszta külsővel, gyakran az áruda egész szélességén végigfutó fémpulttal, ahol a kuncsaftok ehetnek, miután kiválasztották szemük-szájuk ingerét: hízott húsokat, csípős vagy édeskés mustárral, többnyire házikenyérrel. Sült kolbász, pattogós virsli, szalonnával spékelt vaskos húsok, krumplival, salátával. A legnagyobb sláger a Käsekrainer, amely négyötöd részben sertéshúsdarabokat, egyötöd részben pedig folyékony sajtot tartalmaz. Falatnyi darabokra vágják a vendégnek, s előfordul – mindenki nagy örömére –, hogy kisebb-nagyobb pukkanás hallatszik, azaz a sajt kirobban a szorításból. Az árusok szerint a vevők annyi Käsekrainert vásárolnak, mint amennyit az összes többi húsféléből vesznek. Martin Chapka illusztrátor minap megjelent, Wiener Würstelstände című, 94 „tetthelyet” leíró, fényképekkel kitömött könyvében hűségesküt tesz a mustáros csodakolbász mellett, meggyőződéssel állítva, hogy a ketchup, a majonéz szóba, azaz szájba sem jöhet. Hatalmas kriglikben csúszik a vaskos falatok mellé a sör, leginkább csapolva. A kevésbé fennhéjázó helyeken megengedett a sörösüvegből történő kortyolgatás is. fotó: (pexels; Uniqueton) Történelmi hagyományról van szó, amely évszázadok alatt érte el mai küllemét, és alakultak ki mai lehetőségei. A 18. században formálódott: nincstelen hadisérülteknek találták ki az árusítást, miként az Ausztriában Tabak névre hallgató trafikokat is – nyomoruk enyhítésére. Kezdetben – a fagylaltosokhoz hasonlóan – kerekeskocsikból folyt az árusítás, de 1969-től hatósági engedéllyel álló és állandó standokká alakultak a húskínáló boltocskák, külön nevekkel, olcsó, színesre festett homlokzattal, hatalmas betűkkel a falra pingált étlappal. Műemlékvédelem alatt áll például a Naschmarkt csöppnyi árudája, amely akár híres építész tervei alapján is készülhetett. A szépészeti fejlődéssel együtt kezdett a kínálat is árnyaltabbá válni; ki így, ki úgy fűszerezte a húsát, uborkát, vöröshagymát, tormát, saját főzésű chiliszószt tálalva mellé, lehetőleg többféle ízben. Ahogy állandósult a szolgáltatás, s bővült a választék, úgy igazodtak hozzá az ügyfelek: futó és kényelmesen fogyasztó vendégek, gyorsan evők és törzsvendégek. Aki tudott, a pulton szorított magának étkezőhelyet, akinek nem sikerült, az a falnak dőlt. De mindmáig megmaradt az állva evés szokása, a pult körüli lassú mozgás, még ha egy-két kolbászos néhány asztalt és széket is megenged a vendégeinek. Czapka szerint az a legjobb ezekben az étkezőkben, hogy egymástól merőben különböző jövedelmű emberek kerülnek egymás mellé: migráns és vezérigazgató, s könnyedén csevegnek egymással az időjárásról, politikáról, lehetőleg viccesen. Ezt a különleges helyszínt nevezik a „wurstológia” tudorai „szociális benzinkútnak”, ahol emberközeliséggel lehet feltöltődni. A kalyibákat és környéküket átlengi a bécsi humor, az úgynevezett Wiener Schmäh, a cinikus, morcos, mégis barátságos viccelődés, amely egyszerre mar és simogat, s a finom és olcsó ízek mellé vendégcsábító hangulatot teremt. Mulatságosak már a bódék elnevezései is: a „Big Mami”-nál például irdatlan méretű a kolbász (van félkilós adag is), az Albertina múzeum mellett tanyázó Bitzlingernél pezsgő is kapható, a „Csípős René”-nél a legerősebb a chilikeverék, különleges, házi gyártású a curryszósz. Előfordulnak szójátékos üzletek, mint például az „Alles Wurst” (amely „minden kolbász” és „minden mindegy” formában is érthető). Talán nem túl ízléses, de van Würstelstand a bécsi központi temető, a Zentralfriedhof tövében is, persze legfeljebb fekete humorra hegyezve. A falatozás mellé különleges nyelvi fordulatok társulnak, amilyen például a „Jennifer, de gyorsan”, amely az 1960-ban Amerikában született, de igazán Európában szupersztárrá vált énekesnő és dalszerző, Jennifer Rush (magyarul ‚siess‘) vezetéknevére utal, s csak a beavatottak ismerik. Van – vagy inkább volt – még egy különlegessége e bécsi kolbászkegyhelyeknek: kivilágos virradtig nyitva tartanak, kulináris örömöket kínálva a későig tartó színházak, bálok még éber rajongóinak. Ennek a sok különleges élvezetnek a felsorolásával a húsmesterek 2024 őszén kiharcolták az ENSZ kulturális örökségvédő szervezeténél, az UNESCO-nál, hogy vegye fel vállalkozásaikat a világörökségek listájára, növelve hírüket. De nem a szagos örömöket listázta a világcsodák őre, hanem a bécsi immateriális különlegességek fontos elemeként fogadta be őket. A nemzetközi ajándék azonban kishíján elkésett, akkor futott be, amikor csökkenni kezdett a húspultok forgalma, kevesebb lett a vendég. A múlt év elején 279 virslis és egyéb gyorsbüfét tartottak számon Bécsben, 10 évvel korábban viszont még 439 standot számoltak össze. A csökkenés 36 százalékos, 160 üzlet megszűnt. Kezdetben a húsosok a többnyire török kézben lévő kebabárudákat hibáztatták, amelyek fémrúdra felhúzott baromfi-, borjú-, vagy marhahústömbökből faragnak papírtányérra finom falatokat az ügyfeleknek, valamint a pizzásokat, netán a magyar kulináriából átvett lángossütőket, akik új ízt hoztak, kevesebb zsírt, zöldségféléket s hasonló olcsóságot. Aztán kiderült, hogy bőven vannak még veszélyes konkurensek. Például a Bécsben is otthonra talált gyorséttermek, mint a McDonald’s vagy a Kentucky Fried Chicken, ahol más a kínálat, kevésbé fehérjedúsak, szaftosak az ételek. Merthogy időközben Ausztriában is nagyot fejlődött az egészséges étkezés kultúrája. Sőt, a zsírdús kolbászok nem maradtak meg az egyszerre életörömöt és spéci városi kultúrát kínáló standoknál, bekerültek a szupermarketek világába is. A Billa például elegáns fóliában kínálja a híres Bitzinger-kolbászokat, amelyek „eredetiben” az Albertina képtár melletti és a Práterben álló házacskákban kaphatók, de online is rendelhetők. A kezdetben éles verseny az erőteljesebb és a szelídebb finomságok árusai között idővel kiegyezéshez vezetett, mindkét fél belátta, hogy az lesz a legjobb, ha kölcsönösen eltűrik, sőt befogadják egymást. Elvégre együtt vehetik fel legjobban a harcot az egészségesebb, de drágább éttermekkel, sőt az Ausztriában is divatba jött egészséges étkezési propagandával szemben. A virslisek szerint az egészséges étkezés időpontja legyen a vacsora odahaza vagy a hétvégén, lehetőleg házi készítésben; ebédre be kell érni gyorskajával, fast fooddal, állva, bekapva. Ez a táplálkozási gyakorlat Vorarlbergen kívül az egész országban elterjedt, a Svájc közeli tartományban viszont a férfiak állítólag még mindig rendre hazamennek és otthon ebédelnek. Martin Czapka könyvének a borítója (Amalthea Verlag) A gyorsétkezdékben viszont minden vállalkozó eldöntheti, hogy mit kínál, a bódék falára felrajzolt étlap kínálatából is az világlik ki, hogy a kebab és a kolbász már egy standon is elfér (főleg, ha zöldséget tesznek hozzá), sőt a sör mellett bor is előfordulhat, s gazdagítja a kínálatot a „nagy zabálást” lezáró finom édesség. A húsok mellett megjelentek a pizzaszeletek, a pékek a kenyér és a túrós táska mellett már kávét, sajtos-sonkás szendvicset is kínálhatnak. Ma már senki sem lesz rosszul, ha a Würstelstandokon felbukkan a korábban önellentmondásnak mondott vegán hús, de furcsa párosításként a szafaládéra emlékeztető Debrezinerhez debreceninek nevezett lángos dukál. Tűnőben az üzemi kantinok, a gyorsétkek forgalma viszont ma sem kevés, 1,24 milliárd eurót tesz ki (2024-es adat, ebből a kolbászstandok részesedése 224 millió euró). Az osztrák televízió archívumából máig előhívhatók és megnézhetők a 2019-ben elhunyt híres dokumentarista filmrendező, Elizabeth T. Spira „Alltagsgeschichten” (Hétköznapi történetek) sorozatának Würstelstandos történetei. A kritikus művész rendszerint igyekezett visszájára fordítani a legendákat, a szép mellett a csúnyát is bemutatni. Ő olyan standokat is bemutatott a külvárosból, ahol a vendégkör munkanélküliekből, volt börtönlakókból, leszázalékolt emberekből, hajléktalanokból áll, akik gyakran egész napjukat töltik a bódé mellett, s a világ mulandóságáról filozofálnak. A friss kolbászkészítő könyvvel jelentkező Czapka vitatja, hogy a Würstelstandok leáldozóban vannak. Szerinte van üzlet, ami kiöregedés, nagyszabású építkezés megjelenése miatt bezár, de egészen máshol, vagy éppen a lelakatolt bódéknál új vevő bukkan fel, friss ízekkel gazdagítva a palettát. „Lehet, hogy kevesebb stand marad, de akkor meg különlegesség lesz belőle. Amíg a bécsi humor összetartja, addig ez a városi csoda tovább él.”

