Search this site

Wenig Fördermittel, wenig Sendezeit, immer weniger Freiwillige – und dennoch behauptet sich eine der erfolgreichsten Institutionen der burgenländischen Ungarn. Im zweiten Teil unseres Interviews spricht Attila Somogyi, Vorsitzender des Ungarischen Volksgruppenbeirats und Leiter der Volkshochschule der burgenländischen Ungarn in Oberwart, offen über die Kriterien der Verteilung der Volksgruppenförderungen, die Herausforderungen des Ungarischunterrichts heute, die Situation der burgenländisch-ungarischen Medien sowie darüber, warum gemeinschaftliches Engagement in Österreich heute vor allem eines braucht: persönliche Überzeugung und Idealismus. Andrea Seidler: Du stehst ja nicht nur dem Volksgruppenbeirat, sondern auch dem Verein der Volkshochschule der burgenländischen Ungarn in Oberwart vor. Seit wann gibt es den? Attila Somogyi: Seit 1990, also 36 Jahre, unter anderem Namen, damals noch Volkshochschule für Ungarische Sprache und Kultur. András Ráth, der Bürgermeister und Volksschullehrer in Unterwart und einige andere Akteure noch, wie zum Beispiel die Lívia Pathy und andere Lehrer waren auch noch beteiligt, Nikolaus Steiger und so weiter. Mir ist die Vereinsleitung angetragen worden, und zwar kurz vor der Auflösung des Vereins, wegen dessen Untätigkeit. Und einer der Vorstandsmitglieder des damaligen Vereins, Johann Decker ist an mich herangetreten, und hat mich gefragt, ob ich die Leitung nicht übernehmen will, weil ich Lehrer seiner Kinder war. Wir haben dann das erste Mal ein Programm aufgestellt, das haben wir heute noch, selbst gefaltete Blätter für die ungarischen Sprachkurse, ungarische Volksmusik, burgenländisch-ungarische Volksmusik samt Kurs und den Schwerpunkt auch auf das Warter Liedgut. Das ist ganz gut gegangen, das war eine sehr schöne Zeit, weil da die alten Oberwarter, die die Lieder noch gekannt haben, mit Begeisterung gekommen sind, sich hinten im Gasthaus Drobitsch getroffen haben. Sie haben zusammen gesungen, einer hat seine Harmonika mitgebracht. Dort bin ich auch auf die Idee gekommen, dass man so etwas kursmäßig anbieten müsste. Wir haben uns später einen Zitherlehrer geholt, Zitherspielen gilt doch als urungarische Musik, klassisch ungarisch, dieser Sound ist einzigartig, wird sofort mit den Ungarn verbunden. Und dann habe ich das zuerst beim Burgenländisch-ungarischen Kulturverein organisiert gemacht, eine Kindergruppe gegründet und später auch über das Zweisprachige Bundesgymnasium die Kinder rekrutiert, dass sie dieser Gruppe beitreten. Dann haben wir diese Volksmusikkurse weiter angeboten, auch Erwachsene dazu gewonnen, wir haben begonnen Sommercamps zu machen, parallel natürlich zum Standardprogramm (Sprachkurse), dazu gehören natürlich Kinderkurse für Ungarisch, die unter der Woche laufen, Erwachsenen-Ungarisch-Kurse, Sprachkurse für alle Niveaus. Őri Banda In der Mitte der 2000er Jahre haben wir die Höchstzahl erreicht, da haben wir parallel 16 Kurse laufen gehabt, das war die Zeit des ungarischen EU-Beitritts. Da haben sich die Leute gemeldet, und das ist damals sehr gut gegangen, ich habe fast keine Vortragenden mehr bekommen, so groß war die Nachfrage. Und natürlich ist auch diese Volksmusikgeschichte ein Selbstläufer geworden. Aus den Kursteilnehmern und den Kindern, die wir im Sommerlager begeistern konnten, ist eine Gruppe entstanden. Die wollte das zu Hause in Oberwart auch weitermachen und aus dem ist die Őri Banda entstanden. Die heute älteste aktive ungarische Volksmusikgruppe Österreichs, und das seit 25 Jahren. Wir haben bereits drei CDs und ein Lehrbuch dazu herausgegeben. Andrea Seidler: Stimmt, das alles ist ja auf deine Initiative zurückzuführen. Attila Somogyi: Sowohl die Zitherspieler als auch den Singkreis haben wir in späterer Folge nach Altersgruppen aufgeteilt. Wir haben jetzt eine eigene Nachwuchsgruppe. Und alles innerhalb des Vereins der Volkshochschule. Auch die Őri Banda funktioniert noch immer. Wir haben natürlich auch viel Material bekommen, ich habe einen guten Lehrer aus Ungarn geholt, János Földesi, mit dem wir dann auch gemeinsam ein Lehrbuch der Burgenländisch-ungarischen Volksmusik-, auf Basis der Liedersammlung von Gyula Kertész, herausgegeben haben. Er war der erste, der bei uns in größeren Maßen gesammelt hat. Er war ein Kollege von Zoltán Kodály und hatte diese Sammlung vorher nie herausgegeben. Er arbeitete am Musikwissenschaftlichen Institut in Budapest. Wir haben diese Sammlung bekommen, weil wir schon etwas vorweisen konnten, nämlich unsere erste CD, Burgenländisch-ungarische Volksmusik I., das hat ihnen gut gefallen und so habe ich dieses Material persönlich bekommen. Wir haben für das Projekt vom Bundeskanzleramt und vom Land Burgenland Unterstützung bekommen. Um diese „Pionierarbeit“ leisten zu können war aber natürlich sehr viel persönlicher Einsatz notwendig. Und wir haben dann nicht nur das Lehrbuch herausgegeben, sondern gleich eine CD mit dem Klangmaterial dazu. Zusätzlich haben wir noch die Originalaufnahmen von der Sammlung. Andrea Seidler: Und wie viele Kurse habt ihr jetzt? Attila Somogyi: Momentan haben wir sieben Kurse laufen. Es ist nicht mehr so viel wie früher, die Begeisterung für Ungarisch ist leider stark zurückgegangen. Und was wir noch weiter beobachten, ist, dass sich die Nachfrage stark in den Bereich Onlinekurse hin entwickelt. Die gehen jetzt besser. Was beliebt ist, ist auch der Sommerkurs, den veranstalten wir auch jährlich. Da melden sich jetzt die Leute immer noch, im Sommer eine Woche intensiv. Nicht unbedingt online, sondern die sind dann eher in Präsenz, weil dann gibt es ein Rahmenprogramm dazu in Oberwart. Und teilweise in Ungarn, wir machen Exkursionen dazu, und so gibt es auch die zweiwöchige oder dreiwöchige Variante, die beliebteste ist die einwöchige. Und ausgelagert machen wir das auch, eine Plattenseewoche gibt es auch für die Erwachsenen, so wie für die Kinder, eine Sommersprachwoche mit einem Schwerpunkt, ein intensives Sommersprachlager, bei dem die Erwachsenen dann aber am Abend auch allein ein bisschen fortgehen können, auf die muss man nicht aufpassen. Dort bieten wir aber natürlich auch Rahmenprogramm an, wer will, kann sich dem anschließen. Sommerlager Andrea Seidler: Und das ist alles im Rahmen der ansässigen Volkshochschule? Ich höre oft die Frage, warum ihr nicht zusammenarbeitet mit der hiesigen Volkshochschule? Attila Somogyi: Natürlich arbeiten wir zusammen, sonst würden wir nicht hier sitzen. Wir nutzen die Infrastruktur. Das ist eigentlich der Landesverband Volkshochschule. Wir dürfen hier gratis das Büro benutzen. Die Lehrsäle müssen wir je nach Stunden zahlen, aber zu einem vernünftigen, entgegenkommenden Preis muss man sagen. Das ist sehr nett und natürlich nutzen wir da die Synergieeffekte mit. Wir sind im Programmheft des Burgenländischen Landesverbandes drinnen, aber thematisch. Man erkennt unsere Aktivitäten daran, dass wir VHS Ungarn als Anmeldeadresse haben. Die Anmeldungen administriere ich. Andrea Seidler: Wenn man jetzt von deiner Person ausgeht, was bist du hier? Obmann? Oder wie nennt man deine Funktion? Geschäftsführer, Vorsitzender. Das ist jetzt nicht eine unentgeltliche Volksgruppenarbeit, das ist schon eine fixe Stelle, oder? Attila Somogyi: Das ist natürlich eine Stelle. Wir haben auch ein funktionierendes, akkreditiertes Sprachprüfungsinstitut dazu. Da muss man natürlich ausgebildeter akademischer Lehrer sein und ständig die Fortbildungen machen, was natürlich sehr zeitaufwendig und finanziell aufwendig ist. Und das Angebot wird schon gesucht, also die Leute können sich dann auch im Beruf verbessern, wenn sie dieses Zertifikat haben. Das Interesse ist leider in der letzten Zeit zurückgegangen. Vielleicht steigt es jetzt wieder mit der neuen politischen Situation. Andrea Seidler: Und wie finanziert ihr euch neben der Unterstützung durch das BKA? Attila Somogyi: Wir finanzieren uns durch die Beiträge der Kursbesucher. Das ist auch für sich so kalkuliert, dass sich ein Sprachkurs selbst trägt. Das ist der einzige Verein im Burgenland, der dafür keine Förderung braucht, wir finanzieren die Sprachkurse selbst. Über die Kurse. Ohne Gewinn. Wir wollen ja, dass die Leute viele Kurse machen in Ungarisch. Und das ist auch ein Unterschied zur Regionalstelle und zum Landesverband. Der Landesverband verlangt für die Ungarischkurse eine höhere Kursgebühr, weil sie natürlich auch ihr Personal damit mitfinanzieren. Ich bin in einer Anstellung, die natürlich subventioniert wird vom Bundeskanzleramt. Und daher können wir es so machen, dass wir die Ungarischkurse organisieren und nicht so viel verlangen wie profitorientierte Organisationen. Und das ist der Vorteil, ein direkter Benefit für die Volksgruppe. Wir bieten auch speziell Ungarischkurse für Volksgruppenangehörige an, die schon ein bisschen sprechen können, für die gibt es meistens auf der Standard-Volkshochschule keinen Kurs, sondern da gibt es Anfängerkurse und die sterben meistens dann im 4. Semester aus. Und natürlich auch weitere Anfragen für Sprachdiplome, Polizisten zum Beispiel, die springen mit dem Zertifikat sogar eine Gehaltsstufe. Bei der Polizei ist das konkret so, da haben wir schon mehrere Kunden gehabt, die profitieren beruflich wirklich davon, also dieses ICL-Zertifikat C1 oder B2 machen. B2 wird ja auch anerkannt, auch als Studienberechtigungsprüfung. Wir machen aber nicht das, was viele andere Vereine, die im Bundeskanzleramt gefördert sind, machen: wir machen keine Deutschkurse. Das ist nicht Volksgruppenziel. Wir kriegen auch vom Land und vom Unterrichtsministerium Förderungen. Das Unterrichtsministerium läuft über die Volkshochschule. Die Volkshochschule bekommt das gesamte Geld und wir unseren Teil von den Volkshochschulen. Andrea Seidler: Dann noch eine wichtige Frage: Glaubst du, dass das ungarische Medienangebot in Österreich groß genug ist? Bist du zufrieden mit dem, was es gibt? Glaubst du, hätte da noch was Platz? Attila Somogyi: Das steht auch in unserem offenen Brief an die Politiker drinnen. Das ist zwar gut und super, ORF bürgt für Qualität, sollte im Volksgruppenbereich auch so sein, ist aber ausbaufähig. Vor allem die Sendezeit! Wenn wir uns vergleichen, wir sind nicht so viel kleiner als die kroatische Volksgruppe, die haben wöchentlich eine 25 Minuten Sendung oder sogar ein wenig mehr, aber wir Ungarn haben nur alle zwei Monate eine über 20-minütige Sendung, das ist sechs Mal im Jahr. Was ist das im Vergleich? Sechs Mal im Jahr! Das ist sehr wenig. Aber das ungarischsprachige Radio gibt es. Das Rundfunkradio ist gut. Das Problem ist aber, dass wir sprachlich schon auf der letzten Stufe sind, auf der letzten Stufe des Sprachwechsels. Wir haben fast keine jungen Leute, die gut genug Ungarisch können. Daher müssen wir uns in diesem Bereich mit Personal aus Ungarn aushelfen. Die sind dann natürlich nicht in der autochthonen Volksgruppe verwurzelt und vernetzt, was man dann teilweise am Programm auch merkt und natürlich in der allgemeinen Gestaltung der Inhalte. Das gilt nicht nur für den regionalen ORF, sondern natürlich auch für die anderen Medien, sei es Rólunk, sei es Radio Mora. Alle Medien im Burgenland. Mora kenne ich nicht so gut, aber das ist sogar viersprachig. Es wird immer besser, wird auch immer bekannter. Aber dadurch, dass es ein Internetradio ist, kenne ich es nicht so gut. Ich schaue meistens ORF, muss ich gestehen. Ich kann mir die Online-Sendungen allerdings auch später anhören, auch die Podcasts. Und da wünschen wir uns alle natürlich mit Nachdruck viel mehr. Die Sendezeiten sind eine Katastrophe. Das ist eine Beleidigung für die Volksgruppe. Dass man zwei Monate braucht, bis man über eine Veranstaltung berichtet. Es kann uns aber auch keiner erklären, warum das so ist. Eine Begründung von der Politik habe ich nicht bekommen. Ich habe seinerzeit Frau Minister Raab geschrieben: 2001 war die letzte Volkszählung, wo der ungarische Sprachgebrauch angekreuzt werden konnte. Es gab 25.855 Personen, die das angekreuzt haben, 25.855 Personen in ganz Österreich, die die österreichische Staatsbürgerschaft haben und Ungarisch als Umgangssprache angekreuzt haben. Also das ist die letzte Zahl, die bekannt ist. Dann hat man auf digital umgestellt und die Umgangssprache nicht mehr erhoben. Das sind unsere letzten aktuellen Zahlen. Also 2001 waren wir so viele und damit viel größer als jede andere autochthone Volksgruppe in Österreich. Aber an der Förderstelle sind wir auch aktuell erst an dritter Stelle. Im Vergleich dazu: die slowenische Volksgruppe bekommt ungefähr 1,8 Millionen, die Kroaten 1,7 und die Ungarn 666.000. Andrea Seidler: Was du hier anführst, diese 2001er Erhebung, ist nach 25 Jahren doch nicht mehr aktuell. Oder beziehen sich die anderen Volksgruppen auch auf diese letzte Erhebung der Regierung? Attila Somogyi: Wir haben natürlich geschrieben, dass es aus unserer Sicht nicht mehr gerecht ist. Und auch nicht wahr. Als die Ungarn in Wien anerkannt wurden, hat man einfach nur den damaligen Förderbetrag aus dem Burgenland verdoppelt. In Burgenland waren 4.500 Ungarn damals, und in Wien 14.000. Die ungarischen Vereine, die jetzt aktiv sind teilen sich derzeit 660.000 Euro, wobei die Basissumme auf zwei Bundesländer, Burgenland und Wien, ziemlich paritätisch aufgeteilt ist. Andrea Seidler: Und wenn es jetzt mehr Geld gäbe, glaubst du, dass das realistisch ist, dass mehr Vereinsarbeit geleistet wird? Glaubst du, dass die Volksgruppe aktiver werden wird? Attila Somogyi: Ja, natürlich, weil da musst du ja als Verein auch mehr machen. Das Bundeskanzleramt finanziert ja Projekte nicht aus, sondern unterstützt sie nur. Andrea Seidler: Aber wo nimmst du die Leute für die unentgeltliche Volksgruppenarbeit her? Ich habe in Wien immer das Problem, wo nehme ich die Leute her? Attila Somogyi: Das ist schwer, natürlich. Und das Vereinswesen wird natürlich auch immer professioneller. Du brauchst schon fast buchhalterische Kenntnisse. Ich bin auch kein Buchhalter und schwitze bei der Abrechnung und allein die Ansuchen ausfüllen, das ist schon die erste Riesenhürde. Es wird sehr kompliziert. Die Abrechnung ist sehr streng, sodass man damit sehr viel Zeit verbringen muss. Das müsste man vereinfachen. Andrea Seidler: Und inwieweit kann oder greift der Volksgruppenbeirat in die Anträge der einzelnen Vereine ein? Gibt es da eine qualitative Überprüfung? Gibt es auch im Nachfeld eine Evaluation, ob das Projekt gut gemacht wurde oder nicht? Attila Somogyi: Ich bin ja schon länger Volksgruppenbeirat, und wir haben jetzt zum allerersten Mal feste Kriterien, natürlich neben den Kriterien, die das Bundeskanzleramt ausgibt und die, muss man sagen, sind sehr gut und sehr präzise. Aber trotzdem trifft es nicht immer ins Ziel. Was der Volksgruppe vielleicht wichtiger ist, was wir schwerpunktmäßig ausbauen wollen, ist zum Beispiel Kinder- und Jugendarbeit, gute Kinder- und Jugendarbeit natürlich. Wo wir dann auch wissen, dass die Qualität stimmt. Zum Beispiel haben wir 2014 diesen Kriterien, die vom Bundeskanzleramt ausgegeben wurden, auf Basis dieser Erkenntnisse noch eine Ergänzung beigefügt. Das war unser erster Kriterienkatalog. 