Search this site

Ausztriában a magyar jelenlét ma két világ metszetében alakul: Burgenlandban a történelmi kisebbség intézményes, identitásőrző kultúrája dominál. Bécsben ezzel szemben egy migráció által formált, nagy és heterogén közösség mindennapi nyelvhasználata teszi láthatóvá a magyart. A támogatáspolitika ugyan stabilizálja a hagyományos struktúrákat, de a valóság növekvő részét nem fedi le, így a kérdés az, hogy hogyan hangolható össze a kisebbségvédelem a 21. századi mobilitás és többnyelvűség igényeivel. A magyar jelenlét Ausztriában napról napra növekszik, ugyanakkor megosztottnak tűnik. Míg a burgenlandi és bécsi történelmi népcsoport a jövőjéért és fennmaradásáért küzd, addig a Magyarországról és szomszédos országainak magyarlakta területeiről érkező új bevándorlók alakítják a városok, s egyre inkább a vidék arculatát is. Az osztrák népcsoport-támogatási politika, amely egy világosan körülhatárolt kedvezményezetti csoportot részesít támogatásban így egyre nyilvánvalóbb strukturális dilemmával szembesül. A mai Burgenland – melynek történetét röviden előző írásunkban foglaltuk össze – 1921-ben vált Ausztria részévé, aminek következtében a korábbi Nyugat-Magyarország területén élő, a többségi magyar lakossághoz tartozó magyarok kisebbségi helyzetbe kerültek. E közösséget alkotják a burgenlandi magyarok. Fontos megemlíteni, hogy ismert nyelvsziget jellegük nem a trianoni békeszerződés következménye volt, hanem egy már korábban kialakult etnikai helyzet: a Vas, Sopron és Moson vármegyék nyugati részén élő magyarok a 19. század végére, 20. század elejére már kisebbségbe kerültek az elnémetesedő környezetben. Bár az asszimiláció veszélye fenyegette őket, ma már Ausztria elismert nemzeti kisebbségei közé tartoznak. Jogaikat az 1976-os ún. népcsoporttörvény biztosítja, amelynek védelme alá a karintiai szlovénok, a horvátok, a csehek, a szlovákok, valamint 1992 óta a romák is tartoznak. A törvény garantálja nyelvük megőrzését, hagyományaik és kultúrájuk ápolását, a népcsoporttanácsok működését, valamint állami pénzügyi támogatást biztosít számukra a Szövetségi Kancellária révén. Ma a burgenlandi magyarok – Burgenland őshonos népcsoportja – már viszonylag kis létszámú közösséget alkotnak. A becslések szerint néhány ezer főt számlálnak: Burgenland tartomány hivatalos adatai mintegy 4500 főről szólnak, akik főként Közép-Burgenlandban, Felsőpulya (Oberpullendorf) környékén, valamint délen, Felsőőrben (Oberwartban) és a környező falvakban élnek. Ez a szám jóval elmarad a mintegy 35 000 fős horvát közösség létszámától, és csak kevéssel haladja meg a körülbelül 3500 fős roma népességet. A törvényileg biztosított intézményi struktúrák – kétnyelvű iskolák, egyesületek, kulturális kezdeményezések – léteznek, sőt bővülnek is, ugyanakkor a burgenlandi magyarok által beszélt nyelv, különösen a vasfüggöny időszaka óta komoly küzdelmet folytat a fennmaradásért. A magyar nyelv értékét korábban még a magyar lakosság körében is gyakran megkérdőjelezték, az anyaországgal való nyelvi kapcsolatokat a határ megszakította, az iskolákban pedig hosszú ideig nem volt biztosítva a magyar nyelvű oktatás – ez a helyzet egészen 1976-ig fennállt. Csak az 1989-es keleti határnyitás után erősödött meg ismét a magyar kisebbség önbizalma, és a geopolitikai változások hatására újra felismerték saját nyelvük értékét – szinte már túl későn. A nyelvmegmaradás nyilvánvaló hanyatlása ugyanis – amely már a hidegháború idején megkezdődött – évtizedek óta dokumentált, kutatott és problémaként érzékelt jelenség a közösségen belül. De hogyan lehetne ellene tenni? A kihívás nem elsősorban a jogi keretekben rejlik – amelyek Burgenlandban tulajdonképpen adottak –, hanem inkább a társadalmi valóságban. Felmerül tehát a kérdés: megállítható-e még egyáltalán ez a nyelvvesztés? És mi marad egy népcsoportból, ha elveszíti saját, aktívan használt mindennapi nyelvét? Középburgenlandi magyar Kultúregyesület (fotók: MBUK) Segíthet-e a támogatáspolitika? Az állami népcsoport-támogatás évente összesen mintegy 8–10 millió eurót tesz ki. Ennek kezelése a Szövetségi Kancellária hatáskörébe tartozik, és az összeget az elismert népcsoportok között osztják szét. A magyar kisebbség ebből kisebb arányban részesül, mint a nagyobb lélekszámú csoportok – például a karintiai szlovénok vagy a horvátok –, mivel számbelileg is a kisebb közösségekhez tartozik. A Szövetségi Kancellária adatai szerint a teljes támogatás mintegy 12%-át, azaz körülbelül 900 000 euró juttatást kapnak. Ezekből a forrásokból – amelyeket a burgenlandi és a bécsi népcsoport egyenlő arányban oszt meg egymás között – kizárólag a médiát, oktatási programokat, kulturális tevékenységeket, valamint szükség esetén az egyes egyesületek infrastrukturális kiadásait támogatják. A népcsoport egyesületei és ernyőszervezetei – mint például a Központi Szövetség vagy a Kerekasztal (mindkettő Bécsben) – projektjeiket és támogatási kérelmeiket a Szövetségi Kancellárián keresztül nyújtják be. A pályázatok elbírálása és az elosztási arányokra vonatkozó javaslattétel a népcsoporttanács hatáskörébe tartozik. A népcsoporttanács jelenlegi elnöke Somogyi Attila (Burgenland), munkáját helyettese, Király Andrea (Bécs) segíti. De ki tartozik valójában a népcsoporthoz? Hogyan határozza meg a törvény a tagságot? A kritériumok röviden összefoglalva: magyar származás (illetve magyar mint első nyelv) és osztrák állampolgárság. Egy Ausztriában született, magyar gyökerekkel rendelkező személy – amennyiben osztrák állampolgársággal rendelkezik – ebbe a csoportba sorolható. Az Ausztriában élő, magyar állampolgárságú magyarok azonban a népcsoport-támogatási rendszer keretében nem jogosultak támogatásra. Számukra a tartományi kormányok más támogatási forrásai állnak nyitva. Ez a több mint szűknek nevezhető állami támogatás, amelyet az autochton népcsoporton belül osztanak szét, biztosítja ugyan a meglévő struktúrák fenntartását, de alig járul hozzá új nyelvhasználó generációk kialakulásához. Már régóta nem elegendő az egyes kulturális tevékenységek támogatása, mivel a kisebbségvédelem hosszú távon csak akkor lehet hatékony, ha a mindennapi életbe ágyazódik – például az oktatás (amely Bécsben még nem valósult meg teljes körűen), a média, valamint a többnyelvűséget támogató közigazgatási struktúrák révén. Az intézményi támogatás önmagában nem elegendő ahhoz, hogy megakadályozza a nyelvvesztést a népcsoporton belül. Ez a megállapítás számos hivatalos nyilatkozatban és tudományos vizsgálatban is visszatérő elem. A migráció megváltoztatja a képet Ezzel párhuzamosan Magyarország 2004-es EU-csatlakozása óta egy új migrációs dinamika alakult ki. Ausztria a munkaerő-migráció egyik fő célországává vált, különösen a 2011-es munkaerőpiac-nyitást követően. Ma már több mint 100 000 magyar állampolgár él az országban, főként Bécsben, és egyre nagyobb arányban jelennek meg a nyugati tartományokban is. Ezt a fejleményt a Statistik Austria rendszeresen dokumentálja, illetve a közelmúltban az Osztrák Tudományos Akadémia MIGWELL kutatási projektje is részletesen elemezte. A Magyarországról érkező bevándorlók, valamint a naponta több ezer ingázó – akik átlépik a határt, majd este visszatérnek – következtében a magyar nyelv ma mind