Search this site

Beszélgetés a burgenlandi roma népcsoportról Manuela Horvathtal, a Kismartoni Egyházmegye Felsőőri Roma Pasztorációja Referatúrájának vezetőjével. Aki Burgenlandban vagy Bécsben nőtt fel, előbb-utóbb találkozik a romák történelmével. Kevésbé ismert azonban, hogy a romák évszázadok óta az osztrák történelem részét alkotják. A romákat említő első dokumentumok a 15. századból valók, jelenlétük a mai Burgenland területén a 17. századig vezethető vissza. Nemzedékeken át éltek a korabeli Nyugat-Magyarországon, majd Burgenlandban, ahol kézművesként, zenészként, kereskedőként és mezőgazdasági munkásként dolgoztak. A romák története egyszersmind a kirekesztés és az üldöztetés története is, amely tragikus csúcspontját a náci korszakban érte el, amikor a burgenlandi romák jelentős részét deportálták és meggyilkolták. 1945 után évtizedekbe telt, mire ez a közösség ismét láthatóvá vált. Ausztriában hivatalosan népcsoportként csak 1993-ban ismerték el őket. Ma több ezer roma él Ausztriában, közülük sokan Bécsben és Burgenlandban. A fiatalabb generációk jelen vannak a társadalmi élet szinte minden területén – az oktatástól és a kultúrától kezdve a politikán át egészen a tudományig. Ugyanakkor a diszkrimináció, az emlékezet kultúrája és a roma nyelv megőrzése továbbra is fontos kihívások. Seidler Andrea a roma népcsoport egyik képviselőjével arról beszélgetett, milyen a romák mai helyzete, és hogyan látják saját történelmüket, kultúrájukat és identitásukat. Manuela Horvath Seidler Andrea: Mióta élnek romák Burgenlandban, azon belül Felsőőrön? Manuela Horvath: 1674-ből fennmaradt egy védlevél, amelyet Batthyány Kristóf gróf állított ki, és amelyben megemlíti, hogy Sárközi Márton cigányvajda engedélyt kapott a Batthyány-birtokokon való letelepedésre. Ez azt jelenti, hogy a burgenlandi romák jelenléte legalább 1674 óta dokumentálható. S. A.: Hol található ez az oklevél? M. H.: Tudomásom szerint Felsőőrön, a református egyházközség levéltárában. Én magam is láttam már. Időnként kiállításokra kikölcsönzik, de alapvetően ott őrzik. S. A.: Milyen szerepet játszik Felsőőr a romák történetében? M. H.: Nagyon fontos szerepet! A nemzetiszocializmus előtt körülbelül 11 000 roma élt Ausztriában, közülük mintegy 9 000 Burgenlandban. 1921-ig a mai Burgenland területe Magyarországhoz tartozott; sok roma közösség a határvidéken helyezkedett el. Akkoriban Burgenlandon belül Felsőőrben különösen nagy számban éltek romák – itt telepedtek le a legnagyobb számban. 1938 előtt Burgenlandban több mint 120 roma telep létezett. A mai helyzettel ez nem hasonlítható össze, mert a náci üldöztetés következtében ezek közül sok elpusztult. Történelmi szempontból nézve már Mária Terézia uralkodása idején is voltak kényszerletelepítési intézkedések: a romáknak állandó lakóhelyet kellett létesíteniük, és be kellett illeszkedniük a többségi társadalomba. Ezek az intézkedések azonban nem működtek, mert a helyi lakosság nem fogadta be őket. S. A.: A romák történelmében nagyon meghatározó az ellenük irányuló erőszak. A 20. században mely történelmi események voltak különösen nagy hatással a romákra? M. H.: A romákat mindig is kirekesztés és üldöztetés érte. A nemzetiszocialista időszak jelentette azonban a legmélyebb törést. A romák rendszeres nyilvántartásba vétele már az 1920-as években megkezdődött: lefényképezték őket, ujjlenyomatot vettek tőlük, és mindent rögzítettek az úgynevezett „cigánykartotékokban”. Ezáltal később pontosan lehetett tudni, hol élnek romák, ami a nemzetiszocializmus alatt lehetővé tette a deportálásokat. A 11 000 osztrák roma közül mindössze tíz százalék élte túl a holokausztot. Családokat irtottak ki, a kultúra és a hagyományok súlyosan sérültek. 1945 után sem szűnt meg a kirekesztés és a rasszizmus.1948-ban például a belügyminisztérium levelet küldött a burgenlandi hatóságoknak, amelyben azzal vádolta a romákat, hogy figyelemfelkeltés céljából állítják, hogy koncentrációs táborban voltak. 1976-ban a romák kimaradtak az Ausztriában hivatalosan elismert népcsoportok közül: ezt a törvényhozók azzal az érvvel támasztották alá, hogy nincs saját nyelvük; a táborok túlélői pedig elsősorban életük újjáépítésére koncentráltak. Nem voltak még abban a helyzetben, hogy kiálljanak a jogaikért. A koncentrációs táborokból magukkal hozott traumák, a betegségek hosszan velük maradtak. Népcsoportként csak 1993-ban ismerték el őket. Képeslap a felsőőri roma telepről az 1930-as évekből S. A.: Hány roma él Burgenlandban? M. H.: Becslések szerint ma körülbelül 4000 roma él Burgenlandban; többségük a Felsőőri járásban, valamint Güssingben és Stegersbach térségében. Az északi járásokban az arány jóval alacsonyabb. A legtöbb roma ma már nem külön roma telepeken, hanem a településeken belül él. A mai roma telep Felsőőrben az 1970-es években épült. 1938 előtt a romák által lakott városrész Buchschachen felé helyezkedett el, ám mire visszatértek a lágerből, azt már elpusztították. Időközben a későbbi kórház területén lévő úgynevezett „orosz barakkokban” helyezték el a romákat. Telepük a kórház építése során még inkább a település peremére szorult. Ennek ellenére beilleszkedtek a település közösségébe, noha sokan közülük a saját telepükön élnek. S. A.: Tovább él-e a nemzetiszocializmus emléke? M. H.: Igen, erősen, szimbolikusan is. Ma már 27 burgenlandi településen megtalálhatók a meggyilkolt romák és a nemzetiszocializmus áldozatainak emlékhelyei. A legrégebbi emlékkő Lackenbachban áll (1984 óta). 1989 óta a felsőőri városi parkban is van emlékmű. Tervezzük egy központi emlékmű felállítását is Bécsben valamennyi, a nemzetiszocializmus által áldozattá vált roma család számára. Munkánk részeként rendszeresen emlékutakat szervezünk Mauthausenbe és Auschwitzba. S. A.: Elsősorban mely táborokba vitték a romákat? M. H.: Különböző lágerekbe kerültek a romák: Auschwitzba, Buchenwaldba, Dachauba, Ravensbrückbe. Ausztriában a legnagyobb létszámban a mauthauseni tábor egyik altáborában voltak, Gusenben, ami néhány évvel ezelőttig alig volt ismert. Ott feltehetően több embert gyilkoltak meg, mint Mauthausenben. Az osztrák állam nagyon sokat tett azért, hogy ott emlékhely létesüljön, az ún. Memorial Gusen, amit 2004-ben nyitottak meg. Ma a romák körében ismét élénken él az emlékezet. A nagymamám hat évig volt Ravensbrückben. A nagyapám és a nagymamám túlélték, de a szüleik és azok testvérei mind odavesztek. S. A.: Ápolják-e ma még Ausztriában, ezen belül Felsőőrben a romák nyelvét, a romanit? M. H.: Igen, a nyelv az 1993-as népcsoportként való elismerés során a Grazi Egyetem és a burgenlandi roma közösség tagjaival szoros együttműködésben írásbeliséget is kapott. Addig a nyelv csak szóban öröklődött. Ezt követően nyelvtanfolyamok indultak felnőtteknek és gyerekeknek, és ezek természetesen ma is vannak. Például itt Felsőőrben a Roma Népfőiskola is kínál tanfolyamokat. A felsőőri népiskola diákjai számára szabadon választható tárgy formájában is tanulható a romani nyelv; a foglalkozásokat a Roma‑Service Egyesület tartja, amely iskolán kívüli tanulástámogatást kínál, így a gyerekek az iskolaórák után oda járnak és nyelvórákon is részt vesznek. S. A.: Ezek olyan gyerekek, akik otthon is beszélik a romanit? M. H.: Erre nem tudok pontos választ adni. Az unokahúgaim például járnak tanulástámogatásra, de otthon nem használják a romanit, mert sem a nővéreim, sem az unokatestvéreim nem beszélik. Nagyon szépnek találtam viszont, hogy egy bérmáláson a hittantanár megkérdezte, szeretné-e valaki a hívek könyörgését romani nyelven felolvasni. Először senki nem jelentkezett, de amikor közvetlenül megszólította az unokahúgomat, ő elvállalta, és utána azt mondta, nem is volt olyan nehéz. Ma már a különböző roma szervezetek kétnyelvű folyóiratokat is kiadnak, és létezik gyerekbiblia romani nyelven. A különbség az, hogy valaki a nyelvet tudja-e írni és olvasni, vagy inkább beszéli. Például a nagybátyám, aki 64 éves, nagyon jól beszéli a romanit, de nem tudja olvasni vagy írni. Én viszont tudom olvasni, de rosszul beszélek. Egyébként körülbelül 27–28 különböző romani nyelvjárás létezik. 2014-ben Pinkafőn nemzetközi roma pasztorális találkozónk volt. Az apám ott spanyol, magyar és francia romákkal is el tudott beszélgetni romani nyelven, mert a szótövek nagyon hasonlók. Én magam angolul beszéltem, mert a romani nyelvet nem tudom elég jól. S. A.: Vannak-e olyan kulturális sajátosságok vagy hagyományok, amelyeket ma is ápolnak? M. H.: Igen, a zenének természetesen nagy szerepe van. Rendszeresen tartanak kulturális rendezvényeket, amelyeken roma zenekarok lépnek fel. Nemrég ismét megrendezték a hagyományos Roma‑Butschut. Ez a burgenlandi romák legjelentősebb rendezvénye, ahol burgenlandi és szlovén roma zenekarok is rendszeresen fellépnek. Van roma zarándoklat is Mariazellbe, amely már a nemzetiszocializmus előtt is létezett. Majd az 1990‑es években pedig újjáélesztették, és idén harmincadik alkalommal rendezik meg. A zarándoklat többnyire a püspök vezetésével zajlik; Franz Scharl bécsi római katolikus segédpüspök gyakran áll a zarándokmenet élén, mivel a püspöki konferenciában ő felel a romákért és a szintikért. A nemzetiszocializmus története – ahogy említettem – erősen rányomta a bélyegét az életünkre: sok minden elveszett – hagyományok, kulturális tudás. Ez a meghatározottság mindmáig érezteti a hatását. Negatív hatással volt az identitásunkra. S. A.: Javult-e a romák helyzete a népcsoportként való elismerés óta, vagy még mindig tapasztalható diszkrimináció? M. H.: Javult a helyzet. Az állam most már köteles gondoskodni a népcsoport fennmaradásáról. A romák azonban továbbra is rasszizmussal és diszkriminációval szembesülnek. Az 1980-as években a cégek a munkaügyi hivatalnál külön megjegyzésként ezt tüntették fel: „Kérjük, ne közvetítsenek cigányokat.” Így hogyan találhattak volna a romák munkát? Ma ez már nem ilyen nyíltan történik, de előfordulhat, hogy a munkaadó magában mégis mérlegeli, kit vesz fel. Ezt könnyen el tudom képzelni. De természetesen minden társadalmi rétegben vannak romák, és viszonylag jól beilleszkedtek, nem hiszem azonban, hogy velük szemben valaha is megszűnne a rasszizmus. Végül is kisebbség vagyunk. A közösségi médiában is újra és újra felbukkannak romaellenes kommentek: amikor Franciaországból, Belgiumból vagy Németországból érkező átutazó csoportok[*] néhány napra megállnak, az újságokban is elszabadulnak a kommentárok, és látszik, hogy megint a kirekesztés irányába tolódik a hangulat. De bizonyos termékek átnevezésekor is – például a Kelly‘s Zigeunerräder kukoricasnackjének Zirkusräderre változtatásakor – látszik a reakciókból, hogy az érzékenység még nem mindenhol honosodott meg. Az emberek egyszerűen tudatlanok, és azt mondják: nem hagyom, hogy ezt elvegyék tőlem, én így mondom. De az elmúlt években sok minden pozitív irányba tolódott, az oktatás területén nagyon sokat javult a helyzet. Sok roma érettségizik vagy továbbtanul. Mostanra a pozitívumok vannak túlsúlyban. Úgy gondolom, hogy még a népcsoportként való elismerésnél is erősebben irányította ránk a figyelmet a szélsőjobboldali osztrák terrorista, Franz Fuchs 1995-ben elkövetett merénylete négy fiatal roma férfi ellen. Ez hatott az osztrákok gondolkodására: hirtelen tudatosult a cigányellenesség mértéke. Bármilyen tragikus is volt a bombamerénylet, hozzájárult ahhoz, hogy a romák politikailag és kulturálisan láthatóbbá váljanak. S. A.: Hogyan fejlődött a szervezett roma mozgalom? M. H.: 1989-ben alakult meg Felsőőrben az első roma szervezet Romák és szintik – Egyesület a cigányok támogatására (Roma und Sinti – Verein zur Förderung von Zigeunern) néven. Kiváltó oka az volt, hogy fiatal romákat kitiltottak a diszkókból. A fiatal romák és nem roma barátaik felléptek ez ellen, és levelet írtak az akkori szövetségi elnöknek. 1991-ben Bécsben megalakult az Osztrák Romák Kulturális Egyesülete (Kulturverein österreichischer Roma). Ezek az egyesületek erősen szorgalmazták a népcsoportként való elismerést. Ma nagyjából tíz roma egyesület működik Ausztriában: Felsőőrben kettő (a népfőiskolával együtt három), Bécsben körülbelül hat–hét. S. A.: Ausztriában különböző csoportok vannak: a romák, a szintik és a lovárik. Hogyan született meg a népcsoport egységes elnevezése? M. H.: Bécsben él a legtöbb roma, szinti és lovári. Ők nem az autochton romákhoz tartoznak, sokan közülük csak vendégmunkásként – például az egykori Jugoszláviából –érkeztek Bécsbe. Szintik és lovárik Burgenlandban nincsenek, ha mégis, akkor betelepülők. A három csoport hivatalos megnevezése azonban „a romák népcsoportja”, mivel mi vagyunk itt Ausztriában őshonosak. Természetesen sok kapcsoltunk van a bécsi csoportokkal, közös projektekben is dolgozunk a népcsoportok támogatása keretében. Létezik a Roma Párbeszédplatform (Roma Dialogplattform) is, amely a legfontosabb rendszeres fórum a roma civil társadalom és az osztrák politikai intézmények között. Ennek a platformnak az Ausztriában élő valamennyi csoport része: romák, szintik, lovárik. S. A.: Vannak kapcsolataik a magyarországi romákkal? M. H.: Igen, elsősorban a szombathelyi püspökkel, akivel rendszeresen folytatunk megbeszéléseket. S. A.: Milyen feladatai vannak az Ön által vezetett felsőőri roma pasztorációs referatúrának? M. H.: A referatúra 1995 óta a kismartoni egyházmegye önálló egységeként működik, 2016 óta én vezetem. Az egyházi évet a népcsoporttal és a népcsoportért szervezzük. Megszervezzük a máriazelli roma zarándoklatot, a felsőőri merénylet áldozatainak emlékünnepségeit, tanulmányutakat koncentrációs táborok emlékhelyeire, valamint előadásokat tartunk iskolákban és egyetemeken. Egyházi és politikai közösségekkel is együttműködünk, például emlékkövek felállításában. Tagja vagyok a Nationalfonds (az Osztrák Köztársaság Nemzeti Alapja a Nemzetiszocializmus Áldozataiért) bécsi központi emlékművén dolgozó munkacsoportnak is. Emellett olyan emberek is felkeresnek bennünket, akik nehéz élethelyzetben vannak – lelkipásztori támogatásért, illetve pénzügyi problémáikkal. S. A.: Mi motiválta Önt fiatal kora óta személyesen arra, hogy a népcsoporti munkában tevékenykedjen? M. H.: Olyan házban nőttem fel, ahol nagyon nyíltan beszéltek a nemzetiszocializmus időszakáról. A nagyapám sokat mesélt a fogságáról. Amikor a roma mozgalom a nyolcvanas években kibontakozott, az apám aktívan részt vett benne, és minket, gyerekeket is magával vitt. Nagyon sok roma rendezvényre jártunk. Megvolt nekem Ceija Stojka „Wir leben im Verborgenen“ („Rejtőzködve élünk“) című könyve, amit felolvastam a nagyapámnak. A kereskedelmi iskola után a Caritas egyik roma projektjében dolgoztam, majd munka mellett pótoltam az érettségit. Már tíz éve dolgozom a roma pasztorációban. Úgy gondolom, fontos, hogy maguk a romák legyenek jelen a népcsoporti munkában. Nem szeretném, ha mások mondanák meg, hogyan kellene a romáknak élniük, vagy mi számít az én kultúrám részének. Vagy hogy azt mondják rólam, hogy egy rendezvényen még egy „jó napot”-ot sem vagyok képes romani nyelven mondani. Nagyon magabiztos közegben nőttem fel. Csak lányok voltunk, és mindig azt mondták nekünk, hogy egyszer mindent megtehetünk, amit akarunk. Ez nagy hatással volt rám. Jelenleg vezető pozícióban én vagyok az egyetlen nő a roma népcsoporti munkában. Mindez nagyon fontos számomra. Fordította: Csire Márta [*] A Franciaországból vagy Belgiumból érkező átutazó csoportok leggyakrabban a Gens du Voyage (utazó emberek) közösséghez vagy a romákhoz tartoznak. Ezek a csoportok általában kiterjedt családi kötelékekben, lakókocsikkal utaznak Európán keresztül idénymunkák, kereskedelem vagy hagyományos életmódjuk miatt.

