Search this site

A magyar szinkron jelenléte igazi hungarikumnak számít szerte a világban. Bár Európa több országában – köztük Ausztriában – is készülnek helyi változatok, azonban sehol nem olyan népszerű a szinkronizálás, mint Magyarországon. Ennek történeti, szocializációs és kreatív oldala is van. 1935-ben készült el az első magyar változat, amikor az országban még nagy volt az analfabetizmus. Ezért egy törvény segítségével kötelezték a mozitulajdonosokat arra, hogy minden idegen nyelvű filmnek legyen magyar nyelvű megfelelője. A második világháború után, a legsötétebb Rákosi-korszakban ez már a propaganda eszköze lett, mert az akkori vezetés szorgalmazta, hogy gyülekezés helyett moziba járjon a nép, ahol a megfelelő propagandával tud közvetlenül szembesülni. Majd – kerülendő a vetítés alatti gondolkodást, amit a felirat olvasása jelenthetett – nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy minden filmet szinkronizálva mutassanak be. Többek között ennek is köszönhető, hogy a világon egyedül Magyarországon áll olyan épület, amelynek eredeti funkciója szinkronstúdió volt. A szocializmus idején virágzott a mozikultúra, és a cenzúra által jóváhagyott filmek szinkronjaiban a korszak legnagyobb magyar színészei szólaltak meg. Legendás változatok készültek, amelyek sok esetben jobbak lettek szinkronnal, mint az eredeti verzióban. Ezek a színészek színpadon, filmen is folyamatosan jelen voltak, így rengetegen kötődtek hozzájuk is, ami szintén növelte a szinkron népszerűségét. A színészek mellett a fordítók – és persze a többi alkotó – leleménye is segítette a minőségi változatokat. A magyar nyelv szépségének és összetettségének köszönhetően számtalan olyan szöveg született, amelyek később a filmektől függetlenül is népszerűek lettek. Ennek talán legemlékezetesebb példája a Romhányi József által megalkotott Flinstone család (The Flinstones), amelynek szereplői kizárólag a magyar verzióban szólaltak meg rímekbe szedve. A Színész-Újságíró Rangadón (SZÚR) a Flinstone család magyarhangjai: Váradi Hédi, Psota Irén, Csákányi László és Márkus László (Fortepan/Nagy Gyula, 1969) Persze sok támadás is érte és éri mind a mai napig a szinkronizálást. A legtöbbször hangoztatott vád, hogy a szinkronizált filmek nézése nem segíti az idegen nyelvek megismerését. A technika fejlődésének köszönhetően ez a probléma már évtizedek óta könnyedén kiküszöbölhető. Azt viszont bátran kijelenthetem, hogy a minőségi szinkron nagyban hozzájárulhat a magyar nyelv minél tökéletesebb használatához. Főleg olyan szituációban, amikor valaki idegen nyelvi közegben éli az élete jelentős részét. Az igényesen elkészített verziókban mindig figyelnek arra, hogy a szereplők – a karaktereknek megfelelően – a legszebben beszéljenek, így nyugodtan lehet élvezni nemcsak a színészi játékokat, de az elhangzó párbeszédeket is. Ma már nem nehéz online magyar tartalmakat találni, bármikor bátran meg lehet nézni egy-egy jó filmet szinkronnal. Ez a nyelv megőrzése mellett az otthonról hozott identitás megőrzését is segíti, és nem mellesleg könnyed szórakozást is jelent. Ezért is jó, hogy több mint kilencven éve él és létezik a magyar szinkron. (Kiemelt kép: Sinkó László és Sinkovits Imre a Magyar Rádióban 1971-ben; Fortepan/Szalay Zoltán)

83 éves korában meghalt Nádas Péter, a kortárs magyar és európai irodalom egyik legjelentősebb alakja. 1942. október 14-én született Budapesten. Gyermekkorát meghatározta a háború, a holokauszt utáni világ, édesanyja korai halála és édesapja öngyilkossága. Családja a holokausztot bujkálva, hamis papírokkal élte túl. Ezek az élmények későbbi életművének is fontos rétegeivé váltak. Fiatalon fotóriporterként és újságíróként dolgozott, majd az írásnak szentelte életét. 1967-ben jelent meg első kötete, A Biblia. Az 1977-es Egy családregény vége, majd mindenekelőtt az 1986-os Emlékiratok könyve révén vált a magyar irodalom meghatározó szerzőjévé. Tizennyolc éven át dolgozott a Párhuzamos történeteken, amely 2005 őszén jelent meg három kötetben. 2017-ben látott napvilágot monumentális memoárja, a Világló részletek, 2022-ben pedig a Rémtörténetek című regénye. 2025-ben jelent meg a Szünet nélkül című kötete, amely színpadi műveit gyűjtötte egybe, majd utolsó, Halott barátaim című kötete, amely az emlékezés és a veszteség kérdéseivel is foglalkozott. fotó: Stekovics Gáspár Nádas Péter íróként és fotográfusként egyaránt maradandót alkotott. Műveit számos nyelvre lefordították, munkásságát többek között Kossuth-díjjal, Franz Kafka-díjjal, az Österreichischer Staatspreis für Europäische Literatur elismerésével és számos más rangos díjjal jutalmazták. A Berlini Művészeti Akadémia tagja és Budapest díszpolgára volt. Irodalma nem kínált könnyű válaszokat. Évtizedeken át a történelem, az emlékezet, a test, a szabadság, a halál és az emberi kapcsolatok legnehezebb kérdéseit vizsgálta – következetesen, rendkívüli pontossággal és kompromisszumok nélkül. Nádas Péternek szoros kapcsolata volt Bécshez. 1992 áprilisában második németországi felolvasókörútjának utolsó állomásaként érkezett Bécsbe, ahol május 5-én átvette az egy évvel korábban neki ítélt Österreichischer Staatspreis für Europäische Literaturt. A bécsi Alte Schmiedében 1979 júniusában szerepelt először, 2002-ben pedig két irodalmi előadást tartott a Bécsi Egyetem és az Alte Schmiede közös szervezésében. 2018-ban szintén az Alte Schmiedében osztrák-magyar szimpóziumot rendeztek a Párhuzamos történetek című regényéről. Nádas Péter halálával a magyar irodalom egyik legnagyobb, nemzetközileg is meghatározó alkotóját veszítette el. Művei azonban továbbra is velünk maradnak: hosszú, összetett és megkerülhetetlen párbeszédként önmagunkkal, a múlttal és a világgal.

Igazából fagyúrók lennének, de magyar nyelven a vasat gyúrják, a fát pedig nyűvik. Legtalálóbban mégis fahajlítóknak hívhatnánk őket. Olyan borbély, aki futtában borotválja meg a nyulat, csak a népmesében létezik – de ezek a Thonet-gyerekek képesek voltak csokrot kötni akár egy bükkfaszéklábra is! Ma már semmin sem csodálkozunk, de akkoriban bizony ez nagy szenzáció volt. Persze nem a Thonet testvérek voltak ennyire ügyesek, hanem az apjuk, Michael Thonet asztalosmester, aki kidolgozta a fahajlítási eljárást, és látványosan alkalmazta azt a székgyártás tömegtermelésében. Mert amit Henry Ford jelent az autógyártásnak, azt fémjelzi Thonet neve a bútoriparban. Michael Thonet egy Felső-Rajna menti kisvárosból, Boppardból származott, és földije, Metternich herceg invitálta őt Bécsbe. A Metternich család ősi fészke Koblenzben van, Boppard pedig csak néhány kilométerre található ettől a várostól. Metternichnek egy koblenzi iparművészeti kiállításon tűntek fel Thonet asztalosmester kísérleti bútorai, amelyek között furnérrétegekből ragasztott, hajlított idomú székek is voltak. „Boppardban szegény ember marad, menjen Bécsbe” – javasolta Metternich kancellár Michael Thonetnek. És igaza volt! Michael Thonet, 1896 körül, portré a 100. születésnapja alkalmából (geschichtewiki.wien.gv.at; Österreichische Nationalbibliothek) Meister Thonet vesszőparipája a hajlított idomú székek előállítása volt. Nem volt teljesen egyedül ebben a törekvésében: néhányan mások is próbálkoztak ezzel. Eleinte a legkézenfekvőbb megoldásnak a furnérrétegek formába préselését és összeragasztását tartotta, és nem is dolgozott eredménytelenül. Ez a megoldás azonban gazdaságtalannak bizonyult, hiszen egyedi darabok és kisszériák előállítására volt csak alkalmas, nagyobb mennyiség gyártására nem. Márpedig a 19. században egyre erőteljesebben jelent meg a tömegtermelés iránti igény. Szenvedélyes kísérletező lévén Thonet hitelt vett fel, hogy eljárását Párizsban szabadalmaztassa, de a befektetői érdektelenség miatt végül csődbe ment. Legjobbkor jött hát Metternich biztatása, és Thonet – egyelőre egyedül, családját hátrahagyva – 1842. május 7-én megérkezett Bécsbe. Mintadarabokat is hozott magával, amelyeket protektora, a kancellár közbenjárásának köszönhetően, azonnal bemutathatott a császárnak, és ezzel el is nyerte annak tetszését. Anyagi támogatást persze nem kapott, hamarosan azonban megérkezett a császári engedély „bármiféle fafajta tetszés szerinti formába való hajlítására”… Thonet kezdetben kénytelen volt állást vállalni egy Franz List nevű asztalosnál Bécs Mariahilf kerületében, majd a Leistler-féle parkettagyárban dolgozott Gumpendorfban, ahol Liechtenstein herceg palotájába készített hajlított fából székeket. Ezek a székek már nem rétegelt furnérból, hanem egymáshoz ragasztott pálcanyalábokból készültek. Thonet 1849-ben lakást bérelt egy Gumpendorfer Straße-i bérházban, és itt rendezte be első „székgyárát”. Itt kezdődött meg a híres 4. számú modell tömegtermelése, amely