A magyarországi politikai fordulatnak Bécsben is van kézzelfogható következménye. Az Orbán-korszakban jelentős állami vagyont kapott Mathias Corvinus Collegium mögött álló alapítvány július végén megszűnt, és ezzel bizonytalanná vált az MCC által megszerzett bécsi magánegyetem, a Modul University Vienna jövőbeli tulajdonosi és finanszírozási háttere. Az ORF ZIB 2 riportjában Peter Techet történész az MCC nemzetközi terjeszkedését az Orbán-rendszer politikai hálózatépítésének összefüggésében értelmezte. A történetben pedig felbukkan Sebastian Kurz volt osztrák kancellár is, akinek cége az MCC környezetéből kapott tanácsadói díjazást, majd mintegy 110 ezer eurót visszafizetett. A magyarországi politikai fordulat bécsi következménye A magyarországi kormányváltás egyik következménye az Orbán-korszak alatt létrehozott közérdekű vagyonkezelő alapítványok rendszerének átalakítása lett. A Matthias Corvinus Alapítvány – amely az MCC vagyonának meghatározó részét kezelte – július végén megszűnt. Erről az ORF augusztusi riportja is beszámolt. A változás azért különösen érdekes Ausztria számára, mert az MCC időközben messze túlnőtt egy magyarországi tehetséggondozó intézmény keretein. Az osztrák sajtó beszámolói szerint a magyar kormány 2020-ban mintegy 1,4 milliárd eurónyi vagyont juttatott az MCC mögött álló alapítványnak. Az intézmény ezt követően nemzetközi terjeszkedésbe kezdett. Ennek egyik legfontosabb állomása a bécsi Modul University Vienna többségi tulajdonának megszerzése volt. Az MCC 2023-ban a magánegyetem 90 százalékos tulajdonrészét szerezte meg; a fennmaradó tíz százalék a Bécsi Gazdasági Kamaráé maradt. A Kahlenbergen működő egyetem elsősorban turizmushoz, menedzsmenthez és kapcsolódó területekhez kötődő képzéseket kínál. Az ORF legfrissebb beszámolója szerint jelenleg mintegy 600 nemzetközi hallgató tanul az intézményben. Az egyetem eredetileg a Bécsi Gazdasági Kamara kezdeményezésére jött létre. Az MCC mögötti alapítvány megszüntetése ezért nem pusztán magyarországi intézményi változás, hanem egy Bécsben működő osztrák magánegyetem tulajdonosi hátterét is érinti. Az ORF említett riportjának címe ezért beszédes: „Ungewisse Zukunft für Modul University”, vagyis bizonytalanná vált a Modul University jövője. Az egyetem campusa (fotó: modul.ac.at) Nemzetközi hálózatépítés vagy oktatási befektetés? Az MCC a Modul University megvásárlásakor maga is hangsúlyozta, hogy a bécsi egyetemmel nemzetközi jelenlétét és nemzetközi hálózatépítését kívánja erősíteni. Az ORF ezt úgy foglalja össze, hogy az MCC célja a „internationale Netzwerkbildung”, vagyis a nemzetközi kapcsolatépítés volt. Az intézmény politikai jelentőségét azonban az osztrák sajtóban többen ennél tágabb összefüggésben vizsgálták. Az ORF Peter Techetet, az Institut für den Donauraum und Mitteleuropa Magyarország-szakértőjét kérdezte az MCC szerepéről. Techet szerint az MCC nemzetközi terjeszkedése illeszkedett az Orbán-rendszer szélesebb politikai és értelmiségi hálózatépítésébe. Techet úgy látja, hogy az MCC kapcsolatokat keresett radikális jobboldali és jobboldali-populista európai erőkkel. A riport az egyetemet ezzel összefüggésben egyfajta „Kaderschmiede”, vagyis káderképző szerepével is összekapcsolja. Az osztrák sajtóban ugyanakkor megjelent ennek egy fontos ellenpontja is. Karl Wöber, a Modul rektora a Der Standardnak egy korábbi interjúban azt mondta, hogy az új tulajdonos részéről nem tapasztalt tartalmi beavatkozást az oktatásba és kutatásba. Az egyetem működését az osztrák akkreditációs szabályok és saját statútumai is korlátozzák. Tehát az osztrák források alapján nem állítható tényként, hogy a Modul Universityt politikailag befolyásolta volna az MCC. A politikai jelentőség inkább a tulajdonosi háttérből, az MCC nemzetközi hálózatépítéséből és az intézmény körül megjelenő személyi kapcsolatokból következik. És ekkor kerül képbe Sebastian Kurz A bécsi történet egyik legérdekesebb szereplője Sebastian Kurz volt osztrák kancellár. Kurz nem a Modul University alkalmazottjaként jelent meg. Az osztrák sajtó beszámolói szerint az egykori kancellár SK Management nevű cége tanácsadói kapcsolatban állt az MCC környezetével. A Falter beszámolója szerint Kurz cége havi mintegy 10 ezer eurós díjazást kapott. A lap a magyar Kontroll oknyomozására hivatkozva írta meg a részleteket, és hangsúlyozta, hogy az eredeti számlákat nem kapta meg. Kurz oldala ugyanakkor megerősítette a tanácsadói kapcsolatot. Kurz magyarázata szerint a tanácsadás három területet érintett: a Modul University megvásárlásának támogatását, az egyetem továbbfejlesztését, valamint az ausztriai kapcsolatépítést. Ez utóbbi különösen érdekes egy volt osztrák kancellár esetében. Kurz 2017 és 2021 között volt Ausztria kancellárja, így a politikai és gazdasági kapcsolatrendszere önmagában jelentős értéket képviselhetett egy Ausztriában terjeszkedő külföldi intézmény számára. Az osztrák sajtó korábban is dokumentálta Kurz és az MCC kapcsolatát. A Kurier például arról írt, hogy Kurz részt vett az MCC rendezvényén, és az intézményt Orbán Viktorhoz közeli szervezetként mutatta be. Sebastian Kurz az MCC Feszten 2023. július 28-án (fotó: MCC feszt) Mi történt a 110 ezer euróval? A történet legérdekesebb és egyben legkevésbé tisztázott része a pénzügyi konstrukció. A Falter szerint Kurz cége havi mintegy 10 ezer eurót kapott, a kifizetések pedig 2026 áprilisáig tartottak. Júniusban mintegy 110 ezer euró visszakerült a Modulhoz. A pontos körülmények azonban nem teljesen tiszták. Kurz oldaláról az hangzott el, hogy a tanácsadói díj egy része azért vált problémássá, mert meghaladta a vonatkozó közbeszerzési értékhatárt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy bizonyított lenne: a 110 ezer euró teljes egészében emiatt került visszafizetésre. A nyilvánosság előtt továbbra sem teljesen világosak a részletek. Amit viszont Kurz és az egyetem is hangsúlyozott: a Modul University maga nem volt Kurz szerződéses partnere. A szerződés a tulajdonosi/vevői oldalon álló társasággal jött létre. Az időzítés viszont figyelemre méltó: a kifizetések 2026 áprilisában álltak le, a 110 ezer euró visszafizetésére pedig júniusban került sor. Ez néhány héttel a 2026. április 12-i magyarországi választás után történt. Az időbeli egybeesés figyelemre méltó, de abból nem következik bizonyíthatóan, hogy Kurz a választási eredmény miatt fizette vissza a pénzt. A Modulon belül nem nagyon látták Kurzot A történet egyik legérdekesebb eleme, hogy Kurz tanácsadói szerepe az egyetem mindennapi működésében nem volt különösebben látható. Az osztrák beszámolók szerint több Modul-oktató nem tudott a volt kancellár tanácsadói tevékenységéről. Karl Wöber rektor pedig azt mondta, hogy személyesen soha nem találkozott Kurzcal. Ez önmagában természetesen nem bizonyítja, hogy Kurz nem végzett munkát. Inkább azt mutatja, hogy – ha a Kurz által ismertetett konstrukciót fogadjuk el – a tanácsadói tevékenység nem az egyetem napi akadémiai működésében, hanem a tulajdonosi, üzleti és kapcsolati szinten történhetett. Kurz politikai környezetéből mások is megjelentek A személyi kapcsolatok sem merülnek ki Kurzban. Elisabeth Köstinger, Kurz korábbi mezőgazdasági minisztere 2023 óta a Modul egyetemi tanácsának tagja. Ezt a Der Standard már 2023 decemberében is megírta. Az osztrák profil pedig arról írt, hogy Paul Olsacher, Kurz egykori pártszóvivője a Modul kommunikációs területén dolgozott. Ezek a kapcsolatok önmagukban nem bizonyítják, hogy a Modul politikai irányítás alá került volna. Együtt azonban jól mutatják, hogy az MCC bécsi projektje és a Kurz-korszak osztrák politikai közege között voltak személyi kapcsolódások. Mi lesz most a Modul Universityvel? Az ORF szerint rövid távon az egyetem működése folytatódik. A szeptemberben induló új tanévet meg akarják kezdeni, és az egyetem vezetése azt hangsúlyozza, hogy az oktatás folytatását biztosítani kívánják. Hosszabb távon azonban a tulajdonosi és finanszírozási háttér bizonytalan. A Modul 90 százaléka az MCC oldalán van, miközben az MCC mögötti alapítvány megszűnt. A Bécsi Gazdasági Kamara 10 százalékos részesedése megmaradt. Az osztrák sajtó szerint ezért felmerülhet egy új tulajdonos vagy befektető keresése is, de ezt jelenleg lehetséges forgatókönyvként, nem eldöntött tényként érdemes kezelni. A Falter közlése szerint a Modul mintegy 11 millió eurós veszteséget halmozott fel, miközben 2025-ben az MCC mintegy 7 millió euróval támogatta az intézményt. Ez azt is jelenti, hogy a tulajdonosi kérdés egyben finanszírozási kérdés is. Egy bécsi intézmény, amely túlélheti az alapítóját A Modul University története nem csupán egy osztrák magánegyetem sorsára korlátozódik. Az ORF és további osztrák sajtóforrásokból egy olyan kép rajzolódik ki, amelyben az MCC az Orbán-korszakban jelentős állami vagyont kapott, majd ebből nemzetközi intézményeket és kapcsolatokat épített. A bécsi Modul University ennek az egyik legfontosabb külföldi példája. A politikai értelmezés azonban nem azonos az egyetem tényleges működésével. Míg Peter Techet az ORF-ben az MCC-t a radikális jobboldali és jobboldali-populista európai erőkkel való kapcsolatépítés részeként értelmezi, a Modul vezetése azt hangsúlyozza, hogy az új tulajdonos nem avatkozott be az oktatás és a kutatás tartalmi működésébe. Éppen ezért a történet legpontosabb olvasata valószínűleg az, hogy az Orbán-korszakban egy jelentős magyar állami vagyonnal rendelkező intézmény 90 százalékos részesedést szerzett egy bécsi magánegyetemben, miközben az MCC körül egy nemzetközi, politikailag is értelmezett kapcsolati háló épült ki. Ebben a hálózatban Sebastian Kurz is megjelent: volt osztrák kancellárként, az MCC tanácsadójaként, és egy olyan időszakban, amikor a bécsi intézmény tulajdonosi és pénzügyi háttere éppen most kezd bizonytalanná válni. A következő hónapokban ezért nemcsak az lesz érdekes, hogy kié lesz a Modul University, hanem az is, hogy mi történik azzal a nemzetközi kapcsolati hálóval, amelyet az MCC az Orbán-korszakban Bécsben is kiépített.