A bécsi MAK – Museum für angewandte Kunst (Iparművészeti Múzeum) rendszeres látogatói tudják, hogy az intézmény kiállításai nemzetközi színvonalat képviselnek. A múzeum Európa egyik jelentős központja az iparművészet, a design, az építészet, a kézművesség és a kortárs tárgykultúra bemutatásában. A MAK különösen izgalmas helyszín azok számára, akiket nemcsak a tárgyak szépsége, hanem a mögöttük rejlő gondolkodás, anyaghasználat és alkotói szemlélet is érdekel. A GLANZSTÜCKE – Van Cleef & Arpels High Jewelry × Masterpieces from the MAK Collection című kiállítás ezt a szemléletet helyezi középpontba: nem egyszerű ékszerbemutatót kínál, hanem két különleges művészeti világ találkozását mutatja be. A francia haute joaillerie, vagyis magas ékszerművészet és a bécsi iparművészeti hagyomány párbeszéde révén azt vizsgálja, hogyan válhat egy tárgy többé puszta használati vagy dísztárgynál. KEY VISUALS; Koloman Moser, Paravent, 1906; Ausführung: Wiener Werkstätte/Karl Beitel/Therese Trethan; Holz, Gold- und Tunkpapier, Borte; © MAK/Georg Mayer KEY VISUALS; Zip Halskette, 1955; Gelbgold, Platin, Smaragde, Diamanten; © Sammlung Van Cleef & Arpels MAK Ausstellungsansicht, 2026; GLANZSTÜCKE. Van Cleef & Arpels High Jewelry × Masterpieces from the MAK Collection; MAK Ausstellungshalle (EG); Kapitel Wanderlust; © Van Cleef & Arpels A kiállítás több mint 500 műtárgyat kapcsol össze: a Van Cleef & Arpels örökségi gyűjteményének kiemelkedő ékszereit és a MAK gazdag iparművészeti anyagának válogatott darabjait. A francia ékszerház 1906-ban alakult Párizsban, a Place Vendôme-on, és mára a világ egyik legismertebb haute joaillerie márkájává vált. Hírnevét azonban nem csupán a ritka drágaköveknek köszönheti, hanem annak a rendkívüli kézműves tudásnak és költői formavilágnak, amely egyedi identitást adott számára. A kiállítás másik fontos szereplője a Wiener Werkstätte öröksége. Az 1903-ban alapított bécsi műhely alapelve az volt, hogy a mindennapi tárgyak – legyen szó bútorról, üvegtárgyról, ezüsttárgyról vagy ékszerről – ugyanúgy hordozhatnak művészi értéket, mint a képzőművészet alkotásai. Ez a gondolat különösen közel áll a Van Cleef & Arpels szemléletéhez: egy ékszer nem csupán dísz, hanem összetett kompozíció, technikai bravúr és kézműves remekmű. A tárlat hat tematikus fejezeten keresztül vezeti végig a látogatót. A Wanderlust az utazás, a távoli kultúrák és egzotikus inspirációk világát idézi meg. Az Architecture a geometrikus formák, szerkezetek és a modern építészet hatását vizsgálja. A Rhythmic Designs a ritmus, ismétlődés és mozgás szerepére koncentrál. Az On Stage a tánc, az előadás és az elegancia világát idézi fel. A Metamorphoses az átalakítható ékszerek különleges technikai megoldásait mutatja be, míg a Nature & Cosmos a Van Cleef & Arpels egyik legfontosabb inspirációs forrását, a természet, az állatok, a virágok és a csillagok világát tárja elénk. MAK Ausstellungsansicht, 2026; GLANZSTÜCKE. Van Cleef & Arpels High Jewelry × Masterpieces from the MAK Collection; MAK Ausstellungshalle (EG); Kapitel Metamorphoses; © Van Cleef & Arpels A kiállítás egyik legérdekesebb eleme maga a tér. A látványtervet a párizsi Atelier Tsuyoshi Tane készítette, és a bemutató egy gondosan komponált, labirintusszerű útvonalon vezeti végig a látogatót. Nem klasszikus labirintusról van szó, hanem egy felfedezésre épülő térélményről: a látogató fokozatosan halad egyik tematikus világból a másikba. A félhomályos, elegáns enteriőr valóban egy ékszeres kincseskamra hangulatát idézi, és a tárgyak szemlélésére ösztönöz. Ugyanakkor a drámai fényhasználat a feliratok olvashatóságának rovására megy, ami néhány látogató számára megnehezítheti a részletesebb tájékozódást. A kiállítás legfontosabb üzenete éppen a két gyűjtemény közötti párbeszédben rejlik. A Wiener Werkstätte és a Van Cleef & Arpels látszólag eltérő világot képviselnek: az egyik a geometrikus rendet, a modern formatervezést és a tárgykultúrát, a másik a természet ihlette, drágakövekkel megalkotott ékszerköltészetet. Mégis ugyanaz a kérdés foglalkoztatja mindkettőt: hogyan lehet az anyagból tökéletes formát teremteni? RHYTHMIC DESIGN; Max Snischek, Entwurf für den Wiener-Werkstätte-Stoff Sirocco, 1929; Bleistift, Tusche, Gouache RHYTHMIC DESIGN; Armband aus dem Ensemble Op Art, 1970; Gelbgold; © Sammlung Van Cleef & Arpels RHYTHMIC DESIGN; Silhouette Blume Brosche, 1937; Gelbgold, Rubine, Diamanten; © Sammlung Van Cleef & Arpels A két alkotói szemlélet közös pontja a mesterség tisztelete. A Wiener Werkstätte alkotói ezüsttel, zománccal, üveggel, fával és kerámiával dolgoztak, míg a Van Cleef & Arpels a legnemesebb anyagokat – aranyat, platinát, gyémántot, smaragdot és rubint – használja. A döntő különbség mégsem az anyag értéke, hanem az a tudás és kreativitás, amely az anyagot műalkotássá alakítja. Különösen izgalmas kapcsolat a tárgyak mögött rejlő „láthatatlan intelligencia”. A kifinomult arányrendszerek, rejtett szerkezetek, különleges foglalási technikák és átalakítható megoldások azt mutatják, hogy a szépség mögött komoly mérnöki és kézműves teljesítmény áll. A GLANZSTÜCKE ezért nem csupán az ékszerek szerelmeseinek ajánlható. Érdekes élményt kínál mindazoknak, akiket a szecesszió, a Wiener Werkstätte, az Art Deco előzményei, a design története vagy általában a művészien megformált tárgyak kultúrája érdekel. A kiállítás arra emlékeztet, hogy a valódi luxus nem pusztán ritkaság vagy érték, hanem idő, tudás, kreativitás és emberi teljesítmény találkozása. További fotók a kiállított ékszerekről, használati tárgyakról a múzeum honlapján. (A GLANZSTÜCKE – Van Cleef & Arpels High Jewelry × Masterpieces from the MAK Collection 2026. június 10. és szeptember 27. között látható a bécsi MAK termeiben.) (Kiemelt kép: MAK Ausstellungsansicht, 2026; GLANZSTÜCKE. Van Cleef & Arpels High Jewelry × Masterpieces from the MAK Collection; MAK Ausstellungshalle (EG); Kapitel Architecture © Van Cleef & Arpels)

Ma Paul Lendvainál vendégeskedünk burgenlandi nyaralójában. Egy árnyas kerti pavilonban beszélgetünk azzal az emberrel, aki évtizedek óta Ausztria egyik legtekintélyesebb politikai publicistája, és aki Közép- és Kelet-Európa fejlődését szinte páratlan alapossággal követte nyomon. Paul Lendvai Budapesten született, 1957 óta él Ausztriában. Hosszú éveken át volt a Financial Times tudósítója, vezette az ORF Kelet-európai Szerkesztőségét, és több mint négy évtizeden át meghatározó alakja volt az Europastudio című műsornak. A mai napig nagy figyelemmel és publicisztikai szenvedéllyel kommentálja a politikai közélet eseményeit. Örülünk, hogy időt szakított ránk, és beszélgethetünk vele politikáról, újságírásról, valamint mozgalmas életútjáról. Andrea Seidler: Első kérdésem hozzád mint újságíróhoz és riporterhez: több mint hét évtizede követed Európa alakulását. Az elmúlt időszak változásai közül mi ad okot reményre Európa jövőjével kapcsolatban, és mi az, ami inkább aggaszt? Paul Lendvai: A kérdés tulajdonképpen magában hordozza a választ. Már hosszú évek óta nem dolgozom riporterként, inkább megfigyelőnek és kommentátornak tartom magam. Ez a szemlélet Európára is ugyanúgy érvényes, hiszen tudjuk, hogy Európa fogalma maga is rendkívül tág és sokféleképpen értelmezhető. Sokféle Európa létezik, és amikor Európáról beszélünk, ezek közül választunk. Emellett az a kérdés is felmerül, hogy mi és mely országok tartoznak Európához, ezek mitől tekinthetők európainak – illetve mikor nem. Vagyis számos kérdéssel kell szembenéznünk, és újra meg újra szembesülünk a látszat és a valóság ellentétével. Európáról és Európával tehát folyamatos párbeszéd zajlik. Ennek pedig alapvető része – és ezt én nyíltan vallom, azt hiszem, te is – a liberális demokrácia melletti elköteleződés. Egy olyan Európa eszménye, ahol a demokráciának, az emberek beleszólási jogának, a sajtószabadságnak, a piac szabadságának, a szabad mozgásnak, a szabad utazásnak és hasonló alapvető szabadságjogoknak helye van; akik pedig ezeket elutasítják, azoknak valójában nem kellene ehhez az Európához tartozniuk. Ugyanakkor számos országban – sajnálatos módon Ausztriában is – jelentős politikai erők működnek, amelyek nem akarnak tanulni a múltból, és továbbra is az erős férfi eszményére építik politikájukat. Erős nőkből egyelőre kevesebbet látunk. Ezért Európa rendkívül összetett és sokszínű képet mutat. Seidler Andrea és Paul Lendvai AS: Említetted a demokráciát mint azt a berendezkedést, amelyben élni szeretnénk. Mit gondolsz, mire van szüksége egy demokráciának ahhoz, hogy ellen tudjon állni a populizmus csábításának? Hiszen ezt ma szinte mindenütt látjuk: Ausztriában, Magyarországon, Németországban és egyre inkább az Egyesült Államokban is. Mi kell ahhoz, hogy egy demokrácia képes legyen ellenállni ennek? PL: Az intelligencia és a civil kurázsi ötvözete. Az, hogy az ember soha ne hagyjon fel a veszélyekre való figyelmeztetéssel, és időben szóljon, amikor veszélyt lát. Ehhez pedig az is hozzátartozik, hogy senkit ne lehessen megvesztegetni sem pénzzel, sem előléptetéssel, sem más kiváltságokkal. A megvesztegethetetlenség az egyik alapvető feltétele annak, hogy a demokrácia működni tudjon. És itt nem általános frázisokról van szó, hanem szervezetekről, társulásokról és tényekről. Ezeket a tényeket pedig ismertté kell tenni. Ehhez természetesen elengedhetetlen a szabad sajtó és a független média. A sajtószabadság veszélyeztetése a demokráciát fenyegető egyik legsúlyosabb veszély. A demokráciához természetesen a jogállam is hozzátartozik: az, hogy a bíróságok döntéseit tiszteletben tartsák, és azokat ne lehessen aláásni. Ez csak néhány a demokrácia működésének feltételei közül. Ugyanilyen fontos az is, hogy a gazdaság jól működjön és gyarapodjon. Mert üres gyomorral nem lehet megszilárdítani a demokráciát. AS: Ez így van. De milyen szerepet és felelősséget látsz az értelmiségiek és az újságírók számára a demokrácia megerősítésének folyamatában? Hiszen ma, a mesterséges intelligencia korában, amikor a tényeket egyre gyakrabban manipulálják vagy meghamisítják, milyen felelősségünk marad értelmiségiként és újságíróként? PL: Mindenekelőtt arról van szó, hogy mindenki – legyen tudósító, újságíró, kommentátor vagy író – azt írja le, amit gondol, amit lát és amit megtapasztal, mégpedig a hatalmon lévők befolyásától mentesen, a veszélyekre való tekintet nélkül, és ne engedje, hogy nyomás alá helyezzék. Ez azonban csak az egyik feltétel. A másik az, hogy amit az ember megír, meg is jelenhessen. Ausztriában a következő tapasztalatokat szereztem: hosszú éveken át írtam a Die Presse című napilapnak. Kiváló főszerkesztője volt, Otto Schulmeister, Ausztria egyik legkarizmatikusabb közéleti személyisége. Azonban előfordult, hogy ő is megváltoztatott, megvágott vagy lerövidített cikkeket. Az együttműködésünk végül azért szakadt meg, mert ezt nem voltam hajlandó elfogadni, és a szélsőjobboldal jelentette veszélyről is nyíltan akartam írni. A szakítás után pedig csak egy katolikus hetilapban, a ma is megjelenő Die Furchéban kaptam lehetőséget arra, hogy két cikkben – „Új osztrák“ vagyok címmel – kifejtsem a véleményemet. Ezzel szemben ma abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy olyan osztrák lapnak írhatok és dolgozhatok, ahol a rovatomat soha nem módosítják. Azt írom, amit jónak látok. Még egyszer sem fordult elő, hogy a főszerkesztő vagy a kiadó azt mondta volna: erről a témáról ne írj. Úgy gondolom, ez a legfontosabb előfeltétel. És remélem, hogy nem csak rám érvényes. AS: A Der Standardra gondolsz, ugye? Arra a rovatodra, amely ott jelenik meg? PL: Igen. Nem akartam itt burkoltan reklámozni a rózsaszín lapot. AS: Nyugodtan kimondhatod, hiszen mindenki ismeri a rovatodat. És ha már Ausztriát említetted: évtizedek óta itt élsz, ez lett a hazád. Mely tulajdonságait értékeled leginkább Ausztriának? Interjúkban és beszélgetésekben gyakran hallani tőled elismerő szavakat az országról. Mi az, amit különösen nagyra becsülsz Ausztriában – talán ma még inkább, mint korábban? PL: Ezt nehéz egyetlen válaszban összefoglalni. Két meghatározó könyvet írtam Ausztriáról – valójában többet is, de kettőt mindenképpen kiemelnék. Az első a Mein Österreich (Az én Ausztriám) volt, amely bestseller lett, és az osztrák olvasók egyik kedvenc könyvévé vált. Tizenkét évvel később jelent meg egy másik könyvem, amely már kritikusabb hangvételű volt, és azokkal a személyiségekkel szemben is kritikusabban fogalmazott, akiket az első könyvben még méltattam. Valószínűleg e két könyv együtt adja a legpontosabb képet arról, hogyan látom Ausztriát. Huszonhét éves fejjel érkeztem ebbe az országba, akcentussal és szakma nélkül, mégis minden lehetőséget megkaptam arra, hogy pályát építsek és előrejussak anélkül, hogy valaha is hátrányos megkülönböztetés ért volna – sem származásom, sem vallásom miatt. Itt találtam meg azokat az embereket is, akikkel egy életre szóló barátságot kötöttem. Mindketten osztrákok voltak, és egészen különböző pályát futottak be. Az egyikük Kurt Vorhofer, a Kleine Zeitung főszerkesztő-helyettese volt. Kiváló tollú újságíró. Neki ajánlottam az első, Ausztriáról szóló könyvemet. A másik barátom – ezt kevesen tudják – Josef Taus volt. Ő az Osztrák Néppárt elnöke, valamint a takarékpénztárak csúcsintézményének számító Girozentrale vezetője volt. Olyan ember, aki egy kilencgyermekes szegény családból származott, és saját erejéből jutott magasra. Ő segített nekem abban is, hogy megalapítsam az Europäische Rundschau