a lehető legnagyobb sikert aratta. Ez a szék már a gőzöléses-hajlításos technikával készült. Thonetet hamarosan elárasztották a megrendelések. Kuncsaftjai között főurak – a Liechtenstein és a Schwarzenberg hercegi család tagjai, illetve maga a Hofburg –, valamint gazdag polgárok, jól menő vendéglők és kávéházak is akadtak. A kávéházak közül a Daum Café adta le az első Thonet-székekre szóló megrendelést. Egyik első megrendelője volt a pesti Angol Királynő Szálló is, amely 400 széket rendelt Thonetéktől. A lakásműhelyt, amelyet hamar kinőttek, el kellett hagyniuk, ezért a Gumpendorfer Straße külvárosi végén, egy egykori malomépületben, a Mollard-malomban rendezkedtek be. Itt már közel ötven munkással és gőzgépekkel indult meg a termelés. A későbbi legendás 14-es modell, az archetipikus kávéházi Thonet-szék gyártása is ehhez a korszakhoz kötődik. A szék 1859-ben jelent meg, és több mint hetven éven át gyártották. Bármilyen hihetetlen is ez manapság, az árát is tartotta: kezdetben három guldenbe került, ezért „háromguldenes széknek” is nevezték. Ebből a székből 1930-ig több mint ötvenmillió példány készült, és a világ szinte minden tájára eljutott. A Thonet székgyár 1853-ban céggé alakult, és ekkor vette fel a Gebrüder Thonet – Thonet Testvérek nevet. Michael Thonet mind az öt fia bekapcsolódott a munkába. A Thonet-Mundus gyár 1930 körül (forrás: wikipédia) A Thonet ülőbútor-termelése igazi sikertörténet. A cég részt vett az összes jelentős világkiállításon – a legnevezetesebbek az 1851-es londoni, az 1855-ös és 1867-es, valamint az 1889-es párizsi és az 1873-as bécsi kiállítások voltak –, és mindenhonnan jelentős kitüntetéseket és érmeket hozott haza. A Thonet-szék ikonikus fogalommá vált. A cég kínálata hihetetlen mértékben bővült – csak bele kell nézni a korabeli katalógusokba. Lenyűgöző az a formagazdagság, amelyet vevőiknek kínáltak. A fahajlítás módszere végtelen lehetőségeket kínált! A cég természetesen nagyban terjeszkedett. Morvaországban (Koritschan, majd Bistritz), Felső-Magyarországon, Trencsénben (Nagy-Ugrócz), Hessenben (Frankenberg) és Galíciában is gyárakat nyitottak. Mindenütt az erdőségek közelében telepedtek le, ahol bőségesen állt rendelkezésre faanyag. Tulajdonképpen bármelyik keményfafajta alkalmas lehet hajlításra és székgyártásra, de a bükkfa messze a legalkalmasabb. A Daum Café első rendelése még mahagóniból készült székekre szólt, és kőrisfából is gyakran hajlítottak székeket, pedig az nagyon kemény, makacs rostú fafajta. A Thonet-székek nagy többsége azonban a kiválóan gőzölhető és hajlítható, egyenletes rostozatú, valamint jól pácolható és fényezhető bükkből készült. Mi a titka a Thonet-széknek? Mi volt az előnye a korabeli székekkel szemben? Bútorrestaurátorként Bécsben dolgozva több száz Thonet-szék ment át a kezem alatt az évek folyamán, így megvan velük a saját, közvetlen tapasztalatom. Nagyon kedvelem őket, mert típusonként, de külön-külön, egyedi darabokként is igazi egyéniségek! Teherbíró, erős szerkezetek, de ha megsérülnek, eltörnek, tény, hogy nagyon nehéz restaurálni őket. A Thonet-székek hatalmas sikere a 19. század második felében a tetszetős és újszerű dizájnon túl mindenekelőtt tömegtermelhetőségükben, illetve könnyű szét- és összeszerelhetőségükben, ezáltal pedig gazdaságos szállíthatóságukban rejlett. A „székek székéből”, a 14. számú Thonet-modellből például pontosan 36 darabot lehetett becsomagolni egy köbméteres ládába. Egy ilyen szék összesen hat hajlított faalkatrészből, tíz csavarból és két anyacsavarból állt. Amellett, hogy rendkívül stabilak és tartósak voltak, megfizethető áron kínálták őket. Nem csoda, hogy világszerte ennyire elterjedtek! Az anekdota szerint az 1889-es párizsi világkiállításon az egyik Thonet-szék kiesett az Eiffel-toronyban lévő vendéglőből, de hosszas zuhanás és kemény földet érés után sem érte különösebb baj. Kell ennél jobb reklám? Thonet székek a MAK-ban (fotó: MKZ) A Thonet-székek és -bútorok rendkívüli sikere vonzotta a konkurenciát. Már a kezdetektől rengeteg jogi és ipartestületi vita övezte a termékeket, de a Thonet Testvéreknek nem sikerült kizárólagosságot szerezniük. A legjelentősebb konkurens a Jakob und Josef Kohn – J. und J. Kohn, apa és fia által alapított cég volt, amely a 20. század elején a szecesszió olyan hírneves művészeivel dolgozott együtt, mint Otto Wagner, Koloman Moser, Josef Hoffmann és Adolf Loos. Emellett számtalan más cég is gyártott „Thonet-székeket”, több-kevesebb kereskedelmi sikerrel. A Thonet Testvérek cég még Michael Thonet életében kiköltöztette a termelést Bécsből. A császárvárosban maradtak az irodák és a központi bemutatóüzlet a Stephansplatzon. Emellett a világ nagyvárosaiban számtalan Thonet-kirendeltség működött. A cég 1925-ben családi vállalkozásból részvénytársasággá alakult át, Thonet–Mundus AG néven. A második világháború ennek a vállalkozásnak a végét jelentette. A morvaországi Bistritzben lévő gyárat 1945-ben államosították a kommunisták, majd 1953-ban TON néven újraindították. Ez a gyár ma is 600 munkással gyárt Thonet-székeket. De hol vannak már a régi, dicső idők, amikor a 19. század legvégén a Thonet-gyárakban több mint hatezren dolgoztak, és évente közel egymillió Thonet-bútort – elsősorban széket és fogast – gyártottak? A nyugat-németországi, hesseni Frankenbergben lévő Thonet-gyár az egyik ükunoka vezetése alatt Thonet GmbH-vá alakult, és elsősorban acélcsőbútorok gyártásába kezdett. Az eredeti Thonet-székek ma is nagyon keresettek, a gyűjtők pedig akár több ezer eurót is fizetnek egy-egy különlegesebb, ritkább darabért. Ha látná ezt a különleges élettörténetet és cégtörténetet, Metternich herceg méltán lenne büszke magára: Michael Thonet boppardi asztalosmester személyében a megfelelő embert a megfelelő időben és a megfelelő helyre hívta…

Sorozatos forróság, vagy ez már maga a klímaváltozás? – töprengenek az osztrák tudósok. Csalódást okoz a vizei egyharmadát vesztett osztrák büszkeség, a végtelen vízerőmű, a megújuló energiaforrások viszont éjszaka nem működnek. Hiányoznak még a hosszú távú válaszok az időjárás megváltozására, sürgős feladat pillanatnyilag a tűzoltás. „Még nincs vége a kánikulának, még apadnak a vizek, pusztul a termés, égnek az erdők, hullanak az állatok, fogyóban az áram, lankad a turizmus. A tények alapos ismeretében tudunk majd dönteni a pontos segítségről.” Egyelőre erre az álláspontra helyezkedett az osztrák kormány, amely eddig két fontos intézkedést hozott, de azokat is csak jövőre vonatkozóan. Meg fogják könnyíteni a klímák beszerelését a lakóépületekbe, mind a lakástulajdonosok, mind a bérlők számára. Pillanatnyilag ugyanis a tulajdonosnak az összes többi tulajdonostárs engedélyére is szüksége van a falfúráshoz, a bérlők pedig a tulaj beleegyezésére várnak. A másik rendelkezés szerint az iskolák, kórházak és közintézmények hűtése – az engedélyezési eljárással együtt – hamarosan egyszerűbbé válik. „Ez édeskevés” – állítják a zöldek, akik 2024 őszéig kormányon voltak egy korábbi környezetvédelmi felívelés eredményeként. „Most van forróság (az eddigi csúcstartó 41,2 Celsius-fokkal az alsó-ausztriai Bad Dutsch-Altenburg), most van válság, most kell intézkedni” – hangoztatja Leonora Gewessler pártelnök, aki – sokakkal együtt – a kritikáját a kormány néppárti környezetvédelmi és agrárminiszterére összpontosítja. Norbert Totschnig adós a tavaly hivatalba lépett kormány ígéreteinek teljesítésével: mindmáig nem készült el az országos talajvízregiszter, amely pontos képet adhatna a lakosság, a vállalatok és a mezőgazdasági termelés vízfelhasználásáról. Országos vízstratégiát sem dolgoztak még ki, s változatlanul hiányzik a környezetvédelmi törvény. Csatlakozott a sürgetőkhöz Renate Anderl, a munkavállalókat képviselő Arbeiterkammer elnöke is, ami szakszervezeti támogatást von maga után. A Duna medre Wachaunál 2026 július végén. A növényzetből jól látszik, hogy normális esetben hol kezdődik a part. A koalíciós kormány modernizációért felelős tagja, a liberális NEOS nem törvényeket sürget, hanem új gépeket, új istállókat és új termesztendő növények kiválasztását szeretné. Pillanatnyilag azonban fogytán a takarmány, ami kényszervágásra kárhoztat számos szarvasmarha-tenyésztőt, akik állatonként 300 eurós támogatást szorgalmaznak. Christian Stocker kancellár augusztus elején munkaértekezletet hívott össze, amelyen azonban csak szakértők vettek részt, a miniszterek nem szakították meg nyári szabadságukat. Mentségük: Ausztria az Európai Unió ellenőrzése alatt áll hatalmas költségvetési hiánya miatt, amely megköti a kormány kezét, ha költekezni akar. A bírálatok ellenére roppant környezettudatos Ausztria az elmúlt években modern energiastruktúrát alakított ki: áramtermelésének 55–65 