2014, da war Iris Zsótér gerade Vorsitzende, haben wir ihn im Teamwork ausgearbeitet. Seitdem ist dieser Kriterienkatalog immer herangezogen worden, als Hilfe bei der Beurteilung der Förderungen. In Zeiten, in denen die Inflation steigt und die Förderung nicht erhöht wird, ist es umso wichtiger, dass ein bisschen Feinschliff gemacht wird, dass man nicht mit dem Gießkannenprinzip arbeitet, sondern wirklich schaut, was wichtig ist für die Volksgruppe. Es gibt Strukturen, die wichtig sind, dass zum Beispiel jemand vor Ort ist und arbeitet, damit etwas geschieht, ein Dienstleister für die Volksgruppe. Das sind natürlich die Personalkosten von den wirklich wichtigen Institutionen wie die Volkshochschule, die Kulturvereine, die wichtige Arbeit leisten, Kindergruppen betreuen, Sommerlager organisieren, zertifizierte Sprachprüfungen anbieten und so weiter, die müssen natürlich schwerpunktmäßig gefördert werden. Andrea Seidler: Aber was ist zum Beispiel bei euch ein Kriterium, um an Volksgruppenförderungen zu gelangen? Wann ist man ein Volksgruppenverein und wann ist man das nicht? Attila Somogyi: Ein Volksgruppenverein zu sein, ist bei uns nicht das Kriterium. Was wir berücksichtigen, sind aber österreichische Staatsbürger mit ungarischer Kultur und Sprache. Wir wissen, dass es nicht überall so ist, aber das kann man nicht immer so genau überprüfen. Es gibt Vereine, in denen mehr Personen tätig sind, auf die die Definition zutrifft und solche, in denen weniger sind. Vorher haben wir über die Medien gesprochen. Wenn wir die bodenständige ungarische Kultur in Österreich fördern wollen, dann sollte man natürlich schauen, dass man die richtigen Personen dort ansetzt. Und das ist wichtig, weil einer der mit Herz und Blut diese Arbeit mit einer echten Erdung zu seiner Heimat betreibt, hier im Südburgenland und in Oberpullendorf und wo die autochthone Volksgruppe daheim ist, in Wien. Wenn man dafür nicht die richtigen Leute findet, so ist der Dienst nach Vorschrift und nicht Arbeit mit Herz und Überzeugung und Inbrunst. Andrea Seidler: Es kommt ja immer die Kritik, dass eben Vereine, die nicht diesen Volksgruppenkriterien entsprechend wahnsinnig viel machen in Bezug auf Jugendarbeit und den Erhalt der ungarischen Kultur und der Traditionen, und die werden aber nicht gefördert, weil sie eben rausfallen aus dem Kriterienkatalog? Attila Somogyi: Aus dem Kriterienkatalog nicht, aus dem Volksgruppengesetz! Andrea Seidler: Das meine ich, ja. Und glaubst du, dass sich das in Zukunft ändern wird, dass da der österreichische Staat vielleicht dem auch gerecht werden wird, dass sich auch die gesellschaftliche Landschaft der Ungarn verändert hat. Attila Somogyi: Wir sehen momentan keine Zeichen, wir haben das öfter angesprochen und den Wunsch geäußert, nicht so restriktiv zu sein, was das betrifft. Weil die Realität schon an den Möglichkeiten, die die Europäischen Union anbietet, scheitert, an der Fluktuation der EU-Bürger. Andrea Seidler: Und wenn man sich die österreichischen ungarischen Vereine ansieht, zum Beispiel den Zentralverband, unsere Schule, die Bécsi Magyar Iskola. Sie würde auf wenig Interesse stoßen, hätten wir nicht die Kinder, die aus Ungarn kommen und Ungarisch weiter lernen wollen. Und der Verein entspricht dem Kriterienkatalog, aber die, die unsere Dienste konsumieren, schon lange nicht mehr. Das ist ein gewisser Widerspruch. Attila Somogyi: Ja, aber im Endeffekt ist es so, dass das Bundeskanzleramt das nicht so streng nehmen kann. Das wird eigentlich nie überprüft. Eine Zeit lang war es so, da kann ich mich noch erinnern, da haben wir noch die Listen von den Teilnehmern des Sommerlagers geführt. Die Dinge stehen jetzt schon unter Datenschutz. Der Volksgruppenbeirat hat auch nicht die Möglichkeit zu überprüfen, ob alle Bedingungen gegeben sind und die Projekte richtig verwirklicht worden sind. Wir sind ja kein Exekutiv- und Überprüfungsorgan, wir können nur in interner Sitzung, deren Inhalt nicht nach außen dringen darf, Gemeinschaftsbeschlüsse fassen. Das ist ein 16er Gremium, das entscheidet, und es wird auch immer auf die Verschwiegenheitsklausel hingewiesen, Andrea Seidler: Und jetzt sag mir noch, wo siehst du dich selbst in 10 Jahren in der Volksgruppenarbeit? Du machst unverdrossen weiter, nehm‘ ich an. Attila Somogyi: Natürlich mach ich weiter. Ich habe ja hier Aufbauarbeit betrieben, der Verein ist von mir vor dem Zusperren übernommen worden. Ich bin sehr stolz darauf, was ich erreicht habe. Wir sind jetzt ein Vorzeigemodell, ein Top-Vorzeigemodell für Volksgruppen, Erwachsenenbildungs- und außerschulischer Bildungsverein, akkreditiert, zertifiziert, ausgezeichnet, Europa-Siegel für Sprachenprojekte, Staatspreis für Erwachsenenbildung 2008, das hat kein einziger anderer ungarischer Verein zusammengebracht. In der Freizeit habe ich das gemacht, das meiste selbst, als Einzelinitiative, natürlich mit meinen Themen. Aber das kannst du keinem Freiwilligen, der das in seiner Freizeit macht, mehr zumuten. Nach zwei Tagen ist der weg. Ich mache es, weil ich auch so erzogen wurde. Da habe ich sehr viel von meinem Vater und meiner Mutter gelernt, die 56er-Flüchtlinge waren und denen auch nichts geschenkt wurde. Ich mache weiter. Andrea Seidler: Dann wünsche ich dir für die weiteren Jahre viel Kraft und Ausdauer! Danke für das Gespräch.

Wir sind heute zu Gast bei Paul Lendvai in seinem Sommerhaus im Burgenland. In einem schattigen Gartenpavillon sprechen wir mit einem Mann, der seit Jahrzehnten zu den profiliertesten politischen Publizisten Österreichs zählt und die Entwicklungen in Mittel- und Osteuropa wie kaum ein anderer begleitet hat. Der gebürtige Budapester lebt seit 1957 in Österreich, war langjähriger Korrespondent der Financial Times, leitete die Osteuropa-Redaktion des ORF und prägte über mehr als vier Jahrzehnte das Europastudio. Bis heute kommentiert er das politische Zeitgeschehen mit großer Aufmerksamkeit und publizistischer Leidenschaft. Wir freuen uns, dass er sich Zeit genommen hat, mit uns über Politik, Journalismus und sein bewegtes Leben zu sprechen. Andrea Seidler: Meine erste Frage an dich als Journalist, als Reporter: Du hast Europa über mehr als sieben Jahrzehnte beobachtet. Welcher Wandel, den du in letzter Zeit siehst, erfüllt dich einerseits mit Hoffnung, was Europa angeht, und welcher Wandel bereitet dir Sorgen? Paul Lendvai: Ja, die Frage ist eigentlich die Antwort. Ich bin schon seit vielen Jahren nicht Reporter, sondern eher ein Beobachter und Kommentator. Und das gilt natürlich auch, wenn es um Europa geht. Wir wissen ja, dass selbst dieser Begriff, Europa, ein sehr dehnbarer ist. Es gibt viele Europas, und aus diesen vielen man kann wählen, wenn wir über Europa sprechen. Und außerdem stellt sich die Frage, was und welche Länder gehören zu Europa. Wann sind sie europäisch und wann sind sie es nicht? Also es stellen sich viele Fragen und wir stehen immer wieder auch vor dem Gegensatz zwischen Schein und Sein. Es gibt also einen kontinuierlichen Dialog über Europa und mit Europa. Und dazu gehört natürlich, wozu ich mich bekenne, ich glaube, du auch, nämlich die liberale Demokratie, also zu einem Europa, in dem jene, die Demokratie, die Mitbestimmung der Menschen, die Freiheit der Medien, die Freiheit des Marktes, die Freiheit der Bewegung, die Freiheit der Reisen usw. ablehnen, eigentlich keinen Platz finden sollen. Und es gibt natürlich auch starke Kräfte in vielen Ländern, leider auch in Österreich, die aus der Vergangenheit nicht lernen wollen, die mit dem Konzept des starken Mannes operieren. Starke Frauen gibt es weniger bisher. Und so ist Europa ein vielschichtiges Bild. Andrea Seidler und Paul Lendvai AS: Und du hast den Begriff der Demokratie erwähnt als das System, in dem wir zu leben anstreben. Was meinst du, braucht eine Demokratie dazu, um populistischen Versuchungen, wie wir sie überall sehen, auch in Österreich, aber auch in Ungarn gesehen haben und in Deutschland, den USA auch immer mehr sehen, was braucht eine Demokratie, um dem widerstehen zu können? PL: Eine Mischung aus Intelligenz und Zivilcourage, dass man nie aufhört, vor den Gefahren zu warnen, rechtzeitig zu warnen. Und dazu gehört, dass man sich nicht durch Geld, durch Beförderung oder durch andere Privilegien bestechen lässt. Unbestechlichkeit ist eine der Vorbedingungen, dass die Demokratie funktionieren kann. Und da geht es nicht um allgemeine Floskeln, sondern es geht um Organisationen und Zusammenschlüsse und Fakten. Und diese Fakten müssen auch bekannt gemacht werden. Dazu gehört natürlich die freie Presse, die freien Medien. Die Gefährdung der Freiheit der Medien ist eine der größten Gefahren für die Demokratie. Zur Demokratie gehört natürlich auch der Rechtsstaat, dass die Verdikte der Gerichte gelten und nicht untergraben werden können. Und das sind nur einige Bedingungen. Und dazu gehört natürlich auch, dass die Wirtschaft blühen muss. Weil mit leeren Mägen kann die Demokratie nicht stabilisiert werden. AS: Das stimmt. Und welche Verantwortung tragen deiner Meinung nach in dieser Stabilisierung, in diesem Prozess die Intellektuellen und die Journalisten? Wenn wir jetzt an AI denken, an Fakten, die immer häufiger mitgefälscht werden, welche Verantwortung tragen wir trotzdem als Intellektuelle und Journalisten? PL: Also natürlich geht es grundsätzlich darum, dass jeder das, was er denkt, was er sieht, was er erfährt als Berichterstatter, Journalist, Kommentator oder Schriftsteller, ohne Einfluss von Mächtigen und ohne Frage, ohne Rücksicht auf Gefahren beschreibt und sich nicht unter Druck setzen lässt. Aber das ist nur die eine Bedingung. Die andere Bedingung ist, dass das, was man schreibt, auch veröffentlicht werden muss. Ich habe folgende Erfahrungen gemacht in Österreich: Ich habe lange Jahre für eine Zeitung, Die Presse geschrieben. Sie hatte einen großartigen Chefredakteur, eine der schillerndsten Persönlichkeiten in Österreich, Otto Schulmeister. Aber er hat auch Artikel geändert oder geschnitten oder gekürzt. Und der Grund für unsere Trennung war, dass ich das nicht zuließ und meine Meinung auch über die rechte Gefahr offen schreiben wollte. Und nach der Trennung habe ich nur die Möglichkeit gehabt, in einer katholischen Wochenzeitung, die noch heute existiert, in der Furche unter dem Titel Ich bin ein Neuösterreicher in zwei Artikeln meine Meinung zu schreiben. Umgekehrt habe ich jetzt das Glück, für eine Zeitung in Österreich zu schreiben und zu arbeiten, wo meine Kolumne nie geändert wird, und ich schreibe, was ich will. Es ist noch nie vorgekommen, dass der Chefredakteur oder der Herausgeber mir gesagt hätte, schreib über dieses Thema nicht. Und ich glaube, das ist die wichtigste Vorbedingung. Und ich hoffe, dass es nicht nur für mich gilt. AS: Du denkst jetzt an den Standard, nicht? An deine Kolumne im Standard? PL: Ja, ich wollte keine Schleichwerbung für die pinke Zeitung betreiben. AS: Das kannst du ruhig, jeder kennt deine Kolumne. Und weil du gerade Österreich erwähnt hast: du lebst seit Jahrzehnten in Österreich, es ist deine Heimat geworden. Welche Eigenschaften schätzt du an Österreich? Man hört von dir sehr viel Lob in Interviews und Gesprächen über Österreich. Welche sind die Eigenschaften, die du an Österreich schätzt und vielleicht sogar heute mehr als früher? PL: Es ist schwierig, das alles in einer Antwort zusammenzufassen. Ich habe zwei grundsätzliche Bücher über Österreich geschrieben, eigentlich mehrere, aber zwei grundsätzliche. Mein Österreich, das war ein Bestseller und ein Lieblingsbuch der Österreicher. Und dann, zwölf Jahre später, ein anderes, das kritischer war, auch über die Persönlichkeiten, die im ersten Buch noch gelobt wurden. Und die Mischung aus beiden Büchern ist wahrscheinlich die richtige Betrachtung. Dabei spielt natürlich grundsätzlich auch eine Rolle, dass man in einem Land angekommen ist, im jungen Alter von 27 Jahren, mit einem Akzent, ohne Beruf und hier dennoch alle Chancen hatte, die Karrierechance, irgendwie vorwärts zu kommen und keine Diskriminierung zu erfahren, in keiner Hinsicht, weder national noch religiös. Und ich fand auch meine lebenslangen besten Freunde hier. Zwei Österreicher, die ganz verschiedene Berufe hatten. Der eine war Kurt Vorhofer, der stellvertretende Chefredakteur der Kleinen Zeitung. Ein großartiger Schreiber. Und ich habe ihm mein erstes Österreichbuch gewidmet. Und mein zweiter Freund war, das wissen wenige Leute, Josef