című folyóiratot. Élete utolsó pillanatáig minden tekintetben támogatott engem. Különleges megtiszteltetés volt számomra, hogy Kurt Vorhofer búcsúztatása után, a König bíboros által végzett egyházi szertartást követően én mondhattam a gyászbeszédet. Josef Taus temetésén pedig – szűk körben – a családdal együtt vehettem részt. Ez a két ember meghatározó alakja volt az ausztriai életemnek, és valamiképpen jelképei is annak a kapcsolatnak, amely Ausztriához fűz. Ezért nevezem magam magyar akcentussal beszélő osztrák hazafinak. AS: Látsz-e valamit az osztrák kulturális vagy politikai hagyományokban, amiből más országok is tanulhatnának? Gondolok itt például a hosszú ideje működő szociális partnerségre vagy a koalíciós kormányzás tapasztalataira. PL: Pontosan ezt hangsúlyozza véleményem szerint újra és újra nagyon helyesen Van der Bellen szövetségi elnök is: a kompromisszum jelentőségét. Ahogy egy német szociológus mondta, ez az emberiség egyik nagy találmánya. Ebben a tekintetben azonban óvatosnak kell lenni. Van egy láthatatlan határ, amelynél a kompromisszumból – ahogy olyan találóan mondják – „Packelei” („mutyizás“) lesz. És ezt rendre megtapasztaljuk. Nekem az a szerencse jutott, hogy 22 éven át a Financial Times bécsi tudósítója lehettem – ez a mai napig a világ egyik legfontosabb gazdasági lapja –, és a lap soha nem utasított arra, hogy valamiről meghatározott módon írjak. A témáimat mindig szabadon választhattam meg. Így ismerkedtem meg az akkori nagy formátumú személyiségekkel, Rudolf Salingerrel (a Kereskedelmi és Iparkamara elnökével, ÖVP) és Anton Benyával (az Osztrák Szakszervezeti Szövetség – ÖGB – elnökével, SPÖ), akik ennek a szociális partnerségnek a megtestesítői voltak. Emellett úgy hozta az élet, hogy szoros kapcsolatban állhattam a szociáldemokrata Bruno Kreisky kancellárral, akinek első életrajzát én írtam. Ő is a kompromisszum híve volt. A szociális partnerséget úgy jellemezte, mint „osztályharcot a zöld asztalnál”. Az is jól mutatja ennek a rendszernek a hatását, hogy Ausztria a sztrájkstatisztikákban rendszerint a lista végén szerepel. Ez azt jelenti, hogy Ausztria a társadalmi béke országa. Azonban óvatosnak kell lenni! Most is láthatunk erre példát: gondoljunk csak a Bécsi Gazdasági Kamara elnöke körül kialakult vitákra, miután megdöbbentő kijelentéseket tett. Az ember mondhat ilyen dolgokat, de ha ezeket egy barátja felveszi, majd eljuttatja az újságokhoz, akkor abból már nagy baj lehet. AS: Térjünk vissza még egyszer a magyar társadalomhoz, hiszen Ausztriát és Magyarországot is nagyon jól ismered. Az egyikben csak rövid ideig éltél, de egész életedben figyelemmel kísérted és elemezted, a másik pedig az otthonoddá vált. PL: Az egyikben még börtönbe is kerültem, majd kiutasítottak, és mindent átéltem, amit csak el lehet képzelni. AS: Szerinted melyek a magyar társadalomnak azok az erősségei, amelyeket külföldön kevéssé ismernek vagy ritkán érzékelnek? PL: Az a helyzet, hogy Magyarországon csak ötven- vagy százévente történik egy-egy nagy társadalmi robbanás. Így volt ez 1848/49-ben, így történt 1956-ban, és így volt most is, amikor Orbánt megbuktatták. A Die Zeit című német hetilapnak adott egyik interjúmban azt mondtam, hogy ezt a mostani bukást fontosabbnak tartom, mint az 1989-es rendszerváltást. Magyarország különös eset. 1956 után újjáépítették a kommunista rendszert, azonban egy kivételes képességű politikus, Kádár János vezetésével, aki felismerte, hogy az embereket csak egy bizonyos határig lehet irányítani, és a társadalmat is csak bizonyos mértékig lehet alakítani. A szovjetek védelmét élvezte. Ez a rendszer vált aztán az úgynevezett gulyáskommunizmussá. Sok tekintetben már egészen más volt, mint a többi kommunista ország rendszere. Így például én is beutazhattam az országba, és tudósíthattam onnan. Amikor azonban eljött az 1989-es fordulat, az nem a magyar nép tette volt, hanem az akkori Szovjetunió ajándéka: Gorbacsov ugyanis meg akarta reformálni ezt a rendszert, ami lehetetlen vállalkozás volt, így végül lerombolta azt, és ennek mellékhatásaként a közép-európai kis országok – köztük Magyarország is – szabaddá váltak. A Kádár-rendszer örökségeként azonban a bürokrácia beépült az új társadalomba is. Ez egy kompromisszum eredménye volt. A reformerőknek is szerepük volt benne. Ezért arathatott a rendszerváltás utáni második választáson hatalmas győzelmet a posztkommunista párt. Horn Gyula felemelkedése tehát nem volt véletlen. Mindez azt jelenti, hogy a magyar társadalom egyfajta kevert társadalom volt. Bizonyos értelemben a börtönök őrei és a foglyok együtt ültek ugyanabban a rendszerben. Most viszont, 2026-ban már a magyarok saját tette volt, hogy erőszak és külföldi beavatkozás nélkül megdöntötték az Orbán-rendszert. Ungváry Krisztián, a kiváló magyar történész mondta – én ezt először a Die Zeit című lapban fogalmaztam meg, de ő is adott erről egy interjút –, hogy a magyar történelemben nem ismer olyan korszakot, amikor egy ilyen fordulat külföldi tényezők nélkül következett volna be. Ez olyan forradalom, amelyet külföldön nem értenek meg, éppen azért, mert békésen zajlott le. És még valami: mindezt egyetlen ember, Magyar Péter indította el. Sokan – köztük értelmiségiek is – fintorognak miatta: milyen ember ez, mit mond, hogyan beszél… De itt nem szépségversenyről van szó, hanem arról, hogy ő robbantotta ki a társadalomban felgyülemlett dühöt és keserűséget. Nem számítottam egy ilyen fordulatra – magam sem hittem benne igazán –, továbbá arra sem, hogy Orbán minden további nélkül feladja, és felismeri a helyzetet. Magyarország ma ismét példamutató ország abból a szempontból, hogy egy autoriter rendszert meg lehet változtatni, meg lehet dönteni. Ahogy a nagy osztrák filozófus, Karl Popper mondta: ott van demokrácia, ahol a választópolgárok a szavazólapjukkal el tudnak távolítani egy rossz kormányt. AS: Gondolod, hogy ma is van még valami, ami összeköti Ausztriát és Magyarországot annak ellenére, hogy politikai feszültségek időről időre kialakulnak közöttük? Van valami közös, ami összetartja ezt a régiót? PL: Persze, hogy van. Barátom, Kurt Vorhofer egyszer találóan megfigyelte és leírta, hogy Ausztriában nincsenek sértő szavak a magyarokra. Azt írta, hogy a magyarokat inkább sikkesnek, elegánsnak tartják, mint az operettek figuráit. A magyar akcentust is kedvelik Ausztriában. Ezt én magam is megtapasztaltam fiatalabb koromban. És természetesen ott vannak még a nevek, a rokoni kapcsolatok és a szoros szomszédság is. A szomszédság persze nem mindig jelent garanciát a jó szomszédi viszonyra. Ám Ausztria és Magyarország esetében ez valóban így van, és ma mindkét országban – a valóságnak és a történelmi igazságnak megfelelően – sokkal pozitívabban tekintenek a Monarchia hosszú időszakára. Én tehát úgy látom, hogy a kapcsolat megvan, ugyanakkor bizonyos értelemben van közöttünk egyfajta tájékozatlanság is. Nagyon kedveljük egymást, mégis gyakran nem tudjuk, mi jelenik meg a másik országban, milyen darabokat játszanak, mi történik valójában a másik oldalon. Ezen a téren még sok a tennivaló. Ebből a szempontból a Bécsi Napló online változata minden bizonnyal kulturális-politikai eszköz lehet mindkét fél, Magyarország és Ausztria számára egyaránt. AS: Nem gondolod, hogy Magyarország képe a külföldi médiában – Ausztriában is – gyakran túlságosan leegyszerűsített és felszínes? Ugyanakkor Ausztriában a magyar kisebbségen belül a nyelvtudás drámai visszaesését figyelhetjük meg. Ha nem sikerül ezt ellensúlyozni például a magyar nyelvű oktatás fejlesztésével, akkor számos helyen a nyelv már nem öröklődik tovább a következő generációra. Nem vezet-e a nyelvi kompetencia elvesztése is elkerülhetetlenül oda, hogy Ausztria egyre kevésbé érti Magyarországot – annak ellenére, hogy a két ország évszázadok óta közvetlen szomszédja egymásnak? PL: Ez valóban így van. Nyáron Burgenlandban élünk, és a környéken látom, hogyan alakult a burgenlandi horvátok helyzete. Nagyon erős népcsoportot alkotnak, amelynek jelenléte messzire nyúlik vissza a történelemben. A szomszédságban több olyan falu is van, amely horvát nevet visel – még a helységnévtáblákon is. Ez azonban – Karintiával ellentétben – Burgenlandban soha nem kapcsolódott politikai küzdelmekhez. Egyszerűen arról van szó, hogy működik az asszimiláció ereje: egy országban az embernek az állam nyelvét kell beszélnie ahhoz, hogy előre tudjon jutni. Rendkívül nehéz – tulajdonképpen szinte reménytelen küzdelem – megnyerni a fiatalokat. Sok erőre, pénzre és megértésre van szükség ahhoz, hogy Ausztriában megőrződjön a magyar népcsoport nyelve. Itt most a magyar kisebbség helyzetéről beszélünk, ugyanakkor nagyon sok magyar él Ausztriában, akik nem bevándorlók, hanem Ausztriában dolgozó magyar munkavállalók: munkások és alkalmazottak. Vagyis bizonyos értelemben vendégmunkások – statisztikailag ők alkotják a harmadik legnagyobb csoportot. Ha ma bemész egy étterembe, szinte mindenütt magyar pincérekkel találkozol – és nem csak ott. Ez is azt mutatja, hogy tévhit, miszerint a magyar társadalom tétlen vagy lusta lenne, hiszen az emberek nagyon is dolgoznak, méghozzá jól, ha megfelelő anyagi ösztönzést kapnak. Ez természetesen hozzájárul a pozitív kép kialakulásához is, az emberek itt azt látják, hogy „ezek a magyarok jól dolgoznak”. Ez is jó irányba befolyásolja a magyar-osztrák kapcsolatokat. Persze különbséget kell tenni az Ausztriában letelepedő magyarok és az ingázók között, akik este visszautaznak Magyarországra. Valószínűleg számos vegyes házasság is köttetik mindennek az eredményeként. Vagyis a magyar hatás és a magyar jelenlét Ausztriában jóval erősebb, mint azt a hivatalosan nyilvántartott, itt élő magyarok száma mutatja. AS: Mit kellene tennie az osztrák politikának ahhoz, hogy hosszú távon megerősítse a magyar népcsoportot? Elég-e ehhez a pénzügyi támogatás, vagy nagyobb politikai beleszólásra is szükség lenne? Hiszen a magyar népcsoportnak nincs saját képviselete az osztrák parlamentben. PL: Nincs senki, aki a magyar népcsoportot képviselné? Nos, ezt sem lehet kívülről előmozdítani. Ennek magából a közösségből, a csoportból kell kiindulnia: nekik kell határozottan kimondaniuk, hogy ezt feltétlenül akarják. Vagy olyan személyeknek kell fellépniük, akik valamelyik pártból érkeznek, és a kisebbségi ügyeket a programjuk részévé teszik. Ez nehéz kérdés. Úgy gondolom, hogy anyagilag mindenképpen segíteni, támogatni és ösztönözni kell az iskolákat, az egyházakat és az egyesületeket. Ez talán nem olyan mértékben történik, mint ahogyan a folyamatos költségvetési megszorítások mellett szükséges lenne. De meggyőződésem, hogy rendkívül fontos lenne, hogy a kormány és a közintézmények támogassák a magyaroknak ezt a kis szigetét, és segítsék azokat az embereket, akik aktívan részt vesznek a népcsoporti munkában. AS: Csak tájékoztatásképpen: összesen évi 660 000 euró az az összeg, amellyel a Szövetségi Kancellári Hivatal a magyar népcsoportot támogatja. PL: Mekkora az ausztriai magyar népcsoport létszáma? AS: Továbbra is a 2001-es népszámlálás adatai az irányadóak, amelyek szerint 25 ezer személy tartozott a magyar népcsoporthoz. Erre az újabb népszámlálások során már nem kérdeznek rá. Ez a szám azonban az idő múlásával természetesen változik. Jelenleg nincsenek hiteles adatok a magyar népcsoport tényleges létszámáról. PL: Én viszont hozzájutok az Ausztriába irányuló éves bevándorlási adatokhoz, és ezek alapján a magyarok a legnagyobb létszámú csoportok között vannak. AS: Annak ellenére, hogy jelentős számú szereplői ennek a folyamatnak, az egyesületi támogatásokból ki vannak zárva, mert nem felelnek meg a népcsoporthoz tartozás kritériumainak. PL: Akkor tehát a támogatásnak mindenképpen magasabbnak kellene lennie, ha valóban 20–25 ezer őshonos magyar él Ausztriában. AS: Most egy másik témára térnék át: szerinted ma nehezebb független újságírást folytatni, mint amikor elkezdted a pályádat? PL: Nagyon nehéz. Bár hozzá kell tennem: pályám legelején diktatúrában éltem. De azt kell mondanom, hogy manapság két okból is nehéz a helyzet. Először is a médiakoncentráció miatt – ha egy újságnál nem politikai, hanem személyes okokból nem jössz ki valakivel, akkor nem tudsz egyszerűen egy másik laphoz menni, egyszerűen azért, mert kevesebb újság létezik. A másik ok pedig az úgynevezett közösségi média térnyerése és az általa gyakorolt nyomás, amely akár a nyomtatott újságok eltűnéséhez is vezethet. Ez egy versenyfutás az idővel. Én azonban hiszek abban, hogy a nyomtatott újságok továbbra is fennmaradnak, ugyanúgy, ahogy a könyveket is tovább nyomtatják majd. De ez állandó küzdelem. Ebből a szempontból kétségtelenül nehezebb ma a helyzet, mint újságírói pályám korábbi éveiben volt. AS: Vannak olyan újságírói erények, amelyeket pályád során mindig is nagyra tartottál, de amelyekről úgy érzed, hogy ma kevésbé értékelik őket, vagy már nem tulajdonítanak nekik akkora jelentőséget? PL: A személyes tapasztalat nagyon fontos, ugyanúgy a személyes bátorság és a tisztességes, becsületes munka. És mindenekelőtt a kíváncsiság – ez a legfontosabb. Nemcsak egy újságíró számára, hanem minden ember számára, de az újságírók és írók esetében ez alapvető előfeltétel. Kíváncsiságra mindenképpen szükség van. AS: Térjünk még vissza magára az írásra. Te köztudottan nagyon sokat és folyamatosan írsz. Amikor például egy kommentárt vagy a Standard számára írt kolumnádat készíted, hogyan fogsz hozzá? Egy megfigyelésből indulsz ki, amely megragadott? Vagy