Search this site

„Ver Sacrum” – áll aranybetűkkel a bécsi Szecesszió Házának homlokzatán. „Szent tavasz” – vártunk Téged! A tavasz az idén hűvösebb, mint általában, de a javában rügyező-bomló virágoknak most már nem tud ellenállni semmi. Járjuk be Bécs néhány kertjét, parkját. Valamikor botanikus voltam, kezdjük hát a bécsi Botanikus Kerttel: a hathektáros kert története érdekes, és szomszédságában található Savoyai Jenő herceg nyári rezidenciája, a Belvedere hatalmas barokk kertje, mellyel a Reitertor köti össze, az Oberes Belvedere magasságában. A bécsi botanikus kert Hortus Medicusként jött létre, Gerard van Swieten, a Bécsi Egyetem orvosi fakultásának vezetője, egyben Mária Terézia háziorvosának a kezdeményezésére. A császárnő 1754-ben kéthektáros kertet vásárolt a Belvedere mellett, és megkezdődött a kert kialakítása, így a botanikus kert az idén tölti be megalapításának 272. évfordulóját. A kert korai igazgatói-professzorai közül a két Jaquin – apa és fia – a legjelentősebbek. Nikolaus Joseph von Jacquin (1727-1817) szenior alatt alakult át a Hortus Medicus valódi botanikus kertté, a növények Linné tanaira alapozott rendszerezésével, míg fia, Joseph Franz von Jacquin (1766-1839) igazgatósága alatt a kert területe jelentősen megnőtt. Apa és fia sírköve a botanikus kert közepén, árnyas fák alatt található. A Botanika Intézet Rennweg felőli bejáratánál álló hatalmas, két évszázados platánt még idősebb Jaquin idejében ültették, és jó ideje a turisták kedvéért Mozart-platánnak becézik, de nincs köze a zeneszerzőhöz. Míg a botanikus kert angolkertszerűen van megtervezve, a szomszédos Belvedere kertje impozáns barokk kert. A hajdanvolt bécsi szőlők helyén levő hatalmas területet – 165 hektár! – Savoyai Jenő herceg többrendbeli vásárlással szerezte meg 1697 és 1721 között. A Johann Lukas von Hildebrandt tervezte két kastély, az Alsó-Belvedere 1712 és 1716 között, míg a Felső-Belvedere 1717 és 1723 közt épült. Jenő herceg halálakor, 1736-ban unokahúga, Viktória hercegné örökölte a Belvederét annak összes műgyűjteményeivel együtt. Ezeket a következő években Mária Teréziának eladogatta, végül 1752-ben magát a Belvederét is. A „Belvedere” nevet maga a császárnő adta a kastély–kert komplexumnak. A későbbi években itt rendezték be a Császári Festménygalériát, melynek gyűjteményei az 1890-ben befejezett Szépművészeti Múzeumba kerültek. A kertet Dominique Girard bajor kerttervező elképzelései alapján 1700-tól kezdve alakították ki, tipikus francia-barokk stílusban, ennek összes kötelező elemével felvértezve, úgymint a szimmetriatengely menti szerkesztési elv szigorú használata, aztán lépcsők, kutak, medencék, természetellenes formákra nyírt sövények, illetve nagyszámú görög mitológiai ihletettségű, allegorikus szobor és szoborcsoport kertben való bőséges elhelyezése. Mindez ma az UNESCO világörökség része. Bécs első „állatkertje” is, a Menagerie, a Belvedere kertjében volt. Mikor Mária Terézia megvásárolta a Belvedere kertjét, az állatokat Schönbrunnba vitték, ahol I. Ferenc német-római császár (Lotaringiai Ferenc István), Mária Terézia férje megalapította a Schönbrunni Állatkertet, mely szíve vágya volt. Az Alsó-Belvedere Akárcsak a többi Habsburg császári kert, a Belvedere 1918-tól kezdődően az Osztrák Köztársaság tulajdonába került. Ide tartozik az Augarten, Schönbrunn és a Hofburgban levő Burggarten, illetve Volksgarten is. II. József még régensként (1865-1880) megnyittatta a köz előtt a császári kerteket és vadasparkokat: a Prátert (1766), az Augartent (1775) illetve Schönbrunnt (1779). József nem szívesen járt Schönbrunnba, kedvenc helye az Augarten volt. A kertben felépített kis kastélyában együtt zenélt Mozarttal és Salierivel, az általa bevezetett matinék során. A reggeli előadások oka az volt, hogy a népszerűvé vált Augartenban délután már hemzsegett a tömeg, és ez zavarta a művészetek, illetve a botanika tudományába elmerülő császárt, aki ironikusan megjegyezte, hogy úgy látszik, ha csendre vágyik, azt csakis a Kapucinus-kriptában (Kaisergruft) fogja meglelni. Itt vannak a Habsburg uralkodók eltemetve. Az Augarten az itt működő porcelánmanufaktúráról, illetve az itt székelő világhíres fiúkórusról, a Wiener Sängerknabenről is híres. A porcelánmanufaktúra Meissen után a második legrégebbi Európában – alapítva 1718-ban –, és ma is működik. Az Augartenben, más bécsi kertekhez, parkokhoz hasonlóan, két hatalmas légvédelmi ágyútornyot (Flakturm) építettek 1940-ben a nemzeti szocialisták az angol bombázók ellen védekezve. Ezek ma is megvannak. Igazi elefántok a porcelánboltban ezek a tornyok a császári barokk kertben, de az impozáns fasorok és végtelen hosszú zöld alagutak képesek a tornyok komor szürkeségét ellensúlyozni. Nagyon népszerű mind a helyiek, mind az idelátogatók körében a viszonylag kis alapterületű, a Hofburghoz közel álló két kert: a Volksgarten és a Burggarten. Napóleon 1809-ben, Bécsből való kivonulása előtt, a Hofburg előtti védművek egy részét, köztük a Várbástyát is felrobbantatta, és nagyon kedvére volt, amint későbbi apósa, I. Ferenc osztrák császár (II. Ferenc német-római császár) a Hofburg ablakából sápadtan nézte a megaláztatást. Napóleon bukása után itt alakították ki a Heldenplatzot és annak két oldalán a parkokat. A Volksgartent 1823. május 1-jén nyitották meg a publikum előtt, míg a Burggarten az utolsó zárt bécsi császári kert maradt, kapuit csak 1918-ban tárták nagyra. A magányosan sétáló Ferenc Józsefet életének utolsó éveiben gyakran látták alattvalói a Burggartenben sétálni. Egyedül álldogáló szobra, mely a kert sarkában, a kerítés túloldalán, a Ringen trónoló Goethe-szobor közelében található, csak később került ide. Eredetileg a bécsújhelyi városi parkban volt elhelyezve. A császár uralkodásának 60 éves jubileuma alkalmából készült, Josef Tuch alkotása. Egy másik szobrot is csak később helyeztek a Burggartenbe: a népszerű fehér márvány Mozart-emlékmű eredetileg az Albertinaplatzon állt, onnan csak jóval később, 1953-ban került a Várkertbe. A Viktor Tilgner és Carl König szobrász-építész páros műve. A Volksgarten tervezői hűen követték Christian Cay Lorenz Hirschfeld kertteoretikus elképzeléseit, melyek szerint a népnek felajánlott kertekben a rendőri megfigyelhetőséget biztosító egyenes sétányok és áttekinthető alaprajzok alkalmazása javallott. Egyébként ezt a sokkal inkább katonai, mint kertészeti szempontú elvet később a Ring kialakításakor is figyelembe vették. Megfigyeltem, hogy a mai Bécs parkjaiban sincsenek búvóhelyek, mindenhova belátni, este pedig mindenhova bevilágít egy lámpa. Úgy látszik, ma is előszeretettel követik a Hirschfeld-féle kerttervezési hagyományokat. A Volksgarten közepén Pietro Nobile tervei alapján építették fel 1820 és 1823 között a Theseus-templomot, mely az Antonio Canova alkotta Theseus-szoborcsoport számára volt kialakítva, és a Napóleon fölötti győzelmet szimbolizálta. Canova eredetileg a szobrot a milánói Foro Napoleon számára készítette, de Napóleon bukása után I. Ferenc császár a szoborcsoportot megvásárolta és Bécsben mint győzelmi jelvényt felállította. A szoborcsoportot, 1890-es megnyitásakor, áthelyezték a Szépművészeti Múzeum előcsarnokába, a főlépcső pihenőjére, ahol ma is megcsodálható. A Volksgarten további két látnivalója az 1880-ban felállított Triton és Nimfa-kút, ugyancsak a már megemlített Viktor Tilgnertől, illetve Erzsébet császárnő 1904 és 1907 között elkészült emlékműve. A biedermeier idejében orgonáiról volt híres a kert – a törököktől vették át a növényt Bécsben, innen terjedt el egész Európában – és az orgonák ma is hihetetlen erővel illatoznak a kertben, ahol a II. világháború után tetszetős rózsakertet is kialakítottak. Néhány éve fedeztem fel a döblingi Setagaya-parkot. Bécs döblingi kerülete testvértelepülési viszonyban áll Tokió Setagaya nevet viselő városrészével, mely japánkert telepítésével kedveskedett testvértelepülésének. A meglehetősen nagy parkot Ken Nakajima tervezte. A szomszédos 17. kerületben, Hernalsban, Tokió egy másik prefektúrájával együttműködve ugyancsak gyönyörű, hathektáros japánkertet, a Fuchu-parkot rendezték be. Japánkertek kialakításával rivalizálnak a bécsi kerületek, adná isten, hogy mindenütt csak virágpompával mérnék össze erejüket a versengő szomszédok... (Kiemelt kép: Virágpompa a Volksgartenben - fotók: Másréti Kató Zoltán)

Fantasztikus hír: az Európai Unió zászlója kikerül a budapesti Országház homlokzatára, az ott lobogó magyar és székely zászló mellé! Csodálatos! Álljunk csak meg egy pillanatra: mi ebben a hír? Ráadásul fantasztikus!? Magyarország 2004-től, immár közel negyedszázada az EU tagja, azóta a kék alapon sokcsillagos zászlót nemhogy az állami intézmények homlokzatára, de nem egyszer még az utolsó falusi lángossütő bódé tetejére is kitűzik, hát akkor az Országházra! Az Országház 2007-ben (wikimedia; Marek Ślusarczyk) Márpedig a hír igaz, személyesen Magyar Péter hamarosan hivatalba lépő miniszterelnök jelentette be, és szimbolikus értékében valóban megilleti a figyelem. Lehet, nem mindenki számára ismerős, hogy Kövér László sokéves házelnök az EU zászlaját 2014-ben az Országház homlokzatáról eltávolíttatta. Ez az állapot ma is tart. Sőt, még akkor sem tett kivételt a szigorú Kövér László, amikor Magyarország az EU soros elnöki tisztét töltötte be – akinek köztudottan nagyon nem tetszik az EU-zászló. Házelnökként, a hatályos szabályok alapján megtehette, hogy a zászlót levetesse – elvégre az Országház az ő „háza”, legalábbis ő így gondolhatta. Április 12-én sokan másként látták ezt, így hamarosan ismét az Országház homlokzatára kerülhet az EU-zászló. Remélhetőleg sok más dolog is a helyére kerül még…