Taus, er war Obmann der österreichischen Volkspartei, Chef der Girozentrale des Spitzeninstitutes der Sparkassen. Ein Mann, der aus einer armen Familie mit neun Kindern kam und seinen Weg gemacht hat. Und er hat mir geholfen, die Zeitschrift Europäische Rundschau zu gründen. Bis zu seinem letzten Augenblick hat er mir in jeder Hinsicht geholfen. Es war für mich eine besondere Ehre, dass ich bei Kurt Vorhofer nach der Einsegnung durch Kardinal König die Grabrede halten durfte. Und auch bei Jo Taus im kleinen Kreis war ich mit der Familie beim Begräbnis. Und diese zwei Männer waren die prägenden Gestalten meines Lebens in Österreich und irgendwie symbolträchtig für meine Beziehung zu Österreich. Deshalb nenne ich mich einen österreichischen Patrioten mit ungarischem Akzent. AS: Gibt es in der österreichischen Kultur etwas, in der politischen Kultur, etwas, von dem du glaubst, dass andere Länder davon etwas lernen könnten? Also beispielsweise die fortwährende Sozialpartnerschaft oder das Funktionieren von Koalitionen? PL: Genau das ist, was unser Bundespräsident Van der Bellen nach meiner Meinung immer wieder sehr richtig betont, die Bedeutung des Kompromisses. Das ist, wie ein deutscher Soziologe gesagt hat, eine der großen Erfindungen der Menschheit. Und in dieser Hinsicht muss man aufpassen. Da gibt es eine unsichtbare Grenze, an der aus dem Kompromiss, wie das so schön heißt, Packelei wird. Und wir erleben das immer wieder. Ich habe das Glück gehabt, 22 Jahre lang Financial-Times-Korrespondent in Wien gewesen zu sein, die auch bis heute wichtigste Wirtschaftszeitung der Welt, die mich auch nie dazu abkommandiert hat, etwas Bestimmtes zu schreiben. Ich habe meine Themen immer frei wählen können. Und da habe ich die damaligen großen Köpfe, Rudolf Salinger (Präsident der Bundeskammer der gewerblichen Wirtschaft, ÖVP) und Anton Benya (Präsident des Österreichischen Gewerkschaftsbundes (ÖGB), SPÖ) kennengelernt, die diese Sozialpartnerschaft verkörpert hatten. Außerdem habe ich das Glück gehabt, eine enge Beziehung zum sozialdemokratischen Bundeskanzler Bruno Kreisky gehabt zu haben, dessen erste Biografie ich geschrieben habe. Und er war auch für den Kompromiss. Er hat die Sozialpartnerschaft beschrieben als Klassenkampf am grünen Tisch. Und es zeigt sich auch, dass Österreich in den Streikstatistiken immer ganz hinten ist. Das heißt, es ist ein Land des sozialen Friedens. Aber man muss aufpassen! Auch jetzt wieder: zum Beispiel die Kontroversen über den Präsidenten der Wiener Wirtschaftskammer, der unglaubliche Dinge gesagt hat. Man kann solche Dinge sagen, aber wenn sie aufgenommen werden, von einem Freund, und den Zeitungen zugespielt, dann ist Feuer unter dem Dach. AS: Noch einmal zur ungarischen Gesellschaft, weil du ja beide Länder, Österreich und Ungarn sehr gut kennst. In einem hast du nur kurz gelebt, es aber ein Leben lang analysiert. Und im anderen lebst du. PL: In einem war ich auch im Gefängnis, wurde von dort vertrieben und habe alles Mögliche durchgemacht. AS: Was meinst du, welche Stärken hat die ungarische Gesellschaft, die im Ausland selten wahrgenommen wird? PL: Es ist so, dass es in Ungarn nur alle 50 oder 100 Jahre eine Explosion gibt. So war das 1848 und 1849, so war das 1956 und so war es jetzt, als Orbán gestürzt wurde. Und ich habe in einem Interview mit der Zeit, der deutschen Wochenzeitung, gesagt, dass ich diesen Sturz jetzt für wichtiger halte als den Systemwechsel 1989. Ungarn ist ein sonderbarer Fall. Nach 1956 wurde der Kommunismus wieder aufgebaut, aber unter einem hochbegabten Politiker namens János Kádár, der verstanden hat, dass man die Menschen nur bis zu einer gewissen Grenze beherrschen und die Gesellschaft strukturieren kann. Er wurde von den Sowjets geschützt. Und dieses System wurde dann zum sogenannten Gulaschkommunismus. Das war schon ganz anders als in den anderen kommunistischen Ländern, in vieler Hinsicht. So konnte ich zum Beispiel in das Land einreisen und von dort berichten. Aber als der Umschwung kam, 1989, war das nicht die Tat des ungarischen Volkes, es war ein Geschenk aus der damaligen Sowjetunion, dass Gorbatschow dieses System reformieren wollte. Aber das System konnte man nicht reformieren, das heißt, er hat es zerstört und als Nebenprodukt sind auch die kleinen mitteleuropäischen Länder, auch Ungarn, frei geworden. Aber als Resultat dieses Kádár-Systems wuchs seine Bürokratie in die neue Gesellschaft mit ein. Das war ein Kompromiss. Die reformistischen Kräfte spielten eine Rolle. Deshalb konnte nach der zweiten Wahl die postkommunistische Partei einen gewaltigen Sieg feiern. Also Gyula Horn war kein Zufall. Und das bedeutet, dass die ungarische Gesellschaft so eine gemischte Gesellschaft war. In gewissem Sinne saßen die Wärter der Gefängnisse und die Gefangenen zusammen. Und jetzt, 2026, war das aber die Tat der Ungarn, dass sie das Orbán-Regime gestürzt haben, ohne Gewalt. Und ohne ausländische Einmischung. Krisztián Ungváry, der sehr gute ungarische Historiker, hat gesagt, (ich habe das zuerst gesagt in Die Zeit, aber er hat dazu auch ein Interview gegeben) dass er keine Phase in der ungarischen Geschichte kennt, in der eine solche Wende ohne ausländische Faktoren passierte. Und das ist eine Revolution, die natürlich im Ausland nicht verstanden wird, weil sie eben friedlich über die Bühne ging. Und noch etwas: Es war ein einziger Mann, Péter Magyar, der das alles ins Rollen gebracht hat. Viele Leute, auch die Intellektuellen, rümpfen die Nase über ihn, was ist das für eine Person… und was er sagt … und wie er redet. Es geht aber hier nicht um eine Schönheitskonkurrenz. Es geht darum, dass er die aufgestaute Wut und Verbitterung der Gesellschaft zur Explosion gebracht hat. Und zu einer solchen Explosion, an die ich selbst nicht geglaubt habe, auch, dass Orbán ohne weiteres aufgibt, dass Orbán begriffen hat. Und das heißt, Ungarn ist heute wieder ein beispielhaftes Land dafür, dass man ein autoritäres System ändern, stürzen kann. Wie der große österreichische Philosoph Karl Popper gesagt hat: Demokratie herrscht, wo man mit dem Wahlzettel eine schlechte Regierung vertreiben kann. AS: Hast du das Gefühl, es gibt noch irgendetwas heutzutage, was Österreich und Ungarn verbindet, trotz politischer Spannungen, die immer wieder vorhanden sind. Gibt es etwas, was diese Region miteinander verbindet? PL: Ja sicher. Mein Freund Kurt Vorhofer hat einmal gut beobachtet und geschrieben, dass es über die Ungarn in Österreich keine Schimpfwörter gibt. Sie werden, hat er geschrieben, als fesch betrachtet, wie Operettenfiguren. Und der ungarische Akzent wird in Österreich gemocht. Ich habe das selbst erlebt, als ich jünger war. Und außerdem gibt es natürlich die Namen, die verwandtschaftlichen Beziehungen und die enge Nachbarschaft. Nachbarschaft ist natürlich nicht immer eine Garantie für gute nachbarschaftliche Beziehungen. Aber im Falle Österreichs und Ungarns ist es das und in beiden Ländern wird die lange Periode der Monarchie heute, den Realitäten und der Wahrheit entsprechend, viel positiver gesehen. Also ich sehe, die Verbindung ist da, aber auch in mancher Hinsicht eine Ignoranz. Wir haben einander sehr gern, trotzdem wissen wir oft nicht, was in dem anderen Land geschrieben wird, was gespielt wird, was genau vor sich geht. Da ist noch viel zu tun und in dieser Hinsicht ist Bécsi Napló online sicher ein kulturpolitisches Instrument für beide Seiten, für Ungarn und für Österreich. AS: Hast du nicht den Eindruck, dass das Bild Ungarns in den ausländischen Medien – auch in Österreich – oft sehr verkürzt und oberflächlich ist? Gleichzeitig beobachten wir in Österreich innerhalb der ungarischen Volksgruppe einen dramatischen Rückgang der Sprachkenntnisse. Wenn es nicht gelingt, etwa durch den Ausbau ungarischsprachiger Schulen gegenzusteuern, wird die Sprache vielerorts nicht mehr an die nächste Generation weitergegeben. Führt dieser Verlust der Sprachkompetenz nicht zwangsläufig auch dazu, dass Österreich Ungarn immer weniger versteht – obwohl beide Länder seit Jahrhunderten unmittelbare Nachbarn sind? PL: Ja, das ist so. Wir leben im Burgenland im Sommer und ich sehe in meiner Gegend, wie es den Kroaten im Burgenland geht. Es ist eine sehr starke Volksgruppe, deren Anwesenheit hier weit in die Geschichte zurückreicht. Und es gibt in der Nachbarschaft eine Reihe von Dörfern, die auch kroatische Namen tragen, auch auf den Ortstafeln. Das war – im Gegensatz zu Kärnten – im Burgenland nie mit einem politischen Kampf verbunden. Aber es ist einfach so, dass es die Kraft der Assimilierung gibt, dass man in einem Land die Landessprache sprechen muss, um vorwärts zu kommen. Und es ist sehr, sehr schwierig und natürlich im Grunde fast ein verlorener Kampf, die Jugend zu gewinnen. Es verlangt viel Kraft, viel Geld, viel Verständnis, um hier in Österreich die ungarische Sprache der Volksgruppe zu bewahren. Wir reden hier über die Situation der ungarischen Minderheit. Gleichzeitig gibt es sehr, sehr viele ungarische Nicht-Einwanderer, sondern Arbeiter und Angestellte in Österreich. Das heißt, die kommen sozusagen wie Gastarbeiter her, um hier zu arbeiten, sie bilden statistisch die drittgrößte Gruppe. Wenn du heute in einem Restaurant bist, hast du fast überall ungarische Kellner, Oberkellner und nicht nur dort. Und das zeigt ja auch, dass es ein Märchen ist, dass die ungarische Gesellschaft träge ist, denn die Menschen arbeiten sehr wohl und sehr gut, wenn es eben den finanziellen Anreiz gibt. Das hilft natürlich dem positiven Image, dass die Menschen hier sehen: das sind die Ungarn, sie arbeiten gut. Und es trägt auch zu den ungarisch-österreichischen Beziehungen etwas Positives bei. Man muss natürlich auch trennen zwischen den sich hier ansiedelnden Ungarn und solchen, die nur zeitweilig da sind, den Pendlern, sie fahren am Abend wieder zurück nach Ungarn. Durch diese Präsenz kommen vermutlich auch viele Mischehen zustande. Also das heißt, dass der ungarische Einfluss und die ungarische Gegenwart, ihre Präsenz in Österreich, viel stärker ist als die Zahl der registrierten, hier lebenden Ungarn. AS: Was müsste die österreichische Politik tun, um die ungarische Volksgruppe langfristig zu stärken? Reicht finanzielle Unterstützung aus, oder braucht es auch mehr politische Mitsprache? Immerhin verfügt die ungarische Volksgruppe über keine eigene Vertretung im österreichischen Parlament. PL: Gibt es niemanden, der die ungarische Volksgruppe vertritt? Nun, auch das kann man nicht von außen vorantreiben. Das muss aus ihrer Gesellschaft, aus der Gruppe selbst kommen, die nachdrücklich sagt: wir wollen das unbedingt. Oder Personen, die aus einer Partei kommen und sich Volksgruppenangelegenheiten zum Programm machen. Also es ist eine schwierige Frage. Ich meine, man sollte finanziell sicher Schulen, Kirchen, Vereinen helfen und sie unterstützen, fördern. Und ich glaube, das passiert vielleicht nicht in dem Ausmaß, wie das sein sollte angesichts der ewigen Sparmaßnahmen. Aber ich bin der Meinung, es ist sehr, sehr wichtig, dass die Regierung und die öffentlichen Stellen eben diese Insel der Ungarn fördern und den Menschen helfen, die in der Volksgruppenarbeit aktiv tätig sind. AS: 660.000 Euro ist die Summe, die die ungarische Volksgruppe insgesamt vom Bundeskanzleramt jährlich bekommt. Das nur zur Information. PL: Wie groß ist die ungarische Volksgruppe? AS: Es gilt ja noch immer die Erhebung bei der Volkszählung aus dem Jahr 2001. Seither wird die Zugehörigkeit zur Volksgruppe nicht mehr erhoben. Damals waren es an die 25.000 Menschen. Aber das ändert sich natürlich im Laufe der Zeit. Es gibt derzeit keine verifizierbaren Zahlen über die tatsächliche Größe der ungarischen Volksgruppe. PL: Aber ich bekomme die Daten über die jährliche Zuwanderung nach Österreich und da sind die Ungarn ganz oben. AS: Obwohl sie in diesem Bereich eine führende Rolle spielen, sind sie von der Vereinsförderung ausgeschlossen, weil sie die Kriterien der Volksgruppenzugehörigkeit nicht erfüllen. PL: Also dann sollte die Förderung sicher höher sein, wenn es 20.000 oder 25.000 autochthone Ungarn gibt. AS: Nun zu etwas anderem: Meinst du, dass unabhängiger Journalismus heute schwieriger geworden ist als zum Beginn deiner Laufbahn? PL: Sehr schwierig, obwohl: ganz am Anfang meiner Laufbahn lebte ich in einer Diktatur. Aber ich kann nur sagen, dass die Situation heute aus zwei Gründen schwierig ist. Erstens wegen der Konzentration der Medien, wenn du bei einer Zeitung nicht aus politischen, sondern aus persönlichen Gründen mit jemandem nicht auskommst, kannst du nicht zu einer anderen Zeitung gehen, einfach weil es weniger Zeitungen gibt. Und Nummer zwei, die sogenannten sozialen Medien, die dazu führen könnten, dass die Zeitungen unter ihrem Druck aussterben. Es ist ein Wettlauf mit der Zeit. Ich glaube aber daran, dass gedruckte Zeitungen weiter existieren werden, genauso wie die Bücher weiterhin gedruckt werden. Aber es ist ein ständiger Kampf. Und in dieser Hinsicht ist es heute zweifellos schwieriger als es in meinen früheren Jahren als Journalist war. AS: Gibt es journalistische Tugenden, die du sehr geschätzt hast in deiner ganzen Karriere, die heute unterschätzt werden, die nicht mehr so wichtig sind? PL: Persönliche Erfahrenheit ist sehr wichtig, persönlicher Mut und Sauberkeit in der Arbeit. Und vor allem Neugier, die ist das Allerwichtigste. Nicht nur für einen Journalisten, für jeden Menschen, aber für Journalisten oder Schriftsteller ist das eine elementare Vorbedingung. Die Neugierde, die brauchst du auf alle Fälle. AS: Lass uns noch über das Schreiben selbst sprechen. Du bist ja ein Vielschreiber, ein ständig Schreibender. Wenn du einen Kommentar schreibst, die Kolumne für den Standard beispielsweise. Wie setzt du das