inkább felteszel magadnak egy kérdést? Netán már van egy határozott álláspontod, és az a kiindulópont, amikor leülsz írni? PL: Ez természetesen az aktuális eseményektől is függ. Amikor kolumnát írok, azt szeretném, hogy sok emberhez eljusson. Írhatnék persze különböző elvont témákról is, de egy téma jelentőségét és népszerűségét jól mutatja, hogy mennyi hozzászólás érkezik az íráshoz. Nyilvánvalóan többen reagálnak arra, ha az osztrák belpolitikáról írok, mint ha például Bulgária politikai helyzetéről, még akkor is, ha az utóbbi szintén fontos kérdés. A témaválasztásom azonban természetesen az aktuális eseményektől is függ. Ma például szombat van. Ha a kolumnának kedden kell megjelennie, akkor a szöveget hétfő délig, legkésőbb kora délutánig el kell juttatnom a szerkesztőséghez – 3200 karakterben, szóközökkel együtt. Hogyan fogok hozzá? Vasárnap reggel eldöntöm: ma erről vagy arról a témáról írok. Például írhatnék most arról, hogy a Bécsi Gazdasági Kamara elnöke körüli botrány hihetetlenül nagy veszélyt jelent Ausztria számára. Vagy inkább arról kellene írnom, hogy Ciszjordániában támadások érik a palesztinokat, és a jelenlegi izraeli kormány a szélsőjobboldali szárny befolyása alatt ezt eltűri. Ami természetesen Gázában is zavargásokhoz vezet, amelynek következménye az erősödő antiszemitizmus. Ez is egy rendkívül bonyolult téma. Most éppen ezen gondolkodom. De az is lehetséges, hogy holnap délelőtt valami rendkívüli esemény történik. És akkor arról írok. Olyan sok minden zajlik a világban, amiről írni lehet. A feleségem gyakran mondja, amikor csütörtökön vagy pénteken már előállok egy témával, hogy „Mit akarsz, hiszen a kolumna csak kedden jelenik meg?” A végleges döntést tehát végül szombaton vagy vasárnap reggel hozom meg. AS: Az írás során több mondatot húzol ki, mint amennyit megtartasz? Azt gondolom, valószínűleg többet tartasz meg, mert magabiztosan közelítesz a témához. PL: Csak akkor írok, ha érzem, hogy valami lényegeset tudok mondani. Természetesen nagyon alaposan felkészülök, igyekszem az interneten mindent elolvasni, ami az adott témához kapcsolódik. Ebben az értelemben az írás egyfajta tanulás, önképzés, folyamatos művelődés, hiszen az ember mindig új dolgokat tanul. Az újságírói munkám mellett összesen huszonegy könyvet írtam, hetet angolul, a többit németül. Most egy új köteten dolgozom, és természetesen minden héten ott van a kolumna is. Így maradok folyamatosan formában. AS: A könyveid közül hány jelent meg magyar fordításban? PL: Magyarul azt hiszem, nyolc vagy kilenc. A legutóbbi könyveim mind megjelentek magyarul is. A legfrissebb könyvem, a Ki vagyok én? szintén megjelenik Budapesten most ősszel, azt hiszem, októberben. A fordítást a feleségem ellenőrzi. AS: A veled készült interjúkból és a beszélgetéseinkből is tudom, hogy az irodalom nagyon fontos számodra. Van-e olyan meghatározó olvasmányod, amelyről azt mondod: ez hatott rám, ez megváltoztatta a gondolkodásomat, mégpedig tartósan? PL: Igen, a magyar írók közül kétségkívül Márai Sándor volt rám jelentős hatással. És mindenekelőtt Stefan Zweig. Az első íráskísérletem tizenhat éves koromban éppen Stefan Zweigről szólt. Ő volt a kedvenc íróm. Mindent elolvastam tőle. A Tegnap világa (Die Welt von Gestern) pedig alapvető könyv ahhoz, hogy megértsük Ausztriát, a világot, a zsidóság történetét – mindezt együtt. De fontosak voltak számomra Emil Ludwig könyvei is, akit ma már nem ismernek annyian. Nemrég azonban megjelent róla egy életrajz. Milyen gyorsan feledésbe merülnek az emberek…! Nagy hatással volt rám Sir Isaiah Berlin is. Lenyűgöző Michael Ignatieff róla írt életrajza, valamint Isaiah Berlin levelezése is, amely az irodalomról, a filozófiáról, a társadalomról és sok másról szól. Rengeteg fontos könyv van. Néha talán túl sokat is idézek, de inkább fárasszam az olvasókat a lábjegyzetekkel, mintsem valaki plágiummal vádolhasson. AS: Vissza is térsz időnként ezekhez a szerzőkhöz? Például Stefan Zweighez. Előfordul még, hogy leveszed a köteteit a polcról? PL: Igen, természetesen. Újra is olvastam őket. Vagy ott van például Arthur Koestler, akit sajnos személyesen nem ismertem. Az önéletrajza és a könyvei azonban nagyszerűek. Időről időre újra kézbe veszem ezeket a műveket. Vagy Paul Valéryt is említhetném – tőle is gyakran idézek. AS: Ma is hihetetlenül sokat írsz. Minden évben megjelenik egy könyved. És állandóan könyvbemutatókon, író-olvasó találkozókon, felolvasásokon veszel részt. PL: Nem minden évben, majdnem minden évben. Akkor írok, ha egy kiadó megkeres és megbíz egy könyv megírásával. Soha életemben nem írtam csak magamnak vagy az íróasztalfióknak. Csak akkor tudok írni, ha van szerződésem. Nem a pénz miatt, hanem mert van egy rögzített határidő. Ez számomra rendkívül fontos. Most is egy új könyvön dolgozom, amelynek jövő év elejére kell elkészülnie. Az utóbbi két-három könyvem angolul is megjelent. Kettőt magam fordítottam le angolra. De az embert persze kudarcok is érik… Nemrég az angol kiadóm röviden megírta, hogy a legutóbbi könyvem Angliában olyan rosszul fogyott, hogy az újat üzleti okokból már nem adják ki. Ez nagyon mélyen érintett. Ugyanez a könyv – A képmutatásról –, amely Angliában nem talált közönségre – részben azért is, mert rossz címet kapott (About the Hypocrisy) – Ausztriában az év egyik bestsellerévé vált. Egy nyolcmilliós országban húszezer példányt adtunk el belőle. De nem írok minden évben. Ha a kiadónak tetszik egy könyvötletem, akkor részletesen átbeszéljük. Ezután megírom a könyvet, és igyekszem a kéziratot határidőre leadni. Ebben nagyon precíz vagyok, mert tudom, milyen sok múlik azon, hogy az ember betartsa a határidőket. Paul Lendvai íróasztala, dolgozószobája AS: Az írással kapcsolatban még egy személyes kérdés. Vannak olyan szokásaid vagy rituáléid, amelyek elengedhetetlenek az íráshoz? Kell hozzá egy íróasztal, egy számítógép vagy valamilyen különleges környezet? PL: Egy számítógépre, laptopra van szükségem. Régebben írógépen írtam, vagy lediktáltam a szöveget. Kézzel nem írok, mert a kézírásomat csak én tudom elolvasni, meg időnként a feleségem. Laptopon írok, és fontos számomra, hogy nyugalom vegyen körül. Például itt, Burgenlandban a zöld fákat látom magam előtt, és minden csendes – ez számomra egyszerűen ideális. Soha nem írtam kávéházban, mindig otthon dolgoztam. A nagy különbség az, hogy régebben írás közben időnként megittam egy pohár vodkát, és néha nem is álltam meg egynél. De ma már szinte egyáltalán nem iszom, írás közben pedig végképp nem. És fontos számomra a megfelelő környezet. Időnként persze adódnak nehézségek, mert a feleségem – teljes joggal – úgy érzi, hogy elhanyagolom, vagy ahelyett, hogy együtt csinálnánk valamit, inkább írok. De ez is a közös élet része: meg kell beszélni, és végül az ember – akárcsak Ausztriában a szociális partnerségben – megtalálja az alkotó kompromisszumot. AS: Végezetül áruld el, ha ma újrakezdhetnéd az életedet, ugyanígy döntenél? Ismét ezt a pályát választanád? Vagy inkább azt mondanád: szívsebész szeretnék lenni, vagy valami egészen másba vágnék, valami jóval nyugodtabb foglalkozásba. PL: Ez leginkább attól függ, mihez van tehetsége az embernek. Én őrülten szerettem volna karmester lenni, ha lett volna hozzá tehetségem. De mivel nem volt, csak azt mondhatom: egy cseppet sem bánom, hogy újságíró és politikai publicista lettem. (Valamennyi fotó: Lendvai Zsóka. Ifjúkori fénykép: www.lendvai.at)

Daniel Kehlmann 2023-ban megjelent Lichtspiel című regénye az osztrák kortárs irodalom egyik legnagyobb visszhangot kiváltó műve. A Münchenben született, Bécsben felnőtt szerző ezúttal Georg Wilhelm Pabst osztrák filmrendező alakját állítja a középpontba, aki az 1920-as években világhírre tett szert, később azonban a náci rendszer szorításában folytatta pályáját. Kehlmannt azonban nem egy hagyományos művészéletrajz megírása foglalkoztatta. Sokkal inkább azt a kérdést vizsgálja, hogyan viselkedik egy művész akkor, amikor alkotását egy diktatórikus rendszer a saját céljaira akarja felhasználni, és hol húzódik az alkalmazkodás, illetve a személyes felelősség határa. G. W. Pabst (1885–1967) az európai filmtörténet egyik legjelentősebb rendezője volt. Színházi rendezőként kezdte pályafutását, majd a némafilm korszakában olyan alkotásokkal vált nemzetközileg ismertté, mint A bánat utcája (Die freudlose Gasse, 1925; Greta Garbo, Asta Nielsen), Pandora szelencéje (Die Büchse der Pandora, 1929) vagy a Koldusopera (Die Dreigroschenoper, 1931; forgatókönyv: Balázs Béla). Európai sikerei után Hollywoodba emigrált, ám egy európai tartózkodása idején kitört a háború, Pabst visszatért a Harmadik Birodalomba, ahol a náci rendszer feltételei között folytatta filmrendezői munkáját. Kehlmann regénye éppen ennél a történelmi fordulópontnál veszi fel a fonalat. A Lichtspiel (Mozgókép) egy művész történetét meséli el, aki egy olyan rendszerben találja magát, ahol a film a propaganda egyik legfontosabb eszközévé válik. Milyen kompromisszumokat kell kötnie egy rendezőnek, amikor Joseph Goebbels felügyeli a filmgyártást? Hol ér véget a művészi alkalmazkodás, és hol kezdődik az erkölcsi felelősség? Kehlmann nem ad egyértelmű válaszokat. Ehelyett árnyalt portrét rajzol egy emberről, aki fokozatosan sodródik bele egy diktatúra erkölcsi csapdáiba. A regény a művészet és a hatalom, a csábítás és a felelősség, a félelem, a szépség és a barbárság kapcsolatáról, végső soron pedig az európai civilizáció legsötétebb mélységeiről szól. A szerző tudatosan egyensúlyoz a dokumentált történelem és az irodalmi fikció határán. Pabst alakja történelmileg hiteles, ahogyan számos mellékszereplő – köztük Leni Riefenstahl vagy Joseph Goebbels – is valós személy. A regény ugyanakkor él a szépirodalom szabadságával: olyan párbeszédeket, gondolatokat és jeleneteket alkot, amelyek történetileg nem dokumentálhatók. Kehlmann – saját megfogalmazása szerint – az irodalom segítségével „a kitalálás révén próbálja feltárni az igazságot”. Éppen a történelmi tények és a fikció összefonódása adja a regény különleges erejét. Daniel Kehlmann, 2023 (forrás: wikipédia) Daniel Kehlmann napjaink egyik legsikeresebb német nyelvű írója. Nemzetközi áttörését a 2005-ben megjelent A világ fölmérése (Die Vermessung der Welt) hozta meg, amely mintegy ötven nyelven jelent meg, és a kortárs német nyelvű irodalom egyik legnagyobb sikerkönyvévé vált. Azóta művei jelentős szakmai elismerésben részesültek, munkásságát többek között Candide-díjjal, Per Olov Enquist-díjjal, Kleist-díjjal, Thomas Mann-díjjal és Friedrich Hölderlin-díjjal tüntették ki. Tyll (2017) című regénye hónapokon át szerepelt a bestsellerlistákon, és felkerült a Nemzetközi Booker-díj szűkített listájára is. Kehlmann jelenleg Berlinben él, regényei mellett esszéket, drámákat és filmforgatókönyveket is ír. Prózájának egyik legfontosabb sajátossága letisztult, elegáns és rendkívül pontos nyelvezete. Rövid, feszes mondatai nagy elbeszélői intenzitást teremtenek. A két világháború közötti időszak és a háborús évek hangulata nem pátosszal, hanem visszafogott, fegyelmezett elbeszélői móddal bontakozik ki. Az elbeszélő folyamatosan váltogatja a közelség és a távolság perspektíváját: betekintést enged Pabst gondolataiba és érzéseibe, ugyanakkor végig megőrzi ironikus kívülállását. A regény súlyos témája ellenére megmarad az a könnyedség, amely Kehlmann egész életművét jellemzi. A történelmi részletek rendkívüli pontossággal épülnek be a szövegbe, így a valóság és a fikció határa szinte észrevétlenül mosódik el. Számos jelenet szinte filmszerűen komponált, montázsszerű szerkezete pedig magát a film médiumát is megidézi. Külön figyelemre méltó, hogy Kehlmann nem kizárólag komor hangon beszél a Harmadik Birodalomról. A regényben újra és újra felbukkan a groteszk és a humor. Egy interjúban elmondta, hogy ez tudatos írói döntés volt. Mint fogalmazott, munkája során Quentin Tarantino Becstelen brigantyk (Inglorious Bastards, 2009) című filmje inspirálta, de nagy hatással volt rá Ernst Lubitsch Lenni vagy nem lenni (Sein oder Nichtsein, 1942) című klasszikusa, valamint Vladimir Nabokov Baljós kanyar (1940) című diktatúraszatírája is. Kehlmann szerint már kezdettől fogva világos volt számára, hogy regényének groteszknek és helyenként kifejezetten humorosnak kell lennie. A nemzetiszocialista állam egyszerre volt rettenetes és nevetséges – vallja –, a humor pedig nem elbagatellizálja a történteket, hanem éppen élesebben mutat rá azok lényegére. Ez az irónia, tragikum és történelmi hitelesség közötti egyensúly a regény egyik legnagyobb erénye. A német és a magyar kiadás A regény 2024-ben Mozgókép címmel magyarul is megjelent a Magvető Kiadó gondozásában. Fordítója Fodor Zsuzsa, a kortárs német nyelvű irodalom egyik legelismertebb magyar tolmácsolója. Az 1953-ban Budapesten született germanista és bohemista hosszú éveken át dramaturgként és filmfordítóként dolgozott, majd a szépirodalmi műfordítás felé fordult. Mára a német nyelvű kortárs irodalom egyik legfontosabb közvetítője Magyarországon. Olyan szerzők műveit ültette át magyarra, mint Daniel Kehlmann, Eva Menasse, Terézia Mora, Florian Illies, Joachim Meyerhoff vagy Inger-Maria Mahlke. Kehlmann életművét hosszú évek óta kiválóan ismeri. Fodor Zsuzsának sikerült Kehlmann világos, elegáns, ugyanakkor finoman ironikus prózáját gördülékeny, természetes magyar nyelven megszólaltatnia. Így nemcsak a történet izgalma, hanem a regény sajátos atmoszférája és stiláris finomságai is megőrződnek.