Az irodalom a finom megfigyelések tere. Olyan tér, amelyben – kifejezetten megnevezett módszer nélkül, ám nagy nyelvi pontossággal, szabadsággal és az eredményre való nyitottsággal – újra meg újra fontos felismerések születnek a világról és az emberi létezésről. Gyakran éppen a nehéz és összetett témák azok, amelyek nagy esztétikai erővel válnak átélhetővé és szemléletessé: háború, erőszak és halál, vagy – mint a jelen műben – hatalom és pénz. A pénz témája ősi. Már Arisztophanész is komédiájának tárgyává tette a gazdagságot; Peter Hacks 1993-ban Geldgott című darabjában nyúlt hozzá újra. Az Unter Tieren a modernitásból egészen az antikvitásig vezet vissza. A darab intenzív párbeszédet folytat Platónnal, mindenekelőtt azonban Parmenidésszel. Híres mondata – „A létező van; a nemlétező nincs” – újra meg újra felbukkan, változik, és ki is fordul önmagából. Jelinek nemcsak azt kérdezi, vajon a pénz létező-e, hanem azt is, hogy egyáltalán mi a pénz, miért vágyunk rá ennyire, és mit jelent ez a vágy az emberi élet számára. Ezzel máris eljutottunk a mű alcíméhez: „Pénzt vagy életet”. Az alcím a „Prológus az erkélyen” után következik, ahol a galambok békés üzeneteiket hirdetik, és arra emlékeztetnek, hogy az ember sokat idézett, önmagának köszönhető kiskorúsága mögött jó néhány dolog továbbra is magyarázatra szorul – mindenekelőtt a hatalom és a tőke kérdése. Az alcím világossá teszi: a pénz és az élet két különböző dolog. A szöveg újra meg újra ugyanazt a kérdést járja körül: hogyan válik egy érméből vagy egy darab papírból ilyen mérhetetlenül hatalmas társadalmi valóság? A szöveg összetett. Megtagadja a kényelmes megértést, és arra készteti olvasóját, hogy maga is aktívan gondolkodjék. Az igazi művészi fogás azonban máshol rejlik. Az alcím után állatok, sőt még egy mérgező növény, a medvetalp is megszólal. Mindannyian szokatlan perspektívából világítják meg a pénz és az élet viszonyát. A perspektíva mindig döntő – nem csak a művészetben. Minél pontosabban látunk, annál közelebb kerülhetünk a helytálló felismeréshez. Megtanulni látni nem puszta szólam; már Rilke is tudta, milyen nagy jelentősége van ennek. Ma úgy tartják, még a növények is képesek kommunikálni egymással; az állatok pedig bizonyosan. Van nyelvük, és saját fajukon belül megértetik magukat egymással. Olyan társadalmi diskurzust azonban, amely tartósan alakítaná környezetüket, aligha hoztak létre – legalábbis nem úgy, ahogyan az ember teszi. Háziállataink persze nagyon is hatnak ránk, olykor meglepő intenzitással – a jól működő kapcsolatok figyelemre méltó példájaként. Ám éppen az emberi diskurzusból való kimaradás különbözteti meg őket alapvetően tőlünk. Jelinek irodalmilag eltörli ezt a különbséget, és ebben rejlik a darab egyik lényegi vonása. Állatai hangot kapnak, s ezzel együtt a diskurzus és a megszólalás jogát is; szavuk hatása messze túlnyúlik az állatvilágon. Mivel rendszerint nem részesei az emberi diskurzusoknak, és azok nem formálták őket úgy, ahogy bennünket, nagyrészt autonóm, csaknem ideáltipikus megfigyelőkként és szónokokként jelennek meg. Fontos azonban hangsúlyozni: nem maga a diskurzus a probléma. Ehhez járul, hogy az állatok évszázadok óta kulturális jelentések hordozói, vagyis eleve „mondanak” valamit. A róka például ravasz, a galamb a béke jelképe, a patkány intelligens és alkalmazkodó, a kos pedig ellenálló. Jelinek átveszi ezt a hagyományt, majd újraformálja. Az állatok különböző hangokká válnak, amelyek ugyanazt a tárgyat különféle világokból és perspektívákból szemlélik. Feltárják a pénzt, a vallást, a nyelvet és még sok minden mást: szüntelenül felfednek és elfednek. A darabból vett példa a mai, Ausztriában használatos nyelvhasználatra jellemző – amely elsősorban a politikai és a médiadiskurzusban mindenütt jelen van –, a következőképpen hangzik: „Polgáraink, vállalkozóink és vállalkozásaink számára szolgáltatásorientált közigazgatás akarunk lenni. A saját szájával mondja ezt, az igazgató asszony.” Különösen analitikussá ott válik a szöveg, ahol Jelinek közvetlenül találkozik Parmenidésszel. Többször is elhangzik, hogy a pénz nem származhat a nemlétezőből – néhány sorral később azonban a bankok és a hitel mégis a semmiből hozzák létre. Parmenidész, úgy tűnik, se igazolást, se cáfolatot nem kap. Talán a birka fogalmazza meg a legpontosabban a problémát: „Hiszen minden a létezőből keletkezik, ez köztudott, csakhogy ott már nincs semmi; a gazdagság, ugyan honnan jöhetne máshonnan? Valaminek lennie kell, hogy még valami hozzájöhessen.” A létező tehát nincs, vagy legalábbis nincs jelen elegendő mértékben. Így az a döntő átalakulás sem mehet végbe, amelynek eredményeként valami valóban létezővé válhatna. Legalábbis így is értelmezhető a birka kijelentése. Konklúzió Sokan az Unter Tierent első pillantásra a pénzről szóló darabként olvasták. Valódi témája azonban ennél sokkal alapvetőbb: a megismerés feltételei, ha úgy tetszik, az igazság kérdése – annak kérdése, ki képes felismerni, és hogyan válhat felismerhetővé. Ezen a ponton szinte magától kínálkozik a kapcsolat Pierre Bourdieu-vel, aki egyébként különösen nagyra becsülte Elfriede Jelineket és Thomas Bernhardot. A tiszta esztétika történeti genezise című tanulmányában (ford. Seregi Tamás, 2013) a társadalmi valóságról ezt írja: „Amikor a dolgok és a hangoltságok közvetlenül illeszkednek egymáshoz, vagyis amikor a szem annak a mezőnek a terméke, amelyet nézünk vele, minden azonnal értelmesnek és értékesnek tűnik a mezőben.” Eszerint egyetlen társadalmi termék sem azért rendelkezik értékkel és jelentéssel, mert önmagában értékes és jelentéses volna. Azért tűnik értékesnek, mert a társadalmi rend – mindenekelőtt a diskurzusok tere – olyan habituális észlelést hoz létre, amelynek révén az emberek a létrehozott termékeket, a legkülönfélébb okokból, magától értetődőnek látják. Mintha itt figyelemre méltó költői és szociológiai egybeesés mutatkozna – olyan egybeesés, amely nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy a két perspektíva hasonló helyről tekint ugyanarra a tárgyra. A darab vége elmozdítja, egyúttal teljessé is teszi mindazt, amit addig olvashattunk. Nem véletlen, hogy most egy kutyatetem szólal meg. „Most már csak a holtak beszélhetnek” – hangzik rögtön az utolsó fejezet elején. A hang abból a világból érkezik, amelyet addig számtalan tényező, mindenekelőtt a pénz és a gazdasági hatalom határozott meg, ám egyúttal kívül is kerül rajta. Egyszerre az ember kerül a középpontba. A kutyatetem diagnózisa szerint hiányzik belőle „az értelem, hogy bármit is felfogjon”. A mű súlypontja ezzel esztétikai és ismeretelméleti természetűvé válik. Politikai és gazdasági vonatkozásai – mint Jelineknél oly gyakran – intellektuális funkciót kapnak. Hatásuknak messze túl kell mutatnia az irodalmi mezőn, és ideális esetben azokat is el kell érnie, akiknek tényleges társadalomalakító hatalmuk van. A döglött kutya közvetlenül ehhez az olvasóhoz fordul – ahhoz, aki „már megint menne”, „Malle felé”, alighogy belépett az olvasás világába. Éppen ennek a menekülő, talán befolyásos olvasónak szegezi Jelinek az egész darab talán legfontosabb mondatát: „Az emberi szellem még nem vitt véghez erőteljesebb tevékenységet a gondolkodásnál.” Az emberi szellem, amennyiben felismeri és megőrzi saját emberségét, nagyon is képes viharokat lecsendesíteni, életet megőrizni és pusztulást megakadályozni. Az ember azonban – pontosabban: az önmagától és a világtól elidegenedett ember – gyakran nem él ezzel a lehetőséggel, és erejét mindinkább önmaga ellen fordítja. Tűzvihar, pusztítás és önpusztítás így nem a természet végzeteként, hanem az emberi cselekvés következményeként jelenik meg. A döglött kutya egyáltalán nem adta fel. Mindvégig beszél, mert minden ellenére hisz menekülő olvasóinak megismerőképességében. Utolsó figyelmeztetése már magának a könyvnek is szól, amelyet „vezeték“-nek (ném. Leitung) nevez, s amelyről senki sem tudhatja pontosan, „mi van benne, és mi akar már megint uralkodni fölöttünk. Fedje el a belsejét, és maradjon nyugton.” Ez az önreflexív „vezeték” azonban nem csupán a könyvet jelenti. Egyúttal azokra a csatornákra is utal, amelyeken a kulturális áramlatok mozognak. A mű nem arra szólítja fel olvasóját, hogy vakon bízzon ebben a vezetékben. Arra szólítja fel, hogy olvassa – és gondolkodjék maga. Az Unter Tieren tehát jóval több kapitalizmuskritikánál. Ragyogó irodalmi ösztönzés arra, hogy újra meg újra megvizsgáljuk saját gondolkodásunk előfeltételeit. Kant híres, önhibából fakadó kiskorúsága ebből a perspektívából csak részben tűnik önmagunk hibájából eredőnek. Egy társadalom preferenciái, vonzalmai és ellenszenvei – vagyis az, amire az emberek figyelmüket irányítják – sokat elárulnak annak állapotáról. Mindez azonban kevésbé az egyes ember gondolkodási képességétől függ, mint a társadalmi tér strukturális feltételeitől. Elfriede Jelinek (© Claudia Müller) E recenzió címe – „A jelenkor szellemének árnyékában” – innen nyeri el valódi jelentését. Az Unter Tieren egyfajta fordításaként értendő. Minden társadalomnak van – akár tetszik, akár nem – egy ilyen „vezetéke”. Képszerűen jeleníti meg azt, amit Pierre Bourdieu a hatalom mezejének nevez. Ebben a „vezetékben” a történelem folyamán a tőke két különböző formája rendezkedett be: a gazdasági és kulturális tőke. A két pólust a társadalmi tér legbefolyásosabb szereplői foglalják el. A „vezeték” akkor hibásodik meg, amikor az áramlatok egyensúlya felborul, és az egyik tartósan maga alá gyűri, illetve saját árnyékában