an? Beginnt es mit einer Beobachtung, die du machst? Oder stellst du dir eine Frage? Oder hast du schon eine klare Meinung und dann setzt du dich hin zum Schreiben? PL: Das hängt natürlich auch von den Ereignissen ab. Wenn ich eine Kolumne schreibe, will ich, dass viele Leute sie lesen. Und natürlich könnte ich über verschiedene abstrakte Themen schreiben. Aber man sieht die Beliebtheit eines Themas an den Postings, in wie vielen Postings auf den Text reagiert wird. Sicherlich sind es mehr, wenn ich über die österreichische Innenpolitik schreibe, als wenn ich über die politische Situation in Bulgarien schreibe, obwohl das auch wichtig ist. Aber meine Themenwahl hängt natürlich auch von den aktuellen Ereignissen ab. Heute ist zum Beispiel Samstag. Soll die Kolumne am Dienstag erscheinen, muss ich den Text bis Montag mittags, spätestens am frühen Nachmittag - 3200 Zeichen mit Leerzeichen – an die Redaktion senden. Wie lege ich das an? Ich denke mir Sonntag früh, ich schreibe heute über dieses oder jenes Thema. Ich könnte jetzt zum Beispiel schreiben, dass diese Affäre um den Wirtschaftskammerpräsidenten Wiens eine unglaublich große Gefahr für Österreich ist. Oder soll ich darüber schreiben, dass in der Westbank die Palästinenser angegriffen werden und die derzeitige israelische Regierung unter dem Einfluss des extrem rechten Flügels dies toleriert, was natürlich auch in Gaza zu Aufruhr führt und in der Folge zu verstärktem Antisemitismus? Es ist auch ein wahnsinnig kompliziertes Thema. Darüber denke ich jetzt gerade nach. Aber es ist durchaus möglich, dass noch etwas Unglaubliches passiert, morgen Vormittag vielleicht. Und dann schreibe ich darüber. Also es gibt so viel, was in der Welt passiert, worüber man schreiben kann. Meine Frau sagt mir, wenn ich am Donnerstag oder Freitag mit einem Thema komme, über das ich schreiben möchte, „was willst du, die Kolumne kommt doch erst am Dienstag“. Also ich treffe die finale Entscheidung dann Samstag oder Sonntag früh. AS: Streichst du im Schreibprozess mehr Sätze als du behältst? Ich gehe davon aus, dass du mehr behältst, weil du mit einer Sicherheit an das Thema herangehst. PL: Also ich schreibe nur, wenn ich spüre, dass ich etwas Essentielles sagen kann. Und ich bereite mich natürlich sehr vor, ich versuche im Web alles zu lesen, was zu diesem Thema passt. In dieser Hinsicht ist Schreiben eine Bildung, Selbstbildung, permanente Bildung, weil man immer neue Dinge lernt. Ich habe neben meiner journalistischen Arbeit ja sieben Bücher auf Englisch, den Rest auf Deutsch geschrieben, insgesamt 21 Bände. Jetzt arbeite ich an einem neuen Buch und jede Woche gibt es natürlich auch die Kolumne. Und so bleibe ich in der Übung. AS: Wie viele deiner Bücher sind auf Ungarisch erschienen? PL: Auf Ungarisch sind, glaube ich, acht oder neun. Die letzten Bücher sind alle auf Ungarisch erschienen. Auch das allerletzte Buch, Wer bin ich?, erscheint jetzt im Herbst, im Oktober, glaube ich, in Budapest. Die Übersetzung kontrolliert meine Frau. AS: Ich weiß aus deinen Interviews und auch aus Gesprächen mit dir, dass Literatur für dich sehr wichtig ist. Gibt es irgendein Buch, von dem du sagst, das hat mich beeinflusst, das hat mein Denken verändert, nachhaltig. Gibt es für dich irgend so eine Lektüre? PL: Ja, aus der Vergangenheit hat mich sicher unter den ungarischen Schriftstellern Sándor Márai, sehr, sehr geprägt. Und vor allem Stefan Zweig. Mein allererster Versuch, etwas zu schreiben, als ich 16 war, war über Stefan Zweig. Er war mein Lieblingsschriftsteller. Ich habe alles von ihm gelesen. Die Welt von gestern, das ist natürlich ein grundsätzliches Buch um Österreich, die Welt, das Judentum, um das alles zu verstehen. Also ich würde sagen, das war für mich sehr wichtig. Dann natürlich die Bücher von Emil Ludwig, der heute nicht mehr so bekannt ist. Es ist aber kürzlich eine Biografie über ihn erschienen. Wie schnell man Leute vergisst….! Und wer mich noch sehr beeindruckt hat, ist Sir Isaiah Berlin. Beeindruckend auch Michael Ignatieffs Biografie von Isaiah Berlin und auch die Briefwechsel von Isaiah Berlin über Literatur, Philosophie, Gesellschaft und so weiter. Also es gibt viele wichtige Bücher und ich zitiere auch manchmal zu viel, aber lieber sollen Leute durch Fußnoten geplagt werden, als zu sagen, ich plagiere. AS: Und kehrst du zu diesen Autoren manchmal auch zurück? Zum Beispiel zu Stefan Zweig. Nimmst du seine Bände noch manchmal aus dem Regal? PL: Ja, sicher. Ich habe sie sogar neu gelesen. Oder zum Beispiel Arthur Koestler, den ich leider persönlich nicht gekannt habe. Aber seine Bücher und seine Autobiografie sind fantastisch. Natürlich, ich nehme sie immer wieder zur Hand. Oder Paul Valéry, ich zitiere oft auch aus seinen Büchern. AS: Und du schreibst ja heute auch noch unglaublich viel. Du gibst jedes Jahr ein Buch heraus, oder? Und du bist ständig auf Lesereisen. PL: Nicht jedes Jahr. Fast jedes Jahr. Ich schreibe, wenn ein Verlag kommt und mich beauftragt, ich schreibe nie, habe nie in meinem Leben für mich oder für den Schreibtisch geschrieben. Ich kann nur schreiben, wenn ich einen Vertrag habe. Nicht wegen des Geldes, aber wegen des fixen Termins. Der ist für mich wahnsinnig wichtig. Jetzt schreibe ich dieses neue Buch, das soll bis Anfang nächsten Jahres fertig werden. Aber man erlebt auch Rückschläge… Meine letzten zwei, drei Bücher erschienen auch auf Englisch. Zwei habe ich selbst übersetzt und jetzt hat der englische Verleger kurz geschrieben, dass mein letztes Buch in England so schlecht verkauft wurde, dass sie das Neue aus kommerziellen Gründen nicht mehr herausgeben. Das hat mich tief verletzt. Und dasselbe Buch, das in England nicht verkauft werden konnte (Über die Heuchelei), auch weil es einen schlechten Titel hatte (About the Hypocrisy), war in Österreich Jahresbestseller. Wir haben 20.000 in einem Land mit 8 Millionen Einwohnern verkauft. Aber ich schreibe nicht jedes Jahr. Wenn dem Verleger ein Vorschlag gefällt, dann besprechen wir ihn genauer. Und dann schreibe ich und versuche das Manuskript rechtzeitig abzuliefern. Da bin ich sehr präzise, weil ich weiß, dass viel davon abhängt, dass man die Termine einhält. Paul Lendvais Schreibtisch und sein Arbeitszimmer AS: Zum Schreiben eine letzte, private Frage. Hast du irgendwelche Gewohnheiten oder Rituale, ohne die du nicht schreiben könntest? Brauchst du einen Schreibtisch, Computer, oder brauchst du ein bestimmtes Ambiente? PL: Ich muss einen Computer, einen Laptop haben. Früher habe ich auf der Schreibmaschine geschrieben oder diktiert. Ich schreibe nicht mit der Hand, weil diese Schrift kann nur ich lesen und ab und zu meine Frau. Ich schreibe mit dem Laptop und es ist wichtig für mich, dass es in der Umgebung Ruhe ist. Also zum Beispiel jetzt im Burgenland, da sehe ich grüne Bäume und alles ist still, das ist absolut ideal. Ich habe nie in einem Kaffeehaus geschrieben, ich habe immer zu Hause geschrieben. Der große Unterschied ist, früher habe ich zum Schreiben ab und zu ein Glas Wodka getrunken und manchmal sind es sogar mehr geworden. Aber jetzt trinke ich fast überhaupt nichts, geschweige denn während des Schreibens. Und wichtig ist, dass das Ambiente da ist. Manchmal ergeben sich Schwierigkeiten, weil meine Frau zu Recht fühlt, dass ich sie vernachlässige oder nicht mit ihr etwas gemeinsam unternehme, sondern schreibe. Aber das gehört zum Zusammenleben, dass man das bespricht und man findet, so wie in Österreich bei der Sozialpartnerschaft, einen schöpferischen Kompromiss. AS: Und dann eine letzte Frage an dich. Wenn du heute nochmal beginnen könntest, würdest du diesen Weg noch einmal wählen? Oder würdest du heute sagen, ich möchte gerne Herzchirurg werden oder etwas ganz anderes? Etwas viel Ruhigeres? PL: Das hängt sehr von der Begabung ab. Ich wäre wahnsinnig gern Dirigent geworden, wenn ich die Begabung gehabt hätte. Aber da ich die Begabung nicht habe, kann ich nur sagen, ich bedaure es nicht, dass ich Journalist und politischer Schriftsteller geworden bin. Alle Fotos: Zsóka Lendvai, Jugendfoto https://www.lendvai.at

Mély megrendüléssel értesültünk Tarcsai Helga váratlan haláláról. A Napraforgók Bécsi Magyar Néptánc- és Népzeneegyesület egykori elnökének elvesztése nemcsak a bécsi magyar néptáncos közösséget, hanem az ausztriai magyarság egészét is súlyosan érinti. Személyében olyan embert veszítettünk el, aki évtizedeken át fáradhatatlanul dolgozott a magyar hagyományok ápolásáért, a közösségépítésért és az emberek összekapcsolásáért. Helga életében a néptánc és a magyar hagyományok szeretete már gyermekkorától meghatározó szerepet játszott. A győri Kisalföld Táncegyüttesben ismerkedett meg a néptánc világával, majd gimnáziumi évei alatt a Szanyi Bokréta Hagyományőrző Egyesület aktív tagjaként számos országban lépett fel. A szanyi közösséggel egész életében szoros kapcsolatot ápolt. Nem véletlen, hogy amikor 2022-ben a Napraforgók a Bécsi Magyar Táncháztalálkozó vendégegyüttesét kereste, Helga különösen nagyon örömmel fogadta a Szanyi Bokréta részvételét. Két évvel később pedig, 2024-ben a Napraforgók kulturális körútjának résztvevőiként látogattak el hozzá Ciprusra. Tanulmányait a Nyugat-magyarországi Egyetem soproni karán végezte óvodapedagógus szakon. Soproni évei alatt a Lajtha László Néptáncegyüttes tagjaként táncolt, tovább mélyítve tudását és elkötelezettségét a magyar népi kultúra iránt. Életútja nemcsak Magyarországhoz, hanem a nemzetközi magyar diaszpórához is szorosan kötődött. Egy időszakot Spanyolországban töltött, ahol számos olyan kapcsolatot épített ki, amelyek később a Napraforgók közösségét is gazdagították. Amikor 2013-ban Bécsbe költözött, szinte azonnal bekapcsolódott az itteni magyar néptáncos életbe. Először a Délibáb Táncegyüttesben táncolt, ahol nyitottságával, kedvességével és természetes közvetlenségével hamar sokak szeretetét elnyerte. Rövid kihagyás után 2019-ben kereste meg a Napraforgókat azzal a kéréssel, hogy szeretne csatlakozni az együtteshez. 2020-ban vált aktív taggá. Első fellépése a Napraforgók színeiben a zempléni leánytánc volt a Pannónia Club Magyar Bálján. Ugyanebben az évben szerepet vállalt a Napraforgók és Németh Hajnal Auróra közös, nagy sikerű Folkglamour-produkciójában, a Teremtés című előadásban, ahol az Ördögasszony alakját formálta meg. Helga azonban nemcsak táncosként, hanem szervezőként és közösségépítőként is maradandót alkotott. A Napraforgók történetének egyik különleges pillanata volt a 2021-es online közgyűlés, amikor váratlanul vállalta az egyesület elnöki tisztségét. Sokan emlékeznek arra a pillanatra, amikor a képernyő előtt ülve egy zoom-megbeszélésen a rá jellemző nyitottsággal és bátorsággal mondott igent a feladatra. 2021 decemberétől 2024 végéig vezette a Napraforgók bécsi magyar egyesületét. Elnöksége alatt az egyesület életének szinte minden területén jelen volt. Pályázatokat írt és koordinált, részt vett azok elszámolásában, kapcsolatot tartott intézményekkel és támogatókkal. Meghatározó szerepet vállalt a Bécsi Magyar Táncháztalálkozók szervezésében: vendégeket fogadott, műsorokat konferált, sajtókapcsolatokat épített, kézműves programokat szervezett és számtalan háttérfeladatot végzett. A jubileumi, XXV. Bécsi Magyar Táncháztalálkozó megszervezése 2024-ben egyike volt utolsó nagy Napraforgós projektjeinek. Gyermekei is segítették a Napraforgókban vállalt munkáját. Különösen szívén viselte a gyermekek néptáncoktatását. Fontosnak tartotta, hogy a gyermektánccsoportok megfelelő oktatókkal, viseletekkel és lehetőségekkel rendelkezzenek. Rendszeresen ellátogatott a próbákra, figyelemmel kísérte a fiatalok fejlődését, és jó kapcsolatot ápolt a szülőkkel is. Egy alkalommal 2019 nyarán egy erdélyi árvaházba is ellátogatott és segítette a szerető-nevelő munkát. Helga kivételes kapcsolatépítő tehetséggel rendelkezett. Szinte mindenkit ismert, és mindenkihez volt egy jó szava. Nyitottsága, kedvessége, kreativitása és kezdeményezőkészsége révén hidakat épített emberek, közösségek és generációk között. Szerette az új ötleteket, a közös tervezést, a nagy álmokat. Néha a legmerészebb elképzeléseket is komolyan képviselte, mert hitt abban, hogy a közösség ereje képes valóra váltani azokat. Barátai szerint Helga maga volt az élet. Mindig mosolygott, mindig elegáns és színes ruhákban jelent meg, rajongott a különleges fülbevalókért, szerette az ünnepeket, a táncházakat, a közös utazásokat és a hosszú beszélgetéseket. Mindenkivel megtalálta a hangot: az idősebb generáció tagjaival éppúgy, mint a fiatalokkal. Sokak számára nem csupán egyesületi vezető vagy táncostárs volt, hanem közeli barát. 2024-ben a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasaként Ciprusra költözött, ahol a Ciprusi-Magyar Baráti és Kulturális Kapcsolatok Társaságának és a helyi magyar közösségnek lett meghatározó alakja. Kulturális rendezvényeket szervezett, gyermekfoglalkozásokat vezetett, segítette a cserkészmunkát, és aktívan dolgozott a magyar hagyományok megőrzéséért. Munkájával a helyi magyar közösség összetartását szolgálta, ugyanazzal a lelkesedéssel, amellyel korábban Bécsben is tette. Halála pótolhatatlan veszteség. Hiányozni fog a Napraforgók közösségéből, az ausztriai magyar egyesületi életből, a Központi Szervezet rendezvényeiről, és hiányozni fog mindazoknak, akik ismerték és szerették. Emlékét nemcsak a közösen szervezett programok, a fellépések, a konferenciák és a táncházak őrzik majd, hanem azok az emberi kapcsolatok is, amelyeket élete során kialakított. A Napraforgók közössége 2026. június 19-i táncházában vetítéssel, zenével és személyes emlékekkel tiszteleg majd előtte. Tarcsai Helga életének legfontosabb öröksége talán az, hogy megmutatta: közösséget építeni nem tisztség kérdése, hanem szereteté. Ezt a szeretetet hagyta ránk örökségül. Nyugodjon békében.