A mesterséges intelligencia iránt egyre nagyobb az érdeklődés a világban, gombamódra szaporodnak az ezt kiszolgáló adatközpontok. A Felső-Ausztriában terjeszkedő techóriás, a Google is felfelé módosította növekedési terveit, pedig ezek veszélyeztethetik a helyi települések vizeit, áramellátását, termőföldjeit. A környezetvédők és a helybéliek már mozgolódnak. Az amerikai Google, a világ egyik legnagyobb vállalkozása már jó 20 éve szemet vetett a körülbelül 3500 lélekszámú felső-ausztriai településre, Kronstorfra. Tetszettek neki a régi házak, Linz nagyváros közelsége, az Enns folyó bősége. De még jobban vonzotta a Google embereit a város szélén elterülő hatalmas földterület, ahová ők majd egyszer egy 70 futballpálya méretű óriáscsarnokot építhetnek, komputerek tömegével. Olyan gyors gondolkodású modern számítógépeket, amelyek a világban egyre népszerűbbé és fontosabbá váló mesterséges intelligenciát kiszolgálhatják. A helyszín kiválasztásában fontos szerepet játszott a városka közelében működő két vízerőmű, a biztonságos áramellátás, a kiterjedt földterület. Az amerikai óriás 2008-ban meg is vette az általa kinézett hetvenöt hektáros területet, de előtte a helyben lakók jóindulatát is igyekezett megvásárolni. A tervezett vállalkozás elé 13 ezer fiatal fát ültetett (ez ma már összefüggő erdőt alkot), hogy a kastéllyal, templommal, növekvő lélekszámmal fejlődő vidék szépsége, levegője ne szenvedjen csorbát. Kronstorf vezetőinek is beindult a fantáziája, lakóházakat emeltettek, óvodát, iskolát, sőt igazi, Kanadából származó angoltanárt is szereztek. fotó: youtube/Oberösterreichische Nachrichten A nagy beruházás azonban sokáig váratott magára, az Ausztriában 2006-ban saját irodát is nyitott multi csak 20 évvel később látta elérkezettnek az időt az építkezés megkezdésére. Addigra már vissza is kínálta a településnek a megvásárolt föld egyharmadát, mert úgy gondolta 50 hektár elég lesz a csarnokhoz. Ez az időközben első beruházási fázissá változott projekt a tervek szerint 2027-ben fog elkészülni, 100 új munkahelyet létesítve. De a mesterséges intelligencia közben megállíthatatlanul hódít a világban, 2030-ig 5,2 milliárd dollár tőkebefektetést vár a McKinsey elemző cég az adatközpontok világában. A Google is felülvizsgálta „szerénységét“, újabb területet vett, megnagyobbítaná a még el sem készült csarnokot. De a bővítés következtében az adatközpont áramfelhasználási igénye évi 150 megawattról 500-ra nőne (elvinné Felső-Ausztria áramigényének egynegyedét), az Enns folyóból pedig évi 5,5 milliárd liter vizet mernének ki hűtési célokra. S hogy mi lesz a felmelegedett vízzel? Vagy visszafolyatják a folyóba, vagy – amit mindenki jobban szeretne – távfűtésre használnák. A tervezett terjeszkedés újabb termőföldet von ki a mezőgazdasági művelésből, a várható új munkahelyek pedig általában nem a helyi hozzáértőknek jutnak, hanem a vállalkozás hoz magával szakembereket. A kronstorfi önkormányzat néppárti, szociáldemokrata, szabadságpárti és zöldpárti képviselői pár éve még teljes egyetértésben bólintottak rá a kibővített projektre, a környezetvédő szervezeteknek azonban újkeletűen egyre kevésbé tetszik a nyomulás A település lakói közül több száz ember pár hete demonstráción tiltakozott a további fejlesztés ellen, a kontrollt követelő petíciót már több mint 12 ezren írták alá. A külföldi cégek ugyanis, köztük a Google, saját elképzeléseik szerint építkeznek. Egységes fejlesztési tervek, szabályok az adatközpontokra eddig még nem születtek, mindenki annyi erőforrást vesz igénybe, úgy fejleszt, ahogy akar. A Greenpeace környezetvédő világszervezet helyi illetékese, Jasmin Duregger úgy látja, hogy a Google-tervek szembetámadják a régió klímacéljait, ellátási biztonságát. Johannes Wahlmüller, a GLOBAL 2000 klíma- és energiapolitikai szakértője szerint moratóriumot, stratégiai gondolkodási szünetet kellene elrendelni egész Ausztriában a mesterséges intelligenciát kiszolgáló adatközpontokra (ahogy erről a minap határoztak New Yorkban), amíg a jelenleginél szigorúbb törvényeket és rendszabályokat nem hoznak. A Kronstorfi Polgári Kezdeményezés (Bürger:inneninitiative Rechenzentrum Kronstorf) nevű civil szervezet illetékese odáig merészkedett, hogy állította, a központ számításainak nagyobbik része nem békés, hanem katonai és megfigyelési célokat szolgál, így szükséges az ellenőrzés. Ausztriában jelenleg mintegy ötven adatközpont üzemel, a fele Bécsben és környékén. Egyelőre csak kisebbik hányaduk összpontosít a mesterséges intelligencia „táplálására“, de 2030-ra a prognózisok szerint már 70 százalékuk fog ezzel foglalkozni. Az európai jelenlét legnagyobbjaként terjeszkedő Google-centrum mellett tavaly óta már a Microsoft is kialakított magának Alsó-Ausztriában három adatközpontot: Schwechaton, Vösendorfban és Mödlingben. „Hiába az ellenállás, hiába az észszerű környezetvédő érvek – állította helyszíni szemléjén az osztrák gazdasági miniszter, Wolfgang Hattmannsdorfer –, a Google beruházását, terjeszkedését már nem lehet megállítani, a mesterséges intelligenciát az egész világ akarja.“ Szerinte legfeljebb ellenőrzésről lehet szó, de már az sem a jövőre elkészülő Google-projektnél, hanem a „második felvonásnál“. Vagy például annál a bécsi központú gigagyárnál, amelynek finanszírozásáért Ausztria az Európai Uniónál szállt tavaly versenybe. A környezetvédők követelése egyértelmű: a bővítést megelőzően szeretnének tisztán látni és jogot kapni a beleszólásra. „Nem értjük, miért csak most ébredtek fel a helyi véleményalkotók, miért csak most gyűlnek a petíciók – hajoltak össze a kronstorfi ivó törzsvendégei –, miközben 16 évig csak egymással vitatkoztak.“

Gránitszilárdnak mondott állami intézmények recsegnek: a Tisza Párt kétharmada után Sulyok Tamás államfő maradása a magyar belpolitikai válság egyik gócpontja lett. A hatalom sakktábláján értékes gyalogként hol aláír, hol visszaküld törvényeket, miközben az ellenzék leváltást ígér, a kormányoldal időt nyer, az ország pedig újabb alaptörvény‑módosítás felé sodródik. A tét: ki és milyen felhatalmazással választja meg legközelebb az államfőt. Ki gondolta volna, hogy a régi, kifejező mondás egyszer majd ráillik Magyarország belpolitikai helyzetére? Persze sokkal többről van szó, mint napi politikáról: valódi alkotmányos válság fenyegeti az országot, ami sem a közügyeknek, sem a nemzetgazdaság általános állapotának nem kedvez. De lehet-e az adott körülmények között másként cselekedni, mint elvetni a Sulykot? A választási kampány, különösen a bő kétharmados Tisza Párt-győzelem után a támogatók, sőt az ellenzők egy része számára is egyértelműnek tűnt, hogy Sulyok Tamásnak, Magyarország elnökének mennie kell – az ellenzők persze foggal‑körömmel küzdenek ez ellen. A legelegánsabb és mindenki számára legkevésbé „költséges” (pénzben, időben, reputációban) megoldás az lett volna, ha az elnök lemond; Sulyok Tamás – pontosabban azok, akik mögötte állnak – mégis a konfrontációt választotta. De hát tulajdonképpen nem tett semmit az elnök – akkor miért kellene lemondania? Éppen ezért: mert Magyarország elnöke nem tett semmit a bukott kormánypárt és korifeusai magyar demokráciát veszélyeztető hatalmi ambícióival és törvényszegéseivel szemben. Egy igazi elnök, közjogi méltóságának teljes tudatában amikor szükséges, felszólal és hangját hallatja; Sulyok Tamás nem így tett: félrehúzódott, csendben asszisztált, és nem szólalt meg. Nem is tehetett másként, hiszen a kegyelmi botrányba belebukott Novák Katalin helyére Orbán Viktor akkori miniszterelnök választotta ki, és a Fidesz kétharmados többsége juttatta a Sándor‑palotába – azzal a szigorú megbízással, hogy csendben reprezentáljon, és még véletlenül se kavarja fel a hatalmi vizeket. Sulyok Tamás az új miniszteri kinevezések fotózásán (@YouTube/Magyar Péter) Sulyok nehéz helyzetben van. Úgy vélem, a legszívesebben lemondana, ha tehetné, nem igazán harcos alkat. Az új politikai felállásban azonban elnökként értékes gyalog lett a mesteri sakkjátékos, Orbán Viktor kezében: a politikai táblán ő tologatja, Magyar Péter pedig le akarja venni. Aki sakkozik, tudja: a sakktáblán egyetlen gyalog is eldönthet egy végjátékot – most is ez a tét. Ez áll Sulyok Tamásra: elnökként hol aláírja, hol visszaküldi a hozzá jóváhagyásra érkező törvényeket az Országgyűlésnek vagy az Alkotmánybíróságnak, így Orbán Viktor közvetetten általa játékban maradhat. Hogy eddig Sulyok elnök úr Bólogató Jánosként mindent aláírt, ami a kormánytól jött? Meglehet, de most más idők járnak. Ha Sulyok Tamás nem mond le, leváltják – ígéri Magyar Péter és a Tisza Párt. Ez nem lesz egyszerű feladat: lesznek hátulütői, és az akció kommunikációja sem lesz felhőtlen. Egyes nyugat‑európai kancelláriákban is felszaladhat a szemöldök a magyar demokrácia törékenysége miatt. Mi azonban úgy látjuk: a politikai ellenfelet csak a saját eszköztárával lehet legyőzni. Erre vállalkozik az Országgyűlésben most bejelentett Tisztítótűz-művelet, amely a régi rezsim bábjainak eltávolítására törekszik – újabb alaptörvény-módosítással. Nem jó látni és hallani, hogy Magyarország Alaptörvényét továbbra is ilyen gyakran teszik-veszik és módosítják, az orbáni hagyományoknak és módszereknek megfelelően. Mégis el kell fogadnunk, hogy pillanatnyilag nincs más mód: ez most végbemegy. Reméljük, hogy az őszre ígért alkotmányozási folyamat népszavazáson megerősített végeredménye egyszer valóban gránitszilárd magyar alkotmány lesz. Az elfogadott szövegbe feltétlenül érdemes beleírni, hogy Magyarország elnökét a választópolgárok közvetlen választáson választják meg. Így Sulyokhoz hasonló elnökök soha többé ne kerülhessenek a Sándor‑palotába – és ne kelljen utólag „elvetni” őket. (Nyitókép: Sulyok Tamás facebook-oldala)

Ki ne ismerné Kányádi Sándor csodálatos versét a megriadt pásztorlegényről, aki a félelemtől reszketve fától fáig lopózik, miközben az éjszakai erdőség veszélyeire figyel… De most nem erről lesz szó. Vagy mégis? Egyik hőhullám a másikat követi világszerte, és különösen Európa van bajban, hiszen számtalan mérés bizonyítja, hogy a vén kontinens kétszer olyan gyors ütemben melegszik, mint a világ átlaga. Ha a műholdfelvételek alapján készült hőtérképeket figyeljük, döbbenten láthatjuk, hogy kontinensünk jelentős részén napokon át sivatagi hőmérséklet perzseli a városokat és a mezőgazdasági területeket. Ez a jelenség már évtizedes mintázatot mutat, a felmelegedés trendje pedig egyértelműen arra utal, hogy a jövőben még magasabb hőmérsékletekre kell számítanunk, amelyekre nem vagyunk kellőképpen felkészülve. Sem városaink, sem épületeink, sem mezőgazdaságunk nem a harminc és negyven Celsius-fok közötti nyarakra lettek tervezve, ezért minél hamarabb alkalmazkodnunk kell, a szélsőséges hőség ugyanis egyre több emberéletet követel, miközben a gazdasági károk már százmilliárdos nagyságrendűek. A nagyvárosok különösen ki vannak téve a hőségnek. Az üveg- és vasbeton épületek magukba szívják a forróságot, és sokáig meg is tartják azt. Nem csoda, hogy a nagyvárosok átlaghőmérséklete több fokkal meghaladja tágabb környezetükét. Európában mind a mai napig az épületek hőmegtartó képességének javítása, valamint a megfelelő és gazdaságos fűtés biztosítása volt az építészek és az épületgépész szakemberek egyik elsődleges feladata, mára azonban a hatékony hűtés megoldása is a legfontosabb feladatok közé került. Elgondolkodtató, hogy becslések szerint az Egyesült Államokban az épületek mintegy 90, Európában viszont csupán 10 százaléka rendelkezik klímaberendezéssel! Jelentős változások várhatók az anyaghasználatban és építési módszerekben, de a várostervezésben is, melyben egyre nagyobb szerepet kapnak a vízszintes és függőleges élő zöldfelületek. Mindmáig, az új városi parkok tervezésekor, valamint a már meglévők fenntartásakor elsősorban a tájépítészeti szépségre és harmóniára, a telepített növények fajgazdagságára és a zöld területek ápoltságára fektették a hangsúlyt. Ezek a feladatok ma sem veszítettek jelentőségükből, ugyanakkor egyre fontosabbá válik a városi zöldfelületek gazdaságos fenntarthatósága és hőszabályozó szerepe. A tartós és szélsőséges hőséggel ugyanis gyakran együtt jár a vészhelyzetig fokozódó vízhiány, ezért korántsem mindegy, hogy a városi parkok – amelyek a települések természetes hőszabályozó reléiként működnek – mennyire vízigényesek. A 2020 őszén lezajlott faültetési kampány. Évente kb 4500 fát ültetnek el Bécsben. (Fotó: PID/ Houdek; StadtWien) A mai városi tájkertészetben egyértelműen újratervezés zajlik, és ez már a városképen is jól látható. A vízigényes fajok eltűnnek: például az annyira megszokott kőris- és juharfajok már ritkaságnak számítanak, a vadgesztenye fasorok is lassan eltűnnek, és a „tujakorszaknak” is egyértelműen vége. Helyettük szárazságtűrő fajokat telepítenek, amelyeknek ugyan sokkal hatékonyabb a vízgazdálkodása, viszont ezek rendszerint tájidegen, ázsiai vagy amerikai fajok, kedvezőbb esetben pedig a „szomszédos” mediterrán térségből származnak. Ami ez utóbbiakat illeti, európai telepítésükkel kapcsolatban nem mindig indokolt a túlzott optimizmus. Igaz, hogy nyáron biztosított számukra a megfelelő hőmérséklet, télen azonban még gyakran előfordulnak olyan hideg napok, amelyeken ezek a növények kifagyhatnak, ezért széles körű telepítésükkel érdemes óvatosan bánni. Bécs városa élen jár a zöldterületek bővítésében és újratervezésében. Különösen nagy hangsúlyt fektet az utcai fasorok telepítésére: évente több ezer fát ültetnek el az új városfejlesztési koncepciónak megfelelően. Az európai városokban – így Bécsben is – ma már széles körben elfogadott a Cecil Konijnendijk holland kutató, a Brit Columbiai Egyetem professzora által kidolgozott 3:30:300 szabály. Ez a képlet azt jelenti, hogy minden városlakónak legkevesebb három fát kell látnia, ha lakása vagy munkahelye környékén körülnéz, továbbá, hogy minden városi kerület lomkoronája legkevesebb 30 százalékát kell a kerület alapterületének takarja, míg a 300-as arra vonatkozik, hogy minden egyes városlakó lakhelyétől számítva legtöbb háromszáz méternyire parknak kell lennie. Bécs az első és a harmadik mutató tekintetében jól teljesít, ugyanakkor a 30 százalékos lombkorona-fedettségtől még távol van: egy átlagos bécsi kerületben jelenleg mindössze 