Minden összefügg mindennel, és semminek nincs csupán egyetlen oka. Ez a tartalom nélküli intersztelláris állítás töltődik fel naponta, mióta a magyar választók április 12-én hatalmas többséggel megbuktatták Orbán Viktor kormányát és kleptomániás NER-rendszerét. Magyar Péter miniszterelnöki beiktatása szombaton olyan formálisan ünnepélyes volt, amilyennek egy ilyen rendezvénynek lennie kell. Az azt követő ünnepi öröm viszont olyan felszabadult lett, amilyenre ritkán akad példa a magyar nép életében. Tartalmi párhuzamok természetesen nem vonhatók, de a méret és az intenzitás vetekszik 1956. október 23-ával, 1989. szeptember 10-ével, és egyértelműen felülmúlja 2004. május 1-jét. De ne bocsátkozzunk fantáziálásba. A kedden munkába álló Magyar-kormány legfontosabb feladatai közé sorolja, hogy meg kell szerezni az Európai Uniótól az Orbán-kormánytól visszatartott, Magyarországnak „járó” forrásokat. Ennek érdekében nemcsak az EU-s zászlót kell lobogtatni ismét az Országházon, és nemcsak az európai himnuszt kell eljátszani a beiktatásnál a magyar himnusz után. Orbán Anita külügyminiszter elég rutinos diplomata ahhoz, hogy pontosan tudja, mit vár el az Orbán Viktor idejében ellenségnek tekintett „Brüsszel“. Magyar Péter május 10-én a Kossuth téren (forrás: Magyar Péter facebook oldala) Aki a Spiegel nevű német magazinnak szeret hinni, a helyzetet aránylag egyszerűnek érzékeli: „Oligarchák külföldre mentik vagyonukat, ügyészek nyomoznak a távozó kormányfő hálózata ügyében, a propagandaadók pedig törlik legkeményebb műsoraikat. Orbán Viktor megtörtnek tűnik, és hűséges szolgái először bírálják“ – foglalja össze Jan Puhl. „A régi rezsim önmagát számolja fel. A vádhatóság hirtelen vizsgálódni kezd a leköszönő miniszterelnök környezetében.“ És Puhl még egyszer kitér a távozó miniszterelnökre: „Ő maga feltűnően nyugodtnak mutatkozik, de populista kisugárzása, energiája elpárolgott.“ Nem sokkal később Orbán Viktor tudatosan átlépte az elfogadhatóság határát. Az még hagyján, hogy egy gyakran kimondottan nőellenes rappernek adott interjút, amit Király Nóra újbudai fideszes politikus a közösségi oldalán nyíltan bírált: „Sokan gondoljuk úgy, hogy nem a Dopemanos, az igazi Dopeman TV lesz a Fidesz-beli megújulásunk alapja. Ha valamiben a fideszes közösségünk ma egyetért, az az, hogy nem Dopemannel, hanem velünk kellene értékelnie a választási eredményt és pártunk kialakult új helyzetét.“ A jó ízlés határát akkor lépte át az eddigi miniszterelnök, amikor a Fidesz-közeli sportújság után „második igeforrásának“ nevezett egy nyíltan neonáci online portált, amely még a jobboldali médiában is kiveri a biztosítékot. Huth Gergely, a szélsőséges Pesti Srácok főszerkesztője a Facebookon méltatlankodott: „Amit a távozó miniszterelnök itt megvallott, nem fér bele.“ A szerkesztés előtt még az is olvasható volt, hogy „Ezt most Orbán Viktor nagyon-nagyon elrontotta.“ Majdnem teljesen érdektelenné vált a többi megfogalmazása, annyira melléfogott a Vadhajtások méltatásával. A Telex cikkének címe így foglalta össze az eddigi ellenzéki média egyöntetű véleményét: „Három héttel a bukás után leért a legaljára Orbán“. A volt miniszterelnök Dopeman műsorában (forrás: youtube) Csapatának egy része szervezetten készül az új időszakra. Gulyás Gergely távozó Miniszterelnökséget vezető miniszter, aki a Fidesz frakcióvezetőjeként dolgozik tovább, kijelentette: „A Fidesz–KDNP-frakció az ország sikerében érdekelt, ezért normális ellenzékként fogunk viselkedni, ami újszerű és szokatlan lesz a magyar közéletben.“ Odáig ment, hogy megígérte: „Minden jó kormányjavaslatot támogatunk, viszont a Tisza Párt kampányban tett választási ígéreteinek betartását számon kérjük.“ Gulyás ugyanakkor nem nem hagyta ki az alkalmat, hogy feladatokat fogalmazzon meg a Magyar-kormány számára. „Kiemelt fontosságúnak tartjuk, hogy az elért eredményeket a kormány ígérete szerint őrizze meg: a családtámogatást, az otthonteremtést, az alacsony adókat, a közbiztonságot, a határvédelmet, a rezsivédelmet, a nyugdíjak értékállóságát és a 14. havi nyugdíj bevezetését.“ Ha Orbánon, a Fideszen és a szélsőjobboldali sajtón keresztül lehet közelíteni a ma Magyarországon uralkodó rendszerváltó hangulathoz, akkor talán egy másik nagy (közepes? kis?) vesztesen keresztül is lehet. Dobrev Klára, Gyurcsány Ferenc volt felesége és pártpolitikai örököse létkérdéseket tett fel és válaszolt meg: „Egy európai országban természetes, hogy különbözünk egymástól. … Aki mást gondol, az nem hazaáruló. Nem ellenség. Nem ,nemzetellenes‘. Egy demokratikus közösség nem attól erős, hogy mindenki ugyanazt mondja, hanem attól, hogy képes együtt élni a különböző véleményekkel.“ A tömegek ünneplése – és a vesztesek vitatkozása – közepette jelentkezett egy elgondolkoztató hang is: Törley Katalin, a Tanítanék Mozgalom egyik alapítója, akit többedmagával kirúgtak a Kölcsey Gimnáziumból, arra hívta fel a figyelmet, hogy hiányol egy fontos gesztust „a választásokon győztes erő kommunikációjából”: a köszönetet azoknak a civileknek, „akik az elmúlt 16 évben kiálltak közös ügyeinkért, és akiknek ezért üldöztetést, megaláztatást, lejáratást, vegzálást, propagandahazugságokat kellett eltűrniük a most véget ért rendszertől”. Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere „Hála nektek“ címmel pontosan egy ilyen „mellékünneplést“ tervezett eredetileg, de aztán beillesztette a rendezvényt az általános partiba. „Fontos gesztus ez, ami fájón hiányzik a választásokon győztes erő kommunikációjából”– írta Törley Katalin, pedig szerinte „ezek az emberek, civilek és civil szervezetek ásták alá sok év munkájával és küzdelmével a Fidesz aljas rendszerét.” A Tisza Párt parlamenti képviselői (forrás: a Tisza facebook oldala) Ezzel a rendszerrel összefüggésben külön hosszabb foglalkozást érdemelne a „Balásy-eset“. Nem arról van szó, hogy meg kellene vitatni Balásy Gyula cégeinek szerepét a NER propagandaalapú támogatásában. Annak büntetőjogi relevanciájával a rendőrségi nyomozás után bíróságok fognak foglalkozni. Sokkal izgalmasabb, hogy Rogán Antal eddigi titokminiszter legkedvesebb üzleti partnere egy interjúban sírva ajánlotta fel cégeit a magyar államnak. Ugyanakkor a HVG arról számolt be, hogy Balásy Visual Europe Group (VEG) nevű cége tevőlegesen részt vett a „rendszerváltó népünnepély” előkészítésében, amely szombaton az Országgyűlés alakuló ülésével párhuzamosan zajlott a Kossuth téren. Szerencsére a Tisza Párt tisztázta: „A rendezvény lebonyolításával megbízott cég egyik alvállalkozója alatt dolgozva valóban nyújt szolgáltatásokat az említett cég, de erről a Tisza Párt vezetésének nem volt korábban információja.“ Balásy tevékenysége egyébként más összefüggésben is ellentmondásos volt. „Miközben az interjúban a nála dolgozó 500 ember egzisztenciájáért aggódott, nemhogy az államosítási terveit nem osztotta meg velük, hanem az ott dolgozók is az interjúból tudták meg, hogy zárolva vannak a céges bankszámlák“ – írta a Telex G7. A holnaptól hivatalba lépő Magyar-kormányról, programjáról, tagjairól a jövőben még sok szó fog esni. (kiemelt kép: Magyar Péter facebook oldala)

Négy ember uralta Donald Trump második elnökségének első évfordulója körül a világpolitikával foglalkozó média érdeklődését. Nem a világpolitikát önmagát, mert abban a washingtoni Fehér Ház ura kiszámíthatatlan döntéseivel vitathatatlanul a „number one” – sokak sajnálatára, mások örömére. Annál érdekesebb, hogy kiknek sikerül Trump dacára kitűnni a politikusok amorf tömegéből. Mielőtt valaki rávágja, hogy az első helyet pályázat nélkül Mark Carney kanadai miniszterelnök nyerte el Davosi beszédével, jó lenne tisztázni azt a kérdést, hogy Carney mennyiben képes folyamatokat befolyásolni. Pillanatnyilag úgy néz ki, mintha kilátástalan helyzetbe került volna az Egyesült Államok északi szomszédja. Ha a legnagyobb érdeklődést felkeltő kijelentést keressük, akkor két kis ország politikusára kell figyelnünk. Nem teljesen véletlen, hogy mindkettő nő. Az észt Kaja Kallas, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője és az Európai Parlament képviselőcsoportjainak elnökei éppen akkor kívántak egymásnak boldog új évet, mikor Trump nem akarta kizárni, hogy akár katonai erővel is elfoglalná a Dániához tartozó Grönlandot. Arra a kijelentésre, hogy ez talán nem is annyira boldog év lesz, Kaja Kallas azt találta válaszolni, hogy ő ugyan nem iszákos, de a világ eseményei miatt akár ideje lehetne elkezdeni az ivással. Régebben, észt külügyminiszterként egyszerűbb lehetett a helyzete. Az osztrák külügyminiszter sem iszákos, de ő is súlyosnak ítéli meg a helyzetet. Beate Meinl-Reisinger a Die Presse nevű bécsi napilapban nevezte sorsdöntőnek az idei évet. Erős mondatokkal vázolta fel a mai helyzetet, amelyre Európa Trump első éve végére ráébredt. „Ezen új világ kialakításában Európának fontos szerepe és feladata van: a jog erejét, valamint az együttműködés és a megbízhatóság értékeit magasra tartani” – írja a liberális Neos-párt vezetője. „Csak egy erős, magabiztos Európa képes megvédeni azt a rendet, amelyben