Burgenlandban, mind Bécsben sokkal inkább jelen van, mint néhány évtizeddel ezelőtt, ugyanakkor nem a hagyományos népcsoporti keretben, hanem a migráció révén. Bécs: Új valóság, új önmeghatározás Bécsben az elmúlt 15 évben a számszerűen kisebb történelmi magyar kisebbség mellett egy nagy, heterogén magyar közösség alakult ki. Tagjai között vannak munkások, szakképzett munkavállalók, diplomások, diákok, ingázók és családok. Sokan közülük gazdaságilag beilleszkedtek, ugyanakkor szoros kapcsolatot tartanak fenn Magyarországgal. Az EU-n belüli munkaerő-migrációval foglalkozó szociológiai tanulmányok azt mutatják, hogy a bevándorlók jelentős része ún. transznacionális migráns: Ausztriában dolgoznak, de megőrzik szociális, kulturális és gazdasági kötődéseiket származási országukhoz. Sok esetben hét közben Ausztriában élnek és dolgoznak, hétvégén pedig Magyarországon tartózkodnak. Ezek a magyar bevándorlók jellemzően nem tekintik magukat kisebbségnek, hanem az európai munkaerőpiac mobil szereplőinek. Ez az önmeghatározás jelentősen eltér a népcsoportétól. Pontosan ezen a metszésponton merül fel egy strukturális probléma. Az osztrák kisebbségpolitika támogatási rendszere kizárólag a történelmi alapon kialakult népcsoportokra irányul. A nagyszámú magyar bevándorló nem tartozik ide, noha ők teszik a magyar nyelvet a mindennapi életben sokkal láthatóbbá. Az integrációval és kulturális kérdésekkel foglalkozó kutatások is rámutatnak arra, hogy a klasszikus kisebbségpolitika és a modern migrációs folyamatok gyakran egymás mellett léteznek, anélkül, hogy szervesen összekapcsolódnának. Ha közelebbről megnézzük, a népcsoportpolitika eszközei a 20. századból származnak, míg a társadalmi valóságot egyre inkább a 21. századi migrációs dinamika határozza meg. A burgenlandi és a bécsi magyar közösség tehát azzal a kihívással szembesül, hogy nyelvét és identitását hosszú távon megőrizze. Ugyanakkor körükben egyre inkább megjelenik egy új, magyar nyelvű népesség, amely nem része ennek a hagyományos struktúrának. Hogy ebből új együttműködési formák alakulnak-e ki, vagy a két csoport továbbra is elkülönül, egyelőre nyitott kérdés marad. A közös kulturális tevékenységek első kezdeményezései már léteznek, de még nem terjedtek ki szélesebb körben. Hogyan tovább? Az ausztriai magyar közösségek alapvető változás előtt állnak. A hagyományos kisebbség létszáma csökken, miközben egy új bevándorlási hullám erősödik. A támogatáspolitika biztosítja a meglévő struktúrákat, de csak a valóság egy részét fedi le. Ez politikai egyensúlytalansághoz vezet. Támogatást az a csoport kap, amelyet történelmi szempontból határoznak meg – nem pedig az, amely társadalmi szempontból növekszik. A nemzeti kisebbségpolitika így saját logikát követ: stabil, területi alapú és egyértelműen körülhatárolt. A jelenlegi társadalmi valóság viszont mobil, átjárható és komplex. A központi kérdés ezért már nem csupán az, hogy hogyan lehet egy kisebbséget védeni, hanem az is, hogy hogyan lehet ezt a védelmet egy megváltozott társadalmi környezetben továbbfejleszteni. A meglévő támogatási rendszer nem tekinthető hibásnak, továbbra is fontos funkciót tölt be, különösen a kis létszámú és veszélyeztetett magyar kisebbség számára. A valódi kérdés inkább az, hogy ez önmagában elegendő-e. Szükség van-e olyan új modellekre, amelyek figyelembe veszik a migrációt, a többnyelvűséget és a hibrid identitásokat is? Vagy a népcsoport-politika nyitása az aktuális helyzetre azt jelentené, hogy eredeti célját feladta? Egyszerű megoldás nem látszik. Az azonban egyértelmű, hogy a „népcsoport” és a „migráció” közötti eddigi elkülönítés egyre kevésbé írja le pontosan a jelenségeket. Egy olyan városban, mint Bécs, ez a különbségtétel a mindennapi életben már alig érzékelhető. Talán a jövő nem a meglévő struktúrák felbomlásában rejlik, hanem azok továbbfejlesztésében. Egy olyan politika lehet a következő logikus lépés, amely egyszerre veszi figyelembe a történelmi kisebbségek védelmét és a modern migráció valóságát. Egy dolog világosan kirajzolódik ebből a példából: a 21. században, egy nyitott Európa keretei között a nyelv, az identitás és a hovatartozás már nem választható el egymástól olyan egyértelműen, mint korábban. A magyar népcsoport kulturális tevékenységei: Burgenland és Bécs összehasonlítása Az ausztriai magyar népcsoport kulturális tevékenységei régiónként jelentős eltéréseket mutatnak. Különösen szembetűnő az ellentét a burgenlandi magyarok történelmi települései és a bécsi városi környezet között. Bár mindkét esetben meghatározó szerepet játszik a magyar nyelv és a kulturális hagyományok ápolása, ezek a tevékenységek eltérő funkciókat töltenek be, és különböző társadalmi kontextusokban valósulnak meg. Burgenlandban a magyarok kulturális tevékenységei szorosan összefonódnak a népcsoport történelmével. Ezek egy olyan kisebbség kontextusában értelmezhetők, amely 1921 óta új állami keretek között él, és amelynek nyelvét évtizedeken át asszimilációs nyomás érte. A kultúrának ebben az esetben hangsúlyos identitásőrző funkciója van. A rendezvények, ünnepségek és kezdeményezések nem csupán a szórakozást vagy a társas kapcsolattartást szolgálják, hanem tudatosan a nyelv és az identitás megőrzésére irányulnak. Ezek a tevékenységek gyakran intézményi keretek között zajlanak. Az egyesületek, az iskolák és az egyházi intézmények központi szerepet töltenek be a szervezésben. A népcsoportokra vonatkozó politika keretében nyújtott állami támogatások szintén fontos elemei e folyamatnak. A programok gyakran hosszú távúak, és egyértelmű kulturális és politikai célkitűzéseket követnek. Céljuk a nyelv átadásának támogatása a fiatalabb generációk számára, valamint a népcsoport láthatóságának biztosítása. Tartalmilag ezek a tevékenységek gyakran hagyományos formákhoz igazodnak. A népzene, a népviseletes ünnepségek, az irodalmi rendezvények vagy a kétnyelvű népszínházi előadások tudatosan merítenek a kulturális örökségből. A nyelvet eközben gyakran szabványosított vagy szimbolikus jelentéssel felruházott kontextusban használják. A nyelv a történelem és az identitás hordozójaként jelenik meg, és kevésbé a mindennapi élet természetes eszközeként. Pontosan ebben rejlik e kulturális gyakorlat egyik központi jellemzője: önreferenciális, vagyis tudatában van annak, hogy szerepe a hagyományok megőrzésének eszköze. Ugyanakkor ebben a modellben egyfajta ellentmondás is megmutatkozik. Minél inkább intézményesül és állami támogatást élvez a kultúra, annál inkább eltávolodhat a mindennapi élettől. A kulturális tevékenységekben való részvétel tehát nem jelenti automatikusan a nyelv mindennapi használatát is. Ez a szakadék a kulturális reprezentáció és a mindennapi gyakorlat között a burgenlandi magyar kisebbség egyik legnagyobb kihívását jelenti. Bécsben alapvetően eltérő a helyzet. Itt nem egy hasonló módon történelmileg meggyökeresedett kisebbségről van szó, hanem egy nagy, heterogén közösségről, amely többnyire Magyarországról érkezett vagy magyar származású emberekből áll. Ez a közösség elsősorban az elmúlt két évtized migrációs folyamatai következtében jött létre, és más társadalmi és kulturális dinamikák határozzák meg. A bécsi magyar kulturális életet ezért kevésbé az intézmények és a támogatási