15 százalékos a lombkorona-fedettség. A „városi erdészet” igényeihez az infrastrukturális fejlesztések is igazodnak, ennek részeként jelent meg a „szivacsváros” koncepciója. Lényege, hogy az esővizet már nem vezetik el a kanálisokban és a nagy gyűjtőcsatornákon keresztül, hanem igyekeznek korszerű útépítési és talajkezelési megoldásokkal a fasorokban és a parkokban helyben tartani. Ugyanakkor semmit nem bíznak a véletlenre, így beépített, automatizált öntözőberendezéssel biztosítják minden egyes kiültetett fa jólétét, életét a legnagyobb hőségben is. A mélyre hatoló gyökérzet fejlődését is tudatosan segítik: a fák környezetében nem zárják le teljesen a talajt burkolattal, hanem megfelelő méretű nyitott felületeket hagynak, hogy a csapadék a talajba szivároghasson, és a gyökerek akadálytalanul fejlődhessenek. Természetesen nagy hangsúlyt fektetnek a legmegfelelőbb fafajok és fajták kiválasztására is. Bécsben elsősorban a penzingi Mauerbach Faiskolában folyik a kutatás és a szaporítás csaknem kétszázezer négyzetméteres területen, ahol évente mintegy húszezer facsemetét nevelnek. A megújult, különleges gépparknak köszönhetően ma már nem sérülékeny, fiatal csemetéket, hanem jóval ellenállóbb, nagyobb méretű fákat ültetnek ki a kiválasztott helyszínekre. Mindezek a módszerek és eljárások eredményesek, ugyanakkor rendkívül költségesek: Bécsben egyetlen fa kiültetésének teljes költsége 3–4 ezer euró között mozog. A kiültetés után természetesen folyamatosan figyelemmel kísérik minden egyes fa sorsát. Ebben a szakszerű monitoring és a digitális fakataszter (Wiener Baumkataster) folyamatos fejlesztése mellett a bécsi polgárok önkéntes részvételére is számítanak. Sokat segít ebben a látványos és könnyen használható bécsi „fatérkép”, amelyen minden egyedi azonosítóval ellátott városi fa könnyen megtalálható. Emellett magánszemélyek és közösségek örökbe is fogadhatnak fákat, amelyek gondozásában szakmai irányítás mellett részt vehetnek: nagy hőség idején öntözhetik őket, valamint megoszthatják a fák növekedésével és állapotával kapcsolatos megfigyeléseiket. Kányádi versével kezdtem írásomat, és hiszem, hogy nem túlzok, ha a végén megállapítom: Bécs is fától fáig halad, folyamatos faültetéssel és a zöldállomány gondos ápolásával igyekszik sikeresen megküzdeni az egyre pusztítóbb hőhullámokkal, és próbálja egyúttal megelőzni vagy legyőzni a városlakók növekvő klímaszorongását. (Kiemelt kép: Egy zöld homlokzat a Harmoniegasséban/©Stadt Wien / Fürthner)

Az új osztrák kormány megalakulása óta mintha megmozdult volna valami a hosszú ideje egy helyben toporgó népcsoportpolitikában. A kabinet láthatóan nyitottabb hangot üt meg, párbeszédet kezdeményezett az őshonos – köztük a magyar – népcsoportok képviselőivel. A magyar népcsoporttanács ezekre az alkalmakra konkrét javaslatokkal érkezett: a bécsi magyar nyelvű oktatás fejlesztését, a közigazgatásban biztosított magyar nyelvhasználat tényleges érvényesítését, a kisebbségi média támogatásának növelését és a pedagógusképzés megerősítését kérik. Fontos előrelépés az is, hogy a hat elismert őshonos népcsoport közösen létrehozta a Népcsoporttanácsok Elnökeinek Állandó Konferenciáját – ez a platform a közös érdekérvényesítés terepe lehet. A kép azonban nem hibátlan: a vezetésben jelenleg csak négy népcsoportnak van szavazati joga, a magyar és a roma képviselet csupán tanácskozási joggal bír. A megoldás kézenfekvő lenne: az alapszabály módosításával hattagúra bővíteni a vezetőséget, hogy mind a hat elismert közösség beleszólhasson a döntésekbe. Burgenlandische Freiheit, 1976 (a képre kattintva olvasható) De mit is tud az 1976-os osztrák népcsoporttörvény, amely az Ausztriában élő őshonos nemzeti kisebbségek jogainak védelmét szolgálja, és idén 50 éves lett? Az osztrák kisebbségvédelmi törvény kizárólag azokra a történelmileg Ausztriában élő népcsoportokra vonatkozik, amelyek saját nyelvvel és kulturális identitással rendelkeznek, így a bevándorló közösségekre nem. Célja, hogy biztosítsa az elismert népcsoportok fennmaradását, védje nyelvüket és kulturális identitásukat, lehetővé tegye anyanyelvük használatát meghatározott közigazgatási és bírósági ügyekben, valamint támogassa oktatási és kulturális intézményeiket. Népcsoportnak azok az osztrák állampolgárokból álló, Ausztria egyes részein hagyományosan élő közösségek minősülnek, amelyek nem német anyanyelvűek, saját etnikai identitással rendelkeznek, és történelmileg honosak az adott területen. Ezen elvek alapján az állam a burgenlandi magyarokat, a horvátokat, a szlovéneket, a cseheket, a szlovákokat és a romákat ismeri el népcsoportként. A törvény egyik fontos alapelve, hogy a népcsoporthoz tartozás szabad önazonosításon alapul: senki sem köteles nyilatkozni arról, hogy valamely népcsoporthoz tartozik, senki sem szenvedhet hátrányt azért, mert él vagy nem él kisebbségi jogaival. Nincs hivatalos etnikai nyilvántartás vagy kötelező regisztráció. Az osztrák törvény tehát számos jogot biztosít: bizonyos régiókban lehetőség van a kétnyelvű helységnévtáblák használatára, a kisebbségi nyelv használatára egyes közigazgatási és bírósági eljárásokban, a kisebbségi nyelvű oktatásra, a kulturális szervezetek állami támogatására, valamint a népcsoporttanácsok (Volksgruppenbeiräte) működtetésére, amelyek tanácsot adnak a szövetségi kormánynak kisebbségi ügyekben. A törvény alapelvei hosszú évtizedek óta változatlanok: továbbra is a történelmi kisebbségek védelmét szolgálják, az önkéntes önazonosítás elvén alapulnak, és nem terjednek ki automatikusan az új bevándorló közösségekre. A törvény végrehajtását ugyanakkor több alkalommal módosították és bővítették, különösen a kétnyelvű feliratok és a nyelvhasználati jogok területén. De nézzük meg, hogyan működik a kisebbségvédelem Európa más országaiban. Átfogó áttekintésre nincs lehetőségünk, de három, különböző szempontból figyelemre méltó gyakorlatba bepillanthatunk: Finnország a mai napig az egyik legerősebb modell a nyelvi és kulturális jogok érvényesítése terén, Magyarország a nemzetiségi önkormányzati rendszer létrehozásában figyelemre méltó, míg Belgiumban az intézményes nyelvi autonómia nem egyetlen törvényre épül, hanem az államszerkezet szerves részét képezi. A hivatalosan elismert nyelvek eloszlása Finnországban (forrás: Wikipédia/Reddit) Finnországot joggal emlegetik mintaországként. Az alkotmány nemcsak tiltja a hátrányos megkülönböztetést, hanem kifejezetten kötelezi az államot a kisebbségi nyelvek és identitások támogatására. A 2003-as nyelvtörvény (Kielilaki) két hivatalos államnyelvet – a finnt és a svédet – rögzít, és a gyakorlatban is érvényesíti e rendelkezéseket: az ügyintézésben, a bíróságokon és számos önkormányzatnál kötelező a kétnyelvű működés. Létezik egy svéd nyelvű oktatási rendszer is, amely a finn rendszerrel azonos tantervet és minőségi követelményeket követi, csupán az oktatás nyelve svéd. Ez az oktatási forma az óvodától az egyetemig elérhető. A számi kisebbség ügyeiben a kormánynak konzultálnia kell a Számi Parlamenttel (Saamelaiskäräjät), a finnországi számik legfelsőbb politikai, kulturális és nyelvi autonómiáját képviselő önkormányzati szervével. Ez az intézmény ugyan nem teljesen autonóm, de valós befolyással bír a kulturális és nyelvi kérdésekre, és állami források felett is rendelkezik. Az oktatásban szintén erős a fókusz: anyanyelvi és kétnyelvű programok, tanárképzés, tananyagfejlesztés – mindez azt szolgálja, hogy a kisebbségi nyelvek ne csak „megőrződjenek”, hanem természetes módon jelen legyenek a közéletben. A rendszernek persze vannak gyenge pontjai – főként a számi nyelvváltozatok megőrzése és a közszolgáltatások nyelvi kínálata terén –, de az egységes, koherens intézményi háttérnek köszönhetően a jogok a mindennapi működésben is érvényesülnek. A magyar modell az intézményes kulturális autonómiára épít. A 2011-es nemzetiségi törvény 13 őshonos nemzetiséget ismer el, és háromszintű nemzetiségi önkormányzati rendszert működtet: helyi, területi és országos szinten választott testületek képviselik a közösségeket. Ezek a szervezetek kulturális és oktatási ügyekben valós feladatokat látnak el – intézményfenntartás, programok, fejlesztések –, vagyis a kulturális önrendelkezés nem pusztán elvi deklaráció. A nyelvhasználati jogok az oktatásban és részben a közigazgatásban is megjelennek, a nemzetiségi média támogatott, és elméletileg létezik parlamenti nemzetiségi képviselet is. A gyakorlatban azonban a szószólói rendszer csupán szűkebb jogkörű jelenlétet biztosít az Országgyűlésben. A magyar kisebbségvédelmi modell ugyanakkor kritikával is illethető: a hatáskörök többsége kulturális jellegű, a pénzügyi autonómia korlátozott, valódi politikai önrendelkezést pedig nem biztosít. A magyarországi nemzetiségek infótablója a Parlament honlapján (www.parlament.hu) Belgiumban a nyelvi kérdés az államszerkezet alapja. A flamand, a francia és a német nyelvi közösség saját parlamenttel, kormánnyal és költségvetéssel rendelkezik, és tényleges jogalkotási hatásköröket gyakorol az oktatás, a kultúra és a nyelvpolitika terén. A régiók – Flandria, Vallónia és a kétnyelvű Brüsszel – területi logikája, valamint a nyelvi közösségek intézményei együtt adják a rendszer gerincét. Ennek ára a bonyolultság: a hatáskörök megosztása szövevényes, a döntéshozatal időnként lassú, és a modell kevésbé alkalmas az újabb bevándorló közösségek integrációs igényeinek kezelésére. Ugyanakkor a nyelvi közösségek saját, demokratikusan legitim intézményeinek köszönhetően kevesebb a mindennapi nyelvhasználati súrlódás: a döntések helyben születnek, ott, ahol a felelősség is van. Kétnyelvű tábla Belgiumban (forrás: Wikipédia) Visszatérve Ausztriára: a kisebbségvédelmi rendszer alapját jelentő 1976-os népcsoporttörvény a maga idejében fontos előrelépés volt, ma azonban több okból is korszerűsítésre szorul. Egyrészt szemlélete erősen területi: számos nyelvi jog csak meghatározott településeken érvényesül. Ha egy közösség tagjai más tartományba költöznek, jogaik gyakorlása szűkülhet, vagy akár el is tűnhet. Másrészt a végrehajtás sok helyen ingatag. A kétnyelvű helynévtáblák körüli – különösen a karintiai – viták évtizedeken át tartottak, és jól megmutatták, mennyire politikafüggő lehet a törvény alkalmazása. Harmadrészt a tanácsadó jellegű népcsoporti bizottságoknak nincs döntési vagy vétójoguk, így befolyásuk korlátozott. Végül a szabályozás alig reflektál a 21. század kihívásaira: a digitális nyelvhasználatra, a kisebbségi média ökoszisztémájára vagy a korszerű kétnyelvű oktatási modellekre – ezekre a jelenlegi keret már túl szűk. A magyar népcsoporttanács ezért is teszi az asztalra azokat a javaslatokat, amelyek kézzelfogható változást hozhatnak a mindennapokban. Bécsben és más nagyobb központokban olyan magyar nyelvű oktatási kínálatot szeretnének, amely egészen az érettségiig biztosítja a folyamatos és magas színvonalú anyanyelvi oktatást. Legalább ilyen fontos a közigazgatási nyelvhasználat tényleges biztosítása ott, ahol erre jogszabályi lehetőség van – ne az intézményi gyakorlat szűkítse vissza azt, amit a törvény elvben lehetővé tesz. A kisebbségi média stabil, kiszámítható támogatása és a pedagógusképzés megerősítése nélkül aligha tarthatók fenn hosszú távon a meglévő intézmények és programok. Végül, de nem utolsósorban: ha a közös népcsoporti platform valóban a közösségek hangja akar lenni, akkor a vezetésben mind a hat elismert népcsoportnak szavazati joggal kellene helyet kapnia. A 2026-os év az osztrák népcsoporttörvény 50. évfordulója alkalmából a népcsoportok jogai terén évtizedek óta a legfontosabb változásokat hozta. Júliusban a kormánykoalíció (ÖVP, SPÖ, NEOS) és a Zöldek kezdeményezésére olyan átfogó törvénymódosítást fogadtak el, amelynek eredményeként első alkalommal kapott alkotmányos védelmet mind a hat elismert őshonos népcsoport. Létrejött egy állandó népcsoporti fórum is, amely rendszeres egyeztetést biztosít a szövetségi kormány és a népcsoportok képviselői között, valamint javaslatokat dolgoz ki a további fejlesztésekre, ezáltal erősítve a népcsoportok beleszólási lehetőségét a saját ügyeiket érintő döntésekbe. A korábbi támogatási beszámolót éves népcsoporti jelentés váltja fel, amely rendszeresen tájékoztatja a parlamentet a népcsoportok helyzetéről és a kormány intézkedéseiről. A reform emellett Karintiában megerősíti a kétnyelvű igazságszolgáltatás jogi alapjait, ami hosszú távon biztosítja a szlovén nyelv használatát a bíróságokon. 2026 júniusában ismét megrendezték a Népcsoportok Párbeszédplatformját a parlamentben, ahol a népcsoportok láthatósága, az oktatás, a nyelvi támogatás és a népcsoporttörvény további fejlesztése szerepelt a napirenden. A Parlament Őshonos Népcsoportok Párbeszédplatformja, 2026 (© Parlamentsdirektion/Bernadette Sattler-Remling) A 2025/2026-os időszak tehát fordulópontot jelent az osztrák népcsoportpolitikában: a reform alkotmányos védelmet biztosít mind a hat elismert őshonos népcsoport számára, új intézményeket hoz létre a párbeszéd és az ellenőrzés erősítésére, valamint megerősíti a kisebbségi nyelvhasználat jogi garanciáit. De mit üzenhetnek az osztrák kisebbségpolitikának a fent áttekintett példák? A finn modell azt mutatja, hogy a nyelvi jogok csak akkor érvényesülnek igazán, ha a hivatalokban és az iskolákban is a mindennapi gyakorlat részét képezik, nem csupán rendkívüli helyzetekben. A magyar tapasztalat azt üzeni, hogy a kulturális autonómia intézményesítése képes tartós közösségi infrastruktúrát építeni – Ausztriában ezért érdemes lenne a népcsoporti testületek jogköreinek bővítése felé lépni. A belga példa pedig azt mutatja, hogy ahol a közösségek saját, felelős intézményekkel rendelkeznek az oktatás és a kultúra területén, ott kevesebb a mindennapi konfliktus – még akkor is, ha a rendszer összetettebbé válik. Ausztriában most valóban adott a lendület: kormányzati nyitottság, új egyeztetési fórum, konkrét javaslatok. A kérdés az, sikerül-e a fél évszázados kereteket úgy korszerűsíteni, hogy a jogok ne csak papíron, hanem a bölcsődétől a bíróságig, a hivataltól a képernyőig is természetes módon érvényesüljenek. Ha igen, abból nemcsak a magyarok, hanem mind a hat őshonos közösség – és végső soron az egész osztrák társadalom – nyerhet.