százalékát vízenergiából nyeri, 10–15 százalékos a napenergia, a szélenergia és a földgáz hozzájárulása, a biomassza részesedése pedig 5–10 százalék. Az országnak van ugyan atomerőműve Zwentendorfban, de a lakosság 1978-ban népszavazáson mondott nemet a nukleáris energiára, és a létesítményt azóta sem helyezték üzembe. Árnyalja az atomellenes képet, hogy Ausztria csak nappal önellátó energiából, éjszaka pedig német széláramot és francia atomáramot kényszerül importálni. Bár a környezetvédők folyamatosan sokallják a folyókra, patakokra sűrűn telepített erőműveket, mert ártanak a vizek természetes folyásának, veszélyeztetik az állatvilág sokféleségét, s véleményük szerint 80 százalékuk a minimális ökológiai előírásoknak sem felel meg, Ausztria mégis szerencsés adottságokkal rendelkezik. Az Alpoknak köszönhetően rengeteg a hegyi folyó, és nagyok a szintkülönbségek, ezért az ország Európa egyik legnagyobb vízenergia-termelője lehet. Vízerőműből van vagy 5200 – kicsik és nagyok –, a Dunán 12 óriáserőmű termel. A fő tulajdonos mindenütt az európai méretű és jelentőségű állami cég, a Verbund, amely a tartományokkal osztozik az erőművek működtetésében. Ám a hőség elvitte a Duna vizének egyharmadát, s 30 százalékos termeléskiesést okozott. Más vizek is – remélhetőleg csak átmenetileg – kiszáradóban vannak, halak, egyéb állatok is pusztulnak. A talajvízszint az alpesi régióban is alacsony. A vízerőművek egy része hűtést igényel a folyókból, de ez most egyre reménytelenebb. Kutatók már tavaly kimutatták, hogy az iparosodás előtti időkhöz képest Ausztriában 3,1 fokkal emelkedett a hőmérséklet, kétszer olyan gyorsan, mint a világátlag. A nap- és szélenergia-komplexum Nickelsdorf mellett (GoogleMaps) Megnövelte viszont részesedését az áramtermelésben a napenergia, amely az elmúlt években – főleg a napsütéses keleten – szédületes növekedésnek indult. Két esztendeje a magyar határ menti településen, Nickelsdorfban épült egy 13 hektáros „napenergiagyár”, 23 ezer modullal, egyenként 600 wattos teljesítménnyel. A beruházás különlegessége, hogy a terület lakói tulajdont vagy bérletet vásárolhatnak maguknak a termelésből. Érdekesség az is, hogy a napenergia-termelés „keveredik” a határszélen még mindig szaporodó szélerőművekkel. Ausztriában mintegy 1500 szélerőmű forog, összteljesítményük meghaladja a 4000 megawattot. A forgók fele Alsó-Ausztriában működik (823), Burgenland – 33 százalékos aránnyal – a második helyen áll. Az ország nyugati részén – Tirolban, Salzburgban és Vorarlbergben – viszont eddig nem épült említésre méltó szélerőmű. Nagy előnye a szélenergiának, hogy előállítása hatalmas, 4,7 millió tonna szén-dioxid-kibocsátástól kíméli meg a természetet, s független a napsütéstől. Két évvel ezelőtt Ausztria még – Magyarországhoz hasonlóan – döntően az orosz kőolaj és földgáz importőre volt. Miután egy elszámolási vita kapcsán 2024-ben ki tudott ugrani a hosszú távra, 2040-ig kötött orosz importszerződés szorításából, jelentősen átalakította földgázbeszerzését. Ma már elsősorban a Norvégiából, továbbá az Olaszországon és Németországon keresztül érkező gázra épít, a kőolaj esetében pedig Kazahsztán lett az egyik legfontosabb partnere. A német Spiegel című világlap szerint különösen kínos és a valóságtól elrugaszkodott szerepet játszik az idei nyáron az osztrák szélsőjobboldali Szabadságpárt. Elnöke, Herbert Kickl szerint a kormány hőségpánikot kelt, pedig kánikula nem most fordul elő először Ausztriában.

A Duna rekordalacsony vízállása nemcsak Paks működését állította próbatétel elé, hanem új kérdéseket is felvetett az atomerőmű hosszú távú biztonságáról. Miközben Magyarország a hűtés biztosítására keresi a megoldást, az osztrák sajtó a paksi eseményeket a klímaváltozás, az aszály és Paks II. jövőjének összefüggésében vizsgálja. De mit lát a szomszédos, hagyományosan atomellenes Ausztria a magyar atomerőmű körüli problémákból? Ausztria azon országok közé tartozik, ahol az atomenergia-ellenesség erős társadalmi és politikai mozgalommá vált. Az ország nemcsak saját atomerőművet nem működtet, hanem rendszeresen fellép a szomszédos országok atomerőművei, illetve az atomenergia európai támogatása ellen is. Ausztria első, teljesen megépített atomerőműve Zwentendorfban épült meg, de soha nem helyezték üzembe. Az 1978. november 5-én tartott népszavazáson a választók 50,5 százaléka az üzembe helyezés ellen szavazott. A döntést követően Ausztria törvényben is megtiltotta az atomenergia energetikai célú használatát. Zwentendorf így az ország atomenergia-ellenességének szimbólumává vált. 1999-ben alkotmányos rangra emelték az „atommentes Ausztriáról” szóló törvényt, amely tiltja új atomerőművek építését és a meglévők üzembe helyezését. 2026 áprilisában az osztrák parlament ismét egyhangúlag megerősítette az ország atomellenes irányvonalát, és arra szólította fel a kormányt, hogy Ausztria továbbra is határozottan lépjen fel az új európai atomerőművek építése, illetve az ilyen beruházások uniós finanszírozása ellen. A parlamenti határozat a Paks II.-höz kapcsolódó európai jogi kérdéseket is külön megemlíti. Az egyik blokkvezénylő Pakson (MVM Paksi Atomerőmű Zrt. facebook oldala) Hogy látja az osztrák sajtó ennek tükrében az utóbbi hetek paksi eseményeit? Az ORF megközelítése elsősorban tárgyszerű, az infrastruktúra és az energiabiztonság szempontjaira koncentrál. A hangsúly azon van, hogy a rendkívül alacsony Duna-vízállás miatt Paks hűtése veszélybe került, ami azért különösen jelentős, mert az erőmű Magyarország villamosenergia-ellátásának meghatározó részét biztosítja. Az ORF számára ezért a történet fő kérdése nem az, hogy „jó vagy rossz a paksi atomenergia”, hanem az, hogy egy szélsőséges időjárási helyzet mennyire képes veszélyeztetni egy ország áramellátását. Az ORF későbbi tudósításaiban azt is kiemelte, hogy a Duna vízszintjének emelkedésével Paks fokozatosan újra növelni tudta a termelését. A Der Standard ennél kritikusabb megközelítést alkalmaz. A lap nem egyszerűen átmeneti üzemeltetési problémaként kezeli a történteket, hanem azt a kérdést veti fel, hogy mi történik akkor, ha a Duna vízhozama a jövőben egyre gyakrabban kerül extrém alacsony szintre. A paksi esetet így a klímaváltozás, az aszály és az európai folyók vízhiányának tágabb összefüggésébe helyezi. Különösen figyelemre méltó, hogy a lap beszámol a Duna vízszintjének mesterséges megemelését célzó magyar tervekről is. A kormány úgynevezett fenékküszöb építését tervezi, amely akár egy méterrel is megemelhetné a vízszintet Paks térségében, és így segíthetné az erőmű hűtését. A Duna fenékküszöbének emelése (Magyar Péter facebook oldala) Ez már túlmutat egy egyszerű, átmeneti üzemeltetési problémán: azt jelzi, hogy a szélsőséges hidrológiai körülmények az atomerőmű működésének fenntartásához is komoly vízgazdálkodási beavatkozásokat tehetnek szükségessé. A Der Standard egy másik elemzésében arra is felhívja a figyelmet, hogy a paksi bővítés terveit a mostani tapasztalatok fényében további vizsgálatnak kell alávetni, mivel a tervezett új blokkok hűtésénél szintén a Duna vizével számolnak. A Kurier nem kizárólag Magyarországra koncentrál. A paksi esetet azzal köti össze, hogy a szélsőséges hőség és a vízhiány több európai atomerőmű működését is nehezíti. Így a történet náluk kevésbé „magyar ügy”, inkább annak példája, hogy az atomenergia-termelés sem független a klímától és a rendelkezésre álló vízkészletektől. A lap európai összefüggésben mutatja be a problémát: a folyók alacsony vízállása és a magas vízhőmérséklet több országban is korlátozhatja az erőművek működését. A Kleine Zeitung még szélesebb környezetbe helyezi Paksot: a Duna alacsony vízállása egyszerre okoz gondot az atomerőműveknek, a hajózásnak és az energiatermelésnek. Náluk ezért az egyik fő történet maga a vízhiány. Paks csak az egyik látványos következménye annak, hogy Európában rendkívüli szárazság alakult ki. Magyar Péter facebook oldala Az osztrák lapok általában is arról számolnak be, hogy az alacsony vízállás egyre több gazdasági és környezeti problémát okoz, miközben az osztrák folyók esetében is jelentős vízhiány tapasztalható. A paksi történésekkel kapcsolatban az osztrák médiában leginkább arról van szó, hogy a szélsőséges szárazság megmutatta egy Duna vizével hűtött atomerőmű sérülékenységét. Ez azért különösen érdekes, mert Paks II. esetében ugyanez a kérdés hosszú távon még fontosabbá válhat. A jelenlegi vízhiány ugyanis a Paks II.-ről szóló vitát is új megvilágításba helyezi az osztrák sajtóban. Egyes lapok és az általuk idézett kritikusok szerint a klímaváltozás miatt újra kell gondolni azt a feltételezést, hogy a Duna hosszú távon megbízható és megfelelő hűtővízforrást biztosít az új blokkok számára.