rendszerek, mint inkább a spontán, gyakran informális kezdeményezések jellemzik. Ezek az emberek mindennapi életéből fakadnak, és jelenlegi életkörülményeiket tükrözik. A rendezvények skálája a koncertektől, filmvetítésektől a hallgatói hálózatokon és gasztronómiai eseményeken át a digitális közösségekig terjed. A formák sokfélék, rugalmasak, és gyakran rövid határidővel szerveződnek. A nyelv szerepe ebben a tekintetben jelentősen eltér a burgenlandi helyzettől. Bécsben a magyar nyelv nem veszélyeztetett kulturális örökség szűkebb értelemben, hanem egy nagy közösségen belüli természetes kommunikációs eszköz. A mindennapi életben beszélik, a munkahelyeken használják, és a közösségi médiában is ápolják. Ezáltal elveszíti szimbolikus töltetének egy részét, ugyanakkor funkcionális jelentősége megnő. A kulturális tevékenységek tartalmi irányultsága is eltérő. Míg Burgenlandban a hagyományok és a kulturális örökség állnak az előtérben, Bécsben sok program a kortárs jelenségekre orientálódik. A popkultúra, az aktuális irodalom, a modern zene vagy a transznacionális témák nagyobb szerepet kapnak. A kultúra itt kevésbé visszatekintő, inkább a jelenre irányul, és nyitott az új hatásokra. Egy másik fontos különbség e tevékenységek társadalmi funkciójában rejlik. Burgenlandban gyakran egy meglévő közösség stabilizálását szolgálják. Bécsben viszont integráló szerepet töltenek be egy mobil, gyakran széttagolt népesség körében. Hálózatokat hoznak létre, megkönnyítik a társadalmi kapcsolatok kialakítását, és segítik az eligazodást az új környezetben. A kultúra így a társadalmi orientáció eszközévé válik, nem csupán az identitás megőrzésének eszköze. Ezek a különböző funkciók végső soron az egyes közösségek szerkezetére vezethetők vissza. A burgenlandi magyar kisebbség kicsi, történelmi alapon kialakult közösség, amelynek fennmaradása potenciálisan veszélyeztetett. A kultúra itt a folytonosság biztosításának tudatos eszközeként jelenik meg. A bécsi magyar közösség ezzel szemben nagy, dinamikus és migrációs folyamatok által meghatározott. A kultúra itt a mindennapi életből fakad, és folyamatos átalakulásban van. A különbségeknek ellenére vannak közös pontok is. Egyes szervezetek és rendezvények megkísérlik összekapcsolni a két világot. Ezáltal új kulturális gyakorlatok alakulnak ki, amelyek a hagyományos elemeket modern kifejezési formákkal ötvözik. Ezek a kezdeményezések azt mutatják, hogy a népcsoport és a migrációs közeg között húzódó határ nem abszolút, hanem változó és átjárható jellegű. Összefoglalva elmondható, hogy a burgenlandi és a bécsi magyarok kulturális tevékenységei két eltérő modellt képviselnek. Burgenlandban a kisebbségi kultúra tudatos ápolása és továbbadása áll az előtérben, míg Bécsben egy nyitottabb, a mindennapokhoz közelebb álló, dinamikus kulturális gyakorlat dominál. Mindkét forma saját társadalmi valóságának kifejeződése, és eltérő funkciókat tölt be az ausztriai magyar jelenléten belül. Az összehasonlítás rámutat arra, hogy a kultúra nem csupán az identitás kifejeződése, hanem a társadalmi keretfeltételek tükre is. A Burgenland és Bécs közötti különbségek jól szemléltetik, milyen mértékben alakul át a kulturális gyakorlat a közösség szerkezetének változásával. Források: Land Burgenland https://www.burgenland.at Bundeskanzleramt https://www.bundeskanzleramt.gv.at/dam/jcr:d9385a88-4990-41ed-8bda-66a25b147d9f/Bericht_ueber_die_Volksgruppenfoerderung_2022.pdf Projekt MIGWELL https://www.oeaw.ac.at/en/isr/research/migration-and-urban-diversity/migwell-well-being-and-migration-the-hungary-austria-migration-nexus Volksgruppengesetz https://www.ris.bka.gv.at/geltendefassung.wxe?abfrage=bundesnormen&gesetzesnummer=10000602

Több mint ötszáz új kötet, könyvbarátokkal megtelt terek, személyes találkozások és a változásba vetett bizakodás jellemezte az idei Ünnepi Könyvhetet. A magyar irodalom legnagyobb szabadtéri fesztiválja idén nemcsak az olvasás ünnepe volt, hanem annak bizonyítéka is, hogy a könyvek és az irodalom közösséget teremtenek, miközben a könyvszakma egy szabadabb és jobban támogatott jövő reményével tekint előre. Idén 97. alkalommal tartották meg a magyar irodalom legnagyobb fesztiválját, az Ünnepi Könyvhetet és 25. alkalommal a Gyermekkönyvnapokat. A Budapesten június 11. és 14. között megrendezett programsorozat alkalmából felvonult a könyves szakma színe-java, a Vörösmarty téren, a Dunakorzón és Vigadó téren több mint 170 kiállító és könyvkiadó állította fel pavilonját. A legnagyobb szabadtéri könyves rendezvénynek számító könyvhéten ebben az évben 500-nál is több új kötetet mutattak be, és szokás szerint rengeteg dedikálás, író-olvasó találkozó és zenés program várta a könyvek szerelmeseit. Bár a könyvhét főszereplője a helyszíneket tekintve alapvetően Budapest, az utóbbi években más városok is szép számban csatlakoztak a programokhoz, így az érdeklődők többek közt Székesfehérváron, Nyíregyházán, Miskolcon, Győrben, Szegeden, Debrecenben és Pécsen is találhattak érdekesebbnél érdekesebb kötetbemutatókat, dedikálásokat, beszélgetéseket. Kétségtelen: a könyvhét a könyvbarátok és irodalomszeretők találkozásának talán legnagyobb ünnepe. Legyen hőség vagy eső, nyüzsög a Vörösmarty tér, mindenki könyvvel telepakolt táskával és lélekkel jár-kel. Találkozhatunk a legismertebb szerzőkkel, a pályakezdőkkel, a kiadókkal, a szerkesztőkkel és nem utolsósorban – egymással. Azt pedig, hogy ez mennyire jól jön a mindennapi rohanás közepette, nem lehet túlértékelni. Ilyenkor válik igazán láthatóvá, hogy az irodalom összehoz, megtart, közösséget épít – sújtsa is bármilyen politikai vagy kulturális csapás, rendszer vagy törvénykezés. Most pedig egyébként is van némi reménnyel telt lelkesültség a levegőben: amikor úgy tűnik, lekerülhetnek a fóliák a bukott kormánypárt által ideológiailag megbélyegzett kötetekről, és amikor talán meghallgatásra találhatnak a szakmabeli hangok. Ez a könyvhét röviden: nyár, napsütés, találkozások és remények. A Magvető Kiadó könyvheti könyvei A múlt csütörtöki megnyitón a könyvhét nyitóbeszédét a friss Booker-díjas David Szalay mondta. A Test (Flesh) című regényéért díjazott magyar származású, kanadai-brit író beszédében először arra reflektált, hogy különleges helyzetből szól. (A beszéd szövege megjelent az Élet és Irodalomban, videón pedig a LiteraTV-n megtekinthető.) „Én nem vagyok magyar író. A tény, hogy itt és most angolul szólok Önökhöz, elég árulkodó” – kezdte megszólalását, amelyet az összegyűltek Barabás András sokat dicsért szinkrontolmácsolásával hallgathattak. Szalay hangsúlyozta, hogy bár nem tartja magát „magyar írónak”, regényét mégis megfoghatatlan módon „magyar könyvnek” érzi, amely alapjául gyerekként és felnőttként szerzett magyarországi élményei szolgáltak. Nyelvi és identitásbeli helyzetével kapcsolatban kifejtette, hogy „jellegzetes emigránsgyerekként” látja magát. „Esetem annyiban szokatlanabb a többinél, hogy nem csak az egyik szülőm magyar – nekem a gyerekeim is magyarok. Itt születtek, itt nőnek fel, hamisítatlan helybeliek, anyanyelvi beszélők, amilyen én már sohasem leszek. Emiatt aztán egyre inkább úgy érzem, afféle egygenerációs rendellenesség vagyok, az elődeim és az utódaim is magyarok, csak én magam nem vagyok rendes