a erősek sem tehetnek azt, amit akarnak, és a gyengék sem maradnak védelem nélkül.” Még élesebben fogalmazott három kislány anyja, mikor az amerikai elnökről írt: „Ha Trump politikája sérti az európai érdekeket, akkor reagálnunk kell – higgadtan, megfontoltan, de egyértelműen. Ez nem antiamerikanizmus, hanem európai önérvényesítés.” Ugyanakkor Beate Meinl-Reisinger realista: "A transzatlanti partnerség továbbra is fontos, de nem helyettesíti az európai cselekvőképességet.” Beate Meinl-Reisinger (fotó: Bernhard Holub) Ezen a ponton felrémlik, hogy Európa gazdasági erejével könnyebb helyzetben találja magát, mint például Kanada, amely majdnem 9000 kilométeren határos az Egyesült Államokkal. Trump új mozzanatban ugyanazt kísérli meg még egyszer, amit egyszer már nem túl jó kompromisszumokkal kivédett az Öreg Kontinens és a kontinensnagyságú szomszéd: Most 100 százalékos büntetővámmal fenyegette meg Kanadát, ha az aláír egy előkészített kereskedelmi megállapodást Kínával. „Ha Carney kormányzó azt hiszi, hogy Kanadát »leszállókikötővé« teszi, ahonnan Kína árukat és termékeket küld az Egyesült Államokba, akkor súlyosan téved” – írta Trump Truth Social-oldalán, hozzátéve, „Kína élve fogja megenni Kanadát, teljesen fel fogja falni”. Mark Carney a davosi Világgazdasági Fórumon nagyon hasonlókat mondott, mint amit Beate Meinl-Reisinger már előtte megírt. A Európa-barát, hármas (kanadai, brit és ír) állampolgár keményen fogalmazott: „Legyünk őszinték, szakadás kellős közepén vagyunk, nem pedig átmenetben. Az Amerika által vezetett szabályalapú nemzetközi rend mostanra véget ért, és nem is jön vissza. A nosztalgia nem stratégia.” A kanadai kormányfő szerint a kis és közepes hatalmaknak együtt kell cselekedniük, „mert, ha nem ülnek az asztalnál, akkor őket szolgálják fel menüként”. Az Egyesült Államok új Nemzeti Védelmi Stratégiája (National Defense Strategy), amelyet a Pentagon január végén hozott nyilvánosságra, az első olvasatra azt sugallhatná, hogy elég, ha a szövetségesek több pénzt adnak ki saját védelmükre. De a 34 oldalas dokumentum már az elején kitűzi a célt: Ha a partnerek nem tesznek eleget az Egyesült Államok elvárásainak, az amerikai fél készen áll arra, hogy „határozott cselekvéssel” érvényesítse az amerikai érdekeket. Csak véletlenül nem utal a dokumentum ezen a ponton Venezuelára? A két másik nagyhatalmat aránylag röviden elintézi az új stratégia. „Oroszország a belátható jövőben megmarad állandó, de kezelhető fenyegetésként a NATO keleti tagállamaira.” Kevéssel részletesebb a Kínát illető rész, amely „kölcsönös tiszteleten és becsületes kereskedelmen alapuló együttműködést” jelöl meg célként. De már a következő mondat átnyúlik a másik végletbe: El kell rettenteni Kínát attól, hogy „domináns szerepre törjön az Egyesült Államok és térségbeli szövetségesei felett”. Ebben az összefüggésben a Bloomberg hírügynökségnek feltűnt, hogy „Vlagyimir Putyin hosszabb ideje alig szólal meg az Egyesült Államok kiszámíthatatlan külpolitikájával kapcsolatban”, ami „a háttérben zajló összejátszás gyanúját veti fel”. Egy véleménycikkben elképzelhetőnek nevezik, hogy „Moszkva számára Venezuela kevésbé lényeges, mint az, hogy megőrizze a kedvező kapcsolatokat Washingtonnal, és valószínűleg Irán esetében is hasonló a helyzet”. Amit Trump Grönland ügyében a NATO egységével tesz, az a Kreml urának kimondottan jó hír lehet. Végül a legvérmesebb orosz elvárás az lenne, hogy Trump rákényszeríti Ukrajnára a kapitulációnak megfelelő békét. A Bloomberg még egy lehetőséget említ meg: Putyin „feltehetően azért marad csendben, mert abban reménykedik, hogy ketten – Jaltához hasonlóan – újra feloszthatják egymás között a világot”. Ehhez Kínának egész biztosan lesz mondanivalója. És remélhetőleg Európának is. Martos Péter

Megkezdjük a Bécsi Napló tavaly decemberi irodalmi pályázatára beérkezett pályamunkákból való válogatás online közlését. A pályázat korhatáros volt, ezt figyelmen kívül hagyva nem mindenki indulhatott a versenyen. Két írás szerzője a megszabott korhatáron túl, de mindenképpen a figyelemre érdemes irodalmi próbálkozás határán innen volt, ezért írásaikat közöljük. Felcser Krisztina generáció 15 év után OTTHON – ITTHON blicceltem – nem bliccelek pálinkát kértem – snapszot kérek két kisgyerekem volt – nyulam van és macskám sokszor főztem sóskát – nem kapni sóskát nem tudtam, hogy boldog vagyok – becsülöm a szerencsémet főnököm anyuval egy faluban született – főnököm járt már Magyarországon ritkán voltam magányos – sokat gondolkodom gyűlöltem az iskolai oroszórát – oroszul tanulok a Duolingón ha épp elment a busz, rágyújtottam – ha épp elmegy a busz, megnyitom a tiktokot gyakran egész nap a konyhában álltam – fél programmal megy a mosogatógép egy legjobb barátnőm volt – egy barátnőm maradt tizenkétszer kerestem – tizennégyszer érdemlek sajnáltam a hajléktalanokat – nem értem a hajléktalanokat nem tudtam, mi az a burka – szemközt van egy Muslim Lifestyle Store sokat vásároltam turkálóban – csak mosva, zacskózva dobok ruhát a konténerbe mindenki azt mondta, nyugaton a fű is zöldebb – bosszant a fűre eldobott zsebkendő már nem mindig akarom érteni, mit mondanak – sokszor még mindig nem értem, mit mondanak csomagot kaptam – csomagot küldök voltam – maradok egy közülünk – egy köztük A Marihahilfer Straße (wikipedia) Bárdos Andrea „Driving Home for Christmas” Az autópálya már kihalt – hazafelé… Már nem az első karácsonyi nap – az itthon volt, most pedig hazafelé tartunk a családommal a családomhoz. A zene már csendesebb, mint 15 éve. A kilométerekkel együtt párhuzamosan pörögnek az évek előttem. Visszatekerem a számlálót: 1992 – stop! Biztos voltam benne, hogy a megváltó várt ott. Nagyon keletről, nagyon vidékről indult egy buszos turné, amikor egy elsőéves egyetemista először indult nyugatra. – Ne már, hogy mi nem megyünk tovább! Annyit ábrándoztam már arról az utcáról… – Pedig nem tudunk továbbmenni – megígértem anyámnak, hogy bevásárolunk a METRO-ban. Irigykedve hallgattam végig a buszos társak beszámolóját arról a felejthetetlen élményről, ami Segítő Mária utcájában megadatott. Aztán majd egy évtizedig fantáziáltam arról, hogy egyszer OTT alszom. Augusztus 14. A 30. szülinapomon szingliként és ügyeletes budapesti „Teréz anyuként” beültettem családomat az autóba, és kiautóztunk a „Gasséra” – akkor már lelkes alkalmazottként egy céges lakást is kaphattam egy éjszakára. A családom az acélváros mellől a jólét legközelebbi nyugati fővárosába jutott. Apám volt ettől a világtól a legtávolabb. Segítő Mária újra megtréfált. Másnap bizony problémás volt leszaladni a sarki üzletbe reggeliért. Ünnepnap lévén, cserébe egy kávézó teraszáról bámulhattuk az osztrák köznép eleganciáját – mindenki tehetősnek és gondtalannak tűnt. Pár évvel később. Kiküldetésben egy „sógormulti” nagymítingje után interjú az egyik hazánkfia expattal a hazai újságba, hogy mesélje már el az otthon még igát húzó exkollégáknak, milyen itt az álomélet. Egy-két gyors fotó a cikkhez – kattintáskor kénytelen voltam a szemébe nézni... 2013 novembere. – Ez befér még? – kiabálok a költöztető után, tuszkolom be magam is a volán mögé. – Befér, kisasszony? És Önök? Mármint a baba a pocakjában még meddig tervez benn lenni? Legalább 60 napom van a szülésig magamba szívni ezt a várost, ami most már minden korábbi trükkje ellenére kénytelen megadni magát. A lencse másik végéről a szempár idáig hozott… Soha nem imádtam így a novembert – ködös reggeleken a patakparton sétálva, a vonuló varjak mind próbálták elhitetni velem, hogy most tényleg megérkeztem a mennyországba. Pár hét múlva megérkezett a kis hercegünk is. Hahó! Valaki! Ébresszen már fel! Szerencsére az első hivatalnok, akivel ügyintéznem kellett, meghallotta a fohászomat, és visszarántott a realitásba, hogy amíg nem értek tisztán mindent ezen a nyomorult űrlapon, addig ne tartsam fel itt a sort… Mert itt a szabályosságban nem lehetsz szabálytalan. Csak egy idegen, aki a hivatalban sorszámra vár. – Ha hosszú távra tervezel, hagyd otthon az önérzeted – suttogom a babám fülébe. – Bármi történik, a méltóságod az anyanyelveden legyen ott mindig legbelül. Ez a hetedik karácsony apám nélkül. Anyám mindig hazavár. Még igen. 12 éve két családom van. Az egyik itthon, a másik otthon – mindegyik az enyém, de valójában csak ITT lehetek…