A nyári szünet sok család számára komoly fejtörést jelent: hogyan töltsék a gyerekek a vakációt úgy, hogy közben tartalmas élményekkel gazdagodjanak, új barátokat szerezzenek és közösségben lehessenek? A Bécsi Magyar Iskola idei nyári táborai éppen erre kínálnak lehetőséget. Idén nyáron eddig két tábor valósult meg – a Mesés világ tábor és az Időutazó tábor –, jelenleg pedig javában zajlik a Musical tábor. A táborok egyik legnagyobb értéke, hogy a gyermekek játékos formában gyakorolhatják a magyar nyelvet. Erre különösen nagy szükség van, hiszen sok résztvevő számára már a német a domináns nyelv: többen otthon is két nyelven kommunikálnak, az iskolában, a barátok között és a mindennapokban pedig szinte kizárólag németül beszélnek. A tábor így nem csupán nyári elfoglaltság, hanem olyan biztonságos közeg, ahol az anyanyelv természetes módon kerül előtérbe. Örömteli tapasztalat volt ugyanakkor, hogy bár néhány gyermeknek még segítségre volt szüksége a magyar nyelv használatában, sokan maguktól is magyarul beszélgettek egymással egész nap. A közös játék, a kézműveskedés és a színházi feladatok szinte észrevétlenül ösztönözték őket arra, hogy magyarul kommunikáljanak. A musical tábor Mesékből születő előadás A Mesés világ táborban a gyerekek a Szóló szőlő, mosolygó alma és csengő barack című magyar népmese varázslatos világába csöppentek. A hét során nemcsak megismerték a történetet, hanem fokozatosan maguk is annak részeseivé váltak. A mesét közösen dolgozták fel, majd a tábor végére színpadi előadássá formálták, amelyet a szülők előtt is bemutattak. A gyerekek maguk választották ki szerepeiket, jelmezeket készítettek, díszleteket alkottak, miközben játékos formában ismerkedtek a színjátszás alapjaival. Mire elérkezett az előadás napja, a legtöbben már fejből tudták szövegüket, és magabiztosan léptek a közönség elé. A próbák mellett természetesen a közös játékra, a játszóterezésre és a kézműves foglalkozásokra is jutott idő, így a tábor minden napja új élményekkel és közös alkotással telt. Utazás az időben Az Időutazó tábor képzeletbeli időgépe minden nap egy új korszakba repítette a résztvevőket. Az út az őskortól a középkoron át egészen a jelenig és a jövő elképzelt világáig vezetett, miközben a gyerekek játékos feladatokon és közös élményeken keresztül fedezték fel az egyes korokat. A történelmet nem tankönyvekből tanulták, hanem saját tapasztalataikon keresztül ismerték meg: alkottak, játszottak, szerepekbe bújtak, és közösen gondolkodtak arról, hogyan élhettek az emberek a különböző korokban, valamint milyen lehet a jövő társadalma. A napok mindig közös beszélgetéssel indultak: a táborozók körbeültek a szőnyegen, majd az időgépen talált levélből megtudták, melyik korszak vár rájuk aznap. Ezután korhű jelmezekbe öltöztek, és életre keltették az adott kor történeteit. A jeleneteket hol maguk a gyerekek találták ki, hol pedig az időgépből előkerülő történetek alapján játszották el. Így játékos formában ismerkedhettek meg az egyes korszakok kultúrájával, szokásaival és mindennapi életével. A délelőttök fontos része volt a kézműves alkotás is. Az antikvitás napján agyagvázák készültek, a középkorban gyertyát mártottak és papírt merítettek, a jelenhez kapcsolódva hűtőmágneseket és papírmasé önarcképeket alkottak, míg a jövő napján saját robotokat terveztek. Az alkotás során nemcsak kreativitásukat bontakoztathatták ki, hanem betekintést nyerhettek az egyes korszakok jellegzetes mesterségeibe és mindennapjaiba is. Az időutazó tábor Miért szeretnek visszatérni? A táborokban sok olyan gyermek vesz részt, aki évről évre visszatér. Ennek egyik oka a már meglévő magyar közösség. Tapasztalataink szerint azok a gyerekek, akik korábban már részt vettek a Bécsi Magyar Iskola valamelyik programján – például a Kicsi Svung színjátszócsoportban –, sokkal bátrabban jelentkeznek a nyári táborokba is. Számukra ismerős a helyszín és a közösség, ami biztonságérzetet ad. A gyerekek egybehangzó véleménye szerint központi szerepet tölt be a pedagógusok személye is: „Te és Csengele kedvesek vagytok, szeretek kézműveskedni, és a Kicsi Svungba is járok.” A Kicsi Svung a Bécsi Magyar Iskola gyermekszínjátszóköre, ahol a gyerekek félévről félévre új előadásokon dolgoznak. A tábor és a színjátszócsoport sok szempontból hasonlít egymásra: mindkettőben fontos szerepet kap a közös alkotás, a játék és a színpadi munka. Barátságok és közösség A táborozók válaszaiból egyértelműen kirajzolódott, hogy számukra nemcsak a programok fontosak, hanem az itt kialakuló közösség is. „Jól éreztem itt magam. Jó az étel, jó barátok vannak.” Amikor arról kérdeztük, hol szerezte ezeket a barátokat, mosolyogva csak ennyit felelt az egyik gyermek: „Itt.” Egy másik gyermek szerint azért érdemes másoknak is eljönniük, mert „ezen a helyen jól összejönnek az emberek, új barátokat lehet szerezni.” Több mint nyári elfoglaltság A Bécsi Magyar Iskola nyári táborai sokkal többet jelentenek egyszerű gyermekfelügyeletnél. A kézműves foglalkozások, a színjátszás, a közös játékok és a változatos programok mellett olyan közösségi élményt adnak, amely egyszerre erősíti a gyermekek önbizalmát, kreativitását és a magyar nyelvhez való kötődését is. Talán éppen ezért térnek vissza sokan évről évre: mert itt nemcsak élményeket, hanem barátokat, közösséget és otthont is találnak. (Az írás először a nyomtatott Bécsi Napló 2026/4., július–augusztusi számában jelent meg.)