magyar. Csupán egy vargabetű. Holtág. Bennfentes kívülálló, aki ide is tartozik, meg nem is, aki sehol sincs igazán otthon. Ami, azt hiszem, a művész örök érvényű pozíciója” – fogalmazott a nemzetközi sikereket elért író, akivel a könyvhét alatt pódiumbeszélgetésen és dedikáláson is találkozhatott a közönség. A Litera.hu-n politikatörténeti pillanatként emlegetik a nyitónap következő eseményét, ugyanis a szokásoktól eltérő módon az új kormány képviseletében Tarr Zoltán társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter is mikrofon elé lépett. „Azért is jöttem ide ma, hogy bocsánatot kérjek az előző miniszter és kormányok helyett a terület elhanyagoltsága miatt” – hangsúlyozta Tarr Zoltán. Beszédében a miniszter kifejtette a Tisza-kormány könyvpiacot érintő terveit, amelyek közt szerepel az úgynevezett könyvár-törvény felszámolása és a gyermekvédelminek csúfolt fóliázós törvény eltörlése is. A miniszter emellett kiemelte, hogy a jövőben folyamatos egyeztetéseket szándékoznak tartani a könyvszakma releváns szervezeteivel, és hangsúlyozta, hogy rendezni kívánják a műfordítás helyzetét is. „Szomorú, hogy a magyar irodalom nemzetközi jelenlétét a megbuktatott kormány több mint másfél évtized alatt fokozatosan építette le, és arra törekedett, hogy saját politikai nézeteinek megfelelő kánont alakítson ki, önkényesen beemelje az általa kiválasztott szerzőket, másokat pedig kiszorítson onnan” – hangsúlyozta Tarr, majd hozzátette: „... a kultúrbékén fogunk dolgozni […], és a jövőben a szabadságra, a párbeszédre, a szakértelemre építjük a kultúránkat, ami ennyi év után megérdemli, hogy végre fellélegezzen”. Beszédében biztosította a könyvszakmát olyan fontos további intézkedésekről is, mint az e-könyvek és a hangoskönyvek ÁFA-kulcsának felülvizsgálata, az NKA könyvtámogatási programjának kiterjesztése a digitális könyvpiacra, és állami könyvvásárlási program indítása pedagógusoknak, könyvtárosoknak, közművelődési dolgozóknak. Mindemellett készül a „tankönyvpiac felszabadítása” is, figyelve arra, hogy a tankönyvekben a kortárs irodalom is jelentős szerepet kaphasson. „Elképesztő bűne a leköszönt kormánynak, hogy a magyar irodalmi sikerek a Fidesz-kormány támogatása nélkül, sokszor pont annak ellenszelében születtek. A politikai függetlenség mára viszont nem vágyott állapot, hanem kulturális alap. Mert a valódi kincs könyveinkben, irodalmunkban van, nem pedig stadionokban vagy jachtokban” – hangsúlyozta Tarr Zoltán a közösségi oldalán a könyvhétről posztolva. Mindezt már csak azért is reménykeltő volt hallgatni, mert több pontja reflektált annak a részletes vitairatnak a tartalmára, amelyet az Open Books kiadó április 21-én tett közzé azzal a szándékkal, hogy vázolja a magyar könyvpiac helyzetét és körvonalazza a legégetőbb problémákat. A könyvhetet szervező Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének (MKKE) elnöke, Gál Katalin pedig már a programsorozatot megelőző sajtótájékoztatón elmondta, hogy a könyvhét 97 éves történetében ez volt az az első alkalom, amikor minden állami támogatást nélkül, nulla forint állami támogatásból, a könyvszakmának önerőből kellett megszerveznie az eseményt. Gál és a megnyitón szintén beszédet mondó Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere is kiemelte a reményt, hogy az elhanyagolás (sőt, ellehetetlenítés) korszaka után most a támogatásban lehet reménykedni. „Jó tapasztalni, hogy a szűk esztendőket túlélte a magyar könyvszakma. Ha szétnézünk a Vörösmarty téren, látható, hogy a magyar könyv él. De ünnepeljük azt is, hogy az előző korszaknak vége van, és most nem a teher, hanem a támogatás növekedhet” – emelte ki a főpolgármester az MTI közleménye szerint. A könyvhét ráadásul nemcsak az elmúlt 16 évet élte túl, hanem a történelem egyéb viharait is. Az olvasásra ösztönző irodalmi program ötletét először 1927-ben vetette fel Supka Géza író, újságíró, történész a magyar könyvkiadók miskolci közgyűlésén: „Az évnek egyik napján […] az ország minden városában és falujában könyvnap rendeztessék, amely […] az írót és a közönséget közvetlen kontaktusba hozza egymással, hogy ezen a napon egyszer egy évben a könyvírás és a könyvkiadás művészete is kimenjen az utcára, éspedig ingujjban, közvetlen, bohém formában”. Az első „Magyar Könyvhét” 1929-ben valósult meg, és már indulásakor nagy népszerűségnek örvendett. A rendezvény annak idején komoly kultúrpolitikai támogatással valósult meg, az első megnyitót a Magyar Tudományos Akadémián tartották, ahol az akkori kultuszminiszter, Klebelsberg Kunó beszélt az irodalom fontosságáról. A programsorozatot többek közt Kosztolányi Dezső és Babits Mihály felolvasásai nyitották meg, és az utcákra kitelepülő könyves pavilonok, a nagynevű írókkal és költőkkel való személyes találkozás lehetősége hamar magával ragadta a közönséget. A könyvhetet ezután minden évben megrendezték, a programsorozat nagy nehezen átvészelte a világháború időszakát is, és egyetlen egyszer, 1957-ben maradt el, miután az 1956-os forradalom után feloszlatták az Írószövetséget. A könyvhét a magyar irodalom egyik legjelentősebb eseményévé nőtte ki magát, 1935 óta hivatalos jegyzéket is adnak ki az eseménysorozatkor megjelent kötetekről. 1935-ben az első hivatalos lista 55 művet tartalmazott, a mostani könyvhéten ez a jegyzék már 500-nál is több címet sorol fel. Az idei megjelenések közt volt például sok, szinte már kultikusnak számító és német nyelvre is gyakran fordított szerző új könyve is, például a 90 éves Bodor Ádám Behavazott lábnyomok című novelláskötete, Darvasi László Az első izlandi hóregény című könyve, illetve Tóth Krisztina Kánkán az üvegpadlón és Krusovszky Dénes A másik mozaik című novelláskötete. Figyelmet érdemel Schein Gábor Egy kutya evangéliuma című verses regénye is, megjelentek Háy János drámai (Drámák címen). Az Esterházy Péterrel készült interjúkat a Magvető rendezte kötetbe (Minden művészetről). A fordítások között érdemes megemlíteni Nelio Biedermann nagy nemzetközi visszhangot kiváltó Lázár című családregényét. (Lendvai Zsóka a regényről szóló friss kritikáját itt olvashatják.) Nem éppen a könyvhétre jelent meg, de a jelenleg ünnepelt kötetek közé tartozik Krasznahorkai László legújabb könyve, A magyar nemzet biztonsága, és Nádas Péter Halott barátaim című kötete és Spiró György Repedt kályhámon macska ül című műve is. A könyvhéthez 2010 óta gyerekkönyvfesztivál is tartozik, így a legkisebbek sem maradhatnak ilyenkor olvasnivaló nélkül. Szabó T. Anna, Tóth Krisztina és Varró Dániel egy szórakoztató közös verseskötettel örvendeztette meg a gyerekeket (Ábécézés), Varró Dánielnek pedig önálló könyve is jelent meg Igen, igen, ja nem címmel, a kamaszokat pedig Ecsédi Orsolya Paralista című könyve vonzhatja be. A listát sokáig folytathatnánk, és fontos megjegyezni, hogy az itt említett megjelenések csupán szubjektív gyűjtés eredményei, hiszen nem volna szabad kihagyni Erdős Virág, Barnás Ferenc nevének említését, Bognár Péterét, Vida Kamilláét és így tovább… Az érdeklődőknek a könyvhét hivatalosan kiadott jegyzékét mindenképp érdemes böngészni. Számos izgalmas szerző és mű között kalandozhatunk – míg máris várjuk a következő nagy könyves eseményt októberben: a 31. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált.