Bernard Sadovnik a szlovén népcsoport egyik jeles képviselője, számos tisztség viselője, többek között szülőfaluja polgármestere. Mostani alkalommal mint a szlovén népcsoporttanács volt elnökét, de jelenleg is tagját kérdeztük meg a legjelentősebb ausztriai népcsoport, a szlovének sorsának alakulásáról. Hogyan ítéli meg a szlovén népcsoport becsült nagyságrendjét és földrajzi elhelyezkedését? Feltételezem, hogy Karintiában 30 000 és 40 000 között van azoknak a száma, akik még mindig vagy valamennyire értik a szlovén nyelvet, vagy dialektusban beszélik; ők elsősorban az idősebb korosztályhoz tartoznak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindannyian a szlovén népcsoport részének vallják magukat. A szlovénként azonosulóknak a száma folyamatosan csökken, és ezzel együtt a nyelvhasználat is a mindennapi életben. Ez a negatív tendencia ellentétben áll a kétnyelvű óvodákba és általános iskolákba íratott gyermekek számának folyamatos növekedésével, bár ezen gyermekek többségének nincsenek előzetes ismeretei a szlovén nyelvről, vagy nem családi nyelvként beszélik. Mennyire van jelen az asszimiláció és melyek az okai? Az évtizedek óta tartó asszimilációs politikák hozzájárultak ahhoz, hogy a szlovén nyelv nem volt kívánatos a közéletben. Ez a politikai helyzet csak az elmúlt három évtizedben javult, és Szlovénia EU-csatlakozása is jobb helyzetet teremtett a nyelvnek. Az egyik ok azonban a nagyvonalú jogi keretek hiánya, különösen az oktatásban, valamint a látható és hallható kétnyelvűség területén. Ez vonatkozik a szlovén hivatalos nyelvkénti használatára is a hatóságokkal való kapcsolattartásban. A népcsoportokról alkotott törvény körül viták voltak, nem utolsósorban a kétnyelvű helységnévtáblákból adódó konfliktus miatt. Az elmúlt évtizedekben meglehetősen elcsendesedett a helyzet a szlovén népcsoport körül. Mi ennek az oka? A kétnyelvű helységnévtáblák problémájának megoldása óta az országban beindult pozitív tendencia lehetővé tett bizonyos előrelépést és erősítette a németajkú többség és a szlovén kisebbség együttélését. Sajnos azonban ez nem tudta megállítani a nyelv használatának tömeges feladását. A legfontosabb, hogy az óvodától az egyetemig folyamatos kétnyelvű oktatás legyen. Ezen a téren történt előrelépés, de még mindig hiányoznak olyan intézkedések, amik szövetségi szintű szabályozást igényelnek. Milyen a klubélet, hogyan működnek a közösségi élet mutatói, az egyesületek? A szlovén kisebbség klubélete nagyon élénk és kulcsfontosságú a nyelv megőrzése szempontjából. Ennek ellenére reformokra van szükség, különösen a kisebbségi politikai képviselet területén. Jelenleg úgy döntöttünk, hogy a minőségi javulás érdekében szorgalmazzuk a szlovén kisebbség közös politikai képviseletének megteremtését. Mindenekelőtt vonzóvá kell válnunk a fiatalabb generációk számára, akik végső soron a jövőben viselik a felelősséget. A kisebbségi szervezetek szerepét a felülvizsgált kisebbségi törvényben is jelentősen nagyobb mértékben figyelembe kell venni. Az egyesületek jogi úton történő keresetindítási joga minden bizonnyal erősítené a jogérvényesítésben betöltött szerepünket. Mi a helyzet a kisebbségi csoportok támogatásával, különösen az oktatási szektorban és a média tekintetében? Érzékelhetők-e válságjelek? Számos támogatási területen rendszerszintű megoldásokra van szükségünk, amelyek hosszú távú tervezést és pénzügyi stabilitást biztosítanának számos intézmény számára. Mindenesetre a kisebbségi csoportok támogatását vissza kell emelni a 2025-ös szintre, és az inflációt is figyelembe kell venni. Erre a célra külön kisebbségi csoportalapot kell létrehozni a nyelvek megerősítését és népszerűsítését célzó projektek számára. Összességében nagylelkű támogatásra és jogi szabályozásra van szükségünk az Osztrák Köztársaság részéről, ha meg akarjuk akadályozni a kisebbségi nyelvek kihalását. Ha ez nem történik meg, 40-50 év múlva nem létezünk! fotó: Bernard Sadovnik facebook oldala Néhány évvel ezelőtt a Szövetségi Kancellária (BKA) – állítólag a népcsoporttanácsok kívánságára – elfogadta azt a javaslatot, hogy népcsoportonként csak egy sajtóorgánum részesüljön támogatásban. Milyen hatással volt ez a szlovén nyomtatott médiára? Hány újság jelenik meg jelenleg szlovén nyelven, vagy kap támogatást a BKA-tól? Ez a korlátozó helyzet a médiaszektorban egyáltalán nem kielégítő. A szlovén kisebbségen belül két hetilap működik, bár az egyházi sajtó nem szerepel a médiatámogatási programban. Továbbá a BKA felkérte a tanácsadó testületeket, hogy kisebbségi csoportonként jelöljenek ki egy nyomtatott médiumot, tehát ez a kérés nem a népcsoporttanácsoktól érkezett volt. Meg kell jegyezni, hogy ez a korlátozás a médiaszektorban, beleértve a digitális szférát is, hozzájárul a szlovén nyelv hanyatlásához. Mindig is az volt a követelésem, hogy minden kisebbségi médiaorgánumot figyelembe kell venni a sajtótámogatási törvény keretében. Innovatív lenne az is, ha további támogatásokat biztosítanának a kétnyelvű oldalakat vagy cikkeket közzé tevő napi- és hetilapok számára. Ez a médiatámogatásra nézve hosszútávon rendszerszintű, fenntartható tervet jelentene, amely a nyelv megőrzését és a többségi lakosság körében a tudatosodás növelését szolgálná. Egyébként ez tehermentesítené az általános népcsoporttámogatást is, amely amúgy sem fedezi valamennyi népcsoport összes igényét. Mi a véleménye a többi népcsoporttal való együttműködésről? Milyen prioritásokat határozna meg? A Népcsoporttanácsok Elnökeinek Konferenciája bebizonyította, hogy az erő és a politikai befolyás csak az egységből fakad. A bécsi népcsoport-iskola projektje is ezt bizonyítja! A jelenlegi prioritás azonban mindenképpen a bécsi iskola megvalósítása és az etnikai kisebbségekről szóló törvény módosítása. Ennek többek között biztosítania kell, hogy minden őshonos népcsoport minden területen azonos jogi státuszt érjen el, és hogy a nyelvtanulás a hagyományos települési területeiken kívül is lehetővé váljon. Mindenekelőtt fontosnak tűnik számomra, hogy teremtsünk szilárd és professzionális közös alapokat a Népcsoporttanácsi Központ és az Elnökök Konferenciája számára. Jugoszlávia határozottan kiállt a szlovén és horvát népcsoport mellett, lásd az Államszerződést. Mennyire határozottan áll ki a Szlovén Köztársaság a szlovén etnikai csoport érdekeiért? A Szlovén Köztársaság nemcsak határozottan kiáll a szlovén etnikai csoport mellett, hanem anyagi támogatást is nyújt a szlovén nyelv és kultúra megőrzéséhez. A szlovén népcsoport kérdése mindig napirenden szerepel Szlovénia és Ausztria kétoldalú kapcsolataiban. Ez a tény erősíti a követeléseink megvalósításának esélyeit. Különösen szeretném kiemelni a határokon átnyúló projekteket, amelyek egyre inkább hozzájárulnak a nyelv megőrzéséhez. A kereskedelmi kapcsolatok is hozzájárulnak közös gazdasági térségünk megerősítéséhez. Népcsoportként nemcsak országunk nyelvi sokszínűségét erősítjük, hanem Ausztria gazdasági helyzetét is. Fordította: Fetes Kata

A Bécsi Napló pályázói megérdemlik a méltatást. Munkáik újraolvasása közben lett nyilvánvaló, csak megközelíteni lehet, amiről írtak. Ebből adódott a cím, a személyesebb szintelevélforma. Hiszen csupán sziporkák ezek a sorok: írásaik visszfényei. A Bécsi Napló 45. esztendejében, 2025-ben pályázatot hirdetett: egy szerény díjazású, de irodalmi igényű pályázatot. A Korchma Zsombor ötletéből közösen kibontott Itthon vagy otthon tárgykörébe összesen 34 munka érkezett a szerkesztőségi postaládába. A színvonalas munkák végigolvasása pedig különös, összetett és sokfelé kinyíló érzéseket váltott ki az olvasók közül többünkben. Ezek hatására döntöttem el, hogy röviden körbejárom munkáik szellemi "környezetét". Az első szembeszökő észrevétel az volt, hogy a választott cím, a hívószó egyáltalán nem volt életidegen, sőt… A megszólított nemzedék, a fiatalok, a maguk módján egy – elődeik legnagyobb részével ellentétben – kiterebélyesedettebb világban élnek. Nagyobb lett világuk "lombja". Egyetlen országnál jóval nagyobb társadalmi, kulturális és geográfiai környezetben keresik a számukra megfelelő helyet, ahol a jövőt el tudják képzelni. A felmerülő egzisztenciális kérdésekkel együtt folyik ez az izgalmas helykeresés. Az életvitelt meghatározó helyszínek közötti választás kérdéséről van elsősorban szó: majdnem minden pályaműből kiérezhető a szülőföld és a második (többnyire alakulóban levő) otthon közötti lelki-érzelmi és fizikai ingadozás. Akár "ingázásnak" is lehetne nevezni, a lelki biztonság elsődleges, gyermekkori otthonérzete és a tanulmányokkal vagy a munkavégzéssel együttjáró másodlagos otthonérzet közötti ingajáratnak. A pályázati felhvás a Bécsi Napló 2025 november-decemberi számában Ebből az oda-vissza élménykörből szakadt ki a legtöbb pályázatíró rendkívül sok árnyalatú és digitális korunk írásszűkösségére egyáltalán nem jellemzően sokatmondó megnyilatkozása. Kitárulkozások sorozatát olvashattuk a szerkesztőségben. Helyszíneiken végigfutva néhány, egy-egy országon belüli itthon-otthon dilemmára is akadtunk (így Magyarország és Kárpátalja belső helyszínei tekintetében). Legtöbben mégis egyfelől Magyarország, Erdély, Vajdaság, Kárpátalja, másfelől pedig Bécs és a távolabbi Nyugat kétpólusú világának élményeit írták meg, ebbéli tapasztalataikat, és akadt pár olyan pályázó is, aki – végzettsége vagy tanulmányai okán – három-négy országban is megfordult. Az ő számukra volt talán a legnehezebb az otthon fogalmát árnyaltan, pontosítottan körbejárni. Mégis, mindhárom csoportban érett, kiforrott egyéniségek tárulkoztak fel életük idevágó részleteivel – sokan pedig az ehhez a tartalomhoz csatolódó kiváló megfogalmazásban. Többnyire otthont váltó, egyelőre két pólus között vándorló nemzedék tagjai ők. És szinte kivétel nélkül vissza tudtak kapcsolni eredeti szülőhelyükre, és/vagy visszatérőkként vagy távolba menőkként, de nem szakadtak el "gyökereiktől". Alig van olyan, talán egyetlen pályázó, aki ezt vajúdva és indulattal, de megteszi. Hovatartozásuk és céljaik számokban így körvonalazódnak: tizennyolcan német nyelvterületen élnek (Ausztria, Németország), felbukkan a spanyol nyelvi közeg, sőt Amerika is felsejlik egyszer. Származás szerint kb. húszan Magyarországon születtek, három pályázó írásában útrabocsátó otthonként a Vajdaságot lehet felfedezni, egyikük bevallottan erdélyi, ketten pedig kárpátaljaiak. Országváltás nélküli életformaváltásról (kettősségről az otthonmaradásban) egy kárpátajai és egy magyarországi pályázó számol be közülük. Hárman földrajzi korlátaik fölé lépnek, elegáns fogalmazás rejti indulásukat… Sorsukban sok a közös vonás, noha más-más színárnyalatokban. Két szomorúbb írást olvastam: részleges önfeladásról, illetve az egykori "én" "elsiratásáról" – de egy harmadik jelentkező lelkében és soraiban már a humor is szikrázik. A sok fiatal női pályázó egyfajta lírai többletet ad a körkép egészének, ami jót tesz az olvasó számára kialakuló összképnek is. Külön érdekes volt felfedezni érdeklődési köreiket, szakmájukat. Egyesek elárulták ezt, mások hallgattak róla. Akad köztük zenész, cukrász, szociológus, orvostanhallgató, egyikőjüknél műszaki végzettség sejthető: informatika vagy fizika szakirány, és van egy gyógyszerészünk is. Szakmailag még izgalmasabb, hogy azon túl, hogy többnyire felsőfokú oktatás résztvevői (voltak), jól fogalmaznak, erényük a szabatos írásbeli önkifejezés, magyar nyelvhasználat, a többnyire színvonal-ingadozástól mentes, egyenletes stílus. Mindannyiuknak megvan a maga szuverén gondolkodásmódja, egyéni szókincse, mondatszerkesztési szokása. Az az érzés erősödik meg írásaik olvasása közben bennem, az átlagolvasóban, hogy nem most és nem először próbálgatják szárnyaikat. Van köztük, aki kimondottan jól szerkeszt, s nem ritka az olyan szerző sem, aki élménybe "csomagoltan" ugyan, de jóval túllép a saját tapasztalati világán, és tömörségében is összegző gondolati rendszerré szélesíti írását. Azt hiszem, többjüknek nem ez az első megjelenésre szánt írása, számos esetben erős irodalmi érzéket, kiforrott stílust lehetett felfedezni. Jól csengő mondatok, frappáns következtetések, megállapítások sorjáznak mindenütt. Élettapasztalat. Idézni is jólesik közülük: "…ma már mosolyogva lebegek a vízfelszínen. Tele békével. Kiharcolt békével. Megtanult békével." (Mester Emma) "…az otthon nem feltétlenül az a hely, ahonnan elindultam, hanem az, amit magamban hordozok, bárhová is megyek." (Táborossi Regina) Csupa életigenlő mondat: élmény a diaszpórában ilyeneket olvasni. És lenyűgöző az összegző kép is, amely kirajzolódik róluk. Egy olyan nemzedéké, amely a hívó szóra föltárta valós gondjait; felnőtt életének esélyét latolgatva, komoly, megbízható válaszokat fogalmazva az otthonról és az itthonról a ma Európájában. (Egyikük Tamási Áronra utal, a közismert Ábel-idézet is fölfénylik írásában, mintha a Göncöl-szekér egyik csillaga lenne, segítségül a tájékozódáshoz.) Vallomásos írásaik megbízható képet nyújtanak egy felnövő/felnőtt nemzedékről. Miközben minket is gazdagítottak, egy képzeletbeli (virtuális) Kárpát-medencei vallomássorozattal. A hovatartozásról, az emberi és a nemzeti kötődéseinkről. Köszönettel, biztatással, Lengyel Ferenc (A Bécsi Napló irodalmi pályázatára beérkezett pályamunkákból válogatást közlünk a következő időszakban "BN irodalmi pályázat" címkével.) Felcser Krisztina és Bárdos Andrea pályamunkája

A bécsi Eurovíziós Dalfesztivál (Eurovision Song Contest; ESC) idén ismét bebizonyította, hogy az ESC nemcsak zenei verseny, hanem egy város számára óriási élmény és komoly gazdasági-turisztikai esemény is. A bécsi Stadthalléban megrendezett show a 70 éves jubileumot ünnepelte, miközben a város szinte teljes egészében Eurovíziós díszletbe öltözött: a Rathausplatzon felállított Eurovision Village, a közös kivetítések, a kísérőprogramok és a számos ingyenes esemény több tízezer embert mozgatott meg. A szervezők minden idők egyik legösszetettebb ESC-színpadát építették fel, több mint 200 tonnányi technikával, több ezer LED-del és egy bécsi kávéház hangulatát idéző green roommal. A kilenc show-ra mintegy 95 ezer jegyet értékesítettek, a rajongók nagyjából 75 országból érkeztek. Az Eurovízió évtizedek óta megosztja a közönséget. Részben azért, mert egyszerre szól a dalokról és az énekesi teljesítményekről, valamint a látványos show-elemekről. A szavazás körüli viták – a politikai szimpátiák és földrajzi kötődések feltételezett szerepe – rendszeresen újraélednek, és sokan emiatt igazságtalannak érzik az eredményeket. A műsor gyakran reflektál társadalmi és identitáskérdésekre is, ami tovább színezi a vitát. Mások éppen ezt a sokszínűséget és nyitottságot tekintik az ESC legfőbb értékének – nem véletlen, hogy a közösségi média és a mémkultúra minden évben felerősíti a róla szóló véleménykülönbségeket. Ausztria Eurovíziós története valódi hullámvasút: az ország 1957 óta 59 alkalommal indult, és három győzelmet is ünnepelhetett. 1966-ban Udo Jürgens Merci, Chérie című dala, 2014-ben Conchita Wurst Rise Like a Phoenixje hozott diadalt, majd 2025-ben JJ Wasted Love című száma ért a csúcsra. A sikersztorik mellett akadtak utolsó helyek és nullapontos évek is – ez az ellentmondásosság is része az osztrák ESC-történetnek. Idén házigazdaként a burgenlandi Cosmó lépett színpadra Tanzschein című dalával, azonban az utolsók között végzett. Cosmo (fotó: Von Granada/wikipedia) Magyarország számára az Eurovízió több emlékezetes pillanatot hozott. Az ország 1994-ben debütált, és rögtön a valaha volt legjobb helyezését érte el: Friderika 4. lett. Később Rúzsa Magdi mezítlábas fellépése az Aprócska blueszal 9. helyet, ByeAlex Kedvesem című száma Malmöben 10. helyet, Kállay-Saunders András Runningja 5. helyezést, Pápai Joci Origója pedig 8. helyet hozott – utóbbi az első roma nyelvű dal volt a döntőben. Mindez azt mutatja, hogy a magyar produkciók a nemzetközi porondon is képesek erős kulturális üzenetet megfogalmazni. A magyar részvétel ugyanakkor 2019 után megszakadt. A magyar közmédia nem nevezett meg egyetlen, hivatalos okot, a sajtóban mégis több tényező keringett: a konzervatív kulturális irányvonal és az ESC „LMBTQ-központúságával” kapcsolatos bírálatok, a részvétel költségei, illetve a nézettségi szempontok. Ezeket a feltételezéseket a kormány nem erősítette meg. Érdemes hozzátenni, hogy az Eurovízióra nem maguk az országok, hanem a nemzeti közszolgálati műsorszolgáltatók neveznek az Európai Műsorszolgáltatók Unióján (EBU) keresztül. Magyarország közszolgálati szervezetei – a Duna Media Service Provider és a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap – ma is aktív EBU-tagok, így technikailag adott a visszatérés lehetősége. Az EBU taglistája itt érhető el. A magyar popszíntér az elmúlt években alternatív útvonalat is keresett az Eurovízióra való visszatéréshez. A Carson Coma például San Marino színeiben indult a Daddy Said No című dallal. A zenekar bejutott az elődöntőbe, majd a második esély körébe, de végül nem került döntőbe. A produkció mégis nagy figyelmet kapott, mert sokan politikai utalásokat véltek felfedezni benne – többek között Magyarország távollétére és a kormány kultúrpolitikájára reflektálva. Mi szól mégis a visszatérés mellett? Mindenekelőtt a láthatóság: az ESC több százmilliós közönsége páratlan lehetőség a zenészeknek és a daloknak, amelyek ma már a TikTok–Spotify–YouTube közösségi platformokon is gyorsan építhetnek közönséget. A jó szereplés komoly nemzetközi figyelmet hoz, a győzelem pedig teljes városmarketing-csomag: a következő év rendezésének joga turistákat, teltházas hoteleket, pörgő vendéglátást és globális médiavisszhangot jelent. A dalfesztivál emellett kulturális diplomácia: lehetőség identitást, nyelvet, kortárs popkultúrát és kreativitást bemutatni – különösen azoknak az országoknak értékes, amelyek ritkábban kerülnek világméretű reflektorfénybe. Az idei ESC döntőjének színpada (fotó: MrSilesian/wikipedia) Bécs idei mérlege ezt látványosan illusztrálja. A rendezvény kézzelfogható bevételeket hozott a szálláshelyeknek és a helyi vállalkozásoknak, a kiterjedt programkínálat pedig a városlakók számára is ünneppé tette a hetet. Nemzetközi hírnév, önbizalom, városimázs: mind a „nyitott, sokszínű, nemzetközi” narratívát erősítik. Az ESC itt nem pusztán show volt, hanem egy városmárka és egy közösségi élmény erősítése. Magyarország esetében a visszatérés nem elsősorban kultúrpolitikai fordulat kérdése: a döntés a közmédián és a szervezési-finanszírozási szempontokon is áll. Mégis volna szimbolikus jelentősége: azt üzenhetné, hogy a nemzetközi kulturális jelenlét és a könnyűzenei export ismét hangsúlyos, és hogy a magyar popzene készen áll újra belépni Európa legnagyobb zenei show-jának főáramába. Az Eurovízió tehát egyszerre vitaforrás és lehetőség. A bécsi rendezvény megmutatta, hogyan találkozhat a látvány, a közösségi élmény és a városmárka egyetlen fesztiválban. A kérdés most már az, hogy Magyarország mikor és milyen üzenettel tér vissza ehhez a sokszínű, mégis ellenállhatatlanul népszerű európai eseményhez. (Kiemelt kép: Eurovision Village a Rathausplatzon; fotó: Mr.Silesian/wikipedia)