Amikor e sorokat írom, nagyjából egy héttel vagyunk azelőtt, hogy az új kormány első száz napjáról szóló értékelések tömege ellepje majd a hazai közéletet. Ennyiben könnyebb a dolgom, hisz’ még nem befolyásolhatnak a többségi vélemények. Az a megérzésem, hogy ezúttal is túltengenek majd az éppen aktuálisan, legutoljára nagyon fontosnak tartott ügyek taglalásai (köztársaságielnök-csere, a Duna vízállásának gondjai stb.). Magam a hosszabb távon is alapvetőnek gondolható, négy alapkérdésben megmutatkozó kormányzati teljesítmény minőségét tartom az értékelés elsődleges kritériumának. 1. Viszonyunk Európához, az Unióhoz és a szövetségesi rendszerekhez El kell ismerni, hogy az új kabinet megalakulásának első pillanatától kezdve meglepően sok és lényeges lépést volt képes megtenni annak érdekében, hogy a hazánkkal szemben felhalmozódott – legtöbbször nagyon is jogos – bizalmatlanságot felválthassa a korábbról már megismert és gyakorolt partneri, jóhiszemű viszony. Ennek különösen sorsdöntő mozzanata volt az évek óta befagyasztott uniós források visszaszerzéséért kifejtett rendkívüli aktivitás. Őszintén szólva még április 12. után sem reménykedtem abban, hogy e téren ennyire gyors és érdemi sikereket lesznek képesek elérni, mint amilyeneket eddig felmutattak. 2. Vagyonvisszaszerzési aktivitás A tömegméretű és páratlanul erős támogatói aktivitás egyik legfontosabb mozgatórugója éppen az volt, hogy a társadalom minél előbb szerette volna elérni az elmúlt másfél évtizedben alap nélkül meggazdagodott szűkebb csoportok vagyona nagy részének újbóli társadalmasítását. A közvélemény elégedetlenségével szemben az a meglátásom, hogy e téren igenis történtek fontos és meghatározó lépések. Egyrészt a kekvák (közérdekű alapítványok) kezében lévő több ezer milliárd forint a legjobb úton van afelé, hogy e vagyonokat újból értelmes és legitim társadalmi célok érdekében lehessen felhasználni. Másrészt az elmúlt hetek során tucatnyi korábbi állami kötelezettségvállalást sikerült megszüntetni – nem egy esetben visszamenőleges hatállyal is –, s e döntések következményei ma már elérik az ezermilliárdos nagyságrendet is. Tudom, hogy a közvélemény azt szerette volna látni, ha a legkirívóbb személyek (Matolcsyéktól Tiborczig, Mészáros Lőrinctől az Orbán-családig) látványos és nyilvános vagyonvesztést szenvednek el, és esetleges elkobzás nyomán, megszégyenülve válnak meg jogtalanul szerzett milliárdjaiktól. A többség igazságérzetét ez elégítette volna ki. De ma már annyit bizonyosan láthatunk, hogy ez az út hosszadalmas és jogviták tömegével megterhelt folyamat lesz. 3. Személycserék és a felelősök pellengérre állítása Ez az a másik ügy, amely leginkább foglalkoztatja a közvéleményt; az e téren megmutatkozó sikerek szimbolikusan is a valódi rendszerváltás bizonyítékaként szolgálhatnának. A közvélemény úgy látja, hogy a legfelső szinten, Rogántól Lázárig, Matolcsytól az Orbán-család tagjaiig, illetve baráti köreiig még senkit sem ért kézzelfogható retorzió. Az érthetően jogos türelmetlenséghez képest úgy értékelem, hogy a száz nap során felfoghatatlanul széles körben zajlottak és zajlanak tömeges méretű személycserék, leváltások, sőt már nyomozati intézkedések is. A közvetlen miniszteri szint alatti, ám az állami működés szempontjából sorsdöntő, kulcsfontosságú intézmények világában százas nagyságrendben mindennaposak a személycserék. A NAV-tól az Eximbankig és az MFB-ig, a Szerencsejátéktól a nagykövetek tömegéig, a kulturális intézmények parancsnoki pozícióitól az állami vállalatok és kormányzati intézmények vezérkaráig úgyszólván áttekinthetetlen mértékű személyi váltás zajlik. Csakhogy a leváltott vezetők nevét a nagyközönség korábban sem ismerte eléggé, ezért e totális elitcsere történelmi méretének és jelentőségének közpolitikai érzékelhetősége alacsony. 4. A jogállamiság helyreállításának problémaköre Ha jól érzékelem, még a kormányszimpatizáns körök rendszeres kritikája is e kérdéskört illetően a legerősebb. A hagyományos kritikai értelmiség leginkább az e téren megmutatkozó változásokkal a legelégedetlenebb. Mi van az új alkotmánnyal? Miért nincs javaslat új választási rendszerre? Miért nem állt már helyre a hatalom megosztásának teljes spektruma? Ki fogja korlátozni a hiperaktív kormányfőt? Miért nem valósult már meg a médiaszabadság? Sorolhatnám még ezt a listát, amelynek valamennyi tételével szemben komoly ellenérzéseim lennének. Egyfelől azért, mert a kritikusok a legkevésbé sem érzékelik, hogy a jogállamiság teljes körű helyreállítása olyan többéves folyamat, amelynek alapjait mindennapos politikai küzdelmek közepette kellene megteremteni. Másfelől nem hajlanak annak felismerésére, hogy egy vadonatúj kormány a megörökölt kényszerhelyzetek közepette távolról sem rendelkezik azzal a szabad mozgástérrel, amelyben saját prioritásai keretezhetnék a döntési feltételeket. Ehhez képest száz nap alatt megszűnt az évtizednyi hosszúságú rendeleti kormányzás, helyreállt a parlamenti munka nyilvános és úgyszólván mindennapos működése, a kormányzati munka a lehető legszélesebb nyilvánosság előtt zajlik, elzárták a korábbi propaganda-nagyüzem százmilliárdos forrásait, elkezdődhetett a bíróságok szabad működésének helyreállítása, felállították a vagyonvisszaszerzési hivatalt stb., visszaadták az oktatási intézmények autonómiájának alapjait, szabadon kikérhetővé váltak az egyes minisztériumok dokumentumai, megszűntek az egyszemélyes kulturális monopóliumok. Akinek mindez száz nap alatt kevés, annak az emlékezetéből roppantul gyorsan kizuhanhatott a korábbi tizenhat év kellemetlen örökségének árnyéka is. * * * E rövidre fogott krónikában nem térhettünk ki az új helyzet legfontosabb peremfeltételeinek tüzetes bemutatására. Pedig ez is fontos lenne: vadonatúj kormányzati és parlamenti elit kezdte meg a munkát, merőben új kormányzati struktúra felállításával, a vereségét beismerni nem hajlandó ellenzék látványos akadályállítása közepette, felfokozott társadalmi várakozásokkal, és nem csupán a társadalom kétharmadának támogatása, hanem a mérhetetlenül tarka és belső ellentmondásoktól megterhelt elvárások, követelések közepette… Amikor a teljesítményt mérlegeljük, számba kellene vennünk – számos más, külső és természeti jellegű körülmény mellett – ezeket is. (Nyitókép: A Tisza-kormány - forrás: a Tisza facebook oldala)

Mi köti össze az ausztriai magyarság történetének kutatását, a kétnyelvűség kérdéseit, egy burgenlandi levéltár dokumentumait, Dragomán Györgyöt, Darvasi Lászlót és Koncz Zsuzsát? Első pillantásra talán nem sok minden. Bécsben azonban van egy hely, ahol mindez egyetlen programba illeszkedik: az Ausztriai Magyar Kutatóintézet (AMKI), német nevén Österreichisches Institut für Ungarische Studien (ÖIUS). Az intézet 2010 óta működik Bécsben, és eredeti feladata ma is meghatározza tevékenységét: tudományos igénnyel kutatja az Ausztriában élő magyarság történetét, kultúráját és jelenét. Az elmúlt másfél évtizedben azonban ennél jóval szélesebb profil alakult ki. Az ÖIUS ma egyszerre kutatóműhely, dokumentációs központ és kulturális találkozóhely. Az intézet elődje az Ungarisches Kirchensoziologisches Institut (UKI) volt. Az ÖIUS megalapításával jelentősen kiszélesedett a kutatás területe. Az Ausztriában élő magyarok és az őshonos magyar népcsoport története mellett az osztrák–magyar kapcsolatok, a migráció, a nyelv és a többnyelvűség, az irodalom, valamint a művelődés- és társadalomtörténet is a kutatás részévé vált. De mit jelent mindez a gyakorlatban? Mindenekelőtt dokumentálást. Az intézet egyik fontos feladatának tekinti, hogy nyoma maradjon annak a tudományos és kulturális teljesítménynek, amelyet magyarok hoztak és hoznak létre Ausztriában. Ennek jegyében adatbázis készült az Ausztriában élő magyar kutatók és kulturális szereplők munkásságáról, valamint felmérés az országban működő magyar egyesületekről is. A dokumentálás mellett kezdettől fogva fontos szerepet kapott a történeti kutatás. Különösen izgalmas terület ebből a szempontból Burgenland, ahol a magyar jelenlét évszázados történetének számos forrása vár még feltárásra. Az ÖIUS kutatói levéltári anyagokkal is dolgoznak, miközben konferenciákon és publikációkban igyekeznek új összefüggésekbe helyezni az ausztriai magyarság történetét. Ennek a munkának egyik állomása volt a 2023 decemberében Felsőőrön megrendezett „Geschichte der Ungarn im Burgenland – Regionalität als historische Kategorie” („A burgenlandi magyarság története – A regionalitás mint történeti kategória”) című nemzetközi konferencia. A megközelítés azért fontos, mert az ausztriai magyarság történetére hajlamosak vagyunk kizárólag magyar szemszögből tekinteni. Pedig ez a történet ugyanúgy része Ausztria, Burgenland és a közép-európai régió történetének is. Az ÖIUS tevékenysége azonban az elmúlt években egyre látványosabban kilépett a szűkebb tudományos közegből. Amikor a tudomány találkozik a közönséggel Egy kutatóintézet eredményeinek akkor van igazán értelmük, ha nem kizárólag konferenciakötetekben és tudományos publikációkban maradnak meg. Az ÖIUS ezért egyre nagyobb hangsúlyt helyez arra, hogy a kutatás, a tudomány és a kultúra témáit a szélesebb közönséghez is eljuttassa. Az intézet előadásain az elmúlt években a történettudomány mellett nyelvészeti, irodalomtudományi, oktatási és társadalomtudományi kérdések is terítékre kerültek. Szó volt többek között a kétnyelvűségről és az iskolai nyelvi integrációról, a magyar frazeológiáról, a diaszpóráról, valamint a kisebbségtörténetről és az irodalomról. Ehhez társult egy újabb, mára különösen népszerűvé vált program: a kortárs magyar kultúra képviselőivel való személyes találkozás. 2024 őszén indult el a Schwedenplatzi beszélgetések című sorozat. A név tudatosan egyszerű: azt jelzi, ami ezeken az estéken történik – beszélgetés. Nem hagyományos előadás, és nem is klasszikus könyvbemutató. Írók, művészek és a kulturális élet ismert szereplői ülnek le beszélgetni pályájukról, műveikről, döntéseikről és arról a világról, amelyben élünk. A sorozat egyben új szerepet is adott az intézetnek. A Schwedenplatz 2. ma már nemcsak az ÖIUS címe: egyre inkább olyan bécsi magyar találkozóhellyé válik, ahol a tudomány, az irodalom és a kultúra iránt érdeklődők is otthon érezhetik magukat. Dragomán György, Darvasi László és Koncz Zsuzsa A 2026-os őszi program különösen jól mutatja, milyen irányba fejlődött az intézet. Október 20-án Dragomán György érkezik a Schwedenplatzi beszélgetésekre. A Marosvásárhelyen született író könyvei ma már több mint harminc nyelven olvashatók. Természetesen szó lesz regényeiről, az írásról, az emlékezésről és arról, hogyan születnek azok a különös, erős világok, amelyeket olvasói jól ismernek. De Dragománnak van egy másik szenvedélye is: a főzés. Nála az étel, az emlékezés és a történetmesélés gyakran elválaszthatatlan egymástól. Adjuk meg a módját! – Írások főzésről és evésről című könyvében receptek, emlékek és történetek találkoznak. Így az október 20-i esten várhatóan az irodalomról és a konyháról is beszélget majd Seidler Andrea Dragomán Györggyel. A rendezvényre már elérhetőek a jegyek. November 17-én Darvasi László lesz a sorozat vendége. A kortárs magyar próza egyik meghatározó alakja évtizedek óta építi összetéveszthetetlen irodalmi világát. Regények, novellák, tárcák és színpadi művek sorakoznak mögötte. 2025-ben Neandervölgyiek című, háromkötetes nagyregényéért ő kapta meg elsőként az Esterházy Irodalmi Díjat. Bécsben azonban Lendvai Zsóka nemcsak erről a monumentális műről beszélget vele, hanem arról az írói pályáról is, amely ehhez a regényhez vezetett. 1956 – másképpen elmesélve Novemberben az irodalom mellett a történelem is főszerepet kap. Az 1956-os magyar forradalom hetvenedik évfordulója alkalmából az ÖIUS „1956 elmesélve – kultúrtörténet” címmel rendez konferenciát november 26–27-én a Schwedenplatz 2/9. szám alatt. A kétnapos tanácskozás szervezői Csire Márta és Seidler Andrea. A cím egyben a megközelítést is jelzi. 1956-ról rengeteget tudunk a politikatörténetből: ismerjük a forradalom napjait, szereplőit, leverését és következményeit. De hogyan él tovább 1956 a történetekben? Hogyan jelenik meg az irodalomban, a zenében, a filmben és a művészetben? Mit meséltek róla azok, akik átélték, és mit örököltek ebből a következő generációk? Hogyan változik egy történelmi esemény emlékezete hetven év alatt? És mikor válik a személyes emlékből közös kulturális emlékezet? Ezekre a kérdésekre keresi majd a választ a novemberi konferencia. A cél ezúttal sem pusztán az, hogy a kutatók egymással beszéljenek. 1956 emlékezete közös ügy, ezért a tudományos megközelítés mellett fontos szerepet kapnak a személyes történetek és a kulturális emlékezet különböző formái is. Egy életpálya, amely maga is történelem November 25-én olyan vendég érkezik Bécsbe, akinek pályája önmagában is több mint fél évszázad magyar kultúrtörténetét idézi fel: Koncz Zsuzsa. Az ő történetén keresztül a hatvanas évektől napjainkig számos korszakról lehet beszélni. A „Ki mit tud?“ világáról, az Illés együttesről, Bródy Jánosról, versekről és dalszövegekről, sikerekről, döntésekről és kompromisszumokról. És természetesen arról is, hogyan válhatnak dalok generációk közös emlékezetének részévé. Dragomán György, Darvasi László, az 1956-os konferencia és Koncz Zsuzsa első pillantásra négy, egymástól nagyon különböző program. Valójában azonban ugyanarról szólnak: történetekről és emlékezetről, arról, hogyan beszélünk magunkról és a múltunkról, és hogyan adjuk mindezt tovább. Talán éppen ez foglalja össze legjobban az Ausztriai Magyar Kutatóintézet feladatát is: kutatni, dokumentálni – és elmesélni. Egy közösség múltját nem elég megőrizni a levéltárban: beszélni is kell róla. A kortárs kultúrát pedig nem elég távolról figyelni: találkozni kell azokkal, akik létrehozzák. Ehhez szeretne teret adni az ÖIUS, azaz az Ausztriai Magyar Kutatóintézet a bécsi Schwedenplatzon. (Dragomán György portréja: Szabó T. Anna; Koncz Zsuzsa portréja: Koncz Zsuzsa facebook oldala; Darvasi László portréja: Ladjánszki Máté)