A 23 éves svájci író, Nelio Biedermann már a nemzetközi irodalmi piac sztárja. Lázár című regénye a Rowohltnál jelent meg németül (magyarul Fodor Zsuzsa fordításában a Scolar Kiadónál), és már több mint kétszázezer példányban elkelt. A könyv fél évig szerepelt a Spiegel bestsellerlistáján, a kiadási jogokat 32 kiadó vásárolta meg. Úgy ünneplik szerte a világon, mint egy popsztárt; rajongói között van Sarah Jessica Parker és Patti Smith is. A kritikusok lelkesek, Biedermann felolvasások és dedikálások sorát tartja; legutóbb New Yorkban Daniel Kehlmann mutatta be a kötetet. A New Yorker csodagyereknek nevezte, könyvét pedig Thomas Mann A Buddenbrook ház című regényéhez hasonlítják, amelyet szerzője szintén 22 évesen kezdett írni. Biedermannnak nagy szerencséje volt. A neves Liepman ügynökség egyik munkatársa egy kis könyvtárban hallotta a fiatal író felolvasását, amikor első –19 évesen írt – könyvét (Anton will bleiben) mutatta be. Odaadta neki a névjegyét, hogy ha valami újat ír, jelentkezzen. 2024 januárjában 70 oldalt kaptak a Lázárból. Az ügynökség, amelyet 1949-ben alapítottak, olyan szerzőkkel dolgozott, mint Salinger és Nabokov, és többek között Canetti hagyatékát is kezeli; megérezték, hogy a könyv sikeres lesz. Azonnal megkerestek hét német kiadót, és még mielőtt a kötet bestseller lett volna, már külföldre is eladták a kiadási jogokat. A megfilmesítési jogokat Tom Tykwer német rendező és producer vásárolta meg, aki többek között a Felhőatlasz és A parfüm című filmeket, valamint a Babylon Berlin sorozatot is jegyzi. A fiatalember Zürichben germanisztikát tanul az egyetemen, és nemrég kiköltözött a családi házból első önálló lakásába, a nővérével közösen. A Lázárt még a gyerekszobájában írta. Édesanyja már kiskorában gyakran vitte a könyvtárba; a könyv és az olvasás mindig fontos szerepet játszott a családban. Nelio a nevét Henning Mankell egyik regényfigurájáról kapta: az édesanyja a Comédia infantil (Gyermeki komédia, magyar fordítása jelenleg nincsen) című könyvet épp akkor olvasta, amikor vele volt várandós. Az alig 300 oldalas regény 60 fejezetben száguld végig hat évtized történetén. A magyar nemes, Lajos von Lázár története felöleli a 20. századot, egészen gyermekei 1956-os svájci emigrációjáig. A szerző apai ágon nemesi származású, saját családja történetét dolgozta fel. Gyerekkorában gyakran nyaralt Magyarországon, és turistaként ellátogatott a Pécs közelében álló kastélyba, ahol egykor a család élt. Hogy többet megtudjon, Budapesten felkereste a nagybátyját, és a nagyanyja is sokat mesélt. Biedermann több interjúban elmondta, hogy sokat tanult Gabriel García Márqueztől, Márai Sándortól, Marcel Prousttól és Joseph Rothtól. A hol realista, hol romantikus családregényben a történelmi háttér inkább illusztrációként szolgál; jóval többet tudunk meg a szereplők belső életéről, gondolatairól, álmairól és vágyairól. Az események filmszerűen peregnek, mintha egy sorozat gyors vágásait látnánk. A családon kívüli szereplők többnyire klisészerűek, a történelmi tények pedig olykor úgy hangzanak, mintha hírekből idéznék őket. Nem igazán életszerű, amikor 1945-ben az egyik szomszéd – mintha az olvasók kedvéért tenné – szabatosan összefoglalja, mi történt a zsidókkal a Duna-parttól Kun páterig. 1953-ban, amikor a család a kitelepítés után visszaköltözött Budapestre, a házból már nem láthatták a gettó falait, mert azokat 1945-ben azonnal lebontották. Két fejezet teljesen kilóg a regényből: érthetetlen, hogyan kerül ide Sztálin halálának részletes leírása. Éva, az egyik Lázár-gyerek kedvenc könyveit az ötvenes években még nem olvashatta magyarul: Virginia Woolf Saját szoba című műve csak 1986-ban, Simone de Beauvoir A második nem című kötete pedig a francia megjelenés után húsz évvel, 1969-ben jelent meg. Talán szokatlan, hogy egy Z generációs fiatal „hagyományos” családregényt ír, amelyben szinte minden benne van: depresszió, szerelmi szenvedés, őrület, alkoholizmus, misztika, háborúk, kisajátítás, kitelepítés, üldözés, nácik és kommunisták. Egyik német kritikusa szerint „ez az alapötletében oly ígéretes regény tele van emlékkönyvekbe illő bölcselkedésekkel, merev klisékkel”. Dicséri nyelvi tehetségét és atmoszférateremtő erejét, ugyanakkor szemére veti, hogy talán túl sokat akart beleerőltetni a regényébe. A Neue Zürcher Zeitung szerint a huszadik századi „látszatkulissza” és a pornó-giccs, a remek PR-munkával együtt, tette a regényt oly népszerűvé. Csak remélhetjük, hogy a fiatal szerző következő könyvét a gyorsan szerzett hírnév nem befolyásolja, és az új mű, amelyen már dolgozik, irodalmilag is sikerültebb lesz.

Érettségi után, egyetemi tanulmányaim mellett könyvesboltban kezdtem dolgozni. Nagy szerencsém volt, épp a leltár idején érkeztem, amikor még minden egyes könyvet külön „beolvastunk”. Így alaposan megismerhettem a Cédrus teljes készletét. Amikor az újdonságok megérkeztek, egy csendes óra következett, beleolvastunk a kötetekbe, hogy később hitelesebben tudjuk ajánlani őket. A vásárlók sokszor bizonytalanok, hol egy alig olvasó unokának, hol egy ókorban játszódó történelmi regényeket kedvelő rokonnak, hol modern klasszikusokat szerető barátnak keresnek ajándékot. A nagy könyvhálózatok üzleteiben manapság ez a fajta könyvajánlás személyes könyvajánlás szinte elképzelhetetlen. Az eladók gyakran még a keresett könyvet is hosszan kutatják, mintha a saját boltjukban sem ismernék ki magukat. Pedig a jó ajánláshoz „csak" az kell, hogy a könyvesbolti munkatárs maga is szeressen olvasni. A soproni Cédrus Könyvkereskedésben ilyen munkatársak vannak. Tisza Zsuzsa, a bolt alapítója egyszerűen fogalmaz: „Én soha semmi mást nem csináltam, csak könyvekkel foglalkoztam.” Manapság már postán érkeznek az újdonságok, az utánrendelések, de én jól emlékszem, amikor hajdan Zsuzsa beült az autójába és körbejárta a budapesti kiadókat, nagykereskedőket, hogy beszerezze az újdonságokat és a különleges kéréseket. Utódja, a boltvezető Molnár Timi rendszeres vásárlója volt az üzletnek, így került ide. Nagy szeretettel és hozzáértéssel végzi munkáját, és nagyszerűen lehet vele legutóbbi olvasmányélményeinkről beszélgetni. Nem véletlen tehát, hogy a vásárlók visszajárnak, és nem csak a városból. Akik már egyszer megfordultak a hangulatos boltban, tudják, hogy itt lelkes, hozzáértő, olvasó emberek dolgoznak. Az elmúlt évben 35 éves volt az üzlet, és sokan azért szeretik, mert itt minden olyan, mint régen. Pedig sok minden megújult: van webáruházuk és a legutóbbi években egyre több irodalmi programot szerveznek. A bolt azonban ugyanakkora maradt, igazából hihetetlen, hogy fér el ennyi könyv ilyen kis helyen. És milyen a választék! Szépirodalom, gyermek- és ifjúsági könyvek, nyelvkönyvek, történelmi, helytörténeti, pszichológiai, művészeti és gasztronómiai kiadványok, kották, térképek, képeslapok. Jegyezzük hát meg: Cédrus Könyvkereskedés, Sopron, Bünker köz 2. Hétfőtől péntekig 9-től 18 óráig, szombaton 9-től 12 óráig várja a vásárlókat. Ha Sopronban járok, sosem hagyom ki!