Rendhagyó kiállítást látogathatnak augusztus végéig az építészet és a városképek kedvelői Prága belvárosában, az 1244-ben felszentelt Minorita Kolostorban. A kiállított alkotások maguk is rendhagyóak. A Prágát ábrázoló festmény például mintegy 30 négyzetméteres, és a kolostor hatalmas tereiben nyílt először lehetőség arra, hogy teljes egészében bemutassák a nagyközönségnek. A város valamennyi háza és műemléke eredeti formájában, ugyanakkor méretarányosan jelenik meg a képen. A perspektivikus ábrázolásnak köszönhetően a térbeli viszonyok sík felületen is jól érzékelhetők, így a szemlélőnek olyan benyomása támad, mintha madártávlatból tekintene a városra. A festmény kicsinyített változata Prága panorámatérképeként is megvásárolható. Az utcanevekkel ellátott kiadvány nemcsak művészi alkotás, hanem praktikus térkép is, amely különösen azok számára nyújt élményt, akik az intuitív tájékozódást és a rácsodálkozás örömét részesítik előnyben. Prága térképe a kiállításon (©Tomáš Rygl) Sokak számára ismerős lehet ez a vizuális élmény Budapest vagy Bécs kapcsán is, hiszen a festőművész mindkét várost megörökítette hasonló stílusban, bár ezek az alkotások jóval kisebbek, mindössze három négyzetméteresek. Budapestről a belvárost ábrázoló kiadvány jelent meg, amelynek hátoldalán a város történetének legfontosabb eseményei és információi mellett néhány kiemelkedő műemlék – például a Szent István-bazilika és a Mátyás-templom – metszeti rajza is látható, feltárva azok belső térszerkezetét. (©Tomáš Rygl) Bécsről és nevezetességeiről több kiadvány is készült, többek között a Hofburgról (császári udvar), a Schönbrunni kastélyról, valamint Salzburg és az osztrák kastélyok térképéről. A Schönbrunnról készült térkép valójában egy különleges metszeti ábrázolás: a kastély tetőszerkezetének egy részét eltávolítva szinte valamennyi helyiség és annak berendezése is megtekinthető. Így azok is virtuális sétát tehetnek az épületben, akiknek nincs lehetőségük személyesen ellátogatni oda. A kiadvány emellett értékes ajándék lehet olyan családtagok vagy ismerősök számára is, akik nem tudtak részt venni az utazáson. Egy mosonmagyaróvári tanárember mesélte, hogy a Covid-járvány idején ilyen térképekkel járta be Bécset és Prágát, majd amint módja adódott, ellátogatott mindkét fővárosba, és már ismerősként barangolta be a városok utcáit. A művész a térképeit folyamatosan aktualizálja. Nem egyszer fájó szívvel festi át azokat a városrészeket, ahol régi épületek és műemlékek helyén, vagy egykori foghíjtelkeken üzleti célú beruházások eredményeként új épületek emelkednek. (©Tomáš Rygl) A kiállítás egyik legnagyobb szenzációját a várostérképek mellett az a mintegy ötven metszet jelenti, amelyek Prága legfontosabb műemlékeit mutatja be. Az épületeket felülről vagy oldalról „kettévágva” ábrázolják, lehetővé téve a belső terek és a szabad szemmel nem látható részletek bemutatását is. A festőművész nekem írott levelében így nyilatkozott munkamódszeréről: „Perspektivikus ábrázolásban dolgozom, és ennek alapján építem fel az épületek magasságát, a tetőszerkezeteket, valamint eldöntöm, hogy a belső és külső részek közül melyek a legfontosabbak a néző számára. Ezt követően eltávolítom a kevésbé lényeges falakat, és kiemelem az épület belső és külső terének érdekes részleteit. A dokumentációhoz minden rendelkezésre álló fényképet felhasználok, és gyakran videó-felvételeket is készítek, különösen olyan belső terekben, ahol nincs elegendő távolság a megfelelő nézőpont kialakításához – például szűk folyosókon, templombelsőkben vagy gyenge fényviszonyok között.” Röviden szeretnék néhány szót ejteni a festőművészről is. Tomáš Rygl 1968-ban született egy cseh városban, Jihlavában (Iglau). A város középkori eredetű, gótikus-reneszánsz karakterű, egykor városfallal körülvett település, amelyben jelentős számú barokk épület is található. Már négyéves korában elkezdett rajzolni, fantáziáját követve; 8-9 évesen házuk környezetét, tízévesen pedig az egész várost felülnézetből ábrázolta. Amikor Brünnben (Brno) járt középiskolába, a város barokk belvárosát próbálta városfalakkal együtt rekonstruálni. Munkásságára döntő hatást gyakorolt egy régi, fekete-fehér reprodukciókat tartalmazó könyv, amelyben Giovanni Battista Piranesi, Canaletto és Rudolf von Alt műveit látta. Ekkor végleg az ő hatásuk alá került. Felvételt nyert a Prágai Képzőművészeti Akadémiára, ahol több professzor tanította. Két év elteltével azonban konfliktus alakult ki egy új tanár és több hallgató között, mivel a realisztikus ábrázolást is kedvelő növendékeket az oktató durva hangnemben elutasította, sőt megfenyegette. Ezt követően átiratkozott a grafikai szakra, ahol elsajátította a sokszorosító grafika különböző technikáit, többek között a rézkarcot, a száraz tű technikát és a fametszetet. Egy müncheni magángalériában több társával közösen kiállította munkáit, ahol meglepetésére valamennyi alkotása elkelt. A későbbiekben a konfliktusos oktató elhagyta az akadémiát, ő pedig befejezte tanulmányait a festőszakon is. Az épített örökség tanulmányozása során különösen megragadta a tervezés szakrális harmóniája és a történeti korszakokon átívelő szimbólumrendszerek világa, amelyeket a korábbi építészek tudatosan alkalmaztak. Ez a harmónia sok esetben a várostérképeket szemlélőket is erősen magával ragadja. Ahogy Leon Battista Alberti is megfogalmazta: „A számok, amelyek szerint a hangok összetétele élvezetet okoz fülünknek ugyanazok, mint amelyek kellemesen hatnak szemünknek és lelkünknek.”* Tomáš Rygl és az általa alapított ATP kiadó gondozásában az alábbi fontosabb kiadványok jelentek meg: Prága belvárosa, Prága egész városa, Budapest belvárosa, Bécs belvárosa, a Schönbrunni kastély, a Hofburg, Salzburg, az osztrák kastélyok, Český Krumlov, a Český Krumlov-i barokk színház, valamint több cseh kastély metszete, továbbá Manhattan és Berlin (hamarosan), illetve egy Prága-könyv. További információkat a kiadványokról a coordinator.wien@gmx.at címen szerezhetnek. * Rudolf Wittkower: A humanizmus korának építészeti elvei. Gondolat. Budapest, 1986

Kiss Ágnessel, a Bécsi Magyar Iskola pedagógusával Deák Ernő beszélget. A Bécsi Magyar Iskola oktatójaként hány éve gyűjtöd a tapasztalatokat a kisebbségi oktatás terén? A kisebbségi oktatás terén szerzett tapasztalataimat több évtizedes pedagógiai munkám alapozza meg. 1992 óta dolgozom Bezenyén horvát–magyar kétnyelvű iskolában, ahol folyamatosan gyűjtöm a tapasztalatokat ezen a területen. Az intézmény vezetését 10 éven keresztül igazgatóhelyettesként segítettem, majd 2025 szeptemberétől én vezetem az iskolát. Emellett 12 éve vagyok a Bécsi Magyar Iskola pedagógusa is, ahol aktívan részt veszek a magyar oktatásban. Hogyan kerültél kapcsolatba a Központi Szövetséggel? A szaporodó oktatási évek arra emlékeztetnek, hogy megéri Bécsben magyarországi iskolaigazgatóként is magyar nyelven tanítani. Tulajdonképpen milyen összetételben? A Központi Szövetséggel való kapcsolatom akkor kezdődött, mikor dr. Deák Ernő megkeresett azzal, hogy pedagógust keresnek a Bécsi Magyar Iskola számára. A feladat azonnal megtetszett, hiszen különleges lehetőségnek tartottam, hogy magyar nyelvet taníthatok olyan gyerekeknek, akik nem Magyarországon élnek. Nagy megtiszteltetés volt ez számomra. A munka szép, de nem egyszerű. A csoportok összetétele rendkívül vegyes: még az azonos korú gyerekek sem állnak egyforma nyelvi szinten. Nagyban befolyásolja a fejlődésüket, hogy otthon mennyit használják a magyar nyelvet, van-e kapcsolatuk magyarországi rokonokkal, illetve olvasnak-e magyar nyelvű könyveket. Előfordult már az is, hogy egy tanuló egyáltalán nem beszélt magyarul; ő a Bécsi Magyar Iskola óvodájában, majd később az iskolában sajátította el a nyelvet. Amióta végzed ezt a szabálytalan feladatot, hány tanuló fordult meg a csoportodban? Van még velük kapcsolatod? Amióta ezt a különleges, sokszor kihívásokkal teli feladatot végzem a Bécsi Magyar Iskola keretében, több mint 100 tanuló fordult meg a csoportjaimban. Voltak, akik csak rövidebb ideig jártak a foglalkozásokra, ugyanakkor olyanok is akadnak, akik már évek óta rendszeresen részt vesznek az órákon. Több korábbi tanulóval ma is tartom a kapcsolatot: levelezünk, és örömmel segítek nekik, ha szükségük van rá. Előfordult már, hogy tanulmányaikhoz vagy vizsgáikhoz kértek támogatást, ami számomra különösen jó érzés, hiszen így hosszabb távon is részese lehetek a fejlődésüknek. Fotó: Bánhalmi Norbert/Bécsi Magyar Iskola Március 15. alkalmából elismerésben részesültél. Kitől és miért kaptál díszoklevelet? 2026. március 12-én a március 15-i megemlékezés alkalmából nagy megtiszteltetés ért, Bécsben a Magyar Nagykövetségen vehettem át Elismerő Oklevelemet Szilágyiné Bátorfi Edit nagykövet asszonytól. Az elismerést az ausztriai magyarságért végzett munkámért kaptam. Ez a pillanat rendkívül megható volt számomra, hiszen visszaigazolása mindannak az elkötelezett munkának, amelyet évek óta a közösség szolgálatában végzek. Itteni éveidet mérlegelve hogyan tekinted a jövőt? Sikerül lerakni a holnap alapjait, vagy csak átmeneti jelenséggel állunk szemben a magyar oktatás terén? Mik lennének a legfontosabb kívánalmak? Az itt töltött éveim alapján bizakodva tekintek a jövőbe. Bízom benne, hogy még hosszú ideig folytathatom ezt az oktató munkát a Bécsi Magyar Iskola keretében, és egyre több szülő és gyermek él majd azzal a lehetőséggel, hogy ne csak a magyar nyelvet tanuljuk, hanem közösen megismerjünk magyar hagyományokat és ünnepeket is. Meggyőződésem, hogy amit végzünk, nem csupán átmeneti jelenség, hanem valódi alapokat teremt a jövő számára. Pedagógusként úgy gondolom, hogy az iskola nemcsak a tudás átadásának helyszíne, hanem az identitás erősítésének, az összetartozás megélésének és a hagyományok továbbadásának is fontos színtere. A legfontosabb kívánalom számomra az, hogy ez a munka hosszú távon is támogatást kapjon, és minél több család felismerje a magyar nyelv és kultúra megőrzésének jelentőségét a diaszpórában.