Während ich diese Zeilen schreibe, sind wir noch ungefähr eine Woche davon entfernt, dass eine Flut von Bewertungen über die ersten hundert Tage der neuen Regierung die ungarische Öffentlichkeit überschwemmen wird. Insofern habe ich es leichter, als mich die Mehrheitsmeinungen noch nicht beeinflussen können. Ich vermute, dass auch diesmal jene Themen überwiegen werden, die gerade aktuell sind oder zuletzt als besonders wichtig galten – etwa der Wechsel im Amt des Staatspräsidenten oder die Probleme mit dem Wasserstand der Donau. Ich halte dagegen die Qualität der Regierungsarbeit, die sich in vier auch langfristig grundlegenden Fragen zeigt, für das wichtigste Kriterium der Bewertung. 1. Unser Verhältnis zu Europa, zur Europäischen Union und zu den Bündnissystemen Man muss anerkennen, dass das neue Kabinett vom ersten Augenblick seiner Amtszeit an überraschend viele und wesentliche Schritte unternommen hat, um das gegenüber unserem Land entstandene – zumeist durchaus berechtigte – Misstrauen wieder durch jenes partnerschaftliche und von gutem Willen geprägte Verhältnis zu ersetzen, das wir bereits aus früheren Zeiten kannten und praktizierten. Von geradezu schicksalhafter Bedeutung war dabei die außerordentliche Aktivität, mit der sich die Regierung um die Freigabe der seit Jahren eingefrorenen EU-Mittel bemühte. Offen gestanden hatte ich selbst nach dem 12. April nicht damit gerechnet, dass sie auf diesem Gebiet so rasch derart bedeutende Erfolge erzielen könnte, wie sie bislang vorzuweisen hat. 2. Bemühungen um die Rückgewinnung von Vermögenswerten Eine der wichtigsten Triebkräfte der massenhaften und beispiellos starken Unterstützung bestand gerade darin, dass die Gesellschaft möglichst bald eine Rückführung des Großteils jener Vermögen in gesellschaftliches Eigentum erreichen wollte, die kleine Gruppen in den vergangenen eineinhalb Jahrzehnten ohne legitime Grundlage angehäuft hatten. Entgegen der in der Öffentlichkeit herrschenden Unzufriedenheit bin ich der Ansicht, dass auf diesem Gebiet durchaus wichtige und richtungsweisende Schritte unternommen wurden. Einerseits befinden sich die mehreren Billionen Forint, die in den Händen der sogenannten KEKVA-Stiftungen – Stiftungen von öffentlichem Interesse – liegen, auf dem besten Weg dahin, künftig wieder für sinnvolle und legitime gesellschaftliche Zwecke eingesetzt zu werden. Andererseits konnten in den vergangenen Wochen Dutzende frühere Verpflichtungen des Staates aufgehoben werden – in mehreren Fällen sogar rückwirkend. Die finanziellen Auswirkungen dieser Entscheidungen erreichen inzwischen bereits eine Größenordnung von einer Billion Forint. Mir ist bewusst, dass die Öffentlichkeit gerne gesehen hätte, wie die auffälligsten Akteure – vom Umfeld Matolcsys bis zu Tiborcz, von Lőrinc Mészáros bis zur Familie Orbán – auf spektakuläre und öffentlich sichtbare Weise ihr Vermögen verlieren und sich infolge möglicher Beschlagnahmungen gedemütigt von ihren unrechtmäßig erworbenen Milliarden trennen müssen. Dies hätte das Gerechtigkeitsempfinden der Mehrheit befriedigt. Doch inzwischen ist deutlich geworden, dass dieser Weg langwierig und von zahlreichen Rechtsstreitigkeiten begleitet sein wird. 3. Personelle Veränderungen und die öffentliche Rechenschaftspflicht der Verantwortlichen Dies ist das zweite Thema, das die Öffentlichkeit besonders stark beschäftigt. Erfolge auf diesem Gebiet könnten auch symbolisch als Beweis für einen tatsächlichen Systemwechsel gelten. Nach Ansicht der Öffentlichkeit hat bislang auf höchster Ebene – von Rogán bis Lázár, von Matolcsy bis zu den Mitgliedern und Vertrauten der Familie Orbán – noch niemand spürbare Konsequenzen zu tragen gehabt. Angesichts dieser verständlichen und berechtigten Ungeduld komme ich dennoch zu dem Schluss, dass es in den ersten hundert Tagen in einem kaum vorstellbaren Umfang zu massenhaften personellen Veränderungen, Absetzungen und mittlerweile sogar zu Ermittlungsmaßnahmen gekommen ist. Unterhalb der unmittelbaren Ministerebene, aber in den für die Funktionsfähigkeit des Staates entscheidenden Schlüsselinstitutionen, finden täglich personelle Veränderungen in dreistelliger Größenordnung statt. Von der Steuer- und Zollbehörde NAV über die Eximbank und die Ungarische Entwicklungsbank MFB bis hin zur staatlichen Glücksspielgesellschaft, von zahlreichen Botschaftern über die Führungspositionen kultureller Institutionen bis zu den Leitungsebenen staatlicher Unternehmen und Regierungsinstitutionen findet ein nahezu unüberschaubarer personeller Austausch statt. Allerdings waren die Namen der abgesetzten Führungskräfte bereits zuvor in der breiten Öffentlichkeit kaum bekannt. Deshalb werden das historische Ausmaß und die Bedeutung dieses umfassenden Elitenaustauschs in der Öffentlichkeit nur unzureichend wahrgenommen. 4. Die Wiederherstellung der Rechtsstaatlichkeit Wenn ich die Lage richtig einschätze, fällt selbst in regierungsnahen Kreisen die regelmäßige Kritik auf diesem Gebiet am stärksten aus. Auch die traditionell regierungskritische Intelligenz zeigt sich vor allem mit den Veränderungen in diesem Bereich unzufrieden. Wo bleibt die neue Verfassung? Warum gibt es noch keinen Vorschlag für ein neues Wahlsystem? Warum wurde die vollständige Gewaltenteilung noch nicht wiederhergestellt? Wer wird den hyperaktiven Regierungschef in seine Schranken weisen? Warum ist die Medienfreiheit noch nicht verwirklicht? Ich könnte diese Liste fortsetzen, doch gegen sämtliche dieser Einwände habe ich erhebliche Vorbehalte. Zum einen erkennen die Kritiker kaum, dass die vollständige Wiederherstellung der Rechtsstaatlichkeit ein mehrjähriger Prozess ist, dessen Grundlagen mitten in den täglichen politischen Auseinandersetzungen geschaffen werden müssen. Zum anderen wollen sie nicht wahrhaben, dass eine völlig neue Regierung angesichts der ererbten Zwangslagen bei Weitem nicht über jenen freien Handlungsspielraum verfügt, innerhalb dessen ihre eigenen Prioritäten die Bedingungen politischer Entscheidungen bestimmen könnten. Demgegenüber wurde innerhalb von hundert Tagen: die mehr als ein Jahrzehnt andauernde Regierung per Dekret beendet und die öffentliche, nahezu tägliche parlamentarische Arbeit wiederhergestellt, die Regierungsarbeit einer möglichst breiten Öffentlichkeit zugänglich gemacht, die Finanzierung der früheren Propagandamaschinerie in Höhe von mehreren hundert Milliarden Forint gestoppt, die Wiederherstellung einer unabhängigen Arbeit der Gerichte eingeleitet, eine Behörde zur Rückgewinnung von Vermögenswerten eingerichtet, die Grundlage für die Autonomie der Bildungseinrichtungen wiederhergestellt, der freie Zugang zu den Dokumenten der einzelnen Ministerien ermöglicht, die von Einzelpersonen beherrschten kulturellen Monopole beendet. Wem all dies nach hundert Tagen noch immer zu wenig erscheint, der muss den Schatten des bedrückenden Erbes der vorangegangenen sechzehn Jahre erstaunlich schnell aus seinem Gedächtnis verdrängt haben. *** In dieser bewusst knapp gehaltenen Chronik konnten die wichtigsten Rahmenbedingungen der neuen Lage nicht ausführlich dargestellt werden. Dabei wären auch diese von Bedeutung: Eine völlig neue Regierungs- und Parlamentselite hat ihre Arbeit aufgenommen und zugleich eine grundlegend neue Regierungsstruktur geschaffen – inmitten der demonstrativen Blockadeversuche einer Opposition, die ihre Niederlage nicht anerkennen will. Hinzu kommen außerordentlich hohe gesellschaftliche Erwartungen. Die Regierung sieht sich nicht nur von zwei Dritteln der Bevölkerung unterstützt, sondern zugleich mit einer überaus vielfältigen, von inneren Widersprüchen geprägten Fülle von Erwartungen und Forderungen konfrontiert. Wenn wir ihre Leistung bewerten, sollten wir neben zahlreichen weiteren äußeren und naturbedingten Umständen auch diese Faktoren berücksichtigen. (Titelbild: Die Tisza-Regierung – Quelle: Facebook-Seite der Tisza-Partei)

Baka András köztársasági elnökké választását az osztrák sajtó elsősorban az Orbán-rendszerrel való szakítás szimbolikus jeleként értékeli. Az ORF és a vezető osztrák lapok egyaránt kiemelik Baka korábbi konfliktusát az Orbán-kormánnyal, valamint azt, hogy a korábban eltávolított bíró most az új politikai korszak államfője lett. Miközben a beszámolók többsége a jogállamiság és a demokratikus intézmények megerősítésének ígéretét hangsúlyozza, a Die Presse már azt is felveti, hogy Baka az új, Magyar Péter vezette politikai rendszer számára sem feltétlenül lesz könnyű partner. Az osztrák sajtó kiemelt figyelmet fordított Baka András köztársasági elnökké választására. Figyelemre méltó, hogy az osztrák közmédia (ORF) és a komolyabb napilapok mellett a bulvárlapok is átvették azt a narratívát, amely szerint Baka az Orbán-rendszer által korábban eltávolított jogász, aki most, az április 12-i rendszerváltást követően, Magyarország új államfője lett. A köztársasági elnökválasztás így nem maradt pusztán szakpolitikai vagy jogállami kérdés, hanem a szélesebb osztrák nyilvánosságba is bekerült. A beszámolók közös vonása, hogy az új államfő személyét nem egyszerűen egy politikai tisztség betöltéseként értelmezik, hanem elsősorban az Orbán-korszakhoz fűződő viszonyán keresztül mutatják be. Baka korábbi, a Legfelsőbb Bíróság elnöki tisztségéből történt eltávolítását, valamint az Orbán-kormánnyal kialakult konfliktusát szinte valamennyi osztrák médium fontos háttérelemként emeli ki. Az ORF beszámolója (Ungarn: Orban-Kritiker Baka zum Präsidenten gekürt) már a címében Orbán-kritikusként határozza meg Bakát. Az osztrák közszolgálati média kiemeli, hogy Baka 140 szavazattal nyerte el az elnöki tisztséget, miközben a Fidesz képviselői bojkottálták a szavazást. A tudósítás különös hangsúlyt helyez Baka első megszólalására is: az új államfő arról beszélt, hogy az elnöknek őrködnie kell a demokrácia és a jogállamiság felett, és nem szabad megengedni egy, az elmúlt évekre jellemző rendszer újbóli kialakulását. Az ORF már a választás előtt is portrét közölt róla, amelyben az Orbán-korszak ismert kritikusaként mutatta be. A Der Standard ennél határozottabban politikai értelmezési keretbe helyezi Baka megválasztását. A lap már a jelöléskor „Orbán-kritikusként”, korábbi legfelsőbb bírósági elnökként mutatta be, és kiemelte a hatalmi ágak szétválasztásának kérdését. A választásról szóló beszámolóban ezért Baka személye elsősorban az Orbán-rendszerrel való szakítás szimbólumaként jelenik meg. A Standard értelmezésében az új államfő olyan jogász, akinek az Orbán-kormánnyal korábban kialakult konfliktusa most különös politikai jelentőséget kap. Hasonlóan értelmezi az eseményt a Kurier is, cikkének címe – Orbán-Gegner András Baka zum neuen Präsidenten gewählt (Orbán ellenfelét választották Magyarország új elnökévé) – már önmagában világossá teszi a hangsúlyt. A lap Baka korábbi bírói pályafutását és az igazságszolgáltatás átalakításával kapcsolatos kritikáit állítja a középpontba. Ennek megfelelően a választás a Kurier beszámolójában is egyfajta politikai visszatérésként jelenik meg. A Kronen Zeitung még erősebben épít erre a történetre. Von Orbán abgesetzter Richter nun Ungarn-Präsident (Az Orbán által eltávolított bíró most Magyarország elnöke) – az írás címében maga az egykori konfliktus és annak ironikus fordulata válik a hír lényegévé. A lap részletesen ismerteti a 140–6-os szavazási eredményt és a Fidesz bojkottját, ugyanakkor Baka első megszólalására is figyelmet fordít. A választás utáni tudósításban azt hangsúlyozza, hogy az új államfő nem bosszút, hanem a politikai változást követő rendezést és a megbékélést szorgalmazza. A Die Presse beszámolói összetettebb képet rajzolnak. A lap szintén Baka korábbi, legfelsőbb bírósági elnöki tisztségét és Orbánnal való konfliktusát emeli ki, ugyanakkor az elnöki tisztség gyakorlati és politikai jelentőségét is vizsgálja. Különösen érdekes az a megközelítés, amely szerint Baka akár Magyar Péter számára is kényelmetlen szereplővé válhat. Ez a perspektíva már túlmutat azon az egyszerű értelmezésen, amely az új államfőt az Orbán-rendszer ellenpólusaként mutatja be: azt a lehetőséget is felveti, hogy Baka az új kormányzattal szemben is megőrizheti intézményi és személyes önállóságát. A bulvárlapok közül a Heute hasonlóan egyértelműen az „Orbán-kritikusból államfő” történetre épít. Itt is az egykori politikai konfliktus szolgál a választás legfontosabb értelmezési keretéül. Az osztrák sajtóban összességében meglehetősen egységes kép rajzolódik ki Baka megválasztásáról. A tudósítások többsége nem pusztán egy új köztársasági elnök megválasztásaként értelmezi az eseményt, hanem egy politikai korszakváltás szimbolikus aktusaként. A leggyakrabban visszatérő elem Baka korábbi konfliktusa az Orbán-kormánnyal: az a tény, hogy a korábban az igazságszolgáltatás éléről eltávolított jogász most éppen az új, Orbán utáni politikai korszak államfője lett. Az osztrák tudósítások összképe alapján Baka András megválasztása egyszerre jelenik meg az Orbán-rendszerrel való szakítás szimbólumaként, a jogállamiság helyreállításának ígéretéhez kapcsolódó személyi döntésként, valamint egy olyan politikai szereplő visszatéréseként, akit korábban éppen az Orbán-kormány távolított el az igazságszolgáltatás éléről.