Idén ünnepli 20. évfordulóját a doborjáni Liszt Központ, amely tematikus programok sorozatát kínálja az egész évadban. Ezek közül a legfontosabb a Liszt Fesztivál, mely októberben lesz. A szervezők különböző meglepetésekkel várják a látogatókat egész évben Raidingban (Doborján). Fetes Kata: Raidingban (Doborján) a Liszt Központ igazgatósági asszisztense Puskás Péter. Egyik feladata, hogy összehangolja a múzeum, a fesztivál és az aktuális szezon eseményeit oly módon, hogy az bel- és külföldön érdeklődést keltsen. Puskás Péter: Az összes többi koncerttel ellentétben, amit az évek során a saját ügynökségemen keresztül bonyolítottam, a Raidingban betöltött szerepem inkább a színfalak mögött zajlik, és nem kötődik ténylegesen a koncertekhez. Viszont a hangversenyeket az igazgatósági páholyból élvezhetem. Igazgatói asszisztensként, a vezetőség nevében, a belső folyamatokban mindenért én vagyok a felelős, de meglehetősen nagy saját területem is van: általános kommunikációs stratégia kidolgozása (nemzetközi szinten is), amely nemcsak a Liszt Központot és a fesztivált, hanem most már a Liszt szülőháza mellett megnyílt múzeumot is pozicionálja. Ezenfelül pedig projektfejlesztés, kapcsolattartás az érdekelt felekkel és minden más, erről a területről. Jelenleg a két legnagyobb kihívásom a Liszt Magazin (amely szeptemberben jelenik meg, először magyarul és angolul is), valamint a kapcsolatok és az együttműködés bővítése a Budapesten működő Zeneakadémiával és Liszt Múzeummal. Budapesten igazán meleg fogadtatásban részesültünk, és spontán elindult számos fontos projekt, a mesterkurzusoktól a közösen tervezett hangversenysorozatokon és szimpóziumokon át egészen a 2028-ra, sőt 2029-re tervezett programokig. F. K.: A múzeum több teremben mutatja be Liszt Ferenc, a zongorista és zeneszerző életét. A kiállítások jelmondata a tőle származó mondás: „Le Concert c’est moi. – A koncert én vagyok”. P. P.: Ez a Liszt-idézet abból az időből származik, amikor zongoristaként szólókoncertjeivel precedenst teremtett. Az ő találmánya volt az, amit mi ma közönséges zongoraestként ismerünk. Erre utal ez a kijelentés. Ez az előadási forma anno abból alakult ki, hogy nehezen talált magához illő más művészt, akivel „értelmes programokat” tudott volna összeállítani. Ugyanakkor szerinte az ilyen esték „unalmas zenei monológok”. Raidingban, ebben a házban, amelyet ma szülőházaként ismerünk, született 1811-ben Liszt Ferenc. Az évtizedek során ez a történelmi helyszín egyszerű lakóházból nemzetközileg elismert emlékhellyé fejlődött. A szülőház a kibővített múzeumi koncepciónak a központi eleme, amely a zongoraművész életét, munkásságát és örökségét magával ragadó módon kelti életre. A múzeum különböző állomásokon keresztül ábrázolja Liszt életét. Ennek középpontjában áll a „kék szalon”, amelynek berendezési tárgyai a zeneszerző bécsi lakásából származnak. Nekem személyesen az a térkép a kedvencem, amely kis zászlókkal mutatja Liszt utazásait Isztambultól Moszkváig, vagy Portugáliától Dublinig, útközben majdnem minden városban megállva. Fizikailag hogyan volt ez akkor lehetséges, számomra nehezen elképzelhető. Másik kedvencem a kis komponálóasztalka, amelyet Liszt a postakocsiban használt. Ezt viszont családi tulajdonból kölcsönöztük, Nike Wagner adománya. Liszt Múzeum (fotó: Andreas Hafenscher) F. K.: Egész évben látogatható a Liszt Centrum? Vannak különleges ajánlatok felnőtteknek és gyerekeknek? P. P.: Vannak tematikus vezetések csoportoknak. Nem feledkeztünk meg sem a gyerekekről, sem a fiatalokról. Vezetést tartunk már az óvodáskorúaknak is. Ebben Franzi, a kis bárány vezetésével utazást tesznek a kicsik a zene világában. Az iskoláskorúak megismerkedhetnek Liszt Ferenccel, a szupersztárral. A gyerekeknek lehetőségük van zenélni és vezényelni. Az ifjúsági program folyamán kiderül, hogyan élt, mi ösztönözte, és miért olyan különleges a zenéje a mai napig. A felnőttek részére szervezett vezetés megismertet Liszt Ferenc, a raidingi szupersztár művészi eredményeivel és eseménydús életrajzával. Felfedi utazásának mérföldköveit: legnagyobb sikereit Weimarban, lelkigyakorlatát Rómában, majd végső nyughelyét Bayreuthban. Ez az érdeklődőktől függően magyar, német vagy angol nyelven történhet. Előre kell az igényt bejelenteni, és 25 főnél nem lehet nagyobb a csoport. Természetesen az egyéni látogatókat is nagy örömmel fogadjuk hétfőtől péntekig 9 és 17 óra között, szombaton, vasárnap és ünnepnapokon 10-től 17 óráig tartunk nyitva. A jegyek árát a Liszt Múzeum honlapján részletesen feltüntettük. F. K.: Mint kiderült, a művész halálának 140. évfordulóján nem lesznek kiemelkedő események, ehelyett születésnapjának évfordulóján, fesztivál keretében összpontosulnak az ünnepségek. Milyen csemegék készülnek erre az alkalomra? P. P.: Az egyik legfontosabb hangverseny idén Liszt születésnapján, október 22-én lesz. Ez az időpont idén azért is jelentős, mert az 1956-os magyar forradalom 70. évfordulójának előestéjére esik. Ezért a múzeum két művészeti vezetője, Eduard és Johannes Kutrowatz (a nemzetközileg sikeres zongoristaduó), felkérte Martin Sieghartot és a Bécsi Kamarazenekart, hogy adjanak elő egy teljesen „magyar” Liszt-programot: a Rákóczi-indulót, a 4. és 6. magyar rapszódiát, valamint központi darabként Liszt Ferenc 2. zongoraversenyét, melynek szólistája Kateryna Titova rezidens ukrán zongoraművésznő. Másik zenekari koncertünk Sieghart és a Bécsi Kamarazenekar előadásában lesz. Ez nagyon érdekes kombináció. Sieghart, aki a Bruckner Zenekarnak régóta vezető karmestere, a legalkalmasabb erre a feladatra. Október 23-án pedig emlékezünk az ’56-os forradalom 70. évfordulójára. Az én szívemhez ez az emlékünnepség azért áll nagyon közel, mert az én szüleim is 1956-ban menekültek Ausztriába, és itt építették fel pályájukat. Erre az eseményre, ugyanúgy, mint hangversenyeinkre és kiállításainkra, várjuk Ausztriából és Magyarországról az érdeklődő közönséget. (Az interjú először a nyomtatott Bécsi Napló 2026/4., július–augusztusi számában jelent meg.)

A Bécsi Napló pályázói megérdemlik a méltatást. Munkáik újraolvasása közben lett nyilvánvaló, csak megközelíteni lehet, amiről írtak. Ebből adódott a cím, a személyesebb szintelevélforma. Hiszen csupán sziporkák ezek a sorok: írásaik visszfényei. A Bécsi Napló 45. esztendejében, 2025-ben pályázatot hirdetett: egy szerény díjazású, de irodalmi igényű pályázatot. A Korchma Zsombor ötletéből közösen kibontott Itthon vagy otthon tárgykörébe összesen 34 munka érkezett a szerkesztőségi postaládába. A színvonalas munkák végigolvasása pedig különös, összetett és sokfelé kinyíló érzéseket váltott ki az olvasók közül többünkben. Ezek hatására döntöttem el, hogy röviden körbejárom munkáik szellemi "környezetét". Az első szembeszökő észrevétel az volt, hogy a választott cím, a hívószó egyáltalán nem volt életidegen, sőt… A megszólított nemzedék, a fiatalok, a maguk módján egy – elődeik legnagyobb részével ellentétben – kiterebélyesedettebb világban élnek. Nagyobb lett világuk "lombja". Egyetlen országnál jóval nagyobb társadalmi, kulturális és geográfiai környezetben keresik a számukra megfelelő helyet, ahol a jövőt el tudják képzelni. A felmerülő egzisztenciális kérdésekkel együtt folyik ez az izgalmas helykeresés. Az életvitelt meghatározó helyszínek közötti választás kérdéséről van elsősorban szó: majdnem minden pályaműből kiérezhető a szülőföld és a második (többnyire alakulóban levő) otthon közötti lelki-érzelmi és fizikai ingadozás. Akár "ingázásnak" is lehetne nevezni, a lelki biztonság elsődleges, gyermekkori otthonérzete és a tanulmányokkal vagy a munkavégzéssel együttjáró másodlagos otthonérzet közötti ingajáratnak. A pályázati felhvás a Bécsi Napló 2025 november-decemberi számában Ebből az oda-vissza élménykörből szakadt ki a legtöbb pályázatíró rendkívül sok árnyalatú és digitális korunk írásszűkösségére egyáltalán nem jellemzően sokatmondó megnyilatkozása. Kitárulkozások sorozatát olvashattuk a szerkesztőségben. Helyszíneiken végigfutva néhány, egy-egy országon belüli itthon-otthon dilemmára is akadtunk (így Magyarország és Kárpátalja belső helyszínei tekintetében). Legtöbben mégis egyfelől Magyarország, Erdély, Vajdaság, Kárpátalja, másfelől pedig Bécs és a távolabbi Nyugat kétpólusú világának élményeit írták meg, ebbéli tapasztalataikat, és akadt pár olyan pályázó is, aki – végzettsége vagy tanulmányai okán – három-négy országban is megfordult. Az ő számukra volt talán a legnehezebb az otthon fogalmát árnyaltan, pontosítottan körbejárni. Mégis, mindhárom csoportban érett, kiforrott egyéniségek tárulkoztak fel életük idevágó részleteivel – sokan pedig az ehhez a tartalomhoz csatolódó kiváló megfogalmazásban. Többnyire otthont váltó, egyelőre két pólus között vándorló nemzedék tagjai ők. És szinte kivétel nélkül vissza tudtak kapcsolni eredeti szülőhelyükre, és/vagy visszatérőkként vagy távolba menőkként, de nem szakadtak el "gyökereiktől". Alig van olyan, talán egyetlen pályázó, aki ezt vajúdva és indulattal, de megteszi. Hovatartozásuk és céljaik számokban így körvonalazódnak: tizennyolcan német nyelvterületen élnek (Ausztria, Németország), felbukkan a spanyol nyelvi közeg, sőt Amerika is felsejlik egyszer. Származás szerint kb. húszan Magyarországon születtek, három pályázó írásában útrabocsátó otthonként a Vajdaságot lehet felfedezni, egyikük bevallottan erdélyi, ketten pedig kárpátaljaiak. Országváltás nélküli életformaváltásról (kettősségről az otthonmaradásban) egy kárpátajai és egy magyarországi pályázó számol be közülük. Hárman földrajzi korlátaik fölé lépnek, elegáns fogalmazás rejti indulásukat… Sorsukban sok a közös vonás, noha más-más színárnyalatokban. Két szomorúbb írást olvastam: részleges önfeladásról, illetve az egykori "én" "elsiratásáról" – de egy harmadik jelentkező lelkében és soraiban már a humor is szikrázik. A sok fiatal női pályázó egyfajta lírai többletet ad a körkép