tartja a másikat. Jelinek darabjában az a benyomás keletkezik, hogy a gazdasági logika a társadalmi élet mind több területét hatja át, miközben a kulturális, filozófiai és művészi erők egyre inkább veszítenek befolyásukból. Ez szükségképpen nyomás alá helyezi egy társadalom kapcsolatteremtő képességét: azt a képességét, hogy tartós és életképes kapcsolatokat alakítson ki és őrizzen meg a természettel, embertársaival, az állatvilággal, más élőlényekkel és magukkal a dolgokkal. E zavar okai többek között az intellektus túlságosan halk hangjában és a gazdasági diskurzus túlhatalmában kereshetők. Ezért zárul a darab a halott sürgető intésével: „Hárítsák el nyelvemről ezeknek az embereknek az őrületét…” Ezzel mintha minden elhangzott volna. Egyetlen kérdés marad nyitva: miért nem sikerült a politikának évtizedeken át megőriznie a pénz és a kultúra közötti egyensúlyt? Jelinek darabja nem válaszolja meg ezt a kérdést. Annál nagyobb erővel hozza létre. Elfriede Jelinek: Unter Tieren. Rowohlt, 2026. A darabot a Burgtheater és a Salzburgi Ünnepi Játékok koprodukciójában mutatják be augusztus 16-án. Ősztől a Burgtheaterben lesz látható. A regényből származó magyar nyelvű idézeteket a recenzió szerzője fordította. Péter Zoltán (1963), doktori tanulmányait a Bécsi Egyetem Szociológiai Intézetében végezte. A Kultúra- és Toleranciakutatási Egyesület vezetője. Aktuális kötete: Iskola a tolerancia határán Aktuális projektje: Kapcsolatteremtő képesség mint az integráció alternatívája

A bécsi MAK – Museum für angewandte Kunst (Iparművészeti Múzeum) rendszeres látogatói tudják, hogy az intézmény kiállításai nemzetközi színvonalat képviselnek. A múzeum Európa egyik jelentős központja az iparművészet, a design, az építészet, a kézművesség és a kortárs tárgykultúra bemutatásában. A MAK különösen izgalmas helyszín azok számára, akiket nemcsak a tárgyak szépsége, hanem a mögöttük rejlő gondolkodás, anyaghasználat és alkotói szemlélet is érdekel. A GLANZSTÜCKE – Van Cleef & Arpels High Jewelry × Masterpieces from the MAK Collection című kiállítás ezt a szemléletet helyezi középpontba: nem egyszerű ékszerbemutatót kínál, hanem két különleges művészeti világ találkozását mutatja be. A francia haute joaillerie, vagyis magas ékszerművészet és a bécsi iparművészeti hagyomány párbeszéde révén azt vizsgálja, hogyan válhat egy tárgy többé puszta használati vagy dísztárgynál. KEY VISUALS; Koloman Moser, Paravent, 1906; Ausführung: Wiener Werkstätte/Karl Beitel/Therese Trethan; Holz, Gold- und Tunkpapier, Borte; © MAK/Georg Mayer KEY VISUALS; Zip Halskette, 1955; Gelbgold, Platin, Smaragde, Diamanten; © Sammlung Van Cleef & Arpels MAK Ausstellungsansicht, 2026; GLANZSTÜCKE. Van Cleef & Arpels High Jewelry × Masterpieces from the MAK Collection; MAK Ausstellungshalle (EG); Kapitel Wanderlust; © Van Cleef & Arpels A kiállítás több mint 500 műtárgyat kapcsol össze: a Van Cleef & Arpels örökségi gyűjteményének kiemelkedő ékszereit és a MAK gazdag iparművészeti anyagának válogatott darabjait. A francia ékszerház 1906-ban alakult Párizsban, a Place Vendôme-on, és mára a világ egyik legismertebb haute joaillerie márkájává vált. Hírnevét azonban nem csupán a ritka drágaköveknek köszönheti, hanem annak a rendkívüli kézműves tudásnak és költői formavilágnak, amely egyedi identitást adott számára. A kiállítás másik fontos szereplője a Wiener Werkstätte öröksége. Az 1903-ban alapított bécsi műhely alapelve az volt, hogy a mindennapi tárgyak – legyen szó bútorról, üvegtárgyról, ezüsttárgyról vagy ékszerről – ugyanúgy hordozhatnak művészi értéket, mint a képzőművészet alkotásai. Ez a gondolat különösen közel áll a Van Cleef & Arpels szemléletéhez: egy ékszer nem csupán dísz, hanem összetett kompozíció, technikai bravúr és kézműves remekmű. A tárlat hat tematikus fejezeten keresztül vezeti végig a látogatót. A Wanderlust az utazás, a távoli kultúrák és egzotikus inspirációk világát idézi meg. Az Architecture a geometrikus formák, szerkezetek és a modern építészet hatását vizsgálja. A Rhythmic Designs a ritmus, ismétlődés és mozgás szerepére koncentrál. Az On Stage a tánc, az előadás és az elegancia világát idézi fel. A Metamorphoses az átalakítható ékszerek különleges technikai megoldásait mutatja be, míg a Nature & Cosmos a Van Cleef & Arpels egyik legfontosabb inspirációs forrását, a természet, az állatok, a virágok és a csillagok világát tárja elénk. MAK Ausstellungsansicht, 2026; GLANZSTÜCKE. Van Cleef & Arpels High Jewelry × Masterpieces from the MAK Collection; MAK Ausstellungshalle (EG); Kapitel Metamorphoses; © Van Cleef & Arpels A kiállítás egyik legérdekesebb eleme maga a tér. A látványtervet a párizsi Atelier Tsuyoshi Tane készítette, és a bemutató egy gondosan komponált, labirintusszerű útvonalon vezeti végig a látogatót. Nem klasszikus labirintusról van szó, hanem egy felfedezésre épülő térélményről: a látogató fokozatosan halad egyik tematikus világból a másikba. A félhomályos, elegáns enteriőr valóban egy ékszeres kincseskamra hangulatát idézi, és a tárgyak szemlélésére ösztönöz. Ugyanakkor a drámai fényhasználat a feliratok olvashatóságának rovására megy, ami néhány látogató számára megnehezítheti a részletesebb tájékozódást. A kiállítás legfontosabb üzenete éppen a két gyűjtemény közötti párbeszédben rejlik. A Wiener Werkstätte és a Van Cleef & Arpels látszólag eltérő világot képviselnek: az egyik a geometrikus rendet, a modern formatervezést és a tárgykultúrát, a másik a természet ihlette, drágakövekkel megalkotott ékszerköltészetet. Mégis ugyanaz a kérdés foglalkoztatja mindkettőt: hogyan lehet az anyagból tökéletes formát teremteni? RHYTHMIC DESIGN; Max Snischek, Entwurf für den Wiener-Werkstätte-Stoff Sirocco, 1929; Bleistift, Tusche, Gouache RHYTHMIC DESIGN; Armband aus dem Ensemble Op Art, 1970; Gelbgold; © Sammlung Van Cleef & Arpels RHYTHMIC DESIGN; Silhouette Blume Brosche, 1937; Gelbgold, Rubine, Diamanten; © Sammlung Van Cleef & Arpels A két alkotói szemlélet közös pontja a mesterség tisztelete. A Wiener Werkstätte alkotói ezüsttel, zománccal, üveggel, fával és kerámiával dolgoztak, míg a Van Cleef & Arpels a legnemesebb anyagokat – aranyat, platinát, gyémántot, smaragdot és rubint – használja. A döntő különbség mégsem az anyag értéke, hanem az a tudás és kreativitás, amely az anyagot műalkotássá alakítja. Különösen izgalmas kapcsolat a tárgyak mögött rejlő „láthatatlan intelligencia”. A kifinomult arányrendszerek, rejtett szerkezetek, különleges foglalási technikák és átalakítható megoldások azt mutatják, hogy a szépség mögött komoly mérnöki és kézműves teljesítmény áll. A GLANZSTÜCKE ezért nem csupán az ékszerek szerelmeseinek ajánlható. Érdekes élményt kínál mindazoknak, akiket a szecesszió, a Wiener Werkstätte, az Art Deco előzményei, a design története vagy általában a művészien megformált tárgyak kultúrája érdekel. A kiállítás arra emlékeztet, hogy a valódi luxus nem pusztán ritkaság vagy érték, hanem idő, tudás, kreativitás és emberi teljesítmény találkozása. További fotók a kiállított ékszerekről, használati tárgyakról a múzeum honlapján. (A GLANZSTÜCKE – Van Cleef & Arpels High Jewelry × Masterpieces from the MAK Collection 2026. június 10. és szeptember 27. között látható a bécsi MAK termeiben.) (Kiemelt kép: MAK Ausstellungsansicht, 2026; GLANZSTÜCKE. Van Cleef & Arpels High Jewelry × Masterpieces from the MAK Collection; MAK Ausstellungshalle (EG); Kapitel Architecture © Van Cleef & Arpels)

Ma Paul Lendvainál vendégeskedünk burgenlandi nyaralójában. Egy árnyas kerti pavilonban beszélgetünk azzal az emberrel, aki évtizedek óta Ausztria egyik legtekintélyesebb politikai publicistája, és aki Közép- és Kelet-Európa fejlődését szinte páratlan alapossággal követte nyomon. Paul Lendvai Budapesten született, 1957 óta él Ausztriában. Hosszú éveken át volt a Financial Times tudósítója, vezette az ORF Kelet-európai Szerkesztőségét, és több mint négy évtizeden át meghatározó alakja volt az Europastudio című műsornak. A mai napig nagy figyelemmel és publicisztikai szenvedéllyel kommentálja a politikai közélet eseményeit. Örülünk, hogy időt szakított ránk, és beszélgethetünk vele politikáról, újságírásról, valamint mozgalmas életútjáról. Andrea Seidler: Első kérdésem hozzád mint újságíróhoz és riporterhez: több mint hét évtizede követed Európa alakulását. Az elmúlt időszak változásai közül mi ad okot reményre Európa jövőjével kapcsolatban, és mi az, ami inkább aggaszt? Paul Lendvai: A kérdés tulajdonképpen magában hordozza a választ. Már hosszú évek óta nem dolgozom riporterként, inkább megfigyelőnek és kommentátornak tartom magam. Ez a szemlélet Európára is ugyanúgy érvényes, hiszen tudjuk, hogy Európa fogalma maga is rendkívül tág és sokféleképpen értelmezhető. Sokféle Európa létezik, és amikor Európáról beszélünk, ezek közül választunk. Emellett az a kérdés is felmerül, hogy mi és mely országok tartoznak Európához, ezek mitől tekinthetők európainak – illetve mikor nem. Vagyis számos kérdéssel kell szembenéznünk, és újra meg újra szembesülünk a látszat és a valóság ellentétével. Európáról és Európával tehát folyamatos párbeszéd zajlik. Ennek pedig alapvető része – és ezt én nyíltan vallom, azt hiszem, te is – a liberális demokrácia melletti elköteleződés. Egy olyan Európa eszménye, ahol a demokráciának, az emberek beleszólási jogának, a sajtószabadságnak, a piac szabadságának, a szabad mozgásnak, a szabad utazásnak és hasonló alapvető szabadságjogoknak helye van; akik pedig ezeket elutasítják, azoknak valójában nem