Mag. Attila Somogyi steht seit vier Jahren dem ungarischen Volksgruppenbeirat vor, war davor bereits über 20 Jahre lang Mitglied des Beirates und ist darüber hinaus Geschäftsführer der Ungarischen Volkshochschule in Oberwart. Andrea Seidler führte mit ihm in Oberwart, wo er auch Pädagoge am Zweisprachigen Gymnasium ist, das folgende Interview, in dessen Zentrum die Forderung nach einem durchgehenden ungarischsprachigen Schulunterricht und die erwünschte Neuformulierung des mittlerweile 50-jährigen Volksgruppengesetzes steht. Andrea Seidler: Beginnen wir vielleicht gleich mit einer der Kernfragen, die Gegenwart und Zukunft der autochthonen Volksgruppe in Österreich betreffend: Wie schätzt du die Chancen auf ihr Fortbestehen ein, welche Maßnahmen sind unentbehrlich, um den zahlenmäßigen Schwund der Angehörigen zu bremsen? Attila Somogyi: Man muss ehrlich sein und bekennen, dass die autochthonen Ungarn in Österreich weniger werden, und zwar aus den bekannten Gründen: In den Familien wird nicht mehr Ungarisch geredet, dabei ist das das Wichtigste, um den Erhalt der Sprache zu garantieren. Viele Menschen können es nicht mehr, weil auch in der Schule der Sprachunterricht gefehlt hat und noch immer an vielen Orten fehlt. Und dadurch wird die autochthone Gruppe kleiner. Die Migrationsgruppe, die aus Ungarn nach Österreich kommt, vermischt sich auch nicht wirklich mit der Volksgruppe, vor allem nicht auf dem Land. Die meisten haben eher das Bemühen, sich schneller in die österreichische Gesellschaft zu integrieren, und glauben, dadurch, dass sie nicht mehr Ungarisch reden und nicht in den ungarischen Kreisen verkehren, dass das schneller und besser geht und dass das für ihre Kinder besser ist, weil sie dann besser Deutsch lernen. Das ist aber, wie wir als Sprachlehrer wissen, der komplett falsche Ansatz. Attila Somogyi in der Ungarischen Botschaft in Wien Andrea Seidler: Und hast du das Gefühl, das ist für ganz Österreich gültig? Du machst das jetzt am Land fest, hier ist es vermutlich so. In Wien habe ich überhaupt nicht das Gefühl, dass die Ungarn, die herziehen, sich nicht darum bemühen, mit den schon hier ansässigen Ungarn in Kontakt zu kommen. Attila Somogyi: In der Stadt ist es leichter, da gibt es größere Organisationen, da findet man auch leichter Anschluss. Es gibt dort ein großes Programmangebot. Wenn du in ein österreichisches Dorf ziehst, bist du in der dritten Generation immer noch zugereist. Und abgesehen davon ist es oft so, dass die dörflichen Möglichkeiten der Zusammenkunft auch nicht mehr gegeben sind, weder auf der Ebene des Gasthauses noch auf der Ebene von Veranstaltungen, die die Gemeinde macht. Das wäre natürlich ideal, so wie früher, dass sich Menschen im Gasthaus treffen oder auf Vereinsfesten, wo die Leute dann auch Mitglied werden. Bei uns ist es halt die Freiwillige Feuerwehr, die funktioniert noch, der Fußballverein, wo es einen gibt, funktioniert auch noch. Aber all diese anderen kulturellen Sachen sind leider Gottes am Land auch aufgrund der geburtenschwachen Jahrgänge, die man jetzt eindeutig spürt, benachteiligt. Und dann natürlich die Amerikanisierung unserer Gesellschaft. Aber im Shoppingcenter treffen sich alle, dort gibt es meistens noch ein Kinocenter, und für die Jungen ist das natürlich sehr ansprechend, und wenn man es selber mal ausprobiert, ist es verlockend, dass man dort hingeht, sich hinsetzt, schaut, was die Leute machen. Das ist quasi wie das Wirtshaus von früher. Nur dort wird dann nicht mehr Ungarisch gesprochen. Da spricht höchstens der Kellner Ungarisch. Oder die Kellnerin. Wir haben vier ungarischsprachige Siedlungen, das sind Oberwart und Unterwart, Sziget in der Wart und Oberpullendorf, und dort merke ich schon, dass die Sprache massiv zurückgeht. Auch in der Schule, im Zweisprachigen Gymnasium, wo ich unterrichte, wo die Kinder, die vom harten Kern der burgenländischen Ungarn, die die Nachkommen der kleinadligen Grenzwächter sind, immer weniger werden. Und interessanterweise geben sogar die ungarischsprachigen Eltern die Kinder in ein deutschsprachiges Gymnasium, obwohl das zweisprachige vor der Haustür steht. Andrea Seidler: Also einerseits im Sprachenschwund und in der Tatsache, dass die geburtenschwachen Jahrgänge jetzt nachrücken, worin siehst du sonst noch die größten Herausforderungen für die ungarische Volksgruppe? Attila Somogyi: Das sind schon zwei oder drei riesige Brocken für uns, die ungarische Volksgruppe. Meine Familie ist auch ein gutes Beispiel, wir leben mittlerweile auch schon in Wien. Meine Kinder gehen in Wien zur Schule, beide im 12. Bezirk, dort haben sie in keinem der Gymnasien die Möglichkeit, Ungarisch zu lernen. Die nächste Möglichkeit wäre, sie fahren auf die Schmelz, zur zweistündigen unverbindlichen Übung, wo sie altersübergreifend, schulübergreifend und niveauübergreifend von einer Lehrerin, Edina Léber Zs. Tóth, unterrichtet werden. Mein größtes Lob an diese Lehrerin, das ist ein kleines Wunder, das sie dort verbringt. Wie früher der Volksschullehrer im Dorf. Aber natürlich sind diese Stunden viel zu wenig. Da muss die Bildungsdirektion viel mehr Stunden zur Verfügung stellen. Ein gutes Modell ist, was leider auf gymnasialer Ebene nicht fortgesetzt wurde, die Bunte Schule. Das System gehört ausgebaut, dass man zum Beispiel in jedem Bezirk eine Schule aussucht, die Ungarisch anbietet. Wir haben genug Ungarn in Wien, die das sicher annehmen würden. Aber aus der Praxis: Meine Kinder bekommen die Anmeldung für die unverbindliche Übung Ungarisch immer erst in den ersten Septembertagen. Jede Schule plant aber ihre unverbindlichen Übungen schon in der Lehrfächerverteilung im Frühjahr, spätestens im März, ein, das muss an die Bildungsdirektion gemeldet werden, die Werteinheiten müssen bestellt werden. Aber wenn ich natürlich erst im September die Erhebung mache, wer überhaupt gehen würde, dann ist das meiner Meinung nach eine Augenauswischerei. Wer soll sich denn da noch melden? Die Kinder haben sich im März schon für etwas ganz anderes angemeldet, für Fußball, Handball, was weiß ich was. Andrea Seidler: Sprichst du mit deinen Kindern Ungarisch? Attila Somogyi: Ich spreche natürlich mit meinen Kindern Ungarisch, ich lebe aber in einer Mischbeziehung. Meine Lebensgefährtin ist in Wien Ärztin, redet Deutsch mit den Kindern und ich rede natürlich Ungarisch mit ihnen. Und das sollten alle machen, gerade für diejenigen, die sich für die ungarische Volksgruppe auch einsetzen, sollte das eine Selbstverständlichkeit sein. Vor allem als Akademiker. Mir fällt es ja leicht, ich bin ja auch noch Ungarischlehrer. Andrea Seidler: Das sind jetzt mal so ein paar gravierende negative Punkte, die Schwierigkeiten der Volksgruppe. Wo siehst du aber die größten Erfolge? Du bist ja jetzt seit vier Jahren der Vorsitzende und du warst aber davor schon viele Jahre im Volksgruppenbeirat. Attila Somogyi: Ich bin insgesamt schon 24 oder 25 Jahre im Beirat. Da hast du ja schon die Möglichkeit, das Ganze zu überblicken. Und jetzt in der letzten Periode wurde ich zum Vorsitzenden gewählt und habe dadurch Initiativen ergreifen können. Viele Dinge, die ich schon lange vorher angeregt habe, habe ich jetzt als Vorsitzender verwirklicht. Einige positive Beispiele: Das Projekt „Nachgefragt“ ist am Haus der österreichischen Geschichte am Heldenplatz angesiedelt. Diese Ausstellung gibt es auch in allen Volksgruppensprachen, natürlich auch auf Ungarisch, und das habe ich koordiniert und durchgezogen. Und das ist jetzt fertig. Es gibt dazu auch ein Video, es gibt dazu auch Informationsmaterial über die Volksgruppen und da können sich die Schüler und alle anderen, auch die Privatpersonen, die sich diese Ausstellung anschauen, endlich ein Bild im wahrsten Sinne des Wortes über die ungarische Volksgruppe machen. Tolles Projekt, kann ich allen nur empfehlen. Das Infovideo habe ich gemeinsam mit der Direktorin des Zweisprachigen Bundesgymnasiums Oberwart, Iris Zsótér, gemacht. Ich als Vertreter der Wiener Ungarn, weil ich mittlerweile auch schon in Wien lebe und Burgenlandungar vom Ursprung her bin. Und die Iris natürlich als Burgenlandungarin und zusätzlich noch als Schuldirektorin. Und das zweite Projekt, die Sichtbarmachung, ist dieses Jahr finalisiert worden, nachdem es voriges Jahr begonnen worden war, eben auch durch unsere ständige Tätigkeit in der Dialogplattform, bei der wir jetzt schon sechsmal gesprochen haben. Angefangen hat es mit Präsident Wolfgang Sobotka, der uns diese Plattform zur Verfügung gestellt hat, auf der man mit den Entscheidungsträgern der Republik Österreich ins Gespräch kommt. Die Themen, die wir in letzter Zeit schwerpunktmäßig ansprechen, sind die Bildung und die Reform des Volksgruppengesetzes. Immerhin blicken wir auf 50 Jahre Volksgruppengesetz zurück. Andrea Seidler: Was sind die Schwerpunkte in der geplanten Änderung des Gesetzes? Attila Somogyi: Zunächst die Abweichung vom Territorialprinzip, weil, wie vorher schon angesprochen, die standardburgenländisch-ungarische Familie mittlerweile in Wien wohnt. Wir wohnen auch nicht mehr im autochthonen Siedlungsgebiet. Weiters die Durchsetzung des Ungarischen als Amtssprache im autochthonen Gebiet. Dies, und das ist auch im Volksgruppengesetz drin, erfolgt nach Ermessen, nach Möglichkeit. Und das ist falsch. Das muss man umsetzen. Da soll sich die Politik an Südtirol ein Beispiel nehmen. Was die österreichische Politik in Südtirol fordert, sollte sie eigentlich zu Hause schon umgesetzt haben. Da sind viele gute Sachen dabei. Jetzt spreche ich natürlich nicht von der Autonomie, dafür sind wir zu wenige. Aber die anderen guten Dinge, die zweisprachigen Formulare, die Schulbehörde und alles andere, was in Südtirol sehr gut umgesetzt ist. Andrea Seidler: Und du glaubst, dass das hier notwendig ist, um die Sichtbarmachung der Volksgruppe zu verstärken? Attila Somogyi: Nein, aber um die Funktionalität der Sprache zu erhalten. Jeder weiß, wie wichtig es ist, im Dorf miteinander zu reden. Wenn ich ins Gemeindeamt gehe, kann dort keiner Ungarisch. Das Amt sollte natürlich auch mit einem