Sok humorral elmesélt, igazi könnyű nyári olvasmány Alan Bennett: A királynő olvas című könyve Rakovszky Zsuzsa remek fordításában. A mű eredeti címe: The Uncommon Reader. Kertész Erzsébet könyvajánlója. "A könyvek fütyülnek rá, hogy ki olvassa őket, hogy olvassák-e őket egyáltalán. Számukra minden olvasó egyenlő, a királynőt is beleértve. Az irodalom, gondolta, egyfajta nemzetközösség, a könyvek: köztársaság." A történet II. Erzsébet brit uralkodó új, talán egyetlen, szenvedélyének kialakulásáról szól, bepillantást engedve a királyi család hétköznapjaiba. A könyv fikció, olvasás közben mégis úgy érezzük, igazi létező személyekkel és helyszínekkel találkozunk. A rendszeres olvasás a királynőben új érzéseket, új tulajdonságokat alakít ki; legfőképpen pedig másképp kezdi látni a körülötte lévő embereket. Az "Udvar" ezt nem nézi, nem nézheti jó szemmel, neki egy gépiesen működő, előre jól kiszámítható királynőre van szüksége. A konfliktusok így elkerülhetetlenek. Többet nem árulhatok el a cselekményről, olvassák el Önök is a könyvet, engedjék, hogy magával ragadja Önöket is az olvasás szenvedélye! A könyvbe itt és itt lehet beleolvasni. Alan Bennett: A királynő olvas Fordította: Rakovszky Zsuzsa 2024, Magvető Kiadó, 152 oldal

Ki ne ismerné azt a gyerekjátékot, amikor egy elrejtett tárgyat mások irányításával kell megtalálni, pusztán a „hideg”, „meleg”, illetve „hidegedik”, „melegedik” vezérszavak alapján? Nem játék viszont, amikor a nagy hideg vagy a rekkenő hőség az utcán éri a sérülékeny embereket. A civilizált világ településein régóta ügyelnek arra, hogy téli nagy hidegben a külterületeken se fagyjanak meg az emberek. Bécsben is több mint egy évszázada működtetnek intézményes melegedőhelyeket az egyházak, az erre szakosodott karitatív szervezetek és a kerületi polgármesteri hivatalok. A klímaváltozás miatt ugyan enyhébbek a telek, ám bármikor lecsaphat egy farkasordító hideget hozó sarki front; ahol erre nincs kellő felkészültség, ott nő a fagyhalál szomorú statisztikája. A hideg és a meleg okozta életveszélyt és halálozást tágabb kontextusban kell vizsgálni. Nemcsak arról van szó, hogy emberek megfagyhatnak az utcákon: a szélsőséges hideg és a hőség kiterjedt hatást gyakorol a lakosságra. Az első páneurópai tanulmány 2024 szeptemberében jelent meg a neves The Lancet című egészségügyi szakfolyóiratban; megállapítása szerint összességében a hideg még mindig körülbelül kétszer annyi áldozatot szed Európában, mint a nagy meleg. Ugyanakkor, ahogy a globális felmelegedés – sajnálatos módon egyelőre megállíthatatlanul – előrehalad, ez az arány egyre inkább a hőség „javára” tolódik. Különösen így van ez Európában, amely a világátlaghoz képest mintegy kétszeres ütemben melegszik. A nagy hőség fokozódó egészségügyi és szociális kockázatait felismerve Bécs városa intézményesen lép fel a hőhullámok ártalmai ellen. A jelenleg, júniusra nem feltétlenül jellemző szokatlanul tartós és erős meleg – napokig 30 °C feletti csúcshőmérséklettel – sürgőssé tette a védekezést, amelyet a város kerületeiben megnyitott, összesen 34 úgynevezett „hűs zónában” („Coole Zonen”) igyekeznek biztosítani: Bécsben 2024 nyara óta működnek városszerte „hűs zónák”, amelyek olyan hűvös beltéri helyiségek, ahová a bécsiek ingyenesen, vásárlási kényszer nélkül menekülhetnek a városi hőség és az otthoni forróság elől. Különösen a veszélyeztetett csoportoknak – az időseknek, a szív‑ és érrendszeri vagy más krónikus betegséggel élőknek, valamint a gyermekeknek és a várandósoknak – fontos tudniuk erről az adott esetben életmentő lehetőségről. A hűs zónákban 20–24 Celsius-fok közötti a hőmérséklet. Ezt a tartományt az emberek kellemesnek érzik, a szervezetet nem terheli (nincs hőstressz). Nemcsak a hideg, a hőség sem játék. A WHO 2024-es adatai szerint Európában évente mintegy 175 ezer ember hal meg a nagy hőség következtében. Ez óriási szám, ezért fontos, hogy a bécsiek megnézzék, hol található a lakóhelyük közelében, kerületükben „hűs zóna”. Elhúzódó kánikulában sok lakás túlhevül, és számos helyen nincs légkondicionáló. A hűs zónákban a közvetlen védelem mellett – hűvös helyiségek, hideg italok – emberi odafigyelés, tanácsadás és társaság is elérhető. A pihenés mellett a látogatók beszélgethetnek is egymással – a hűs zónák így egyszerre „menők” is, mert közösségi kapcsolatokat is teremtenek. Az egyre forróbbá váló városi környezetben ez az új, közhasznú bécsi projekt egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Aktuális információk, kerületenként kereshető hűs zónák: https://www.wien.gv.at/umwelt/coole-zonen

Vihar után szivárvány, ünnep közben csend – így vallott színt Bécs a jubileumi, 30. Szivárványparádén, ahol 320 ezren álltak ki a láthatóságért és az elfogadásért. Szombaton sötét felhők borították be az eget Bécs felett. Nem sokkal a Szivárványparádé kezdete előtt ismét megnyíltak az ég csatornái, mintha próbára akarnák tenni a résztvevők türelmét. Az eső azonban hamar elállt, kisütött a nap, és a város felett még egy szivárvány is megjelent – igazán találó kísérője volt ez a rendezvénynek. A bécsi Szivárványparádé – a Vienna Pride csúcspontja – idén ünnepelte 30. évfordulóját. A „Láthatóak 1996 óta” mottó jegyében a szervezők adatai szerint mintegy 320 ezer ember vonult végig a Ringen, és emelte fel a hangját az LMBTQ-közösség jogai mellett. Ami három évtizede egy viszonylag kis közösség demonstrációjaként indult, mára az ország egyik legnagyobb megmozdulásává nőtte ki magát. A Ring egy napra színes zászlók, zene és üzenetek tengerévé változott. Kisgyermekes családok, fiatalok, idősebbek, egyesületek, civil kezdeményezések és politikai szervezetek együtt vonultak az utcára. Voltak, akik ünnepelni jöttek, sokan pedig azért, hogy kiálljanak valami mellett: a tisztelet, az egyenlőség és a félelem és kirekesztés nélküli élet joga mellett. A Szivárványparádé már régóta több, mint jókedvű ünneplés. Gyökerei az 1969-es New York-i Stonewall-lázadásokig nyúlnak vissza, amikor a queer közösség tagjai először léptek fel nagyobb számban a diszkrimináció és a rendőri önkény ellen. Ebből a tiltakozásból nőtt ki egy nemzetközi mozgalom, amely mindmáig az egyenlő jogokért és a társadalmi elfogadásért küzd. fotók: Barát Erzsébet A felvonulás idén is emlékeztetett rá, hogy a küzdelem még nem ért véget. Néhány percre a zene is elhallgatott, csend borult a Ringre: megemlékeztek azokról, akik a későbbi generációk előtt egyengették az utat, valamint azokról, akik gyűlölet-bűncselekmények áldozatai lettek, vagy AIDS-ben hunytak el. Hogy ma is szükség van a Pride-ra, azt az elmúlt évek számos fejleménye bizonyítja. A queer emberek világszerte továbbra is diszkriminációval, ellenséges megnyilvánulásokkal és kirekesztéssel szembesülnek, sőt egyes helyeken jogi üldöztetésnek vannak kitéve. Különösen a fiatal queer emberek számolnak be arról újra és újra, hogy iskolai mindennapjaikban zaklatás és előítéletek érik őket. Ezért a láthatóság és az elfogadás iránti követelés ma aktuálisabb, mint valaha. Mindezek ellenére ezen a napon a bizakodás volt az uralkodó érzés. A hangulatot a béke, a nyitottság és a kölcsönös tisztelet határozta meg. A zene, a tánc és a beszélgetések közben kialakult az az összetartozás érzése, amely immár három évtizede a Szivárványparádé egyik legfőbb jellemzője. Bécs ismét megmutatta, hogy a sokszínűséget itt nem csupán megtűrik, hanem láthatóan meg is élik.