kellene ehhez az Európához tartozniuk. Ugyanakkor számos országban – sajnálatos módon Ausztriában is – jelentős politikai erők működnek, amelyek nem akarnak tanulni a múltból, és továbbra is az erős férfi eszményére építik politikájukat. Erős nőkből egyelőre kevesebbet látunk. Ezért Európa rendkívül összetett és sokszínű képet mutat. Seidler Andrea és Paul Lendvai AS: Említetted a demokráciát mint azt a berendezkedést, amelyben élni szeretnénk. Mit gondolsz, mire van szüksége egy demokráciának ahhoz, hogy ellen tudjon állni a populizmus csábításának? Hiszen ezt ma szinte mindenütt látjuk: Ausztriában, Magyarországon, Németországban és egyre inkább az Egyesült Államokban is. Mi kell ahhoz, hogy egy demokrácia képes legyen ellenállni ennek? PL: Az intelligencia és a civil kurázsi ötvözete. Az, hogy az ember soha ne hagyjon fel a veszélyekre való figyelmeztetéssel, és időben szóljon, amikor veszélyt lát. Ehhez pedig az is hozzátartozik, hogy senkit ne lehessen megvesztegetni sem pénzzel, sem előléptetéssel, sem más kiváltságokkal. A megvesztegethetetlenség az egyik alapvető feltétele annak, hogy a demokrácia működni tudjon. És itt nem általános frázisokról van szó, hanem szervezetekről, társulásokról és tényekről. Ezeket a tényeket pedig ismertté kell tenni. Ehhez természetesen elengedhetetlen a szabad sajtó és a független média. A sajtószabadság veszélyeztetése a demokráciát fenyegető egyik legsúlyosabb veszély. A demokráciához természetesen a jogállam is hozzátartozik: az, hogy a bíróságok döntéseit tiszteletben tartsák, és azokat ne lehessen aláásni. Ez csak néhány a demokrácia működésének feltételei közül. Ugyanilyen fontos az is, hogy a gazdaság jól működjön és gyarapodjon. Mert üres gyomorral nem lehet megszilárdítani a demokráciát. AS: Ez így van. De milyen szerepet és felelősséget látsz az értelmiségiek és az újságírók számára a demokrácia megerősítésének folyamatában? Hiszen ma, a mesterséges intelligencia korában, amikor a tényeket egyre gyakrabban manipulálják vagy meghamisítják, milyen felelősségünk marad értelmiségiként és újságíróként? PL: Mindenekelőtt arról van szó, hogy mindenki – legyen tudósító, újságíró, kommentátor vagy író – azt írja le, amit gondol, amit lát és amit megtapasztal, mégpedig a hatalmon lévők befolyásától mentesen, a veszélyekre való tekintet nélkül, és ne engedje, hogy nyomás alá helyezzék. Ez azonban csak az egyik feltétel. A másik az, hogy amit az ember megír, meg is jelenhessen. Ausztriában a következő tapasztalatokat szereztem: hosszú éveken át írtam a Die Presse című napilapnak. Kiváló főszerkesztője volt, Otto Schulmeister, Ausztria egyik legkarizmatikusabb közéleti személyisége. Azonban előfordult, hogy ő is megváltoztatott, megvágott vagy lerövidített cikkeket. Az együttműködésünk végül azért szakadt meg, mert ezt nem voltam hajlandó elfogadni, és a szélsőjobboldal jelentette veszélyről is nyíltan akartam írni. A szakítás után pedig csak egy katolikus hetilapban, a ma is megjelenő Die Furchéban kaptam lehetőséget arra, hogy két cikkben – „Új osztrák“ vagyok címmel – kifejtsem a véleményemet. Ezzel szemben ma abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy olyan osztrák lapnak írhatok és dolgozhatok, ahol a rovatomat soha nem módosítják. Azt írom, amit jónak látok. Még egyszer sem fordult elő, hogy a főszerkesztő vagy a kiadó azt mondta volna: erről a témáról ne írj. Úgy gondolom, ez a legfontosabb előfeltétel. És remélem, hogy nem csak rám érvényes. AS: A Der Standardra gondolsz, ugye? Arra a rovatodra, amely ott jelenik meg? PL: Igen. Nem akartam itt burkoltan reklámozni a rózsaszín lapot. AS: Nyugodtan kimondhatod, hiszen mindenki ismeri a rovatodat. És ha már Ausztriát említetted: évtizedek óta itt élsz, ez lett a hazád. Mely tulajdonságait értékeled leginkább Ausztriának? Interjúkban és beszélgetésekben gyakran hallani tőled elismerő szavakat az országról. Mi az, amit különösen nagyra becsülsz Ausztriában – talán ma még inkább, mint korábban? PL: Ezt nehéz egyetlen válaszban összefoglalni. Két meghatározó könyvet írtam Ausztriáról – valójában többet is, de kettőt mindenképpen kiemelnék. Az első a Mein Österreich (Az én Ausztriám) volt, amely bestseller lett, és az osztrák olvasók egyik kedvenc könyvévé vált. Tizenkét évvel később jelent meg egy másik könyvem, amely már kritikusabb hangvételű volt, és azokkal a személyiségekkel szemben is kritikusabban fogalmazott, akiket az első könyvben még méltattam. Valószínűleg e két könyv együtt adja a legpontosabb képet arról, hogyan látom Ausztriát. Huszonhét éves fejjel érkeztem ebbe az országba, akcentussal és szakma nélkül, mégis minden lehetőséget megkaptam arra, hogy pályát építsek és előrejussak anélkül, hogy valaha is hátrányos megkülönböztetés ért volna – sem származásom, sem vallásom miatt. Itt találtam meg azokat az embereket is, akikkel egy életre szóló barátságot kötöttem. Mindketten osztrákok voltak, és egészen különböző pályát futottak be. Az egyikük Kurt Vorhofer, a Kleine Zeitung főszerkesztő-helyettese volt. Kiváló tollú újságíró. Neki ajánlottam az első, Ausztriáról szóló könyvemet. A másik barátom – ezt kevesen tudják – Josef Taus volt. Ő az Osztrák Néppárt elnöke, valamint a takarékpénztárak csúcsintézményének számító Girozentrale vezetője volt. Olyan ember, aki egy kilencgyermekes szegény családból származott, és saját erejéből jutott magasra. Ő segített nekem abban is, hogy megalapítsam az Europäische Rundschau című folyóiratot. Élete utolsó pillanatáig minden tekintetben támogatott engem. Különleges megtiszteltetés volt számomra, hogy Kurt Vorhofer búcsúztatása után, a König bíboros által végzett egyházi szertartást követően én mondhattam a gyászbeszédet. Josef Taus temetésén pedig – szűk körben – a családdal együtt vehettem részt. Ez a két ember meghatározó alakja volt az ausztriai életemnek, és valamiképpen jelképei is annak a kapcsolatnak, amely Ausztriához fűz. Ezért nevezem magam magyar akcentussal beszélő osztrák hazafinak. AS: Látsz-e valamit az osztrák kulturális vagy politikai hagyományokban, amiből más országok is tanulhatnának? Gondolok itt például a hosszú ideje működő szociális partnerségre vagy a koalíciós kormányzás tapasztalataira. PL: Pontosan ezt hangsúlyozza véleményem szerint újra és újra nagyon helyesen Van der Bellen szövetségi elnök is: a kompromisszum jelentőségét. Ahogy egy német szociológus mondta, ez az emberiség egyik nagy találmánya. Ebben a tekintetben azonban óvatosnak kell lenni. Van egy láthatatlan határ, amelynél a kompromisszumból – ahogy olyan találóan mondják – „Packelei” („mutyizás“) lesz. És ezt rendre megtapasztaljuk. Nekem az a szerencse jutott, hogy 22 éven át a Financial Times bécsi tudósítója lehettem – ez a mai napig a világ egyik legfontosabb gazdasági lapja –, és a lap soha nem utasított arra, hogy valamiről meghatározott módon írjak. A témáimat mindig szabadon választhattam meg. Így ismerkedtem meg az akkori nagy formátumú személyiségekkel, Rudolf Salingerrel (a Kereskedelmi és Iparkamara elnökével, ÖVP) és Anton Benyával (az Osztrák Szakszervezeti Szövetség – ÖGB – elnökével, SPÖ), akik ennek a szociális partnerségnek a megtestesítői voltak. Emellett úgy hozta az élet, hogy szoros kapcsolatban állhattam a szociáldemokrata Bruno Kreisky kancellárral, akinek első életrajzát én írtam. Ő is a kompromisszum híve volt. A szociális partnerséget úgy jellemezte, mint „osztályharcot a zöld asztalnál”. Az is jól mutatja ennek a rendszernek a hatását, hogy Ausztria a sztrájkstatisztikákban rendszerint a lista végén szerepel. Ez azt jelenti, hogy Ausztria a társadalmi béke országa. Azonban óvatosnak kell lenni! Most is láthatunk erre példát: gondoljunk csak a Bécsi Gazdasági Kamara elnöke körül kialakult vitákra, miután megdöbbentő kijelentéseket tett. Az ember mondhat ilyen dolgokat, de ha ezeket egy barátja felveszi, majd eljuttatja az újságokhoz, akkor abból már nagy baj lehet. AS: Térjünk vissza még egyszer a magyar társadalomhoz, hiszen Ausztriát és Magyarországot is nagyon jól ismered. Az egyikben csak rövid ideig éltél, de egész életedben figyelemmel kísérted és elemezted, a másik pedig az otthonoddá vált. PL: Az egyikben még börtönbe is kerültem, majd kiutasítottak, és mindent átéltem, amit csak el lehet képzelni. AS: Szerinted melyek a magyar társadalomnak azok az erősségei, amelyeket külföldön kevéssé ismernek vagy ritkán érzékelnek? PL: Az a helyzet, hogy Magyarországon csak ötven- vagy százévente történik egy-egy nagy társadalmi robbanás. Így volt ez 1848/49-ben, így történt 1956-ban, és így volt most is, amikor Orbánt megbuktatták. A Die Zeit című német hetilapnak adott egyik interjúmban azt mondtam, hogy ezt a mostani bukást fontosabbnak tartom, mint az 1989-es rendszerváltást. Magyarország különös eset. 1956 után újjáépítették a kommunista rendszert, azonban egy kivételes képességű politikus, Kádár János vezetésével, aki felismerte, hogy az embereket csak egy bizonyos határig lehet irányítani, és a társadalmat is csak bizonyos mértékig lehet alakítani. A szovjetek védelmét élvezte. Ez a rendszer vált aztán az úgynevezett gulyáskommunizmussá. Sok tekintetben már egészen más volt, mint a többi kommunista ország rendszere. Így például én is beutazhattam az országba, és tudósíthattam onnan. Amikor azonban eljött az 1989-es fordulat, az nem a magyar nép tette volt, hanem az akkori Szovjetunió ajándéka: Gorbacsov ugyanis meg akarta reformálni ezt a rendszert, ami lehetetlen vállalkozás volt, így végül lerombolta azt, és ennek