Június 30-ával véget ért Magyarország elnöksége a Visegrádi Négyek (V4) kulturális és politikai együttműködésében. A négy közép-európai ország célja a régió stabilitásának és versenyképességének erősítése, amelyet gazdasági, infrastrukturális és kulturális projektek megvalósításával kívánnak elősegíteni. A V4+ Formáció egy jazzegyüttes, amely ugyanezt a szellemiséget képviseli: a közép-európai országok zenei hagyományait és alkotóinak együttműködését állítja a középpontba, hidat teremtve a régió kultúrái között. Fetes Kata: Az alapítás körülményeiről részleteket ismertet meg velünk Ősze Gergely, az együttes létrehozója és vezetője. Ősze Gergely: Ez a jazz band tulajdonképpen csupán egy alkalmi formációnak tekinthető. Méhes Mártonnak, a Collegium Hungaricum igazgatójának támadt az az ötlete, hogy tereljek össze jazz-zenészeket a Visegrádi Négyek országaiból, és ezt a négyesfogatot bővítsük ki egy osztrák zenésszel. Miután én a Bécsi Zeneművészeti Egyetemen végeztem a mesterképzésem is, nagyon sok különböző nemzetiségű művésszel tartok kapcsolatot. Igyekeztem mindegyik hangszer esetében a legjobb művészeket felkérni erre a projektre. FK: Mennyi idő állt rendelkezésedre, és végül hol találtad meg őket? ŐG: Tulajdonképpen karácsony óta szervezem, tervezem ezt a koncertet. Lassan épült fel a csapat, mert mindenki különböző zenekarokban vagy produkciókban dolgozik. Nem volt könnyű a koncertünk időpontját szabaddá tenni a más irányú kötelezettségek rovására. Kezdeném a +-szal, azaz az osztrák kollégával Gregor Aufmesserrel. Ő az osztrák és a nemzetközi jazzszíntér egyik feltörekvő nagybőgős sztárja. Már egyetemista korunk óta ismerjük egymást. Saját modern jazz-septettjét vezeti a Bécsi Zeneművészeti Egyetemen, aminek a neve Aufmessers Schneide. Már két lemezük is megjelent. Közben itthon és külföldön koncertezik különböző zenekarokkal. A szaxofonosunk a cseh származású, de Bécsben élő Štěpán Flagar. Ő az Anton Bruckner Egyetemen végzett, klarinéton, szoprán- és tenorszaxofonon játszik. Egyetemista korunk óta ismerjük egymást. Munkásságáért már több nemzetközi kitüntetésben is részesült. Állandó tagja az Euroradio Jazz Orchestrának. Különböző formációkkal bejárta már nemcsak Európát, hanem a Távol-Keletet is. A szlovákiai Michaela Steinhauserovát a Facebookon találtam meg. Éppen az Aida óceánjáró showműsorában dolgozott. Hangjának a terjedelme fogott meg. Kivételes stilisztikai skálán mozog. Otthon van a jazz, a soul, a pop és a musical világában. Nekünk ez nagyszerű esélyt jelentett a sokszínűség megvalósításában. Csapatunk egyik oszlopos tagja a lengyel zongorista, zeneszerző Piotr Matusik. A fiatal lengyel jazzszíntér kiemelkedő egyénisége. Többszörösen kitüntetett zeneszerző. Az Universität Schlesien tanára és a New Electric Trio vezetője. Őt a Lengyel Kultúrintézet segítségével tudtam formációnkhoz csatlakoztatni. FK: Talán ne hagyjunk ki a felsorolásból téged, az együttes alapítóját, dobosát, szervezőjét! Nélküled nem lehettünk volna részesei ennek a fantasztikus jazzestnek. Mondj, kérlek, végül magadról egy-két szót! fotó: Raffay Zsófia ŐG: Hát, azt tudod, hogy itt Bécsben tanultam, diplomáztam. Tizenöt éve élek, ill. éltem Bécsben, mert tavaly kiköltöztünk Mödlingbe. 2016 óta ütőhangszereket tanítok Poysdorfban a zeneiskolában. Minden korosztályból vannak diákjaim. A tanítás mellett játszom különböző formációkban, különböző ütőhangszereken. FK: Mindannyian dolgoztok már különböző produkciókban. Hogy tudtátok összeállítani a programot, hogy választottatok műsorszámokat? ŐG: Az előadásra kerülő zeneszámok kiválasztása viszonylag egyszerűen ment. Mindenkit megkérdeztem, hogy mi az, amit szeretne játszani. Ezekből összeállítottam a listát, és aztán azokat vettük előtérbe, amiket mindenki ismert, vagy már játszott. Szerencsések voltunk, mert többnyire ismertük egymás munkásságát, annak ellenére, hogy még egy-két kivétellel senki sem zenélt valamelyikünkkel a csoportból. Egyetlen darabhoz ragaszkodtam, ahhoz, amit utolsóként adtunk elő. Csupán azért, mert azt ötünk közül négyen ismertük, és ennyivel kevesebb időt kellett próbával töltenünk. FK: Hányszor és hol próbáltatok? ŐG: Tudom, most meg fogsz lepődni, de ez az igazság: egyszer próbáltunk itt, az előadás előtti délelőttön. Ezen Štěpán nem is volt itt, mert ő beteg. Pihennie kellett, hogy bírjon itt ma este játszani. Így legalább sokkal intenzívebb odafigyeléssel voltunk az előadásban mindannyian. FK: Élmény volt hallgatni a zenéteket. Elbűvöltétek a közönséget. Remélem, ez nem marad egyedüli alkalom! ŐG: Mi is ebben bízunk. Örülünk a közönség elismerésének.

Koniorczyk Borbála kulturális szakember, urbanista nagy sikerű könyve „Női szörnyetegek” címmel a Libri Könyvkiadó gondozásában jelent meg 2025-ben. A kivételes női életeket bemutató kötet szereplőiről beszélgettünk a londoni és párizsi tanulmányai után Budapesten letelepedett szerzővel, a Bornemisza Péter Társaság rendezésében tartott író-olvasó találkozón a Bécsi Magyar Otthonban. Fetes Kata: Közönségünk, illetve az olvasóid számára fedd fel, kérlek, ki valójában az a fiatal hölgy, aki a Koniorczyk Borbála nevet viseli. Koniorczyk Borbála: Valóban, Koniorczyk Bori vagyok, a könyv írója. A ma esti ittlétem számomra egy rendkívüli alkalom, mert bár nagyon szeretek utazni, de a könyvemmel kapcsolatban most utaztam először. Köszönöm a meghívást! Én egy nagyon budapesti céget vezetek a férjemmel, a “Hosszú lépés” nevű városi sétacéget. Különféle tematikus, magyar nyelvű sétákat szervezünk Budapesten, alapvetően budapestieknek. Úgyhogy nekem nagyon kellemes meglepetés volt, hogy Bécsbe jöhetek egy könyvem ürügyén, mert az előző két könyvünk nagyon budapesti témákat dolgozott fel. Itt nagy öröm számomra, hogy akár csak egy olvasó is van köztünk, aki a „Hosszú lépés Budapesten”-t olvasta. Számomra nagyon izgalmas dolog, hogy a “Női szörnyetegek”-et meghívták Bécsbe, annál is inkább, mert szereplői közül nagyon sokan éltek Bécsben. Rengeteg történet a vidéki Magyarországon indul. Ezek a nők megtalálják a számításaikat Budapesten egy ideig, de rengetegen továbbmennek Bécsbe hosszabb-rövidebb időre. Az író-olvasó találkozón Koniorczyk Borbálát Másréti Kató Zoltán kérdezte (fotó: Kató Vera) FK: Mi adta az ötletet a könyv megírásához? Miért ezt a címet adtad a könyvnek? KB: Abban az időszakban, amikor azon gondolkodtam, hogy mi legyen a könyv címe, részt vettem egy kerekasztal-beszélgetésen, amelynek témája az volt, hogy „Hogyan lehetne jobb város Budapest a nőknek?” Én teljesen gyanútlanul megjegyeztem: „Budapest akkor lehetne élhetőbb város a nőknek, ha több nő lenne a döntéshozatalban.” Nem számítottam semmi ellenvetésre, de a hátsó sorokból felpattant egy hatvan körüli férfi és az mondta, hogy nincs igazam, mert nagyon sok férfi pontosan tudja, hogy mi kell a nőknek. Például ő is. Én ezen elszomorodtam, mert ugye ez 2025-ben történt, s úgy gondoltam, hogy az ilyen vélemények felett már régen eljárt az idő. Nem sokkal ezután, kutatásaim során találkoztam Kmety Károly 1907-es parlamenti felszólalásával. Ebben a tanár úr azt állítja, hogy szerinte „jelentkezik egy új női típus, amely közel lesz majdnem a női szörnyeteghez, az a női típus, amely feminista hóbortokért rajong […], amely menekülni akar a háztartás gondjaitól […], retteg az anyaságtól, és még jobban retteg az anyasággal járó nevelési kötelezettségtől […], amolyan diplomás női szörnyeteg lesz”. Hát örömmel vettem át Kmety tanár úr jelzős szerkezetét. De fontos megjegyeznem, hogy a kiadó is a Női szörnyetegek címet javasolta a könyvnek. FK: Te feministának tartod magad? Szerinted feministák a kötet szereplői is? KB: Abszolút feminista vagyok. Hát, ugye, nő vagyok, mi más is lehetnék. Természetesnek tartom az egyenjogúságot. Az az érdekes ezzel a szóval kapcsolatban, hogy manapság nagyon kevesen mondják ki ezt így egyszerűen – anélkül, hogy hozzátennék valamit, például „…de borotválom a lábam” vagy „…de szeretem a férjem”. A könyvemben szereplő hét karakán nő soha nem kért engedélyt arra, hogy az elgondolását követve a saját útját járhassa. A XX. század elején nem volt könnyű alkotásból megélni. Szerintem örülnének annak, hogy ebben a könyvben mint női szörnyetegek lettek halhatatlanok. Szerintem ha nagyon lecsupaszítjuk, akkor a feminizmus valóban arról szól, hogy minden nő ugyanolyan jogokat érdemel, mint a férfiak. FK: Nemcsak emberi sorsokról, hanem egy város és egy társadalom sorsfordító korszakáról is szól a könyved. A könyvedben szereplő hét művésznőt különböző erősségű baráti szálak kötötték össze, illetve bizonyos esetekben rokoni kapcsolatok is. Ez véletlen, vagy tudatos válogatás eredménye? KB: Ez tudatosan történt. Azt akartam megmutatni, hogy az 1900-as évek elején, akárcsak most, a művészek világában mindenki ismert mindenkit. Ezek a nők férjeket, szeretőket osztanak meg egymással. Így egymásba futnak a történeti szálak. Erre nagyon jó példa Kaffka Margit, Lesznai Anna és Erdős Renée élete, akik rivalizálnak egymással. Jóban vannak, aztán féltékenykednek egymásra. Nagyon emberi történetek ezek. Szerettem volna azt is megmutatni, hogy ezek a nők nagyon nehéz körülmények ellenére rengeteget letettek az asztalra. Bár pályájuk izgalmas, ők maguk egyáltalán nem voltak tökéletesek. A hibáikkal együtt akartam bemutatni őket, mert szerintem sokkal inspirálóbbak, mintha tökéletes nőkről olvasnánk. Közöttük kialakult egy csoportdinamika. Nagyon nagy dolgokat vittek véghez, és tökéletlenségükben is szerethetők. fotó: Koniorczyk Borbála facebook oldala FK: Ferenczy Noémi nem volt a kör tagja, ugye? Máté Olga viszont a fényképészük volt? KB: Igen. Ez nagyon érdekes. A XX. század elején Budapesten sok fényképésznő dolgozott. Ennek oka az volt, hogy a fotográfiát akkor nem tekintették művészetnek, csak olyan tisztes iparos munkának. Mielőtt bárki azt mondhatta volna, hogy egy nő nem lehet fényképész, iszonyú sok lány vette kézbe a kamerát és elkezdett vele dolgozni. Nagyon népszerűek voltak. Különösen a családfotózás és a babafotózás került hozzájuk, mert végtelenül türelmesek voltak a gyerekekkel. Régen is, most is általában nők rendelik meg a családfotózást, és természetesen sokkal nagyobb bizalmuk volt a női fényképészekhez, mint a férfiakhoz. Így a nők előtt nyitva állt a karrier lehetősége. Aztán jött az első világháború, és újabb lehetőségek nyíltak meg a fényképésznők előtt. Rengeteg férfi ment a frontra és a nőkre hagyták a klientúrát. Nem is beszélve arról, hogy a háborúba induló katonák szeretteik fényképét szerették volna magukkal vinni, az itthon maradt család pedig a katonáról akart magának emléket megtartani. Így volt ez Máté Olga esetében is. Ő végigfotózta a teljes budapesti értelmiséget, beleértve azt a hat nőt is, aki rajta kívül szerepel a könyvemben. FK: Talán vegyük sorba a kötetben szereplőket. Madzsar Alice. Milyen volt az ő korában a meztelentorna-oktatás? Létezik ma is meztelentorna Budapesten? KB: Ő leánykori nevén Jászi Alice, az író és szociológus Jászi Oszkár húga, aki Madzsar József orvos felesége lett. A XX. század elejének egyik legprovokatívabb egyénisége. Arról lett közismert, hogy meztelentorna-művészetet tanított Budapesten. Azon mozgásművészek egyike volt, akik abban hittek, hogy a mozdulatokat csak teljesen meztelen testen lehet pontosan korrigálni. Fontos tudni, hogy abban az időben még bő ruhákban tornáztak. Ez a mozgalom a német nyelvterületekről érkezett. A korabeli német és osztrák nagyvárosokban volt népszerű, ahol különböző nudista klubok alakultak, ezek tagjai meztelenül tornáztak, vagy meztelenül kirándultak. Magyarországon ez egy értelmiségi mozgalomként kezdődött. Ők azért nyilván tudták, hogy a társadalom akkor nem érett még meg arra, hogy mindenkit lemeztelenítsenek. Madzsar Alice komplikált terhessége miatt kezdett el tornázni és rájött, hogy ez a szervezetének milyen sokat segített. Ezután indította be budapesti tornastúdióját, ahol nők tömegeit tornáztatta meztelenül. Ezzel közösségi tereket is létrehozott. Progresszív fiatal lányok itt osztották meg gondolataikat egymással. Rengeteg olyan fiatal nő volt, aki már nyitott volna a nagyvilág felé, de édesanyjuktól nem mertek bizonyos dolgok felől érdeklődni. Ő ezeknek anyjuk helyett anyjuk lett, mert vele mindent meg tudtak beszélni, és minden kérdésükre kaptak választ. Madzsar Alice a tanfolyamaiból befolyt jövedelméből meg tudott élni, sőt ösztöndíjakat is létrehozott fiatal munkásnők számára. Szívügye volt, hogy a mozgáskultúra hozzájuk is eljusson. A XX. század eleji Budapesten erre volt igény. A meztelentornának ugyanis semmi köze sincs az erotikához. A meztelenség csak addig érdekes, amíg nincs. Amikor mindenki ruhátlanul járkál, vagy tornázik, akkor már senkit sem érdekel. FK: A meztelenséghez kapcsolódik egy vidám történet Kaffka Margittal. KB: Ő talán a legismertebb a könyvemben levők közül. Írónő volt, a Nyugat nemzedékének fontos tagja, aki 38 évesen spanyolnáthában halt meg közvetlenül az első világháború után. Talán ő az, akinek a műveivel megismerkedhettünk a gimnáziumi irodalomórákon. Kaffka Margit nagyon szétszórt nő volt, aki nem adott a konvenciókra. Róla maradt fenn egy anekdota. Egy nyári napon rokon gyerekek mentek át hozzá, és ő anyaszült meztelenül nyitott ajtót. A gyerekek rémülten hazaszaladtak, s elmondták mi történt Margit néninél. A szülők panaszára Kaffka Margit csak annyit mondott: „nyár van, nem?” FK: A korszak társadalmi és oktatási mintázatai miatt a szereplők között több zsidó származású, illetve kikeresztelkedett családból származó nő található. Ezért nem véletlen, hogy ezeknek a hölgyeknek nagy része vagy zsidó származású. KB: Az én férjem is zsidó. A könyvemmel kapcsolatban kicsit szemrehányóan kérdezte tőlem, hogy miért mindenki zsidó a kötetben? Akárhol kutattam olyan nők után, akik valami izgalmasat csináltak a XX. századi Budapest művészeti életében, mindegyre csak zsidó lányokat találtam. FK: Rengeteget lehet tanulni ezektől az emberektől. Az az ideális, ha a progresszió és a hagyomány tisztelete, őrzése együtt van. KB: Talán Ferenczy Noémi textilművész az egyetlen, akiben egyféle hagyománytisztelet volt. Ő Ferenczy Károly festőművész lány. Már vénlánynak számított, amikor 21 éves korában egyik napról a másikra rájött, hogy gobelinnel szeretne foglalkozni. Akkoriban aki ezt a textilt készítette, főleg a régi művészek terveit másolta. Ferenczy Noémi viszont megújította ezt a műfajt. Új mintákat és formákat tervezett, saját maga rajzolta és meg is szőtte a terveit. Úgy dolgozott, mint egy remete egy hófehérre festett padlásszobában, ahol semmi színes nem volt azon a gobelinen kívül, amin éppen dolgozott. A nagybányai művésztelep, illetve a köré csoportosult festők jelentős hatást gyakoroltak a munkájára. Elszánt karakter volt. A magánéletéről nagyon keveset tudunk. FK: Ha már a textíliáknál tartunk, ejtsünk szót Gustav Klimtről és Undi Mariskáról. KB: Klimt és Undi között nem volt személyes kapcsolat, de mindketten a századforduló szecessziós mozgalmának meghatározó egyéniségei voltak. Ahogy Klimt és főleg barátnője, Emilie Flöge, úgy Undi Mariska is gyűjtötte a népi hímzéseket. Ezek elemeit beépítették alkotásaikba. Ő egy szinte teljesen elfelejtett iparművésznő. Én úgy bukkantam rá, hogy egy hajléktalanszállóként működő épületet látogattam meg, ami régen népszálló volt, ahol olyan munkások laktak, akik bizonyos ideig Budapesten dolgoztak. Ennek az épületnek a díszítésére kérték fel Undi Mariskát. Még ma is ott láthatók a freskói. Nagyon karakán nő volt. Gardedám nélkül bejárta egész Európát. Nagyon erős francia kapcsolatai voltak. Párizsból divattudósításokat küldött Budapestre. Sokoldalú művész volt. Tervezett gyermekjátékokat, gyermekbútorokat, ruhákat, festett, hímzett. Önállóságát vállalva a művészetnek élt. A XX. század elején orvosok, tudósok cikkeikkel próbálták meggyőzni a nőket, hogy tegyék le a fűzőt. Undi Mariska is csatlakozott ehhez a kampányhoz, sőt élenjáró szószólója lett az akciónak. FK: Ezek a hölgyek ki akarták fordítani sarkából a világot. Ma már tudjuk, hogy sok mindenben igazuk volt. Meglepően toleránsak voltak. KB: No, azért nem minden esetben. Voltak persze különleges esetek, amikor minden társ elviselte társának a szeretőjét. Például Madzsar Alice-nek volt egy nála 22 évvel fiatalabb házibarátja. Férjének, Madzsar Józsefnek is volt egy nagyon közeli barátnője, miközben a házaspárnak volt egy közös lánya. Ők így öten együtt éltek. A kor népszerű regényeinek nagyasszonya Erdős Renée, aki erotikus regények írásával szerezte vagyonát. Sikamlós történeteket írt – néha évente kettőt is –, amikre a két világháború között nagy volt a kereslet. Ő volt az első nő a magyar irodalomban, aki meg tudott élni saját munkásságából. Borzasztóan féltékenyek voltak rá azok a szerzők, akiket ma az irodalomtörténet számon tart. Ehhez az is hozzájárult, hogy Erdős Renée nagyon szép nő volt, és az akkori Budapesten a legszebb férfinak számító Bródy Sándorral volt viszonya. Ezt regényeiben fel is dolgozta, több köteten keresztül. Egész Pest tudta, hogy kikről volt szó. Kaffka Margit rendkívül irigy volt Erdős Renée-re. Kaffka hiába írt minőségi irodalmat, amit komoly írók, például Móricz Zsigmond is elismert és méltatott. Erdős viszont jobb üzletasszony volt. Kaffka, aki torzonborz volt és rendetlen, mindig biztos kézzel választotta ki a számára legelőnytelenebb ruhákat. A hozzá képest gyönyörű és jólöltözött Erdős Renée-t a város a tenyerén hordozta. Ez volt tulajdonképpen kettejük állandó konfliktusának alapja. Eddig, aki erotikus irodalmat írt Magyarországon, azt álnéven tette. Erdős Renée saját nevén publikált. Az alig húszéves, férjezett fiatal nő vállalta szennyes gondolatait. FK: Ne hagyjuk ki Lesznai Annát sem. KB: Ő 1913 és 1918 között Jászi Oszkár felesége volt. Lesznai Anna egyike azoknak az irodalmi alakoknak, akik hosszú időt töltöttek Bécsben. A tanácsköztársaság bukása után emigrált és Bécsben is saját házában, teljes komfortban élte tovább az életét. Magyarországon népszerű és ünnepelt írónő volt. A Lesznai Anna nevet csak művésznévként használta. Írásai unokatestvére, Hatvany Lajos közvetítésével a Nyugatban jelentek meg. Illusztrációi és publikációi a magyar szecesszió stílusában születtek. Az ő sorsa engem mélyen megérintett. Élete második felében kényszerült hazája elhagyására. 1938-ban második férjével – a nála több mint 10 évvel fiatalabb Gergely Tibor grafikussal – Amerikába költözik. Férje az Újvilágban nagyon jól feltalálja magát, ő viszont nem. Sohasem tudja feldolgozni azt, amit számára Magyarország elvesztése jelentett. Amíg kortársai arról vitatkoztak, hogy költőként vagy képzőművészként jelentősebb-e, addig az utókor meseíróként, illusztrátorként ismeri. Hagyatékában közel 150 mese, mesevázlat és ezernyi rajz maradt fent. FK: Szerinted vannak még a felsoroltakon kívül női szörnyetegek odakint? KB: Rengeteg női szörnyeteg van még. Nekem fontos volt, hogy egy generációt mutassak be, olyan nőket, akik a művészetükből akartak megélni, továbbá minden művészeti ágból valaki legyen a csoportban, és valamennyien a XIX. században születettek legyenek, akik a XX. század elején élték fiatalságukat. Ezek a nők mindannyian kreatívak voltak. Vállalkoztak a szinte lehetetlenre, hogy művészetükből éljenek. Levelezésükből, naplóikból kitűnik: folyamatosan azon a kérdésen rágódnak, megérdemelték-e, vagy csak a véletlenen múlt-e a sikerük. Én is valahogy hasonlóan gondolok a sikereimre.