Csattognak a kisbalták, de nem az erdőben, hanem a Donauturmstraße és Arbeitersstrandbadstraße sarkán levő nagy parkolóban: a Donauparkban vagyunk. Ritkán látni sátortábort ilyen gyorsan kiemelkedni a földből; gombamód szaporodnak a sátrak. Főzőverseny lévén, a szomszédok évődnek egymással, konkurenciát emlegetnek, mégis barátságosan kezet szorítanak vagy összeölelkeznek egymással. Így teszünk mi is a mellénk települő Rólunk csapatával. Magától értetődően a poharazgatás is megkezdődött, mindenütt jókedv és izgatott készülődés, hiszen 10 órakor megtörténik az 1899-ben alapított Bécsi Magyar Munkás Egyesület által szervezett, immáron a XII. Bécsi Gulyásfesztivál hivatalos startja, a tűzgyújtás. Csapatunk, a Bécsi NaplóPók több tagjának is régi vágya volt, hogy a Gulyásfesztiválon részt vehessünk. Ez valósult most meg az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége támogatásával, melynek elnökasszonya, dr. Seidler Andrea az első pillanattól kezdve lelkesen támogatta részvételi szándékunkat. A Bornemisza Péter Társaság is félretéve elefántcsonttoronyba zárt értelmiségi allűrjeit, ha szerényen is, de két kiló marhalábszárral beszállt a versenybe. Így alakult meg a Központi Szövetség, illetve annak lapja, a Bécsi Napló munkatársaiból verbuválódott csapat, amely a Bécsi NaplóPók nevet kapta. A képekre kattintva galéria nyílik. Fotók: a csapattagok (Albert László, Blaskó Katalin, Másréti Kató Zoltán, Martos Péter, Rick Zsófi, Sass Huba, Sass Judit) Albert László kollégánk és barátunk vállalta a főszakács hálás-hálátlan szerepkörét, így pontban tízkor begyújtott a bogrács alá. A csapat tagjai ügyesen forgatták a késeket a kezükben, gyakorlott mozdulatokkal aprították a hagymát és a marhalábszárat. Látszott, hogy egyikük sem kezdő a főzés körüli teendőkben. Volt, aki a hagymától, más a pálinkától sírt, a főszakácsot azonban mindez a legkevésbé sem zavarta, szigorúan és teljes odafigyeléssel végezte a dolgát: kavargatott, fűszerezett, kóstolgatott, majd ismét fűszerezett. Aztán nyakunkba szakadt az ég: kitört a már órák óta vajúdó felhőszakadás. A csoportok mindenütt mentették a menthetőt, biztonságos helyre húzták bográcsaikat, és lefedték a tüzet. Akadt, ahol a néhány perc alatt lezúduló hatalmas eső a marhalábszár-pörköltet hosszú lére eresztve szinte gulyáslevessé változtatta. A természet így szemléletesen demonstrálta a pörkölt és a gulyás közötti metamorfózis lehetőségét, egyben újabb tapasztalati adalékokkal szolgálva ahhoz a két évszázada tartó vitához, hogy hol húzódik a pontos határ a pörkölt és a gulyás között. A raguról, a tokányról és a paprikásról pedig még nem is beszéltünk… Kíváncsiságtól felajzva, pálinkától feltüzelve „kémkörútra” indultam. Azt hittem, nem veszélytelen vállalkozás ez, mert rajtam volt a NaplóPók fehér póklogós – Rick Zsófi, „házi” designerünk szép munkája – kék baseballsapkája és köténye. Ez a felszerelés már messziről hirdette, hogy nem újságíró, hanem a verseny egyik csapatának aktív tagja szaglászik a bográcsok körül. Mentségemre szolgáljon, hogy körutamon nem a csapatok titkos receptjei vagy konyhaművészeti fogásai érdekeltek, hanem az emberek. Ezt hamar felismerve mindenütt barátságosan, sőt szeretettel fogadtak, szívesen pózoltak a kamerám előtt, így a „kémkörút” végül kifejezetten élménydús sétává alakult. A 39 résztvevő csapat több órás intenzív főzőcskézése után – amelynek ritmusát hangos zene és énekszó adta – elérkezett az igazság pillanata. A zsűri begyűjtötte a gulyás- és pörköltmintákat, majd ítéletet hozott. Nem szeretném elvenni a Bécsi Magyar Munkás Egyesület honlapjának és Facebook-oldalának a kenyerét, ahol bizonyára hamarosan közzéteszik a részletes eredményeket, de annyit azért elárulok, hogy a versenyt, és ezzel együtt a vándorkupát, a délvidéki Feketicsi Betyárok nyerték. A legjobb tábláért járó különdíjat a Bogrács Művésznők kapták. A Központi Szövetség – Bécsi Napló csapatának, a Bécsi NaplóPóknak a legjobb csapatnévért járó különdíj jutott, így mi sem távoztunk üres kézzel a Donauparkból. A bográcsokat elmostuk, logós baseballsapkáinkat és kötényeinket eltettük jövőre. Köszönjük a megmérettetés lehetőségét, jövőre ismét szerencsét próbálunk. Őszinte gratulációnk a Bécsi Magyar Munkás Egyesület csapatának a kiváló szervezésért!

Podcastsorozatunkban olyan magyarokkal beszélgetünk, akik Bécsbe költöztek, itt élnek és dolgoznak. Ezúttal Láng Annamáriát kérdezte Lendvai Zsóka és Rick Zsófi. Annamari hét éve a Burgtheater társulatának egyetlen magyar tagja. Szó esik legutóbbi szerepeiről, arról, milyen érzés kétezer ember előtt játszani, milyen a viszonya a kollégáival, mennyire megterhelő az ingázás Bécs és Budapest között, valamint arról is, milyen volt a világhírű orosz rendezővel, Szerebrennyikovval Uruguayban forgatni. A beszélgetés végén szóba kerül az Útitárs a száműzetésben című hangjáték, mely Molnár Ferenc azonos című önéletrajzi írásából készült, és amely az utolsó műve volt. A hangjáték Láng Annamária és Fesztbaum Béla előadásában itt meghallgatható.

