Mindennapi olajunkat add meg nékünk ma…
Szabad-e a kőolajat a kenyérhez hasonlítanunk, és vele parafrazálnunk a kereszténység legfontosabb imádságát? Pedig ez a valóság…
Jó ideje annyira kőolajfüggővé vált a világgazdaság és a Földön élő emberek mindennapi élete, hogy el sem tudjuk képzelni, milyen volt az élet az olaj előtt. Pedig Edwin L. Drake 1859-ben fúrta meg első olajkútját Pennsylvaniában, vagyis az olajkorszak mindössze 167 éve tart. Az ipari forradalom és általa a Brit Birodalom a szén kitermelésének és felhasználásának köszönhetően valósulhatott meg és válhatott naggyá, míg az Amerikai Egyesült Államok világszintű hegemóniája egyértelműen a kőolajra épült. De sokkal többről van szó! Mindannyiunk élete közvetlenül és sokrétűen függ a kőolajtól. Annak ellenére, hogy időközben rájöttünk, mennyire veszélyes a fosszilis energiahordozók mértéktelen felhasználása, nem tudunk ezen érdemben változtatni. A valamivel több mint másfél évszázada szerephez jutott energiaforrás teljesen átalakította az emberiség életét, gazdálkodását, gondolkodásmódját és mindennapjait. Biztató, hogy alternatív energiaforrásokat keresünk, de minden zöldtechnológiai hurráoptimizmusunk ellenére is nyilvánvaló, hogy az olajkészleteket az utolsó cseppig ki fogjuk meríteni és fel fogjuk használni. A zöld energiaforrások térnyerésével és az energiaátmenettel látszólag valamelyest javult a helyzet, ez a médiában erősen hangsúlyozott fejlemény azonban félrevezető képet ad a valóságról. Az emberiség energiaéhsége rohamosan nő, és nem tudunk lemondani a kőolajról: a szél- és napenergia-termelés előretörése mellett is naponta még soha nem látott mennyiségű, mintegy 100 millió hordónyi kőolajat használunk fel.
A kőolajjal kapcsolatos szélsőséges függőségünk nemcsak energetikai és gazdasági, hanem geopolitikai és társadalmi természetű is. Mint minden vitális erőforrás esetében az emberiség történetében, megfigyelhetjük, hogy ma is a kőolajhoz való hozzáférés, illetve szállításának és felhasználásának zavartalan biztosítása diktálja nemcsak az országok közötti diplomáciát, hanem a háborúkat is. Ez a közhely csak azért érdemel figyelmet, mert ma is változatlanul így van, minden, a 21. századdal kapcsolatos illúziónk ellenére. Nicholas Maduro elnök USA általi elrablása és Venezuela megzabolázása, illetve a Hormuzi-szoros státuszának fegyveres felülbírálása az iráni háborúban tankönyvi példái annak, mennyire nem a fejlett társadalmi erkölcs vagy a nemzetközi együttműködés, hanem sokkal inkább az örök energia- és hataloméhség diktálja ma is a gazdasági-politikai döntéseket és az államközi együttműködést.
Szomorú igazság, hogy az olaj még ma is értékesebb a vérnél, de ez a felismerés nem jelenti azt, hogy ne tegyünk meg minden tőlünk telhetőt annak érdekében, hogy ez ne maradjon így, és ne így legyen továbbra is a jövőben. A környezetkímélő energiaforrások hasznosságát természetesen nem vonjuk kétségbe, de ne tápláljunk velük kapcsolatban hiú reményeket, mert bármennyi energiát is termeljünk általuk, a kőolajnak továbbra is meglesz a maga oroszlánrésze, egyszerűen azért, mert megállíthatatlanul nő az energiaigényünk. Számítások szerint az olajkorszak elmúlt 167 évében valamivel több mint 1 billiárd hordónyi olajat használtunk fel, és bizonyítottan még ennek a mennyiségnek a duplája áll a rendelkezésünkre, amely mennyiséget a következő fél évszázadban fogunk felhasználni. Az olajkorszaknak csak az olajtartalékok kimerülésével lesz vége, akkor, ha teljesen elfogy az olaj.
Az amerikai-iráni háborúnak köszönhetően kialakuló olajválság nem újdonság, megismétlődő mintázat ez a történelemben. Nem vigasz ez, persze, a válság következtében elszegényedő tömegeknek, de e tény tudomásulvétele legalább megóv az események manapság elburjánzó apokaliptikus értelmezésétől. A fizika törvényei alapján egyetlen – ma még csak elméleti – megoldás létezik határtalan energiaigényünk kielégítésére, éspedig a nukleáris fúzióval elért korlátlan és olcsó energiatermelés. Ez a módszer, amennyiben és amikor létrejön, lehet, hogy az energiaszükségletünket majd kielégíti, viszont nem kétséges, hogy a világgazdaságot teljesen a feje tetejére állítja, és kataklizmaszerű társadalmi változásokat eredményez. Vegyük tudomásul, hogy még egy ideális, korlátlan és ingyenes energiát szolgáltató forrás sem oldaná meg összetett emberi-társadalmi létezésünk egzisztenciális problémáit. Maradjunk realisták tehát a nagy energiaátmenetet és a 2050-re kitűzött karbonmentességet illetően. Szükségtelenül ne frusztráljuk magunkat, mert könnyebb lesz így a szűnni nem akaró problémákat elviselni és azokat legalább részlegesen kezelni. Ne adjuk fel a reményt, de ne csodálkozzunk, ha az egész világ folyton azt suttogja: mindennapi olajunkat add meg nékünk ma…