mellékhatásaként a közép-európai kis országok – köztük Magyarország is – szabaddá váltak. A Kádár-rendszer örökségeként azonban a bürokrácia beépült az új társadalomba is. Ez egy kompromisszum eredménye volt. A reformerőknek is szerepük volt benne. Ezért arathatott a rendszerváltás utáni második választáson hatalmas győzelmet a posztkommunista párt. Horn Gyula felemelkedése tehát nem volt véletlen. Mindez azt jelenti, hogy a magyar társadalom egyfajta kevert társadalom volt. Bizonyos értelemben a börtönök őrei és a foglyok együtt ültek ugyanabban a rendszerben. Most viszont, 2026-ban már a magyarok saját tette volt, hogy erőszak és külföldi beavatkozás nélkül megdöntötték az Orbán-rendszert. Ungváry Krisztián, a kiváló magyar történész mondta – én ezt először a Die Zeit című lapban fogalmaztam meg, de ő is adott erről egy interjút –, hogy a magyar történelemben nem ismer olyan korszakot, amikor egy ilyen fordulat külföldi tényezők nélkül következett volna be. Ez olyan forradalom, amelyet külföldön nem értenek meg, éppen azért, mert békésen zajlott le. És még valami: mindezt egyetlen ember, Magyar Péter indította el. Sokan – köztük értelmiségiek is – fintorognak miatta: milyen ember ez, mit mond, hogyan beszél… De itt nem szépségversenyről van szó, hanem arról, hogy ő robbantotta ki a társadalomban felgyülemlett dühöt és keserűséget. Nem számítottam egy ilyen fordulatra – magam sem hittem benne igazán –, továbbá arra sem, hogy Orbán minden további nélkül feladja, és felismeri a helyzetet. Magyarország ma ismét példamutató ország abból a szempontból, hogy egy autoriter rendszert meg lehet változtatni, meg lehet dönteni. Ahogy a nagy osztrák filozófus, Karl Popper mondta: ott van demokrácia, ahol a választópolgárok a szavazólapjukkal el tudnak távolítani egy rossz kormányt. AS: Gondolod, hogy ma is van még valami, ami összeköti Ausztriát és Magyarországot annak ellenére, hogy politikai feszültségek időről időre kialakulnak közöttük? Van valami közös, ami összetartja ezt a régiót? PL: Persze, hogy van. Barátom, Kurt Vorhofer egyszer találóan megfigyelte és leírta, hogy Ausztriában nincsenek sértő szavak a magyarokra. Azt írta, hogy a magyarokat inkább sikkesnek, elegánsnak tartják, mint az operettek figuráit. A magyar akcentust is kedvelik Ausztriában. Ezt én magam is megtapasztaltam fiatalabb koromban. És természetesen ott vannak még a nevek, a rokoni kapcsolatok és a szoros szomszédság is. A szomszédság persze nem mindig jelent garanciát a jó szomszédi viszonyra. Ám Ausztria és Magyarország esetében ez valóban így van, és ma mindkét országban – a valóságnak és a történelmi igazságnak megfelelően – sokkal pozitívabban tekintenek a Monarchia hosszú időszakára. Én tehát úgy látom, hogy a kapcsolat megvan, ugyanakkor bizonyos értelemben van közöttünk egyfajta tájékozatlanság is. Nagyon kedveljük egymást, mégis gyakran nem tudjuk, mi jelenik meg a másik országban, milyen darabokat játszanak, mi történik valójában a másik oldalon. Ezen a téren még sok a tennivaló. Ebből a szempontból a Bécsi Napló online változata minden bizonnyal kulturális-politikai eszköz lehet mindkét fél, Magyarország és Ausztria számára egyaránt. AS: Nem gondolod, hogy Magyarország képe a külföldi médiában – Ausztriában is – gyakran túlságosan leegyszerűsített és felszínes? Ugyanakkor Ausztriában a magyar kisebbségen belül a nyelvtudás drámai visszaesését figyelhetjük meg. Ha nem sikerül ezt ellensúlyozni például a magyar nyelvű oktatás fejlesztésével, akkor számos helyen a nyelv már nem öröklődik tovább a következő generációra. Nem vezet-e a nyelvi kompetencia elvesztése is elkerülhetetlenül oda, hogy Ausztria egyre kevésbé érti Magyarországot – annak ellenére, hogy a két ország évszázadok óta közvetlen szomszédja egymásnak? PL: Ez valóban így van. Nyáron Burgenlandban élünk, és a környéken látom, hogyan alakult a burgenlandi horvátok helyzete. Nagyon erős népcsoportot alkotnak, amelynek jelenléte messzire nyúlik vissza a történelemben. A szomszédságban több olyan falu is van, amely horvát nevet visel – még a helységnévtáblákon is. Ez azonban – Karintiával ellentétben – Burgenlandban soha nem kapcsolódott politikai küzdelmekhez. Egyszerűen arról van szó, hogy működik az asszimiláció ereje: egy országban az embernek az állam nyelvét kell beszélnie ahhoz, hogy előre tudjon jutni. Rendkívül nehéz – tulajdonképpen szinte reménytelen küzdelem – megnyerni a fiatalokat. Sok erőre, pénzre és megértésre van szükség ahhoz, hogy Ausztriában megőrződjön a magyar népcsoport nyelve. Itt most a magyar kisebbség helyzetéről beszélünk, ugyanakkor nagyon sok magyar él Ausztriában, akik nem bevándorlók, hanem Ausztriában dolgozó magyar munkavállalók: munkások és alkalmazottak. Vagyis bizonyos értelemben vendégmunkások – statisztikailag ők alkotják a harmadik legnagyobb csoportot. Ha ma bemész egy étterembe, szinte mindenütt magyar pincérekkel találkozol – és nem csak ott. Ez is azt mutatja, hogy tévhit, miszerint a magyar társadalom tétlen vagy lusta lenne, hiszen az emberek nagyon is dolgoznak, méghozzá jól, ha megfelelő anyagi ösztönzést kapnak. Ez természetesen hozzájárul a pozitív kép kialakulásához is, az emberek itt azt látják, hogy „ezek a magyarok jól dolgoznak”. Ez is jó irányba befolyásolja a magyar-osztrák kapcsolatokat. Persze különbséget kell tenni az Ausztriában letelepedő magyarok és az ingázók között, akik este visszautaznak Magyarországra. Valószínűleg számos vegyes házasság is köttetik mindennek az eredményeként. Vagyis a magyar hatás és a magyar jelenlét Ausztriában jóval erősebb, mint azt a hivatalosan nyilvántartott, itt élő magyarok száma mutatja. AS: Mit kellene tennie az osztrák politikának ahhoz, hogy hosszú távon megerősítse a magyar népcsoportot? Elég-e ehhez a pénzügyi támogatás, vagy nagyobb politikai beleszólásra is szükség lenne? Hiszen a magyar népcsoportnak nincs saját képviselete az osztrák parlamentben. PL: Nincs senki, aki a magyar népcsoportot képviselné? Nos, ezt sem lehet kívülről előmozdítani. Ennek magából a közösségből, a csoportból kell kiindulnia: nekik kell határozottan kimondaniuk, hogy ezt feltétlenül akarják. Vagy olyan személyeknek kell fellépniük, akik valamelyik pártból érkeznek, és a kisebbségi ügyeket a programjuk részévé teszik. Ez nehéz kérdés. Úgy gondolom, hogy anyagilag mindenképpen segíteni, támogatni és ösztönözni kell az iskolákat, az egyházakat és az egyesületeket. Ez talán nem olyan mértékben történik, mint ahogyan a folyamatos költségvetési megszorítások mellett szükséges lenne. De meggyőződésem, hogy rendkívül fontos lenne, hogy a kormány és a közintézmények támogassák a magyaroknak ezt a kis szigetét, és segítsék azokat az embereket, akik aktívan részt vesznek a népcsoporti munkában. AS: Csak tájékoztatásképpen: összesen évi 660 000 euró az az összeg, amellyel a Szövetségi Kancellári Hivatal a magyar népcsoportot támogatja. PL: Mekkora az ausztriai magyar népcsoport létszáma? AS: Továbbra is a 2001-es népszámlálás adatai az irányadóak, amelyek szerint 25 ezer személy tartozott a magyar népcsoporthoz. Erre az újabb népszámlálások során már nem kérdeznek rá. Ez a szám azonban az idő múlásával természetesen változik. Jelenleg nincsenek hiteles adatok a magyar népcsoport tényleges létszámáról. PL: Én viszont hozzájutok az Ausztriába irányuló éves bevándorlási adatokhoz, és ezek alapján a magyarok a legnagyobb létszámú csoportok között vannak. AS: Annak ellenére, hogy jelentős számú szereplői ennek a folyamatnak, az egyesületi támogatásokból ki vannak zárva, mert nem felelnek meg a népcsoporthoz tartozás kritériumainak. PL: Akkor tehát a támogatásnak mindenképpen magasabbnak kellene lennie, ha valóban 20–25 ezer őshonos magyar él Ausztriában. AS: Most egy másik témára térnék át: szerinted ma nehezebb független újságírást folytatni, mint amikor elkezdted a pályádat? PL: Nagyon nehéz. Bár hozzá kell tennem: pályám legelején diktatúrában éltem. De azt kell mondanom, hogy manapság két okból is nehéz a helyzet. Először is a médiakoncentráció miatt – ha egy újságnál nem politikai, hanem személyes okokból nem jössz ki valakivel, akkor nem tudsz egyszerűen egy másik laphoz menni, egyszerűen azért, mert kevesebb újság létezik. A másik ok pedig az úgynevezett közösségi média térnyerése és az általa gyakorolt nyomás, amely akár a nyomtatott újságok eltűnéséhez is vezethet. Ez egy versenyfutás az idővel. Én azonban hiszek abban, hogy a nyomtatott újságok továbbra is fennmaradnak, ugyanúgy, ahogy a könyveket is tovább nyomtatják majd. De ez állandó küzdelem. Ebből a szempontból kétségtelenül nehezebb ma a helyzet, mint újságírói pályám korábbi éveiben volt. AS: Vannak olyan újságírói erények, amelyeket pályád során mindig is nagyra tartottál, de amelyekről úgy érzed, hogy ma kevésbé értékelik őket, vagy már nem tulajdonítanak nekik akkora jelentőséget? PL: A személyes tapasztalat nagyon fontos, ugyanúgy a személyes bátorság és a tisztességes, becsületes munka. És mindenekelőtt a kíváncsiság – ez a legfontosabb. Nemcsak egy újságíró számára, hanem minden ember számára, de az újságírók és írók esetében ez alapvető előfeltétel. Kíváncsiságra mindenképpen szükség van. AS: Térjünk még vissza magára az írásra. Te köztudottan nagyon sokat és folyamatosan írsz. Amikor például egy kommentárt vagy a Standard számára írt kolumnádat készíted, hogyan fogsz hozzá? Egy megfigyelésből indulsz ki, amely megragadott? Vagy inkább felteszel magadnak egy kérdést? Netán már van egy határozott álláspontod, és az a kiindulópont, amikor