Az amerikai dzsóker taktikája kifulladni látszik a perzsa sakktáblán: a fenyegetések és győzelmi jelentések sorát Irán fegyelmezett, decentralizált mozdulatai cáfolják, miközben az Öböl menti partnerek türelme fogy. A játszma végkimenetelét egyre inkább nem a blöff, hanem a több lépéssel előre megtervezett stratégia határozza meg. Eredetileg Indiában találták ki a sakkjáték ősének számító stratégiai játékot, amely perzsa közvetítéssel vált a mai sakká. A közel-keleti eseményeket figyelve úgy tűnik, a perzsák utódai, az irániak is kiváló sakkozók. Donald Trump kaszinóinak valamelyikében felszedett bizonyos fokú kártyatudást, de a sakktáblán már nem ugyanazok a szabályok érvényesek. A sakk nem szerencsejáték, mint – bizonyos mértékben – a legtöbb kártyajáték, mert a sakkban megfelelő észjárásra és nem szerencsés lapjárásra van szükség. Míg a sakk stratégiai játék, addig a kártyázás a taktika fellegvára. Ami két hónapja Irán és az amerikai-izraeli szövetség közötti háborúban történik, fényesen bizonyítja, hogy nem elég a világ legerősebb, legjobban felszerelt hadseregével rendelkezni. Trump rendre azt hangoztatja, hogy az Egyesült Államok már a háború első napján megsemmisítette az iráni tengeri és légiflottát, legyőzve ezzel Iránt, és nem érzi, állítása mennyire önellentmondásos. Mert ha így van, ha győztek, akkor miért tart még ma is a háború? Ugyanez történt a tavalyi, tizenkét napig tartó háború kapcsán is, melyben Amerika csupán egyetlen napig vett részt, de akkor állítólag teljesen szétbombázta Irán urándúsítási programját. Idén mégis végzetes háborúba keveredett az USA, miközben azt állította, hogy Irán csak hetekre volt az atombomba elkészítésétől. Micsoda ellentmondás – vagy inkább kapitális hazugság? Egyre erősebb a gyanú, hogy Trump elnök már nem csupán a tőle megszokott, gátlástalan ellentmondásokba bonyolódik, és olyan párhuzamos valóságokat vázol fel, amelyekben ő maga sem hisz, miközben elvárná, hogy mások vakon higgyenek benne. Mindinkább felvetődik az amerikai elnök szellemi épségének és felelős döntéshozatali képességeinek kérdése. Hosszú lista állítható össze a józan észtől teljesen elrugaszkodott kijelentéseiről: hol határtalan fenyegetőzések – akár atomháborúval –, hol indokolatlanul optimista ígéretek vagy tűzszüneti alkuk. Ezek persze csak addig érvényesek, amíg az irániak egyetlen pontban sem mondanak ellent a „nagyvonalú” Trumpnak; az első ellentmondásra újraindul a fenyegetőzés. Vannak, akik mindezek láttán-hallatán Trump zseniális taktikázását emlegetik; mások csupán egy New York-i ingatlanmágnás szellemtelen üzletelésének látják, ahogyan eljár, míg sokan úgy vélik, az amerikai elnök végveszélybe sodorja a világot. Mellesleg hetek óta tűzszünet van, amelyet időről időre egy-egy rakétarobbanás zaja tör meg a térségben. A viszonylagos fegyvernyugvást Trump most ismét teljes háborúra cserélné, ám a Perzsa-öböl menti szövetségesei kezdenek belefáradni a nemzetbiztonságukkal és államaik jövőjével folytatott ostoba pókerezésbe, ezért egyre kevésbé együttműködőek. Szaúd-Arábia például legutóbb megtiltotta az amerikai hadműveleteket a területén, hogy ne szolgáltasson ürügyet további iráni rakéta- és dróntámadásokra. Már most valószínűnek tűnik, hogy az Öböl-menti országok nem fogják lelkesen támogatni a szétlőtt amerikai támaszpontok újranyitását. Trump taktikázó pókerezésével szemben az irániak sakkoznak: felmérik helyzetüket és erőforrásaikat, több lépéssel előre gondolkodnak. Nem improvizálnak, hanem gondolkodnak és koherensen terveznek, és a lépések gyakorlati végrehajtását is meglepően jól összehangolják. A világ ámul és csodálkozik: ki irányítja valójában Iránt? Az új ajatollah súlyosan sebesülten fekszik; halálhírét is keltették, mindazonáltal mindeddig nem jelent meg nyilvánosan. Több száz magas rangú civil és katonai vezető likvidálása ellenére az ország mégis hatékony irányítást mutat. Furcsa: a diktatúrák jellemzően szélsőségesen centralizáltak, míg ami Iránban nap mint nap történik, az teljes decentralizációra utal. Könnyen lehet, hogy ez is egy újabb mesteri sakkhúzás. Számos elemző szerint az Amerikai Egyesült Államok az Irán elleni háborúban veszíteni fog. Trumpot Netanjahu izraeli miniszterelnök belevezette ebbe a szerencsejátékba, ő pedig szeszélyes taktikázásával tehetetlenül áll az irániak következetes, nehezen feltörhető stratégiájával szemben. A sakk indiai eredetű, de perzsa közvetítéssel terjedt el; a „sakk” a perzsa „šāh” (király) szóból ered, az uralkodó fenyegetettségét jelző kifejezés. Az irániak az USA elnökének tehát már „sakkot” adtak. A végjáték még nem látszik, de könnyen elképzelhető, hogy sakk-mattal végződik a komolytalan jolly joker számára – a dzsóker pedig valóban tősgyökeres amerikai kártyatalálmány. Lehet, hogy Donald Trump igazi dzsóker a világpolitikában, de sakkozni nem tud.

Szinte minden magyar szereti a zsíros kenyeret. Ki paprikával, ki hagymával, ki sóval vagy csak úgy magában. Lehet bármilyen állat az alapanyag, a lényeg az ízélmény. Ezek az élmények kötődhetnek a gyerekkorhoz, egy személyhez vagy bármilyen helyszínhez. Az illatok emlékeket idéznek, történeteket hoznak elő, amelyek segíthetnek beszélgetések beindításában, kapcsolatok kialakításában. Horváth Fanni a MindLighter Egyesülettel azt a célt tűzte maga elé, hogy a bécsi magyaroknak új, izgalmas kapcsolódási lehetőségeket kínáljon a lehető legegyszerűbb eszközökkel. A május 23-ai Nagy Zsíros Kenyerezésre alaposan felkészült. Figyelve az autentikus élményre Magyarországról hozott finom házi zsírt, pirospaprikát, fehér kenyeret. A Jesuitenwiese egyik sarkában hangulatos kitelepülés várta az érdeklődőket és a hazai ízekre vágyókat. A délutáni program során közel ötvenen jöttek el, sokan az egész délutánt is a fűben ülve, majszolgatva, beszélgetve töltötték. A „miért jó itt lenni?” kérdés többször elhangzott a nap folyamán, de a válaszok mindig ott hevertek a nagy zsíros doboz mellett. Mindegy volt, ki, miért, mióta, milyen formában él Bécsben. Voltak, akik a szlovák határ mellől érkeztek, akadt, aki éppen egy hosszú vonatút előtt „erősített” néhány szelettel. Sokan jöttek „csak úgy”, de érkezett olyan is, akinek nehéz feladat közösségben lenni. A közös paprikaszórás, a szimpatikus hagymaszeletek kiválogatása ugyanúgy erősítették a párbeszédet, mint a kártyázás vagy a kedvenc magyar dalok hallgatása és felismerése. Sötétedés után is kitartott egy lelkes csoport, és az alapos felkészülésnek köszönhetően az utolsó pillanatig volt utánpótlás, senki nem maradt zsíros kenyér nélkül. Fanni lelkesen mesélt mindenkinek a további tervekről is: a Humboldtplatzon szépül, megújul egy hangulatos terem, ahol a MindLighter egyesület keretein belül szeretnének majd további programokat szervezni, elsősorban a helyi magyaroknak. Ezenfelül örömmel látnak majd más érdeklődőket is.

Június 14-én 16:00 órakor ismét koszorúelhelyezésre kerül sor a bad deutsch-altenburgi Szent István-szobornál. Örömmel támogatja a Központi Szövetség ezt a rendezvényt tagszervezetével, a Dunafilharmónia Baráti Körével közösen, és egyúttal szeretettel várja Önt a Nemzetközi Duna Filharmónia koncertjére a bad deutsch-altenburgi templomban.