A magyar gazdaság állapotának és kilátásainak szakmai megítélését bonyolítja, hogy az üzleti élet függ a választási ciklustól, az államháztartás aktuális állapotától. Ez nem magyar sajátosság, hiszen mindenhol jelentős a kormányzat súlya: az európai jóléti államokban nagy a közkiadások, másfelől az elvonások hányada, akár a bruttó hazai termék felét is kiteheti. A családi, céges jövedelmeket erőteljesen formálja az adó- és költségvetési politika. Magyarország azonban különös eset. Térségi összevetésben túlzott az adóteher, nagy az állami kiadások aránya, mégsem számít jóléti államnak nyugat-európai értelemben. Sőt, az utóbbi másfél évtizedben rendre csökkent a büdzsén belül a jóléti tételek (nyugdíj, családi támogatás, munkanélküliségi ellátás, egészségügy) aránya. Egyidejűleg viszont sokat költött az állam a kormányzat működésére és propagálására, nagyvállalati szubvenciókra, látványsportra. Az egymást követő Orbán-kormányok mind sűrűbben avatkoztak a gazdaságba ár- és kamatrögzítésekkel, különadók kivetése formájában, egyedi projekteket vontak ki az általános szabályok alól nemzetstratégiai okokra hivatkozva, államosítottak, majd újraprivatizáltak. Ilyen aktív állam esetén tehát nem tehetünk általános megállapítást a gazdaságról, elvonatkoztatva a politikai viszonyoktól. 2026 pedig valóban rendkívüli esztendő. Évtizedes távlatban is páratlannak mondható fordulat állt be az április 12-i országgyűlési választással. A mai különleges helyzet értelmezését segítheti egy gyors visszapillantás. Ami 2010-ben, Orbán újbóli hatalomra kerülésével gazdasági válságkezelésnek indult, fokozatosan szisztémává vált. A Fidesz-kormányok a magánnyugdíjpénztári vagyon államosításával, különadók kivetésével, vállalati különmegállapodások kötésével, „nemzeti bajnok” vállalkozások kijelölésével és más cégek presszionálásával, az árviszonyokba való szaporodó beavatkozásokkal politikaközpontú állammodell felé tolták el Magyarországot. Ehhez ideológiai-szellemi támaszt adott a nemzeti szuverenitás visszavételének, a saját vállalkozói osztály megteremtésének, a keleti nyitásnak a meghirdetése. E különutas politika következtében sűrűsödtek az ütközések az EU szabályrendszerével és jogállami normáival, emiatt az utóbbi években már apadtak az uniós források. Az 1989-es rendszerváltoztató Alkotmányt felváltó 2011-es Alaptörvény és annak tucatnyi módosítása lehetővé tette az effektív fékek és ellensúlyok nélküli hatalomgyakorlást, az utóbbi években egyszerűen a rendeleti kormányzást. A kormánypárt szájíze szerint módosított választási törvény, a kormánymédia túlsúlya, az ellenzékben levő pártok számossága miatt a Fidesz sorozatban nyert, és idővel szinte állampárti jelleget öltött. A kormányfő hazai intézményes kontrolltól függetlenedve dönthetett gazdasági, költségvetési ügyekben, politikai és személyes szempontjai szerint. Sajátos viszonyaink közepette szinte szabályos ciklust követett az államháztartás: a választások előtt adómérséklés és nagyvonalú kormányzati költekezés hangulatjavító célzattal, majd a megnyert választás után jött a pénzügyi stabilizálási kísérlet, adóemelésekkel és a közkiadások visszametszésével – a következő választás közeledtéig. Hasonló minta jellemezte az árpolitikát: árrögzítések a választások előtt, majd a piaci árak visszaállítása a voksolást követően. 2014-ben elég volt a lakossági energiaárak kedvezményes állami szabályozása („rezsicsökkentés”) a nagyarányú választási győzelemhez a több pártból álló ellenzékkel szemben. 2018-ban már igazi választási költségvetést láthattunk, amely nagy államháztartási hiányt okozott. Akkor azonban még húzott a magyar gazdaság, erőteljes volt az európai konjunktúra. 2020-tól viszont nehéz idők jöttek, külső sokkokkal. Ezekre aztán még rá is erősített a politikai naptár miatti ciklusmozgás. Az Orbán-kormány hangulatjavító intézkedéseinek kommunikációja (A képek forrása: facebook.com/kormanyzat) Az állam kiköltekezése extrém mértéket öltött 2021 nyarától, amikor az ellenzék közös miniszterelnök-jelölt állításával megjelent a választási együttműködés esélye. A Fidesz-kormány, érzékelve a veszélyt, nagy közkiadásnövelést, központi béremelést dobott be, amivel méretes költségvetési hiányt okozott. A gazdasági alkalmazkodást pedig gyengítették a választói hangulatjavító árrögzítések, mint az üzemanyagárak befagyasztása és a kamatmoratórium. Végül nem annyira az állami kiköltekezés, mint inkább az Ukrajnát ért 2022. februári orosz támadás után kifejlődő veszélyérzet, meg persze az ellenzéki oldal számos gyengesége vezetett el az újabb Orbán-győzelemhez. A negyedik kétharmados parlamenti többség elnyerése azonban így is rengetegbe került. Az államháztartási hiány tovább növekedett, a romló trendek miatt a kormány drágán jutott hitelekhez az adósság finanszírozására. A gazdaságba pumpált közpénzek miatt elszabadult az infláció 2022–23-ban. A megnyert választás utáni ad hoc kormányzati intézkedések sora tovább rontotta az üzleti konjunktúrát. A következmények tartósak lettek: a 2022-es mesterséges választási konjunktúrát követően évekre lefulladt a gazdaság. A pangás egyik tényezője az uniós fejlesztési pénzek elapadása volt. A jogállami normák sorozatos megsértése, az államilag tolerált vagy egyenesen menedzselt korrupció jelenléte miatt elmaradoztak az EU-források. Pedig az uniós transzferek addig jelentősen fűtötték az üzleti konjunktúrát, különösen a politikailag jól bekötött („NER”) cégeknek extra jövedelmet nyújtottak. Azonban az egész gazdaság megsínylette, hogy Magyarország kimaradt az uniós energiatakarékossági és digitalizációs projektekből. Ezért is rezonált igen erősen a vállalkozói körökben és a közügyek iránt érdeklődők körében a Tisza Párt választási ígérete: mi hazahozzuk az uniós pénzeket. A közpénzek gyérülése, az uniós források apadása, a fogyasztói és vállalkozói várakozások romlása következtében a beruházási volumen csökkenő pályára állt egészen 2026 tavaszáig, és ez nem csupán az állami szektort érintette. A jelentős állami pénzzel megtámogatott akkumulátorgyártás, autóipar sem húzott a várt mértékben. Az idei választások előtt a Fidesz-média a romló európai viszonyokkal, különösen a német gazdaság bajaival magyarázta a stagflációt. A kormány külső hitelfelvételekkel, ázsiai hátterű újabb ipari nagyprojektek forszírozásával próbálta ismét lendületbe hozni a gazdaságot, amelynek a lefojtottsága látványosan eltért a térség legtöbb országában megmutatkozó dinamikától. Ám a rendre beharangozott, sőt költségvetési törvényekbe foglalt növekedési ígéretekből a 2026-as választásig semmi sem lett, amint erről volt alkalmam írni (Bod Péter Ákos: A magyar gazdaság különös állapota 2026 elején, Bécsi Napló, 2026. január-február, p. 7). Gyenge forintárfolyam, makacs infláció, dagadó államháztartási hiány, a beígért gazdasági szárnyalás sokadik elmaradása és különösen az állami szolgáltatások színvonalromlásának mindennapos tapasztalata: ezek együttesen nagyban rontottak az Orbán-kormány megítélésén a választások előtt. Az alig leplezett korrupció, a közpénzt megcsapoló újgazdagok hivalkodó életmódja, a kormánypropaganda brutalitása, a kormányzat különös oroszbarátsága ilyen gazdasági háttér mellett hirtelen szembeötlő lett. Ilyen előzmények után jött el a politikai fordulat április 12-én. Örökölt gazdasági folyamatok és hirtelen politikai változás Ami az idei év derekán a makrogazdasági képet illeti, azt most különösen erősen formálja a politika. A még az Orbán-kormány által bejelentett és részben életbe is léptetett személyiadó-mérséklés, az állami alkalmazottak béremelése, a nagyvonalú minimálbér-növelés, a kiterjedt árbefagyasztás együttesen mesterségesen ösztönözte a keresetek emelkedését. Már tavaly is lendületesen nőtt a kiskereskedelmi forgalom, az idei első félévben pedig egyenesen 4,6 százalékkal nőtt a vásárlások volumene, ezen belül 8 százalékkal több motorüzemanyag fogyott Magyarországon („védett”, azaz indokolatlanul mélyen tartott hatósági árak mellett, amelyek egészen június végéig voltak érvényben). A lendületes fogyasztásemelkedéssel szemben erős kontrasztként áll a tény, hogy tavaly mindössze félszázalékos volt a gazdasági növekedés. Az idei első félévben is csupán 1,7 százalékos volt a növekedés, és jórészt a fogyasztás hajtotta. Választások körüli fogyasztásnövekedés? Ez a visszatérő minta. Csakhogy ez alkalommal az átmeneti jóléti javulás nem hozta meg az inkumbens kormány győzelmét. Sőt, mind többek előtt lett nyilvánvaló, hogy az évek óta stagnáló gazdaság és másfelől a nagy reálbéremelkedés, fogyasztásnövekedés tartósan nem fér össze. Sejthető, sőt tudható volt, hogy bárki kerül kormányra, hamar népszerűtlen korrekciókra kényszerül. Most, a választási vereség után Orbán Viktor, a Fidesz elnöke maga is azzal biztatta lehangolt közönségét tusványosi beszédében, hogy ősszel majd jönnek a megszorítások, és „133 nap után” odavész a Tisza-kormány támogatottsága. Valójában a korábbi választásoknál is az volt a Fidesz B-terve, hogy ha az ellenzék netán kormányra jutna, akkor a hátrahagyott kormányzati kulcspozíciókat birtokló Fidesz nem enged át nagy politikai mozgásteret, a gazdasági problémák pedig súlyosbodni fognak: hamar nekilódul az infláció, leminősítik az országkockázati besorolást, értékét veszti a forint. Az elkerülhetetlen, szükséges megszorító intézkedések pedig majd népszerűtlenné teszik az új kormányt. Akkor hamar revansot lehet venni, „négyötödös többséggel” visszatérve. A Tisza Párt nagyarányú, magabiztos választási győzelme viszont áthúzta az ilyen terveket, és vadonatúj jogi-politikai helyzetet teremtett. Azzal együtt nagyot javult Magyarország üzleti megítélése, hogy a Magyar-kormány hivatalba lépésének első heteiben felszínre került: az elemzői közösség által prognosztizáltnál is sokkal rosszabb az államháztartás állapota. A választás előtti hetekben, sőt még azt követően is dőlt ki pénz a költségvetésből, gyakran jogszerűtlenül és indokolatlanul. Ezekből még súlyos büntetőügyek fakadnak, amelyek elérhetik az Orbán-kormány csúcsát. Ami viszont biztos: a 2026-os államháztartási hiány többszöröse lesz az EU-s normáknak. Az Országgyűlés az idei költségvetést 3,7 százalékos GDP-arányos hiánnyal fogadta el – már az is több az EU 3 százalékban megállapított határértékénél. Ám ezt a költségvetési törvényben szereplő adatot senki sem vette komolyan, maga az Orbán-kormány sem, amint a korábbiak is rendre falsnak bizonyultak. Az év eleji folyamatok a GDP 8 százalékát is elérő hiányt valószínűsítettek. Ha maradt volna a régi kormány, vagy a kormányzóképességet veszélyeztető csekély többséggel nyert volna az ellenzék, akkor a hitelminősítők, a piaci szereplők azonnal levonták volna a következtetést. De nem így történt, hiszen amint a forintárfolyam gyors és jelentős erősödése jelezte, a piac részéről kezdeti bizalmat kapott a Magyar-kormány, melynek legfőbb üzenete: Magyarország visszafordul az európai közösséghez, véget ért az egyre rizikósabbá vált orbáni különút. A hazai és külföldi gazdasági szereplők számára a politikai kockázat lecsökkent azáltal, hogy az ellenzék nem egyszerűen választást nyert, hanem alkotmányozó többséget szerzett. Erős országgyűlési pozícióba kerülve a Tisza Párt azonnal módosíttatta az Alaptörvényt, hogy a hosszú Fidesz-uralom során kinevezett – az ellenzéki kormány működését akadályozni, lassítani képes – kulcsszemélyektől jogszerűen megszabadulhasson, és az évek alatt alapítványi formában vagy magántőkealapokba kisíbolt közvagyont vissza lehessen szerezni, erős felhatalmazású új állami vagyonhivatal révén. Fordulatok a gazdasági-pénzügyi folyamatokban Bár nagy az üzleti élet tehetetlensége, és különösen lassan változik a gazdaságszerkezet, a kockázati érzékelésben, a várakozásokban azonban lehet fordulat. Ez történt most: a 16 éves kormányzati ciklus vége és egy igen erős politikai felhatalmazottságú kormány hivatalba lépése a piacokon és a polgárok fejében azonnali változást idézett elő. Még az olyan makacs természetű jelenségben is megnyilvánul a hatás, mint az infláció. 2026-ban a magyar pénzromlás üteme – amely korábban dobogós helyeken volt az EU-ban –meglepően mérsékelten alakul. Nem csak a motorüzemanyagokra, élelmiszerekre, bizonyos szolgáltatásokra kivetett állami árkorlátozás, árrésrögzítést miatt: az Orbán-kormány által előszeretettel alkalmazott árintervenció csupán későbbre tolja az árszintemelkedést. Az igazi ok a forint megerősödése. Már a Matolcsy-érát egy éve váltó új jegybanki vezetés is sikerrel stabilizálta az árfolyamot a forintkamatok magasan tartásával, a Magyar Nemzeti Bank „unortodox” működésének lezárásával, ezzel mérsékelve az inflációs várakozásokat. Ehhez jött az áprilisi fordulat a gazdasági kilátások megítélésében: a GKI gazdaságkutató intézet szentiment-indexeiben impozáns javulás következett a lakossági és az üzleti várakozásokban. A 2026. júliusi maginflációs index 1,9 százalék, a fogyasztói árindex ennél is szerényebb. Ez akkor is nagy hír, ha tudhatóan az index az év során várhatóan emelkedik. Az infláció némi visszaerősödése elkerülhetetlen, főleg a külső környezet (olajárak, az aszály miatt várható mezőgazdasági drágulás) miatt, és ha a Magyar-kormány rászánja magát a versenytorzító állami árszabályozástól való megszabadulásra. A vártnál jobb nyári infláció csak egy a javuló adatok között. Nemcsak elmaradt a forinttól való menekülés, hanem – amint a forintárfolyam választás utáni hirtelen visszaerősödése, az államadósság-papírok hozamszintjének esése jelzi – a pénzügyi piaci szereplők (hazaiak és külföldiek) szívesen tartanak forintot. A középtávú kilátásokon sokat javít az euró mielőbbi átvételének napirendre kerülése – noha a valutacsere ténylegesen jóval túl fog nyúlni 2030-on. A piaci várakozások javulása egyben sokat segít az államadósság finanszírozásában. A Magyar-kormány sikeres diplomáciai munkával elérte, hogy az év végén lejáró uniós programok zöméhez mégis hozzá lehessen férni. A Magyarország számára félretett modernizációs források lehívási feltételeinek a teljesítését gyors törvényhozói munka szolgálja; az Országgyűlésben nincs nyári szünet. A nagyközönség is meglepő intenzitással követi a parlamenti munkát – annak főként a szócsatáit, persze. A vissza nem térítendő RRF-pénzek, kedvezményes kamatozású hitelek azonnal javítanak az ország pénzpiaci megítélésén. Amikor pedig ténylegesen megjönnek a támogatások, és beindulnak a projektek, a hároméves stagnálásnak valóban vége lehet, sőt erőteljes beruházási ciklus indul. Gond azonban rengeteg maradt. Az EU-pénzek újraindulása és az állampapírhozamok mérséklődése ellenére így is a GDP 7 százaléka körüli államháztartási hiány várható idénre, holott az euró bevezetéséhez a deficitmutatót tartósan 3 százalék alá kell vinni és ott tartani. 2026-ot már elengedték fejben a hitelminősítők, de annál kritikusabban néznek az ősz nagy kérdéseire: a költségvetési stabilizálás elkezdésének mikéntjére, a 2027-es államháztartási törvényre, az euróövezeti belépés céldátumának bejelentésére. Ami bizonyos: erőteljesen mérsékelni kell a deficithányadot. Az ügyön enyhít a gazdasági növekedés visszatérése, aminek kedvező jelei látszanak, de az önmagában nem elég. Tudhatóan más szerkezetű, feszesebb államháztartás kell, az állam kisebb gazdasági szerepvállalásával. Ami azonnal segítene: az állami bevételek növelése, az adóemelés. Ezt viszont előre kizárta a Tisza Párt választási programja. Sőt, a Magyar-kormány első intézkedései egyikével a vényköteles gyógyszerek forgalmi adója megszűnik szeptembertől. Az 5 százalékos adó eltörlésének költségvetési hatása nem nagy, ez is egyelőre a „jó hírek” csoportjába tartozik. Ugyanúgy, mint a tűzifa forgalmi adójának 27 százalékról 5 százalékra csökkentése szeptember 15-től: energiagazdálkodási szempontból nem kedvező a döntés, de a legkevésbé tehetős, földgázt vagy központi fűtést csak messziről ismerő rétegeknek bizonyosan jó hír. A Tisza Párt választási programja ennél több adómérséklést tartalmazott – a gyümölcs és zöldség forgalmi adójának mérséklése egyelőre nem került elő. A KSH, az MNB és az Eurostat adatai alapján A költségvetés azonban nem csak a fennálló államadósság, az évek óta súlyos deficit miatt van bajban. Amint az extrém augusztusi hőség által próbára tett vízgazdaság, energetikai rendszer törékenysége mutatja, roppant összeget spóroltak ki az infrastruktúrából az elmúlt évtizedben. Nagyon sok pénzbe kerül majd az egészségügy, az oktatás, a közlekedés, a lakásügy elhanyagolt ügyeinek rendezése. A szükséges fejlesztések megvalósításában segíthetnek a megszerzendő uniós források. Az EU-s pénz azonban nem elég mindenre. A teljes államháztartás átalakítását nem lehet elkerülni. Az adórendszer is megújításra szorul. Eddig a „magyar modell” meghirdetett központi eleme volt az alacsony társaságiadó-kulcs (9%), az egykulcsos személyi jövedelemadó (15%), a tőkejövedelmek mérsékelt adóztatása. A valóságban sokkal kuszább lett a rendszer az évek során, sok ad hoc kivétellel. Most őszre a Magyar-kormánynak új adó- és költségvetési politikával kell előállnia. Annak bizonyos elemei látszanak, például az adófajták számának csökkentése kisadók (ebrendészeti hozzájárulás, bevándorlási különadó, települési adó) megszüntetésével. A nagy jelentőségű ügyek azonban még hátra vannak. A személyi jövedelmek adózásának progresszivitásáról, az önkormányzatok finanszírozási önállóságának helyreállításáról, a nagy vagyonok megígért adóztatásáról világos döntésre kellene jutni. Feladat továbbá az Orbán-időszakban bevezetett sokféle ár- és tarifarögzítés sorsának rendezése. A hazai független elemzők, a nemzetközi szervezetek a mielőbbi liberalizálást sürgetik, míg a kormány láthatóan ügyel az intézkedések társadalmi megítélésére, kerülni akarja a népszerűségvesztést. Megismétlődni látszik – természetesen más viszonyok között – a harminchat évvel korábbi rendszerváltozásnak az a sajátos kihívása, hogy a belépő új kormánynak egyidejűleg kell válságot kezelnie és az örökölt szerkezeti bajokkal megbirkóznia. Azóta azonban a magyar társadalom zöme, az üzleti szereplők sokasága megismerte a piacgazdaság realitásait, noha a megelőző másfél évtizedben a gondoskodó, aktív állam képében sok minden visszajött a kádári gulyáskommunista rezsim gyakorlatából. Ám éppen a versenyt állami intervenciókkal pótló szisztéma mostanra nyilvánvalóvá vált kudarca adhat késztetést az elakadt magyar polgárosodás újbóli nekilendüléséhez. 2026 és a rákövetkező esztendő rendkívüli esélyeket nyújt; meglátjuk, hogy a magyar társadalom miként tud azokkal élni. (Kiemelt kép: a magyar euró 2015-ös tervei. Készítette: https://www.instagram.com/barbibernat.illustration; a koncepcióról bővebben itt lehet olvasni: https://www.behance.net/gallery/19414395/Hungarian-paper-money)

A Bornemisza Péter Társaság egykori elnöke július 18-án hunyt el. Dr. Bartók Miklós Béla 1944. augusztus 10-én született Sepsiszentgyörgyön. A szülővárosában a Székely Mikó Kollégiumban letett érettségi után tanulmányait először a Kolozsvári Agrártudományi Intézet állatorvosi szakán, majd 1964-től 1970-ig a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet orvostudományi karán folytatta. Orvosként egy évig Moldvában dolgozott, majd 1971-től 1973-ig a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem pszichológiai szakán tanult tovább. Ezt követően, 1973-tól 1984-ig a felső-háromszéki Gelence falunak és környékének körzeti orvosa volt. Romániát 1984-ben politikai okokból hagyták el feleségével, Margittal, de gyermekeiket csak később tudták kihozatni, és ismét magukhoz venni. Menekülttábori sorsuk folytán 1985-től a hinterbrühli idősotthonban "nővérkedett", majd – amíg diplomáit nosztrifikálták – egy allergia-laboratóriumban dolgozott. Ebben az időben menekültként ismerkedett meg a Magyar Evangélikus Lelkigondozó Szolgálat tevékenységével, melybe az évek során mind aktívabban beszállt, és amibe tudott, örömmel besegített, ahogyan a Bornemisza Péter Társaság munkájában is szerepet vállalt. Végül két évtizeden keresztül a Társaság megválasztott elnökeként fejtett ki jelentős kultúraszervező tevékenységet. Orvosként is népszerű ember volt, Bécs egyik legnagyobb családorvosi pacientúrája volt az övé. Kiss Máriával való első házasságából egy jogász végzettségű fiú, a Magyarországon élő Gergely, míg Bartók Margittal való második házasságából két orvos végzettségű lány, Andrea és Zsófia származik. Dr. Bartók Miklóst a Mindenható 2026. július 18-án szólította magához. Temetését augusztus 6-án 14:00 órától tartják Lepoldsdorf bei Wien temetőjében. Emléke legyen áldott!

