A költészet napja
- Lengyel Ferenc
- 4 days ago
- 3 min read
Köztudott, hogy április 11. a magyar költészet napja. A magyar költészet napját hivatalosan először 1964-ben, József Attila születésnapján rendezték meg. Az évek során egyre gazdagabb kulturális háttér rajzolódott ki a meghonosodó emléknap mögött. Minden évben irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal és költészeti versenyekkel tisztelegnek a magyar líra előtt. Új vonása, hogy egyre gyakrabban az élő szerzők is bekapcsolódnak, és maguk tolmácsolják költeményeiket. Így az irodalom életszerűbbé és világosabbá válik. És nő az élő, tiszta beszéd becsülete is.
A költészet napja József Attila születésnapjához, április 11-éhez kötődik; ezen a napon született Márai Sándor és Kőrösi Csoma Sándor is. A magyar nyelvű poézis ünnepe így folyamatosan terebélyesedik. Lombosodásának egyik különleges, gazdag ága a Versmaraton, amelyet a Magyar Írószövetség indított útjára több szervezettel együtt 2010-ben. A magyarországi, sajátos arculatú rendezvénykavalkádnak volt olyan éve is, amikor országosan, egyszerre és egy időben ugyanazt a verset szavalták a különböző iskolák diákjai. Egyik alkalommal Jordán Tamás irányításával országszerte több ezren csatlakoztak. A nemzeti versmondást akkor a köztelevízió élő közvetítése kísérte, felemelő, határokon átívelő élménnyé nemesítve az eseményt.
A Versünnepet, az országos, díjátadóval záruló irodalmi vetélkedőt immár 21 éve rendezi meg az azonos nevű alapítvány a hivatásos versmondók és előadók számára. Kolti Helga, a Versünnep Alapítvány elnöke a Nemzeti Színházban megtartott idei ünnepi díjátadó gála végén úgy fogalmazott: „Nincs díjazott, mert mindenki díjazott”, a költészeti műfajok és az eltérő előadásmódok egyenrangúságát vallva és vállalva.
A Kárpát-medence legnagyobb és legismertebb költészetnapi rendezvénysorozata a Versmaraton, amely 2010-ben jött létre. Több elkötelezett szervezet – a Magyar Írószövetség, a Magyar Napló, az Írott Szó Alapítvány, az MTVA és a Kossuth Rádió – hozta létre az évek alatt klasszikussá erősödött, egész napos, élő versfolyamot, amelynek keretében minden évben kortárs magyar költők lépnek fel, a pályakezdőktől a veteránokig.
A hasonló műsorok és rendezvények a határon túli területeken is megszaporodtak. A Kárpát-medence legnyugatibb csücskében, Bécsben is elindult valami hasonló – hajszálgyökér a végeken túl. 1995-ben Wurst Erzsébet megszervezte az első bécsi versmondó versenyt, amelyhez csatlakozott a Bécsi Magyar Iskola akkori tanári kara és diáksága.
2010-től, határokon innen és túl, Verőfény néven ismerték. Huszonnyolc éven át rendeztük meg a versenyt. Jelenleg Csipkerózsika-álmot alszik. A mulandóság azonban jó időbeosztással él: az AMAPED élni akarásának jeleként egy másik szavalóverseny vette át a helyét, amely ma is a szép magyar beszéd ünnepe a császárvárosban. A többnyelvű Burgenland is teret ad a magyar nyelv kibontakozásának: az ottani rendszeres szavalóversenyek szervezői és díjazottjai évtizedes múltra tekinthetnek vissza büszkén.
Néhány év elteltével, 2016-tól a bécsi és környékbeli magyarok egy újabb verses programhoz is csatlakozhatnak: egy szerény létszámú, kizárólag a Collegium Hungaricum által támogatott versmondó délutánhoz, a VERS•SOR•BAN rendezvényhez. Ez a szép beszédet és a tartalmas együttlétet ünneplő, évenként egyszer megrendezett, önmagát megújító alkalom. Érdemes volna saját vidékünk szép határán is túltekinteni, nyugat felé: hol látszik még hasonló verselési hajlandóság? Mert a vers – úgy tűnik – ha csak egy-két tucat híve marad is, a poézis akkor is dacol az elmúlással.
A 2026-os VERS•SOR•BAN rendezvény a CH-ban
(Egy budapesti antikvárius ugyan évekkel ezelőtt elmondta a gyászbeszédet a vers fölött, és diagnózisában volt is bőven a könyvárus keserű igazságából, de a poézis tiltakozik: nem, nem és nem. Sok bajt rá lehet fogni, de még él. Ó, jó marosvásárhelyi Székely János, poéta uram: a vers csak betegeskedik néha, légszomjjal küzd, beszűkülő, átalakuló valóságokba menekül – e tüneteiről folyamatosan beszámol –, sőt elájul olykor-olykor, de újra felébred, ébredezik. Mi pedig, néhányan, önkéntes ápolói vigyázunk rá. A Vers a peronon rendezvény mintájára, a saját 21. századunk peronjain önkéntes költőt mímelő lényekként őrizzük a szép szót. Alig létező, megtűrt, kötéltáncos maestrók és kötélverő inasok vegyes népe áll tüntetően az emberi lélek peronjain.)
Szívem legnagyobb vágya teljesülne, ha a „versünnep” fogalma, a versmondás gyakorlata és a választékos, zengő nyelv mint elgondolás és megvalósulás eljutna, kiáradna a német nyelvterületre is. Nemcsak a ritka és látványos, ám többnyire csekély hatású plakátversek révén az osztrák városok utcáin, hanem máshol is: a lélek hangzó tereiben és az előadhatóság termeiben. Jó lenne látni, hogy a szép német beszéd és kiejtés ünnepe – mondjuk Ausztriából, épp Bécsből – indulna körútjára, magyar sugallatra. Innen terjedhetne fokozatosan, iskoláról iskolára, városról városra, a tisztán hangzó, képi irodalmi nyelv és beszéd megmutatkozásaként, s az egész német nyelvterületet átfogó versnappá nőhetné ki magát – akárcsak a magyar költészet ünnepe. Szép hozadéka, második ága lehetne egy gazdagodó lírai hagyománynak a művelt európai szellem soknyelvű legyezőjén. Csemegeként ízlelgetem ígéretét, nevét: Tag der Dichtung…