egészének, ami jót tesz az olvasó számára kialakuló összképnek is. Külön érdekes volt felfedezni érdeklődési köreiket, szakmájukat. Egyesek elárulták ezt, mások hallgattak róla. Akad köztük zenész, cukrász, szociológus, orvostanhallgató, egyikőjüknél műszaki végzettség sejthető: informatika vagy fizika szakirány, és van egy gyógyszerészünk is. Szakmailag még izgalmasabb, hogy azon túl, hogy többnyire felsőfokú oktatás résztvevői (voltak), jól fogalmaznak, erényük a szabatos írásbeli önkifejezés, magyar nyelvhasználat, a többnyire színvonal-ingadozástól mentes, egyenletes stílus. Mindannyiuknak megvan a maga szuverén gondolkodásmódja, egyéni szókincse, mondatszerkesztési szokása. Az az érzés erősödik meg írásaik olvasása közben bennem, az átlagolvasóban, hogy nem most és nem először próbálgatják szárnyaikat. Van köztük, aki kimondottan jól szerkeszt, s nem ritka az olyan szerző sem, aki élménybe "csomagoltan" ugyan, de jóval túllép a saját tapasztalati világán, és tömörségében is összegző gondolati rendszerré szélesíti írását. Azt hiszem, többjüknek nem ez az első megjelenésre szánt írása, számos esetben erős irodalmi érzéket, kiforrott stílust lehetett felfedezni. Jól csengő mondatok, frappáns következtetések, megállapítások sorjáznak mindenütt. Élettapasztalat. Idézni is jólesik közülük: "…ma már mosolyogva lebegek a vízfelszínen. Tele békével. Kiharcolt békével. Megtanult békével." (Mester Emma) "…az otthon nem feltétlenül az a hely, ahonnan elindultam, hanem az, amit magamban hordozok, bárhová is megyek." (Táborossi Regina) Csupa életigenlő mondat: élmény a diaszpórában ilyeneket olvasni. És lenyűgöző az összegző kép is, amely kirajzolódik róluk. Egy olyan nemzedéké, amely a hívó szóra föltárta valós gondjait; felnőtt életének esélyét latolgatva, komoly, megbízható válaszokat fogalmazva az otthonról és az itthonról a ma Európájában. (Egyikük Tamási Áronra utal, a közismert Ábel-idézet is fölfénylik írásában, mintha a Göncöl-szekér egyik csillaga lenne, segítségül a tájékozódáshoz.) Vallomásos írásaik megbízható képet nyújtanak egy felnövő/felnőtt nemzedékről. Miközben minket is gazdagítottak, egy képzeletbeli (virtuális) Kárpát-medencei vallomássorozattal. A hovatartozásról, az emberi és a nemzeti kötődéseinkről. Köszönettel, biztatással, Lengyel Ferenc (A Bécsi Napló irodalmi pályázatára beérkezett pályamunkákból válogatást közlünk a következő időszakban "BN irodalmi pályázat" címkével.) Felcser Krisztina és Bárdos Andrea pályamunkája

Magyar származású kanadai orvos, addiktológus, író és pszichoterapeuta a függőségek és stresszbetegségek világhírű kutatója dr. Máté Gábor. 1944-ben született, amikor apja munkaszolgálatos volt, anyja Budapesten bujkált és a gyermeket 5 hétre odaadta valakinek, hogy vigyázzon rá. Szülei túlélték a vészkorszakot, de a rokonok nem, 1956-ban a család Kanadába emigrált. A vancouveri egyetem angol szakát végezte el és irodalomtanárként dolgozott egy középiskolában majd úgy döntött, hogy régi álmát az orvosi pályát választja, húsz év családi praxis után palliatív betegeket, kábítószer függőket, HIV fertőzötteket ápolt. Saját állapotának és egészsége történetének felderítése, és öngyógyítása során jutott arra a következtetésre, hogy felnőttkori karakterünket és a világhoz való viszonyunkat jelentős mértékben életünk első négy év viszonyai és kapcsolatai alakítják ki és a függőségeink - legyenek azok bármilyen természetűek - alkohol-, nikotin-, kábítószer-, munka-, internet-játékszenvedély, szexfüggőség, lényegében csak menekülő utak. A viselkedési és a beilleszkedési zavarainkat, függőségeinket a traumatikus élményekre adott biológiai válaszainkat a gyógyítók gyakran félreértelmezik és csak tünetileg képesek kezelni. Véleménye szerint az elme, a tudat, a lélek egészsége nem választható el a test egészségétől. A lelkibetegségek okai számos esetben a jelenkor társadalmi eseményeinek számlájára írhatók. Ezen meggyőződését műveiben számos tudományos kutatás konkrét eredményeivel is alátámasztja. Angolul írt könyvei összesen eddig öt kötetben, 40 nyelven a világ több tucat országában jelentek meg, Magyarországon is valamennyit kiadták. Hazájában a legmagasabb polgári kitüntetésben az Order of Canadában részesült. Tavaly októberben a magyar köztársasági elnöktől a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést kapta, melyet Ottawában adtak át. Rendhagyó szemléletet feltáró könyveivel szakmai és laikus körökben is világszerte ismertté vált, nyilvános előadásaira alig lehet bejutni, a világ influenszerei, a legismertebb podcast vezetők készítenek vele interjúkat, szinte állandóan úton van. Magyar nyelven is számos interjúja található az interneten. Fotó: Gabor Gastonyi Előadásaiban két híres magyar stresszkutatóra hivatkozik. 1938-ban a Harvard egyetemen az erdélyi magyar származású orvos, Weiss Soma elmélete volt az, hogy a betegségek okaiban éppolyan fontosak a lelki és érzelmi tényezők, mint a kezelésben a fizikaiak. Ami történik velünk érzelmileg, az kihat ránk fizikailag. Sajnos azonban ezt a teóriát elfelejtette az orvostan. A híres magyar stresszkutató Selye János elméletét is magáénak vallja: miszerint a modern világban a legnagyobb stresszek az érzelmi stresszek: amikor azok akarunk lenni, amik nem vagyunk. Máté szerint a rák, a szenvedélybetegségek, sőt majd minden krónikus betegség visszavezethető a gyermekkori negatív élményekre és azok életünkre, viselkedésünkre és egészségünkre gyakorolt hatására. A könyveiben a betegségek valódi okait kutatja, éles kritikát fogalmaz meg a minket körülvevő mérgező világról, valamint utat mutat az egészség és a gyógyulás felé. Miért nehéz megszabadulni a rossz szokásainktól még akkor is, ha azok egészségünket és emberi kapcsolatainkat veszélyeztetik? – kérdi Máté. Magyarországon, ahol az alkoholizmus terén vezető országok közé tartozunk, különösen égető kérdés ez.A gyermeki figyelemzavar és hiperaktivitás, az ADHD, a szenvedélybetegek kezelésénél azt tapasztalhatjuk, hogy a gyerekek nem a szülőktől, hanem a társaiktól tanulják meg, mi a jó és mi a rossz, ez a helyzet azonban szétzilálja a családot és mérgezi az iskola légkörét. A család ereje segítségével arra kell koncentrálnunk, hogy milyen szerepet kell betöltenünk a gyerekeink életében. A szülőség nem más, mint kapcsolat, a gondoskodásunkra bízott gyermekeinkkel való érintkezésben, tiszteletben kell tartanunk a velük való kapcsolatot. Széles körben népszerű és divatos megközelítése, a popularitás azonban nem jó ajánlólevél a tudományban. A pszichiáter szakma nehezen fogadja be Máté Gábor téziseit. Az ADHD (gyermeki figyelemhiányos és hiperaktivitási zavar) Világszövetségének elnöke Stephen Faraone pszichiáter professzor szerint Máté megközelítése worse than wrong, azaz rosszabb, mint rossz és cherry-picked science, amelyet alkalmaz: csak olyan adatokat használ, amellyel a saját hipotézisét tudja alátámasztani, nem összefüggő elmélet. Máté a gyermeki figyelemzavar fő okának a korai traumát, pl. a szeretethiányt tartja, míg az elfogadott orvosi álláspont szerint genetikus eredetű. Mindkettő igaz lehet Máté Gábor családjának esetében. Ő a holokauszt okozta gyerekkori traumából vezeti le, hogy munkamániás lett és a három fiú gyermeke is mind figyelemzavarossá vált, mert szerinte elhanyagolta a gyermekeit és csak a munkával és a tanulmányaival foglalkozott, de pszichiáterek szerint örökölhették is tőle. Hatodik könyvének, amelyet jelenleg legidősebb fiával együtt írnak „Hello Again” (mondjuk, Újra együtt) címmel a témája a családi megbékélés a szülők és a felnőtt gyermekek között: az újrakezdés, hogyan lehet megbékéltetni a felnőtt gyermekeket és a szülőket, akik félreértették, sőt megbántották egymást. Máté Gábor együttérző feltárás módszerével online tanfolyamokat és videókurzusokat tart angolul és magyar nyelven olyanok számára, akik egészségesebben és derűsebben szeretnének élni, szembenézni a traumáikkal, biztonságosabb környezetet szeretnének maguk és szeretteik számára; ha jól értettem kétszázezer az online hallgatói száma. Személyes workshopokon, nyolcvan országban összesen háromezer tanítványa van, köztük Magyarországon is. Könyvei az Open Books online kiadásában jelentek meg, magyarul: Szétszórt elmék – A figyelemhiány zavar új gyógymódja, 2023 Normális vagy –Trauma, betegség és gyógyulás mérgező világunkban, 2023 A test lázadása – Ismerd meg a stresszbetegségeket, 2024 A család ereje – Ragaszkodj a gyermekeidhez, 2024 A sóvárgás démona – Ismerd meg a függőségeidet, 2025