Podcastsorozatunkban olyan magyarokkal beszélgetünk, akik Bécsbe költöztek, itt élnek és dolgoznak. Harmadik vendégünket, a zongorista, moderátor és műsorszervező Béla Korényt köszöntöttük 80. születésnapján. Mesélt arról, hogy első zongoraleckéit Cziffra Györgytől vette, hogy milyen volt gyerekként a Tűzoltó utcában átélni az 1956-os forradalmat, hogyan menekültek át a határon, és miért nem fejezte be végül a bécsi konzervatóriumot. Beszélt arról is, miért fordult a klasszikus zene helyett a jazz felé, hogyan vezette 23 éven át a bécsi belvárosi Broadway Piano Bart – ahol még Leonard Bernstein is fellépett –, valamint felidézte a bécsi zenés kabaré világát, Gerhard Bronner és Georg Kreisler munkásságát, illetve a bécsi „slampos háromnegyed” történetét. A beszélgetést Lendvai Zsóka vezette. (Fotók: Rick Zsófi, helyszín: Café Korb)

Kilenc hét szabadság – a gyerekek számára a nyár csúcspontja, a szülőknek viszont gyakran komoly szervezési kihívás. Ausztriában évről évre fellángol a vita arról, hogy túl hosszú-e a nyári vakáció, miközben a kérdés valójában jóval többről szól: a megváltozott családi és munkahelyi viszonyokról, a gyerekek pihenéshez való jogáról és arról, milyen szerepet tölt be a szünidő a mai társadalomban. Alighogy elérkezik a június, máris újra itt van az évenként újrakezdődő vita az osztrák nyári szünet hosszáról. Míg a tanév vége felé a diákok már hetek óta számolják a napokat a vakáció kezdetéig, sok szülő pedig azon töpreng, miként szervezzen meg kilenc hétnyi gyerekfelügyeletet, addig júniusban menetrendszerűen megszólalnak az oktatási szakértők is, akik arról vitatkoznak, hogy időszerűek-e még egyáltalán az ilyen hosszú szünidők. A kérdés könnyen megválaszolható: igen, azok. A gyerekeknek is szükségük van pihenésre, hiszen az iskolai stressz és a mindennapi teljesítménykényszer mellé nyáron még a gyakran túlmelegedő, nem megfelelően hűtött tantermek terhe is társul. Amit azonban a szünidő melletti és elleni érvekről szóló sok beszéd közepette már nem nagyon tartunk szem előtt, az az, hogy a nyári szünetnek eredetileg semmi köze nem volt a pihenéshez vagy a nyaraláshoz. Épp ellenkezőleg! Azokban az évszázadokban, amikor az emberek többsége még a mezőgazdaságból élt, a gyerekekre szükség volt az aratási időszakban a földeken. Az iskolák ilyenkor természetesen zárva maradtak, hogy a fiatal nemzedék besegíthessen. Csak a 20. században alakult ki a társadalomban az a felfogás, hogy a gyerekek egy hosszú tanév után hosszabb pihenőt is megérdemelnek. És természetesen a tanárok is. Ma a nyári szünet az év kedvelt – vagy épp rettegett – állandó időszakai közé tartozik. Itt, Ausztriában körülbelül kilenc hétig tart, és nem kezdődik egyszerre az egész országban: Bécs, Alsó-Ausztria és Burgenland hagyományosan egy héttel korábban fejezi be az iskolaévet, mint a nyugati tartományok. Ennek inkább a közlekedésszervezéshez, mint a pedagógiához van köze: a szabadságukra igyekvők áramlását szeretnék egyenletesebben elosztani. Ez a stratégia az úgynevezett „energiaszünetben” is nagyon jól érvényesül: a cél, hogy pályákon és a síliftek előtt ne alakuljanak ki torlódások, tehát a megoldást a nem egy időben kezdődő szünidők garantálják. Magyarországon a helyzet kissé más. Ott országosan egyszerre, június utolsó harmadában kezdődik az iskolai szünet, korábban, mint nálunk. Többnyire tíz-tizenegy hétig tart, vagyis hosszabb, mint Ausztriában. Aki tehát azt hiszi, hogy az osztrák gyerekeknek különösen hosszú a vakációjuk, téved. Keleti szomszédaink a diákjaiknak egy kicsivel több nyarat engednek meg. Ezzel szemben az osztrák tanévet több szünet szakítja meg: az őszi, karácsonyi és húsvéti szünet mellett van félévi szünet, síszünet – ehhez még egyházi ünnepnapok és olyan szabadnapok járulnak, amelyek egy munkaszüneti nap és a hétvége közé ékelődnek. A magyar iskolarendszerben a szabadidő sokkal inkább a nyári hónapokra összpontosul. Az aktuális vitában elhangzó érvek ismerősek. Egyesek szerint a kilenc hét a modern munkavilágban – ahol mindkét szülő dolgozik, és a nagyszülők sem mindig elérhetők – már alig szervezhető meg. Korántsem tudja minden család több hétre táborokba küldeni a gyerekeit vagy szabadságra menni, nemhogy hetekig a tengerparton nyaralni. Mások a hosszú szünet okozta tanulásból való kiesésre hivatkoznak, és arra, hogy különösen a társadalmilag hátrányos helyzetű családokból származó gyerekek szenvedhetnek a hosszú vakáció alatt, hiszen a nyári gyerekprogramok gyakran költségesek. A Bécsi Magyar Iskola nyári táborai A másik oldal, a hosszú szünet hívei viszont azzal érvelnek, hogy a gyerekek nem kis felnőttek. Időre van szükségük, hogy kialudják magukat, játsszanak, találkozzanak a barátaikkal, könyveket olvassanak, és igen, néha elővegyék a mobil eszközeiket és netezzenek – vagy egyszerűen csak ne csináljanak semmit. Ha őszinték vagyunk: ki ne emlékezne szívesen a saját gyerekkora végtelennek tűnő, gondtalan nyaraira? Hiszen az volt a tanév csúcspontja, nem igaz? Gyerekkorunkban alig akadt más szórakozási lehetőség számunkra a napi strandoláson kívül, rossz időben pedig legfeljebb olvasni vagy tévézni lehetett. Ma ez egészen más. Ausztriában a családoknak a kínálatok széles skálája áll rendelkezésre. Például a Bécsi Ferienspiel évtizedek óta a város egyik legnépszerűbb kezdeményezése. Múzeumok, színházak, sportegyesületek, könyvtárak, parkok és számos intézmény nyitja meg kapuit a 6-13 éves gyerekek és fiatalok előtt, és gyakran ingyenes vagy nagyon kedvező áron kínálnak programokat. Az immár felnőtt gyerekeim emlékei is inkább a Ferienspielhez kötődnek, mint a strandlátogatásokhoz vagy a fagyis bódékhoz. A népcsoportszervezetek és a közösségi iskolák is fontos szerepet játszanak ebben. A Bécsi Magyar Iskola például már évek óta szervez nyári programokat és táborokat különböző korosztályoknak. Ezeknek a programoknak a középpontjában a nyelv, a kreativitás, a játék és a közösség áll. Az ilyen lehetőségek nemcsak a nyári felügyelet megoldásában segítik a szülőket, hanem olyan tereket is létrehoznak, ahol a gyerekek ápolhatják nyelvi és kulturális gyökereiket, miközben új barátságokat is köthetnek. Mi tehát a szokásos vakációvita tanulsága? Az igazság – mint oly gyakran – valahol középen van. Kétségtelen, hogy a társadalom és a munka világa megváltozott. Egy átlagos osztrák család ma már két keresetre épít, nincs többé otthon lévő anya, aki kilenc héten át reggeltől estig a gyerekekre tudna koncentrálni. Ugyanakkor a pedagógia is tudja, hogy a szünidő több, mint pusztán tanítás nélküli idő. Olyan szabad tereket teremt a gyerekeknek, amelyekre a tanév mindennapjaiban gyakran kevés lehetőség jut. Mindenesetre érdekes, hogy a vita évről évre újra lezajlik anélkül, hogy bármi változna. Talán ez annak a jele is, hogy a nyári szünet sokak számára jóval több szervezési problémánál: egyszerűen hozzátartozik a közép-európai nyár életérzéséhez. Miközben ezek a sorok megjelennek, minden diák már az utolsó tanítási napokat számolja, és alig várja, hogy maga mögött hagyja az iskolai mindennapok stresszét. Hogy kilenc vagy tizenegy hét – számukra a vakáció ideális hossza amúgy sem kérdés. A választ régóta tudják.

Magyar Pétert a kormánypárt és a kormány hívei árulónak tartják, legalábbis ezt szajkózza a propaganda. Micsoda helytelen meghatározás ez: Magyar Péter nem áruló, hanem lázadó! Persze, a hatalmon lévők főbenjáró bűnnek tartják mind a kettőt, hiszen ez is, az is útjaikat keresztezi, érdekeiket veszélyezteti, morálisan viszont, illetve szándékában ég és föld a különbség az árulás és a lázadás között. Az árulás jellemzően magányos, végtelenül önző és felelőtlen tett, míg a lázadás általában közösségi megnyilvánulás, akár hitvallás is lehet. A lázadók egy jól meghatározott közösség élére állnak, tehát természetszerűleg lázítók is, ettől lesznek csak igazán veszélyesek a jól konszolidálódott hatalom számára, mert a hiteles lázadót mindig tömegek követik! Árulókból nem lesznek valódi vezetők, de a legnagyobb kaliberű vezéregyéniségek mindig lázadóként kezdték. Orbán Viktor – sok év előtt maga is fiatal lázadó, még ha mára már hivatalosan „boldoggá avatott” kizárólagos politikai igazságtudó-igazságosztó – az Európa Parlamentben a nagy nyilvánosság előtt kezet fogott Magyar Péterrel, e kézfogással igazolva, hogy kihívójának és nem árulónak tartja őt. Ez a kézfogás ihlette meg Sümeghy Claudia és Topolánszky Tamás Yván producer-rendező házaspárt, ez volt az a momentum, melyre Tamás, a rendező felkapta a fejét: érdemes filmet forgatni erről az emberről! A dokumentumfilm elkészült, és a sok száz órányi embert próbáló forgatás, a vállalkozással szemben óhatatlanul bekövetkező támadások, és az időnként fellépő testi és érzelmi fáradtság hullámzásai után a szerzőpáros állítja, hogy ilyen filmet akartak. Azt sem tagadják, hogy nem l’art pour l’art készült ez a film, hanem olyan eszköz volt a kezükben, melyet használni akartak: reményeik szerint ez az ő hozzájárulásuk a rendszerváltáshoz, ezért vállalták a sok munkát és megpróbáltatást. Nagy örömükre, nem csak ők, de a főszereplő, Magyar Péter és segítői is elégedettek, nem bánják, hogy vállalták a forgatással járó összes kockázatot. A filmesek hangsúlyozzák, hogy nem kampányfilmet készítettek, viszont elfogadják, hogy alkotásuk bizonyos megvilágításban propagandafilmként is értelmezhető. Persze, nem a kormány vagy az ellenzék rendelte tőlük, hanem saját jószántukból és legjobb tudásuk szerint készült ez a „propaganda”, egy eszmének és az érte kiálló ember világszemléletének, hírének tudatos terjesztésére A KultPult szervezésében sikeres, teltházas estnek lehettünk részesei a Schottenfeldgasse 85. szám alatti Loffice előadótermében. Bencze Mariann főszervező jól megfogalmazott kérdésekkel vezette fel és magabiztosan irányította a film bemutatása előtti beszélgetést, a film pedig mindenkit megérintett, erősen érezhető volt a reményteli várakozás a közönség soraiban. Az alkotópáros nagyon fontos kérdést járt körül a filmben, meg is válaszolva azt: nem az a fontos, hogy szimpatikus vagy sem a vezető, hanem hogy autentikus-e vagy sem? Ehhez az elváráshoz kellene a magyar választópolgároknak és választottjaiknak végre felnőni. A sors fintora révén, éppen a bécsi filmpremier alatt, Budapesten J.D. Vance amerikai alelnök kampányolt Orbán Viktornak... Valamiért nagyon nem tudunk örülni, hogy ilyen hatalmas „barátaink” vannak, mennyivel jobb lenne, ha a választást kizárólag és zavartalanul a magyar emberekre hagyná a hatalom. A magyar emberek vasárnap választani fognak.