leülsz írni? PL: Ez természetesen az aktuális eseményektől is függ. Amikor kolumnát írok, azt szeretném, hogy sok emberhez eljusson. Írhatnék persze különböző elvont témákról is, de egy téma jelentőségét és népszerűségét jól mutatja, hogy mennyi hozzászólás érkezik az íráshoz. Nyilvánvalóan többen reagálnak arra, ha az osztrák belpolitikáról írok, mint ha például Bulgária politikai helyzetéről, még akkor is, ha az utóbbi szintén fontos kérdés. A témaválasztásom azonban természetesen az aktuális eseményektől is függ. Ma például szombat van. Ha a kolumnának kedden kell megjelennie, akkor a szöveget hétfő délig, legkésőbb kora délutánig el kell juttatnom a szerkesztőséghez – 3200 karakterben, szóközökkel együtt. Hogyan fogok hozzá? Vasárnap reggel eldöntöm: ma erről vagy arról a témáról írok. Például írhatnék most arról, hogy a Bécsi Gazdasági Kamara elnöke körüli botrány hihetetlenül nagy veszélyt jelent Ausztria számára. Vagy inkább arról kellene írnom, hogy Ciszjordániában támadások érik a palesztinokat, és a jelenlegi izraeli kormány a szélsőjobboldali szárny befolyása alatt ezt eltűri. Ami természetesen Gázában is zavargásokhoz vezet, amelynek következménye az erősödő antiszemitizmus. Ez is egy rendkívül bonyolult téma. Most éppen ezen gondolkodom. De az is lehetséges, hogy holnap délelőtt valami rendkívüli esemény történik. És akkor arról írok. Olyan sok minden zajlik a világban, amiről írni lehet. A feleségem gyakran mondja, amikor csütörtökön vagy pénteken már előállok egy témával, hogy „Mit akarsz, hiszen a kolumna csak kedden jelenik meg?” A végleges döntést tehát végül szombaton vagy vasárnap reggel hozom meg. AS: Az írás során több mondatot húzol ki, mint amennyit megtartasz? Azt gondolom, valószínűleg többet tartasz meg, mert magabiztosan közelítesz a témához. PL: Csak akkor írok, ha érzem, hogy valami lényegeset tudok mondani. Természetesen nagyon alaposan felkészülök, igyekszem az interneten mindent elolvasni, ami az adott témához kapcsolódik. Ebben az értelemben az írás egyfajta tanulás, önképzés, folyamatos művelődés, hiszen az ember mindig új dolgokat tanul. Az újságírói munkám mellett összesen huszonegy könyvet írtam, hetet angolul, a többit németül. Most egy új köteten dolgozom, és természetesen minden héten ott van a kolumna is. Így maradok folyamatosan formában. AS: A könyveid közül hány jelent meg magyar fordításban? PL: Magyarul azt hiszem, nyolc vagy kilenc. A legutóbbi könyveim mind megjelentek magyarul is. A legfrissebb könyvem, a Ki vagyok én? szintén megjelenik Budapesten most ősszel, azt hiszem, októberben. A fordítást a feleségem ellenőrzi. AS: A veled készült interjúkból és a beszélgetéseinkből is tudom, hogy az irodalom nagyon fontos számodra. Van-e olyan meghatározó olvasmányod, amelyről azt mondod: ez hatott rám, ez megváltoztatta a gondolkodásomat, mégpedig tartósan? PL: Igen, a magyar írók közül kétségkívül Márai Sándor volt rám jelentős hatással. És mindenekelőtt Stefan Zweig. Az első íráskísérletem tizenhat éves koromban éppen Stefan Zweigről szólt. Ő volt a kedvenc íróm. Mindent elolvastam tőle. A Tegnap világa (Die Welt von Gestern) pedig alapvető könyv ahhoz, hogy megértsük Ausztriát, a világot, a zsidóság történetét – mindezt együtt. De fontosak voltak számomra Emil Ludwig könyvei is, akit ma már nem ismernek annyian. Nemrég azonban megjelent róla egy életrajz. Milyen gyorsan feledésbe merülnek az emberek…! Nagy hatással volt rám Sir Isaiah Berlin is. Lenyűgöző Michael Ignatieff róla írt életrajza, valamint Isaiah Berlin levelezése is, amely az irodalomról, a filozófiáról, a társadalomról és sok másról szól. Rengeteg fontos könyv van. Néha talán túl sokat is idézek, de inkább fárasszam az olvasókat a lábjegyzetekkel, mintsem valaki plágiummal vádolhasson. AS: Vissza is térsz időnként ezekhez a szerzőkhöz? Például Stefan Zweighez. Előfordul még, hogy leveszed a köteteit a polcról? PL: Igen, természetesen. Újra is olvastam őket. Vagy ott van például Arthur Koestler, akit sajnos személyesen nem ismertem. Az önéletrajza és a könyvei azonban nagyszerűek. Időről időre újra kézbe veszem ezeket a műveket. Vagy Paul Valéryt is említhetném – tőle is gyakran idézek. AS: Ma is hihetetlenül sokat írsz. Minden évben megjelenik egy könyved. És állandóan könyvbemutatókon, író-olvasó találkozókon, felolvasásokon veszel részt. PL: Nem minden évben, majdnem minden évben. Akkor írok, ha egy kiadó megkeres és megbíz egy könyv megírásával. Soha életemben nem írtam csak magamnak vagy az íróasztalfióknak. Csak akkor tudok írni, ha van szerződésem. Nem a pénz miatt, hanem mert van egy rögzített határidő. Ez számomra rendkívül fontos. Most is egy új könyvön dolgozom, amelynek jövő év elejére kell elkészülnie. Az utóbbi két-három könyvem angolul is megjelent. Kettőt magam fordítottam le angolra. De az embert persze kudarcok is érik… Nemrég az angol kiadóm röviden megírta, hogy a legutóbbi könyvem Angliában olyan rosszul fogyott, hogy az újat üzleti okokból már nem adják ki. Ez nagyon mélyen érintett. Ugyanez a könyv – A képmutatásról –, amely Angliában nem talált közönségre – részben azért is, mert rossz címet kapott (About the Hypocrisy) – Ausztriában az év egyik bestsellerévé vált. Egy nyolcmilliós országban húszezer példányt adtunk el belőle. De nem írok minden évben. Ha a kiadónak tetszik egy könyvötletem, akkor részletesen átbeszéljük. Ezután megírom a könyvet, és igyekszem a kéziratot határidőre leadni. Ebben nagyon precíz vagyok, mert tudom, milyen sok múlik azon, hogy az ember betartsa a határidőket. Paul Lendvai íróasztala, dolgozószobája AS: Az írással kapcsolatban még egy személyes kérdés. Vannak olyan szokásaid vagy rituáléid, amelyek elengedhetetlenek az íráshoz? Kell hozzá egy íróasztal, egy számítógép vagy valamilyen különleges környezet? PL: Egy számítógépre, laptopra van szükségem. Régebben írógépen írtam, vagy lediktáltam a szöveget. Kézzel nem írok, mert a kézírásomat csak én tudom elolvasni, meg időnként a feleségem. Laptopon írok, és fontos számomra, hogy nyugalom vegyen körül. Például itt, Burgenlandban a zöld fákat látom magam előtt, és minden csendes – ez számomra egyszerűen ideális. Soha nem írtam kávéházban, mindig otthon dolgoztam. A nagy különbség az, hogy régebben írás közben időnként megittam egy pohár vodkát, és néha nem is álltam meg egynél. De ma már szinte egyáltalán nem iszom, írás közben pedig végképp nem. És fontos számomra a megfelelő környezet. Időnként persze adódnak nehézségek, mert a feleségem – teljes joggal – úgy érzi, hogy elhanyagolom, vagy ahelyett, hogy együtt csinálnánk valamit, inkább írok. De ez is a közös élet része: meg kell beszélni, és végül az ember – akárcsak Ausztriában a szociális partnerségben – megtalálja az alkotó kompromisszumot. AS: Végezetül áruld el, ha ma újrakezdhetnéd az életedet, ugyanígy döntenél? Ismét ezt a pályát választanád? Vagy inkább azt mondanád: szívsebész szeretnék lenni, vagy valami egészen másba vágnék, valami jóval nyugodtabb foglalkozásba. PL: Ez leginkább attól függ, mihez van tehetsége az embernek. Én őrülten szerettem volna karmester lenni, ha lett volna hozzá tehetségem. De mivel nem volt, csak azt mondhatom: egy cseppet sem bánom, hogy újságíró és politikai publicista lettem. (Valamennyi fotó: Lendvai Zsóka. Ifjúkori fénykép: www.lendvai.at)

Daniel Kehlmann 2023-ban megjelent Lichtspiel című regénye az osztrák kortárs irodalom egyik legnagyobb visszhangot kiváltó műve. A Münchenben született, Bécsben felnőtt szerző ezúttal Georg Wilhelm Pabst osztrák filmrendező alakját állítja a középpontba, aki az 1920-as években világhírre tett szert, később azonban a náci rendszer szorításában folytatta pályáját. Kehlmannt azonban nem egy hagyományos művészéletrajz megírása foglalkoztatta. Sokkal inkább azt a kérdést vizsgálja, hogyan viselkedik egy művész akkor, amikor alkotását egy diktatórikus rendszer a saját céljaira akarja felhasználni, és hol húzódik az alkalmazkodás, illetve a személyes felelősség határa. G. W. Pabst (1885–1967) az európai filmtörténet egyik legjelentősebb rendezője volt. Színházi rendezőként kezdte pályafutását, majd a némafilm korszakában olyan alkotásokkal vált nemzetközileg ismertté, mint A bánat utcája (Die freudlose Gasse, 1925; Greta Garbo, Asta Nielsen), Pandora szelencéje (Die Büchse der Pandora, 1929) vagy a Koldusopera (Die Dreigroschenoper, 1931; forgatókönyv: Balázs Béla). Európai sikerei után Hollywoodba emigrált, ám egy európai tartózkodása idején kitört a háború, Pabst visszatért a Harmadik Birodalomba, ahol a náci rendszer feltételei között folytatta filmrendezői munkáját. Kehlmann regénye éppen ennél a történelmi fordulópontnál veszi fel a fonalat. A Lichtspiel (Mozgókép) egy művész történetét meséli el, aki egy olyan rendszerben találja magát, ahol a film a propaganda egyik legfontosabb eszközévé válik. Milyen kompromisszumokat kell kötnie egy rendezőnek, amikor Joseph Goebbels felügyeli a filmgyártást? Hol ér véget a művészi alkalmazkodás, és hol kezdődik az erkölcsi felelősség? Kehlmann nem ad egyértelmű válaszokat. Ehelyett árnyalt portrét rajzol egy emberről, aki fokozatosan sodródik bele egy diktatúra erkölcsi csapdáiba. A regény a művészet és a hatalom, a csábítás és a felelősség, a félelem, a szépség és a barbárság kapcsolatáról, végső soron pedig az európai civilizáció legsötétebb mélységeiről szól. A szerző tudatosan egyensúlyoz a dokumentált történelem és az irodalmi fikció határán. Pabst alakja történelmileg hiteles, ahogyan számos