Hívjuk őket inkább oligarcháknak? Kiskirályoknak? Új feudális földesuraknak? Maffiózóknak? Ki így, ki úgy hívja őket, ahogy tetszik, nekem aztán édes mindegy. Ami nem mindegy: emlékszünk még, Orbán és rezsimje számtalanszor hangoztatta, hogy hát igen, igen, persze, persze, stb., de ne sajnáljuk, ha kialakul egy jobboldali nemzeti érzelmű tőkeerős csoport, mely nem kiviszi pénzét Magyarországról, hanem hőn szeretett hazája javára befekteti azt, és egyébként is, ha majd esetleg mégis baj lesz, és a rohadt EU, meg Brüsszel, meg a baloldal vagy a réz*aszú bagoly vagy akárki más sarokba szorítja a dicső (szélső)jobbot és világraszóló intézményeit, na, majd akkor a nemzeti tőkések pillanatnyi időt sem vesztegetve, pontosan tudván és érezvén kötelességüket, a leghatározottabban közbelépnek, és elegáns mozdulattal a mellényzsebükbe nyúlva kisegítik a jobboldali-orbáni süllyedő hajót, megmentik a hazafias sajtót és az elitképzőket… Azt mind mondták, ezt mind szajkózták, és tulajdonképpen nem is hangzott olyan rosszul, mert csakugyan mennyivel jobb az, ha hazai, jó magyar kapitalisták kezébe kerül a tőkekoncentráció, mintsem hogy a globalista-kozmopolita multik bitorolják szép Magyarország gazdaságának gyümölcseit. Ez a „nemzeti gazdasági elmélet” annyira jól hangzott, hogy a magyar emberek sokáig hajlamosak voltak a rendszerszintű, mindent behálózó magyarországi korrupciót és a Holdról is látszó nagyarányú eltulajdonításokat cinkosan összekacsintva elviselni, abban bizakodva, hogy tulajdonképpen mindez az ő és nemzetük érdekeit szolgálja. Robin Hood gazdasági modellnek is hívhatnánk – büszke magyarokként hívjuk mégis Rózsa Sándornak! – az Orbán-rezsim gazdaságpolitikáját: vedd el az EU-tól a milliárdjait, majd oszd szét a kiskirályaid, oligarcháid és vármegyeuraid között, és ezzel két legyet ütsz egy csapásra: hatalmadat örökre biztosítják a lojális oligarchák, és a magyarok legendás vezérnek fognak tartani, ráadásul kialakul egy alaposan felhízlalt, dúsgazdag nemzeti gazdasági elit, tehát lesz kihez fordulni, ha mégis baj van. Bárki bármit mondjon – ha mellőzzük a fölösleges moralizálást – első ránézésre nem is rossz modell ez, éppen csak két baja van: szembemegy a fizika és az emberi természet törvényeivel. Mert ahogy perpetuum mobilét, örökmozgót sem lehet építeni, ugyanúgy a Rózsa Sándor Nemzeti Kapitalista Modell (RSNKM) is csak addig működhetett, míg Brüsszel pénzét szabadon el lehetett venni. Mert ha nincs, aki az örökmozgó ingáját időnként külső hatással „barátilag” megbiztassa, az örökmozgó lelassul, majd leáll. Pontosan ez történt a magyar gazdasággal és Orbán zseniális rezsimjével is: ahogy megszűnt az EU-s input, vége lett a dicső 16 évnek. Ennyire egyszerű. Most a játék a következő fázisába lépett: megint jöhetnek az EU-s pénzek – aztán meglátjuk, hogy ezúttal mi történik velük. Ludas Matyi magazin, 1956. április 19. (Arcanum) Ami az emberi természet törvényeit illeti, azok még a fizika törvényeinél is szigorúbbak. Az önjelölt nemzeti jobboldal most hatalmas bajban van: kártyavárként omlik össze apparátusa, túlméretezett propagandaszervezete naponta elveszít egy-két lapot, rádiócsatornát, internetes honlapot, és az olyan tulajdonképpen értékes intézményeket is mint az MCC – amely a diákok számára kiváló szakmai lehetőségeket kínált – a megszűnés fenyegeti. A kulturális életben is minden, a könyvkiadástól a közgyűjteményekig, a filmtől a színházig a feje tetejére állt, 120 százalékos orbánista kultúrfőguruját, Demeter Szilárdot pedig utoljára a Bakonyban látták gumicsizmában egy traktoron üldögélni. Úgy látszik, bánatában elment, pontosabban visszament parasztnak. Az új politikai hatalom nem bízik a lanyha reformokban, és teljes társadalmi-jogi-gazdasági újraindítást akar végrehajtani, válogatás nélkül „tisztítótüzelve” mindenre, ami él és mozog. Ez is mutatja, hogy nincs egyetlen terület sem, ahová a leváltott rezsim be ne hatolt volna, ezért most az új rezsim is mindenbe beleüti az orrát – ugyanakkor ősi magyar szokás is valahogy mindig átesni a ló másik oldalára… Mindebből láthatjuk, hogy eljött a nemzeti tőkések ideje! Elő a bukszákkal és a bankszámlákkal, uraim! Tanuljunk olyan nagy elődöktől, mint Pablo Escobar, aki tudjuk, hogy a pénzét hogyan kereste, de tény, hogy a szegényeket mégis annyira szerette, hogy több mint harmincezer lakást épített a nélkülözőknek, sőt még stadiont is épített nekik! Hol van például most a nemzet gázszerelője vagy a magyar autópályák boldog koncessziósai? Mert nem véletlenül kerül Ausztriához képest Magyarországon duplájába az autópályadíj! Nem (csak) én kérdem, nem (csak) én mondom, de például az Orbán-kormány egyik legtöbbre tartott minisztere, Navracsics Tibor vagy Skarbni Fruzsina, Novák Katalin exelnök közismert extanácsadója is ugyanezt kéri-kérdezi. Most jöjjenek a büszke nemzeti tőkések, tessék csak bátran jönni, uraim, és a bezárandó jobboldali lapokat, vagy a megszüntetendő MCC-t finanszírozni. A határon túli magyarokhoz se csak szalonnázni és pálinkázni-hujjogtatni járjanak, de nyúljanak mélyen a saját zsebükbe, ha megcsappan a közpénz… Rózsa Sándor – és Kövér László – nagy bajszát lógatja. Nem olyan időket élünk, hogy okuk-kedvük lenne lovat ugratni...

Amilyen kényelmes az új magyar kormány számára, hogy többségben van, olyan akadályokkal teli ugyanakkor az útja. Az első két külföldi látogatás – a lengyelországi és a rövidre szabott bécsi – még azt a benyomást keltette, mintha a külpolitikában „terített asztal” várná Magyar Pétert és csapatát. Ehhez sokban hozzájárult Orbán Anita, aki nemcsak a külügyminiszteri, hanem a miniszterelnök-helyettesi posztot is vállalta. Vele fut neki Magyar Péter a világnak. De éppen a tapasztalt diplomatát szemelte ki az ellenzékbe szorult Fidesz első komoly támadásának célpontjául. „Az Orbán-kormány tagjai” aláírással nyílt levelet írtak Orbán Anitának, amelyben azt állították: „Hosszú éveken keresztül dolgoztál velünk az Orbán-kormány külügyi rendszerében, magas pozíciókban.” A miniszterasszony korrupcióellenes kampányára éles hangú szóözönnel reagáltak, többek között „alattomos, önmagadat mentegető, minden alapot nélkülöző“ propagandarágalmakkal vádolva őt. Figyelemre méltó, hogy Orbán Viktor csak 13 órával később tette közzé miniszterei nyílt levelét saját Facebook-oldalán. Orbán Anita is hosszan válaszolt, de elég egyetlen mondatát idézni: „Ti árulásról beszéltek, de talán egyszer érdemes lesz őszintén feltenni a kérdést: az-e az áruló, aki jobban szereti a hazáját a politikai közösségénél, vagy az, aki cselekvően tett azért az Orbán-kormány tagjaként, hogy ezt a csodálatos országot kifosszák, tönkretegyék, megroppantsák.” Hasonló hangvételben vette védelmébe a miniszterasszonyt Magyar Péter. A miniszterelnök megszólításként a következőt választotta: „Kedves gyáva, neveteket sem vállaló maffiózók!” Orbán Anita a kormány május 21-i bécsi látogatásán (fotó: Bánhalmi Norbert) Ha a Magyar-kormány meg akarja vívni a külpolitikai téren közelgő harcokat, jobban tenné, ha nem hagyná magát hasonló vitákba bonyolódni. A legsürgősebb teendők közül is a legfontosabbak azok a törvénymódosítások, amelyek augusztus 31. előtt lehetővé tehetik, hogy Magyarország minél nagyobb összeget kapjon azokból az európai uniós forrásokból, amelyek az Orbán-kormány számára nem nyíltak meg. Összesen mintegy 17 milliárd euróról lehet szó. Magyar Péter miniszterelnökként pünkösdig két interjút adott: az RTL televíziónak és a Telex online újságnak. Orbán Anita a Válasz Online-nak nyilatkozott; mindketten részletesen kitértek a következő külpolitikai lépésekre. Miután a külügyminiszter egy Kárpátalja elleni orosz támadás miatt bekérette Oroszország nagykövetét – Sztanyiszlavov nagykövet jegyzetelt, majd megígérte, hogy közvetíti az elhangzottakat Moszkvába –, a miniszter úgy fogalmazott, hogy realistán tekintenek az eddig túlságosan baráti viszony jövőjére: „Oroszország fontos régiós szereplő, amellyel pragmatikus viszonyra törekszünk.” Ami az Ukrajnával való, a Fidesz-kormány idején elmérgesedett viszonyt illeti, Orbán Anita ugyanolyan pragmatikus. „Kijevből Budapestre Beregszászon át vezet az út. Nyitottak vagyunk a kétoldalú kapcsolatok rendezésére, de ehhez elengedhetetlennek tartjuk a kárpátaljai magyar közösség oktatási és nyelvhasználati jogainak rendezését.” Az új kormány ugyan barátságos Ukrajnával, de ellenzi, hogy a háború sújtotta ország az EU-tagságban megelőzze a nyugat-balkáni államokat (például Albániát és Montenegrót), amelyek évek óta minden feltételt teljesítenek a csatlakozás érdekében. fotó: facebook.com/Magyartisza Orbán Anita az EU-tag Szlovákiával való kapcsolatokat is az ukrajnai helyzethez hasonlóan értékeli: „Számos közös érdekünk van Szlovákiával, nyitottak is vagyunk az együttműködésre, de csak akkor, ha nem büntetik a kollektív bűnösséget megállapító Beneš-dekrétumok bírálatát és nem koboznak el földeket etnikai alapon.” Orbán Anita szerint Magyar Péter már a Robert Ficóval folytatott első telefonbeszélgetésén világossá tette álláspontját: „Szuverenitásunk egyik alapja, hogy kiállunk a határon túli magyar kisebbségekért.” Úgy tűnik, mintha ez az elvi álláspont némileg akadályozna egy másik cél elérésére irányuló törekvést. Mint Magyar Péter Bécsben elmondta, nagyon szeretné reaktiválni a Visegrádi Négyek (V4) együttműködését – talán azzal a hátsó gondolattal, hogy frissen megnyert lengyel szövetségese, Donald Tusk közvetíthetne Fico felé. A magyar miniszterelnök június végére V4‑csúcstalálkozót kezdeményez, amelyet Budapesten tartanának. Az eseményre – a másik három résztvevő egyetértése esetén – az osztrák kancellárt, Christian Stockert is meghívnák. A lehetséges partnerek között Ausztria mellett Horvátországot, Romániát, Szlovéniát és a nyugat‑balkáni államokat említette. „Szerintem egyetértünk abban, hogy Európa szíve ma Közép-Európában dobog, és nekünk sokkal szorosabb együttműködésre lenne szükségünk, mert sokkal több bennünk a közös, mint ami elválaszt” – mondta Magyar Péter. Ha sikerül összehozni az osztrák kancellárral kibővített „V5”-csúcstalálkozót, könnyen elképzelhető, hogy szó eshet a bővítésről is. Az osztrák kancellár a göttweigi apátságban megrendezett Wachau Európa-fórumon – amelyen Magyar Péter budapesti kötelezettségei miatt nem vett részt – első ízben beszélt külpolitikai elképzeléseiről: az Európai Unión belül nyolc másik országgal szeretne érdekközösséget létrehozni, amelynek mintája a belga-holland-luxemburgi Benelux-csoport lehetne. Felsorolásunkban eddig nem szerepelt az Egyesült Államok. A Válasz Online-nak adott interjúban Orbán Anita kifejezetten óvatosan válaszolt a következő kérdésre: „Az Európai Uniót dühödten támadó Donald Trump korában van még értelme amerikai-európai szövetségről beszélni?” Az átalakuló viszony ellenére – mondta a magyar külügyminiszter – „Magyarországnak továbbra is az Egyesült Államok az egyik legfontosabb partnere.” Utószóként: „Nem könnyű a helyzet, de látnunk kell a részleteket a felelős döntéshozatalhoz.” A következő hónapokban Orbán Anitának különösen éles szeműnek kell lennie.