A Bécsi Napló megújult rovata az ausztriai magyar népcsoporttal kapcsolatos írásoknak ad teret. Első cikksorozatunk Burgenlandra helyezi a hangsúlyt: arra a térségre, amely Ausztria egyik kulturálisan legsokszínűbb régiójának számít. Röviden bemutatjuk, miként lett a bevándorlások és határhúzások formálta régióból olyan kulturális tér, amely ma tudatosan vállalja, óvja és ünnepli a sokféleséget. Következő cikkeinkben e sokszínűség magyar vonatkozásait bontjuk ki: közösségeket, intézményeket és történeteket, amelyek a térkép szélét a középpontba emelik. I. Aki ma vonattal vagy autóval szeli át Burgenlandot, az északi Fertő tótól egészen a szlovén határ déli csücskéig sok zöldet, szelíd lankákat, szőlőültetvényeket, csendes falvakat és kisvárosokat láthat. Egy idill, amely mögött egy olyan régió rejtőzik, amelyet évszázadok óta feszültségek, változások és kulturális sokszínűség jellemeznek. Aligha van más osztrák tartomány, amelyet ennyire meghatározóan befolyásoltak volna a határok változásai, a találkozások és a különböző népcsoportok együttélése. Burgenland különösen a 20. és 21. században vált olyan hellyé, ahol a politikai fordulatok és társadalmi változások nem csupán a térképeken hagytak nyomot, hanem közvetlenül alakították az itt élők mindennapjait, gondolkodását és életformáját. Burgenland Ausztria legkeletibb tartománya és sokkal több, mint egy peremvidék a térképen. Egy átmeneti régió, kelet és nyugat között húzódó terület. Évszázadok óta különböző nyelvek, hagyományok és életmódok találkozópontja. Ez a sokszínűség nem megrendezett, hanem a bevándorlás eredménye; fokozatosan alakult ki, néha harmonikusan, néha konfliktusokkal teli, de mindig meghatározó jellemzője volt ennek a fiatal tartománynak, amelyet gyakran tévesen álmosnak aposztrofálnak. Ennek a különleges keveredésnek a gyökerei mélyen a történelembe nyúlnak vissza. A terület hosszú időn át a Habsburg Monarchia magyar feléhez tartozott – egészen addig, amíg az első világháborút követő politikai megrázkódtatások mindent meg nem változtattak. A monarchia összeomlása után új rend alakult ki Európában, és a határokat is újrarajzolták. A mai Burgenland területe szempontjából ebben elsősorban a népesség összetétele játszott döntő szerepet: a vidék nagy részén túlnyomórészt német ajkú lakosság élt, amely inkább Ausztriához, mint Magyarországhoz érezte magát tartozónak. Dél-Burgenland A győztes hatalmak felhasználták ezt a körülményt. Az Saint-Germain-i és a trianoni békeszerződés rendelkezései kimondták, hogy a Német-Nyugatmagyarországnak (Deutsch-Westungarn) nevezett területet Ausztriához kell csatolni. Ez azonban nem ment zökkenőmentesen, feszültségek, ellenállás és helyi konfliktusok alakultak ki. Különösen heves küzdelem folyt Sopron (Ödenburg) városáért, ahol az 1921-es népszavazáson a lakosság többsége Magyarország mellett döntött. A terület többi része azonban még ugyanabban az évben hivatalosan Ausztriához került, ezzel létrejött a köztársaság legfiatalabb tartománya. A helyi lakosság számára ez a változás sokkal többet jelentett, mint egy új államhatár. Megkérdőjelezte a biztosnak hitt dolgokat, és sokakat arra kényszerített, hogy újragondolják hovatartozásukat. A régió múltja a mai napig élő valóság, ami kézzelfoghatóan megmutatkozik például abban is, hogy több nyelv természetes módon él egymás mellett. A német, a magyar és a horvát nyelv nem a múlt maradványai, hanem a mindennapi élet részei. Ez különösen jól látható a burgenlandi horvátok esetében, akik a legnagyobb elismert kisebbséget alkotják. Őseik a 16. században menekültek az oszmánok elől ebbe a régióba, és itt maradtak. Generációkon át megőrizték nyelvüket és szokásaikat. Olyan településeken, mint pl. Trausdorf an der Wulka vagy Klingenbach a horvát nyelvet nemcsak beszélik, hanem büszkén meg is élik a családokban, az egyesületi életben, az ünnepségeken. Burgenlandban bevett gyakorlat a kétnyelvű helységnévtáblák használata is. A tartomány déli részén a magyar népcsoport határozza meg több település arculatát. Felsőőr környékén, de Alsóőrben és Őriszigeten is a magyar nyelv a mai napig jelen van a mindennapi életben, sőt, egyre nagyobb teret nyer. Az iskolák, a kulturális intézmények és egyesületek, de a Magyarországról ingázók és az itt letelepedő magyarok is hozzájárulnak ahhoz, hogy a nyelv és a hagyományok ne merüljenek feledésbe. A roma emlékmű Felsőőrön, Reinhard Vitus Gombots alkotása A romák is szerves részét képezik Burgenlandnak, különösen Felsőőr környékén. Történelmük, amelyet mindig is az üldöztetés jellemzett, szorosan összefonódik a 20. század politikai töréspontjaival – a kirekesztéssel, a politikai üldöztetéssel és a rendkívül nehéz életkörülményekkel. Az elmúlt évtizedekben azonban sok minden megváltozott: a kultúra, az oktatás és az emlékezés területén indított kezdeményezéseknek köszönhetően történelmük láthatóbbá vált, hangjukat jobban meghallják. Ebben a fejlődésben a tartományi politika is fontos szerepet játszik. A burgenlandi tartományi kormány évek óta célzott intézkedéseket hoz a nyelvi és kulturális sokszínűség előmozdítására. Hans Peter Doskozil tartományfőnök alatt ez a prioritás még nagyobb hangsúlyt kapott. A népcsoportok támogatása – például a kétnyelvű oktatási kínálat bővítésével, a kulturális kezdeményezések előmozdításával és a közterületeken való aktívabb megjelenéssel – a tartományi politika központi elemének számít. A sokszínűséget nem kihívásként, hanem lehetőségként értelmezik, amely formálja és erősíti Burgenlandot. A várhatóan még az idén megépülő felsőőri Népcsoportok Háza szintén a magyarok, horvátok és romák iránti társadalmi megbecsülés gesztusát jelenti. Így Burgenland ma már nem csupán földrajzi határvidék, és régóta nem az EU külső határa, hanem egy élénk kulturális térség, ahol az elmúlt évtizedekben elért jólét is jól látható. Olyan hellyé vált, ahol a különbségek láthatók maradhatnak, és éppen ezáltal sugároz ma már különleges erőt. A sokszínűség itt nem csupán szlogen, hanem a mindennapi valóság. Legújabb irodalom a témához: Csire, Márta / Deák, Ernő / Kókai, Károly / Seidler, Andrea (Hg.): Region der Vielfalt. Wechselbeziehungen im burgenländisch-westungarischen Raum in Geschichte und Gegenwart. Wien: Praesens Verlag, 2023. Csire, Márta / Seidler, Andrea (Hg.):Geschichte der Ungarn im Burgenland. Regionalität als historische Kategorie.Wien: Praesens Verlag, 2026. (Fotók: Seidler Andrea)

A Szépművészeti Múzeum Canaletto és Bellotto című kiállítása 2026-ban is megerősíti Bécs helyét az európai művészet bemutatásának kiemelkedő központjai között. A kiállítás két kivételes 18. századi művész alkotásait állítja párbeszédbe, és ezzel nemcsak új művészettörténeti távlatokat nyit, hanem érzékletes betekintést nyújt a hajdani Európába és annak hatalmi központjaiba. A középpontban Giovanni Antonio Canal, más néven Canaletto, és unokaöccse, Bernardo Bellotto áll. Mindketten a veduta-festészet mesterei voltak – egy olyan művészeti ágé, amely a részletgazdag és gyakran lenyűgözően pontos városi tájképekre specializálódott. Canal egyébként kiváló munkát végzett unokaöccse tanáraként is. A két művész alkotásai nemcsak szinte fotószerű pontossággal ábrázolják az építészeti szépséget, hanem az akkori élet hangulatát is megragadják, legyen szó a velencei Canale Grandéról vagy a bécsi Mehlhofról. Canaletto: A francia nagykövet érkezése Velencébe (1726-27) A jelenlegi bécsi kiállítás a látogatók számára izgalmas élményt kínál, mivel közvetlenül hasonlítja össze a két művész alkotásait. Míg Canaletto elsősorban fényárban úszó velencei és londoni tájképeiről ismert, Bellotto sajátos, gyakran visszafogottabb, realisztikusabb, sőt gyakran komor stílust alakított ki. Mindkét festő képei részben fotószerű pillanatfelvételeknek tűnnek, bár jóval a fényképezés feltalálása előtt készültek. A realisztikus-naturalista benyomás annak köszönhető, hogy a két művész (feltehetően) camera obscurát használt, egy olyan eszközt, amely egy város bizonyos részletét vászonra vetítette, így lehetővé téve a pontos művészi rekonstrukciót. Az elv egyszerű: a fény egy apró nyíláson át jut be a sötét térbe, és a külvilág fordított képét rajzolja a falra. Innentől már csak a kontúrokat kell követni… A kiállítás külön figyelmet szentel Bécsnek. Bellotto – egykori drezdai udvari festő, majd Mária Terézia kegyeltje – városábrázolásai a 18. század legjelentősebb vizuális emlékei közé tartoznak. Bécset pompás rezidenciavárosként ábrázolják, amelyet a barokk építészet és a császári reprezentáció jellemez. Éppen ebben rejlik a kiállítás különleges vonzereje a néző számára. A képen látható helyek és épületek közül sok ma is áll, és még mindig felismerhető: a régi egyetem, a jezsuita templom, a Liechtenstein-palota, a Freyung építészeti pompájában ma is pontosan úgy tárul elénk, mint 200 évvel ezelőtt egy akkori néző elé. Pontosan ez teszi a képeket rendkívül izgalmassá: az a különleges pillanat, amikor ismerős homlokzatokat, tereket vagy utcasorokat fedezünk fel, és felismerjük, milyen régóta formálják ezek a helyek Bécs városképét – lenyűgöző ellentétben a modern városok vanitas-homlokzataival. A festmények így nem csupán történelmi látképeket ábrázolnak, hanem a néző számára közvetlen kapcsolatot teremtenek a múlt és a jelen között. Csak ritkán találkozunk olyan épülettel, amely már nem létezik eredeti formájában. Utóbbira ismert példa a drezdai Frauenkirche, amely a második világháborúban elpusztult, és csak évtizedekkel később építették újjá eredeti alakjához hűen. A kiállítás ugyanakkor azt is világossá teszi, hogy ezek a festmények jóval túlmutatnak a puszta ábrázoláson. Olyan tudatosan formált városképek, amelyek meghatározott üzenetet közvetítenek: rendet, gazdagságot és hatalmat. A nemesség Schönbrunn napfényében sétálgat, a kézművesek a festmény egy árnyékos sarkában végzik munkájukat, szinte észrevétlenül. A művészet ezzel a megjelenítés és a kommunikáció fontos eszközévé vált – a festmények megrendelői a megbízások révén pontosan azt vásárolták meg, amit szalonjaikban és reprezentatív tereikben láttatni kívántak. Ezen túlmenően a kiállítás egy tágabb európai kontextust is felvázol. Velence, London, Drezda és Bécs nem pusztán önálló városokként jelennek meg, hanem egy közös kultúra egymáshoz kapcsolódó központjaiként. Canaletto és Bellotto művei rávilágítanak arra, hogy ezek a városok egyszerre mutatnak hasonlóságokat és különbségeket, miközben egy közös, monarchikus hagyományú európai örökség részei. A látogatók számára a kiállítás egyszerre kínál esztétikai élményt, utazást a múltba, és reflexiót a festmények városképet alakító szerepéről. Különösen azok számára, akik ma Bécsben élnek – akár ott születtek, akár máshonnan költöztek oda –, ezáltal új perspektíva nyílik a városra és annak történetére. A kiállítás arra is rávilágít, mennyire aktuális ez a téma: egy olyan korban, amikor a városok folyamatosan átalakulnak, Canaletto és Bellotto művei az örökkévalóra, a tartósra emlékeztetnek. A Szépművészeti Múzeumban rendezett kiállítás így jóval több, mint kulturális esemény – meghívás arra, hogy más szemmel nézzünk Bécsre és Európára, és felismerjük, milyen értéket képvisel, s egyben milyen jótékony hatással bír a közös örökségünkkel való találkozás. A kiállítás megtekinthető a bécsi Szépművészeti Múzeumban 2026. szeptember 26-ig.