mellékszereplő – köztük Leni Riefenstahl vagy Joseph Goebbels – is valós személy. A regény ugyanakkor él a szépirodalom szabadságával: olyan párbeszédeket, gondolatokat és jeleneteket alkot, amelyek történetileg nem dokumentálhatók. Kehlmann – saját megfogalmazása szerint – az irodalom segítségével „a kitalálás révén próbálja feltárni az igazságot”. Éppen a történelmi tények és a fikció összefonódása adja a regény különleges erejét. Daniel Kehlmann, 2023 (forrás: wikipédia) Daniel Kehlmann napjaink egyik legsikeresebb német nyelvű írója. Nemzetközi áttörését a 2005-ben megjelent A világ fölmérése (Die Vermessung der Welt) hozta meg, amely mintegy ötven nyelven jelent meg, és a kortárs német nyelvű irodalom egyik legnagyobb sikerkönyvévé vált. Azóta művei jelentős szakmai elismerésben részesültek, munkásságát többek között Candide-díjjal, Per Olov Enquist-díjjal, Kleist-díjjal, Thomas Mann-díjjal és Friedrich Hölderlin-díjjal tüntették ki. Tyll (2017) című regénye hónapokon át szerepelt a bestsellerlistákon, és felkerült a Nemzetközi Booker-díj szűkített listájára is. Kehlmann jelenleg Berlinben él, regényei mellett esszéket, drámákat és filmforgatókönyveket is ír. Prózájának egyik legfontosabb sajátossága letisztult, elegáns és rendkívül pontos nyelvezete. Rövid, feszes mondatai nagy elbeszélői intenzitást teremtenek. A két világháború közötti időszak és a háborús évek hangulata nem pátosszal, hanem visszafogott, fegyelmezett elbeszélői móddal bontakozik ki. Az elbeszélő folyamatosan váltogatja a közelség és a távolság perspektíváját: betekintést enged Pabst gondolataiba és érzéseibe, ugyanakkor végig megőrzi ironikus kívülállását. A regény súlyos témája ellenére megmarad az a könnyedség, amely Kehlmann egész életművét jellemzi. A történelmi részletek rendkívüli pontossággal épülnek be a szövegbe, így a valóság és a fikció határa szinte észrevétlenül mosódik el. Számos jelenet szinte filmszerűen komponált, montázsszerű szerkezete pedig magát a film médiumát is megidézi. Külön figyelemre méltó, hogy Kehlmann nem kizárólag komor hangon beszél a Harmadik Birodalomról. A regényben újra és újra felbukkan a groteszk és a humor. Egy interjúban elmondta, hogy ez tudatos írói döntés volt. Mint fogalmazott, munkája során Quentin Tarantino Becstelen brigantyk (Inglorious Bastards, 2009) című filmje inspirálta, de nagy hatással volt rá Ernst Lubitsch Lenni vagy nem lenni (Sein oder Nichtsein, 1942) című klasszikusa, valamint Vladimir Nabokov Baljós kanyar (1940) című diktatúraszatírája is. Kehlmann szerint már kezdettől fogva világos volt számára, hogy regényének groteszknek és helyenként kifejezetten humorosnak kell lennie. A nemzetiszocialista állam egyszerre volt rettenetes és nevetséges – vallja –, a humor pedig nem elbagatellizálja a történteket, hanem éppen élesebben mutat rá azok lényegére. Ez az irónia, tragikum és történelmi hitelesség közötti egyensúly a regény egyik legnagyobb erénye. A német és a magyar kiadás A regény 2024-ben Mozgókép címmel magyarul is megjelent a Magvető Kiadó gondozásában. Fordítója Fodor Zsuzsa, a kortárs német nyelvű irodalom egyik legelismertebb magyar tolmácsolója. Az 1953-ban Budapesten született germanista és bohemista hosszú éveken át dramaturgként és filmfordítóként dolgozott, majd a szépirodalmi műfordítás felé fordult. Mára a német nyelvű kortárs irodalom egyik legfontosabb közvetítője Magyarországon. Olyan szerzők műveit ültette át magyarra, mint Daniel Kehlmann, Eva Menasse, Terézia Mora, Florian Illies, Joachim Meyerhoff vagy Inger-Maria Mahlke. Kehlmann életművét hosszú évek óta kiválóan ismeri. Fodor Zsuzsának sikerült Kehlmann világos, elegáns, ugyanakkor finoman ironikus prózáját gördülékeny, természetes magyar nyelven megszólaltatnia. Így nemcsak a történet izgalma, hanem a regény sajátos atmoszférája és stiláris finomságai is megőrződnek.

A mesterséges intelligencia iránt egyre nagyobb az érdeklődés a világban, gombamódra szaporodnak az ezt kiszolgáló adatközpontok. A Felső-Ausztriában terjeszkedő techóriás, a Google is felfelé módosította növekedési terveit, pedig ezek veszélyeztethetik a helyi települések vizeit, áramellátását, termőföldjeit. A környezetvédők és a helybéliek már mozgolódnak. Az amerikai Google, a világ egyik legnagyobb vállalkozása már jó 20 éve szemet vetett a körülbelül 3500 lélekszámú felső-ausztriai településre, Kronstorfra. Tetszettek neki a régi házak, Linz nagyváros közelsége, az Enns folyó bősége. De még jobban vonzotta a Google embereit a város szélén elterülő hatalmas földterület, ahová ők majd egyszer egy 70 futballpálya méretű óriáscsarnokot építhetnek, komputerek tömegével. Olyan gyors gondolkodású modern számítógépeket, amelyek a világban egyre népszerűbbé és fontosabbá váló mesterséges intelligenciát kiszolgálhatják. A helyszín kiválasztásában fontos szerepet játszott a városka közelében működő két vízerőmű, a biztonságos áramellátás, a kiterjedt földterület. Az amerikai óriás 2008-ban meg is vette az általa kinézett hetvenöt hektáros területet, de előtte a helyben lakók jóindulatát is igyekezett megvásárolni. A tervezett vállalkozás elé 13 ezer fiatal fát ültetett (ez ma már összefüggő erdőt alkot), hogy a kastéllyal, templommal, növekvő lélekszámmal fejlődő vidék szépsége, levegője ne szenvedjen csorbát. Kronstorf vezetőinek is beindult a fantáziája, lakóházakat emeltettek, óvodát, iskolát, sőt igazi, Kanadából származó angoltanárt is szereztek. fotó: youtube/Oberösterreichische Nachrichten A nagy beruházás azonban sokáig váratott magára, az Ausztriában 2006-ban saját irodát is nyitott multi csak 20 évvel később látta elérkezettnek az időt az építkezés megkezdésére. Addigra már vissza is kínálta a településnek a megvásárolt föld egyharmadát, mert úgy gondolta 50 hektár elég lesz a csarnokhoz. Ez az időközben első beruházási fázissá változott projekt a tervek szerint 2027-ben fog elkészülni, 100 új munkahelyet létesítve. De a mesterséges intelligencia közben megállíthatatlanul hódít a világban, 2030-ig 5,2 milliárd dollár tőkebefektetést vár a McKinsey elemző cég az adatközpontok világában. A Google is felülvizsgálta „szerénységét“, újabb területet vett, megnagyobbítaná a még el sem készült csarnokot. De a bővítés következtében az adatközpont áramfelhasználási igénye évi 150 megawattról 500-ra nőne (elvinné Felső-Ausztria áramigényének egynegyedét), az Enns folyóból pedig évi 5,5 milliárd liter vizet mernének ki hűtési célokra. S hogy mi lesz a felmelegedett vízzel? Vagy visszafolyatják a folyóba, vagy – amit mindenki jobban szeretne – távfűtésre használnák. A tervezett terjeszkedés újabb termőföldet von ki a mezőgazdasági művelésből, a várható új munkahelyek pedig általában nem a helyi hozzáértőknek jutnak, hanem a vállalkozás hoz magával szakembereket. A kronstorfi önkormányzat néppárti, szociáldemokrata, szabadságpárti és zöldpárti képviselői pár éve még teljes egyetértésben bólintottak rá a kibővített projektre, a környezetvédő szervezeteknek azonban újkeletűen egyre kevésbé tetszik a nyomulás A település lakói közül több száz ember pár hete demonstráción tiltakozott a további fejlesztés ellen, a kontrollt követelő petíciót már több mint 12 ezren írták alá. A külföldi cégek ugyanis, köztük a Google, saját elképzeléseik szerint építkeznek. Egységes fejlesztési tervek, szabályok az adatközpontokra eddig még nem születtek, mindenki annyi erőforrást vesz igénybe, úgy fejleszt, ahogy akar. A Greenpeace környezetvédő világszervezet helyi illetékese, Jasmin Duregger úgy látja, hogy a Google-tervek szembetámadják a régió klímacéljait, ellátási biztonságát. Johannes Wahlmüller, a GLOBAL 2000 klíma- és energiapolitikai szakértője szerint moratóriumot, stratégiai gondolkodási szünetet kellene elrendelni egész Ausztriában a mesterséges intelligenciát kiszolgáló adatközpontokra (ahogy erről a minap határoztak New Yorkban), amíg a jelenleginél szigorúbb törvényeket és rendszabályokat nem hoznak. A Kronstorfi Polgári Kezdeményezés (Bürger:inneninitiative Rechenzentrum Kronstorf) nevű civil szervezet illetékese odáig merészkedett, hogy állította, a központ számításainak nagyobbik része nem békés, hanem katonai és megfigyelési célokat szolgál, így szükséges az ellenőrzés. Ausztriában jelenleg mintegy ötven adatközpont üzemel, a fele Bécsben és környékén. Egyelőre csak kisebbik hányaduk összpontosít a mesterséges intelligencia „táplálására“, de 2030-ra a prognózisok szerint már 70 százalékuk fog ezzel foglalkozni. Az európai jelenlét legnagyobbjaként terjeszkedő Google-centrum mellett tavaly óta már a Microsoft is kialakított magának Alsó-Ausztriában három adatközpontot: Schwechaton, Vösendorfban és Mödlingben. „Hiába az ellenállás, hiába az észszerű környezetvédő érvek – állította helyszíni szemléjén az osztrák gazdasági miniszter, Wolfgang Hattmannsdorfer –, a Google beruházását, terjeszkedését már nem lehet megállítani, a mesterséges intelligenciát az egész világ akarja.“ Szerinte legfeljebb ellenőrzésről lehet szó, de már az sem a jövőre elkészülő Google-projektnél, hanem a „második felvonásnál“. Vagy például annál a bécsi központú gigagyárnál, amelynek finanszírozásáért Ausztria az Európai Uniónál szállt tavaly versenybe. A környezetvédők követelése egyértelmű: a bővítést megelőzően szeretnének tisztán látni és jogot kapni a beleszólásra. „Nem értjük, miért csak most ébredtek fel a helyi véleményalkotók, miért csak most gyűlnek a petíciók – hajoltak össze a kronstorfi ivó törzsvendégei –, miközben 16 évig csak egymással vitatkoztak.“