Népes közönség, több mint hatvan résztvevő előtt kérte fel Makkai Réka elnök Urbán Ákost, hogy ismertesse az Egy küldetéses ember című kötetet, amelynek a borítóján ez áll: Emlékkönyv dr. Tóth Miklós István születésének 100. évfordulójára. 1925. augusztus 6. – 2025. augusztus 6. – Szerkesztette Urbán Ákos Tény és való, hogy a három évvel ezelőtt elhunyt Tóth Miklós maradandó nyomot hagyott annak a három hollandiai magyar nemzedéknek a szervezeti és irányításában, amely közösségeknek a képviselői jelen is voltak a teremben. Urbán Ákos felvezető beszédéből e helyen szintén kiemeljük a kötet jellemzőit az elhangzottak alapján. Elmondta, hogy szíve szerinti kötelességének tartotta egy centenáriumi emlékkönyvvel való tisztelgést a hollandiai magyarság doyenje előtt. Legutóbbi tisztsége is kötelezte erre a megemlékezésre, hiszen az elmúlt tíz esztendőben a Hollandiai Magyar Szövetség elnöke volt. Idézzük: “Kapcsolatunkon talán még a származási szimpátia is erősített, amint azt Tóth Miklós egy igen ünnepélyes alkalommal bizalmasan jegyezte meg: „mégiscsak pap fiúk vagyunk”. – Ismételten hangsúlyozta:” „Tóth Miklós küldetéses ember. Azok közé tartozik, akik egy pillanatig sem felejtik el, hogy a világ minden sarkában dolgoznak magyar emberek, tiszta idealizmusból, az Egyház és a magyar kultúrvilág felmutatására.” A kiadvány meglévő publikációkat, megemlékező írásokat tartalmaz holland és magyar nyelven, valamint Tóth Miklós azon előadásait, melyek a Mikes International kiadványaiban jelentek meg, és melyeket most kézbe véve tanulmányozhatunk, hogy közelebb kerüljünk Tóth Miklós szellemiségének a világához. Élünk az alkalommal, hogy Tóth Miklósnak az Európa szép királylány tanulmányából idézzünk néhány időszerű gondolatot. „A keleti keresztyénség népei a nyugati világgal, mindenekelőtt a nyugati keresztyénséggel szemben állóak, mert az által veszélyeztetettnek tekintik magukat. Ez a magatartás ezer éves élettapasztalatból származik. Ezzel mindig számot kell tartani a politikai lépések megítélésében minden állam esetében, amelynek keleti-orthodox háttere van még akkor is, ha – mint pl. a kommunizmusban – az állam maga formálisan az egyháznak ellene van. E tény ismerete nélkül a jelen Közép- és Kelet-Európa s a Balkán félsziget problematikája megérthetetlen. Hogy ez mennyire így van, többek közt világosan kitűnt abból a szakértelemhiányból, amellyel a nyugati világ politikusai az utóbbi évtizedek során a balkáni kérdéseket megközelítették. Amit itt próbálok elmondani – teszi hozzá Tóth Miklós, az az, hogy Európa egy olyan kultúrvilág, amely a történelem folyamán minden megrázkódtatása ellenére, sőt azokon keresztül fejlődött és fejlődik ki.” „Mi magyarok pedig jegyezzük meg jól magunknak, mondja tovább Tóth Miklós, hogy nekünk Európa más valami, mint sok más népnek. Könnyű Európában magától értetődően élni, dolgozni és annak gyümölcseit élvezni, más azonban azért évszázadokon át vérrel, szabadsággal, vagyonnal és kemény sorssal áldozatot hozni. Magyarország Nyugat-Európa védőbástyája volt és a végvár szerepét tölti be ma és fogja betölteni továbbra is. Ez nem patetikus és még kevésbé demagógikus frázis, hanem ténymegállapítás. Ez adja meg jelentőségét függetlenül attól, hogy mások ezt látják-e vagy sem és függetlenül attól is, hogy ezt más népek is gondolják magukról. Mint minden népnek, úgy nekünk is önértéktudatunk és a magunk méltósága az alapvető belső bázisunk. Nekünk is ezt kell tudatosítanunk magunknak a magunk 1100 éves történelme tárgyilagos ismeretében és tanulságaival, és abból meríteni erőt a jövendőre.” Tóth Miklós személyes vallomásában a családi házat és természetszerűen a szekszárdi templomot emeli ki: ezek az elindulás és a hazatérés valódi erőterei. „Kedves Testvéreim! Nagy öröm számomra, hogy itt lehetek, mint mindig, ha ide jöhetek. Öröm, mert ide – ebbe a városba, ebbe a templomba – haza jövök, haza jöhetek. Itt születtem, itt nőttem fel, itt a szomszédban, a parókián, ebben a templomban, itt a „Felső utcán”, a Sédben játszva, itt, ebben a városban, amely érdekesebb, változatosabb, mint az ember gondolja, ha benne él. Mindenütt büszkén mondom, hogy szekszárdi vagyok. Az ember egész életében az marad, aki volt, mikor elhagyta a szülői házat. Ebbe a templomba jártam istentiszteletre. Itt jártam az elemi iskola első két osztályába, abba az épületbe, amelynek a felújítását most ünnepeljük. Azóta sok víz folyt le a Dunán. Mikor itt éltem, szinte mindenkit ismertem a templomban s mindenki ismert engem is meg az egész családunkat is. A gyülekezetben, mint egy szerető, meleg fészekben éltünk. Ennek a harmonikus élményét és emlékét az ember egész életében mindig magában hordja a lelkében, mint életalapot, mély lelki zsongást, bárhova menjen ezen a világon. Ezért itt és most is szívből köszönetet mondok elhunyt szüleim és öcsém nevében is.” Elhangzott a szekszárdi református templomban annak az alkalmával, hogy az egyház templomát és a kommunista időben súlyosan elhanyagolt iskolaépületét renováltatta. (Tóth Miklós: A templom és az iskola. Beszéd 2007. április 29- én.) Balról jobbra: Szilágyi Árpád, Makkai Réka, Nagy Zsuzsánna, Urbán Ákos (Fotó: Gremsperger Klára) Köszönet illeti a Mikes International Kiadó alapító igazgatóját, Farkas Flóriánt a digitális publikációk közlésének engedélyezéséért. Tóth Miklós írásainak kiválasztásában többen is tanáccsal szolgáltunk. Hálás köszönet illeti Nagy Zsuzsanna tördelőszerkesztő asszonyt kitűnő munkájáért, Andries Tóth úrnak a fényképekért, Gerhild Tóth-van Rooij asszonynak a Hongaarser dan Hongaars interjú publikálásának engedélyéért. Illesse elismerés a Hollandiai Magyar Szövetség vezetőségét, név szerint Szilágyi Árpád elnök urat, aki az ügy mellé állt, és vállalta ennek az időszerű könyvnek a kiadását. Egybehangzó vélemények szerint Urbán Ákos a Tóth Miklós sokrétű munkásságának méltán állított emléket. Mozgósító, megoldásokat kereső személyisége példamutató volt, a holland–magyar kapcsolatok erősítésében végzett tevékenysége kimagasló. Óhajtjuk, hogy ez a veretes kiadvány Tóth Miklós életművének átfogó kutatására buzdítsa a kortársait és a hollandiai magyarság története iránt érdeklődőket.