Ungarisch sprechenden Bediensteten besetzt sein, zwingend, nicht nach Möglichkeit. Wir haben das richtige Gymnasium in Oberwart, wo Leute, die in den Ämtern Arbeit finden könnten, auch ausgebildet werden. Die Amtssprache endlich einmal so umsetzen, dass sie wirklich ernst genommen wird und auch funktioniert. Und natürlich, dass es entsprechende Formulare gibt, soweit es überhaupt noch Papierformulare gibt, aber auch im digitalen Bereich. Das Bundeskanzleramt hat in den letzten Jahren bei den sonstigen Förderungen diese Digitalisierung gefördert. Oberpullendorf war die einzige ungarischsprachige Gemeinde, die um diese Förderung angesucht hat. Wenn es Oberwart, Rotenturm und Unterwart auch gemacht hätten, wäre das gutes Projektgeld gewesen. Ich habe als Vorsitzender darauf hingewiesen, habe alle Gemeinden angeschrieben, keiner hat es gemacht, außer Oberpullendorf. Andrea Seidler: Und ist die Homepage von Oberpullendorf zweisprachig? Attila Somogyi: An und für sich sollte sie es sein, weil die Förderung bewilligt wurde. Die Oberwarter Homepage ist es nicht. Aber ich habe mit Freude zur Kenntnis genommen, dass Oberpullendorf zumindest angesucht hat und auch die Förderung bekommen hat. Es gibt viele gemischte Familien, bei denen die Schule natürlich eine ganz wichtige Rolle bekommt, oder auch solche, wo die Eltern nicht mehr so gut Ungarisch können, dass sie mit den Kindern zu Hause Ungarisch reden. Umso wichtiger wird dort die Schule, und in den Agglomerationen, vor allem in Wien, wohin die meisten autochthonen Ungarn gezogen sind, aber auch in Graz, gehört natürlich eine Schule her, in der vom Kindergarten bis zur Matura Ungarischlernen möglich ist. Bereits im Jahr 2022 haben wir im Rahmen eines Besuchs des Ungarischen Volksgruppenbeirats in der Ungarischen Botschaft mit dem damaligen Botschafter Nagy Andor über die Notwendigkeit der Gründung einer ungarischen Schule gesprochen. Er sicherte uns ebenso seine Unterstützung zu wie die derzeitige Botschafterin, Szilágyiné Bátorfi Edit. Bedauerlicherweise ist es in dieser gemeinsamen Angelegenheit bis heute zu keiner konkreten Umsetzung beziehungsweise zu keinem nennenswerten Fortschritt gekommen. Diese Forderung steht auch in unserem offenen Brief, den wir bei jeder Dialogplattform allen Sprechern der in der Regierung vertretenen Parteien übergeben haben. Sie wissen, dass wir dies fordern. Das ist gleich der Punkt eins, das durchgehende Schulsystem. Aber natürlich haben wir den Forderungskatalog auch Bildungsminister Christoph Wiederkehr und den wichtigsten Politikern für die Volksgruppenangelegenheiten übergeben. Wir sind da auf einem guten Weg, glaube ich, weil der stete Tropfen den Stein höhlt, und jetzt momentan sind wir zumindest schon so weit, dass eine Europaschule vom Ministerium angedacht wird. Andrea Seidler: Aber ist das Modell der Europaschule adäquat? Attila Somogyi: Wenn es gut gemacht wird, ist es aus unserer Sicht natürlich auch ein Fortschritt. Ideal wäre meiner Meinung nach eine Bundesschule. Ich bin Bundeslehrer und sehe, was das Zweisprachige Bundesgymnasium Oberwart kann und zusammengebracht hat. Es ist bei uns eindeutig die Kaderschmiede der ungarischen Volksgruppe. Was die Jugend betrifft, kommen alle, die für die Volksgruppe noch etwas tun oder sich sonst auch weiter um die ungarische Kultur kümmern, zum Beispiel die Theatertruppe in Oberwart, aus dem Zweisprachigen Gymnasium Oberwart. Wenn wir keine Schule bekommen hätten, würde es das alles, glaube ich, gar nicht mehr geben. Also ganz wichtig, dass man die Bildung garantiert. Wenn das jetzt eine Bundesschule wäre, was eigentlich für mich als Bundeslehrer logisch ist – für das Minderheitenschulwesen ist eigentlich der Bund zuständig und für die höheren Schulen und natürlich das Land für die Pflichtschulen. Man hat das Recht, auf Ungarisch Unterricht zu bekommen, zumindest hier im autochthonen Gebiet. Deswegen gehört das Volksgruppengesetz reformiert, es muss auch in den Agglomerationen gelten. Das zweite ist natürlich die ungarische Volksgruppe in Wien, dass sie – was immer verschwiegen wird – seit 1992 anerkannt ist. Als autochthone Gruppe. Das wird immer unter den Tisch gekehrt. Bei der Dialogplattform ist es passiert, dass ein Universitätsprofessor von der Johann Wolfgang Goethe-Universität Frankfurt am Main kam und sagte, die Ungarn, die Kroaten und die Roma werden es in Wien schwer haben, weil sie nicht die gleichen Rechte wie die Tschechen und die Slowaken haben. Da darf ich aber schon ergänzen, dass das seit 1992 nicht so ist. Die Rechte haben sie schon, nur wird das Recht nicht exekutiert. Und das sind diese „Nach-Möglichkeit“-Paragrafen, die im Volksgruppenbereich schwer hinzunehmen sind, das gehört reformiert. Andrea Seidler: Da gab es doch den Plan, mit der Komensky-Schule zu kooperieren. Ich habe jetzt gehört, dass die Kroaten das ab Herbst planen. Und warum haben sich die Ungarn da nicht angeschlossen? Attila Somogyi: Das ist noch ein großes Fragezeichen, ob die sich das machen können. Die Komensky-Schule ist ein gutes Modell, das haben sich die Tschechen aber selber geschaffen. Die Tschechen haben einen Schulverein gegründet, zahlen selber ein, weil sie das wollen. Ist natürlich für uns ein tolles Modell, das machen wir auch mit, haben den Plan auch unterstützt. Nur unser Endziel ist aber nicht, dass unsere Kinder 300 Euro Schulgeld pro Monat zahlen. Im Haus der Volksgruppen in Oberwart (Foto: Andrea Seidler) Andrea Seidler: Ja, aber ist es nicht besser, das einmal zu haben, statt gar nichts? Attila Somogyi: Auch haben! Wer sein Kind in eine Privatschule geben will, soll in Österreich die Wahl haben. Das ist aber für uns nicht unbedingt die allerbeste Lösung. Aber natürlich, wenn wir sonst nichts bekommen, ist das auch eine super Lösung. Funktioniert super, wie gesagt, aber politisches Ziel für die Volksgruppe wird ja nicht sein, dass man als Steuerzahler dieses Landes extra für die Bildung, die dir auch in der Volksgruppensprache zusteht, noch 300 Euro im Monat Schulgeld zahlt – für deine Kinder und das zwölf Jahre bis zur Matura. Andrea Seidler: Aber wäre das nicht eine Fragestellung, die man eigentlich innerhalb der Volksgruppe stellen müsste oder in Wien stellen müsste? Vielleicht fällt es den Interessierten gar nicht so schwer, das zu bezahlen. Es ist auch eine Mär, dass in Österreich Schule gratis ist. Man muss für vieles zahlen in der Schule. Für die Nachmittagsbetreuung zum Beispiel. Also gratis ist es nicht. Attila Somogyi: Da muss man die Modelle miteinander vergleichen. Mein persönlicher Favorit wäre das Modell der Österreichischen Schule in Budapest. Das ist zwar auch eine Privatschule, sie wird aber von beiden Staaten finanziert. Österreich schickt Lehrer hin, hat das Gebäude gezahlt, 50 Millionen Euro damals angeblich, haben wir gehört in einem Vortrag. Und das würde ich mir natürlich auch wünschen für Wien. Wir werden mehrere Schulen brauchen. In Wien gibt es 3000 ungarische Muttersprachler in der Pflichtschule allein. Da ist die AHS gar nicht mit dabei. Andrea Seidler: Und warum kann man nicht parallel beide Modelle andenken? Attila Somogyi: Wir müssen mehrgleisig fahren, wir müssen jedenfalls die Werteinheiten in den Schulen erhöhen. Das muss die Bildungsdirektion schon hergeben. Aber, und das möchte ich auch betonen, ich habe eine Medienoffensive gestartet, über den ORF, was das Allerwichtigste war. Ich habe gesagt: Da müsst ihr uns helfen, zeigt den Eltern die Möglichkeiten, wie und wo man in Österreich Ungarisch lernen kann, auch in den nicht autochthonen Gebieten natürlich, weil dort haben wir auch genug interessierte Kinder. Das finanziert der Staat Österreich ja auch. Wenn der Bedarf da ist, wird er die Stunden hergeben dafür. Die Eltern brauchen die Kinder nur zu diesem sogenannten Erstsprachunterricht oder muttersprachlichen Unterricht anzumelden. Damals haben wir sogar allen Medien, die wir erreichen konnten und die das umgesetzt haben, diesen Anmeldebogen geschickt. Die haben das auf die Homepage gestellt. Interessanterweise haben die Wiener Schulvereine dies nicht weitergegeben, weil sie das anscheinend als Konkurrenz zu ihrem Schulverein sehen. Dort habe ich zumindest nichts auf den Homepages gesehen, obwohl ich darum gebeten habe, uns bzw. mir bei dieser Kampagne zu helfen. Andrea Seidler: Was die ungarischen Schulen betrifft, kann ich nur für unsere eigene reden, die Bécsi Magyar Iskola. Wir sind natürlich sehr dafür, dass eine ungarische zweisprachige Schule in Wien entsteht. Unser Nachmittagsunterricht kann dies nicht ersetzen. Attila Somogyi: Wenn diese Schule jetzt im dritten Bezirk aber kommt, dann wird ein Kind aus dem 22. Bezirk dort nicht hinfahren. Man kann nicht überall sein. Dann brauchst du dort die Möglichkeit, dass es in die unverbindliche Übung Ungarisch gehen kann oder eben in den Erstsprachunterricht, um daraus maturieren zu können. Wer unbedingt will, wer auf so einem hohen Level Ungarisch lernen möchte, der wird sich das auch antun und in diese Schule im dritten Bezirk fahren und auch Schulgeld zahlen. Das kostet natürlich auch Geld, ist keine Frage, aber das ist unser Recht, und wenn du es nicht forderst, dann werden sie dir nicht nachlaufen. Und das ist schon auch unsere Aufgabe als Volksgruppenbeirat, nicht locker zu lassen, und da bin ich nicht müde geworden, das jedes Mal in schriftlicher Form als offenen Brief bei jeder Plattform und bei jedem Treffen, egal mit welchem Minister und egal mit welchem Landeshauptmann, zu übergeben. Persönlich mit der Bitte um Reaktion darauf. Und das hat dazu auch beigetragen, dass das Ministerium jetzt diese Schule in Wien umsetzen will. Andrea Seidler: Und gemeinsam mit den Kroaten oder nur für die ungarische Volksgruppe? Attila Somogyi: Wir sind ja Vereinsmitglied in der Ständigen Konferenz der Volksgruppenvorsitzenden und sollten an einem Strang ziehen. Der Vorstand dieses Vereins besteht aber nur aus vier Leuten und vertritt vier Volksgruppen, die Kroaten, Slowenen, Tschechen und Slowaken. Ich hätte die ungarische Volksgruppe und die Roma-Volksgruppe dazugenommen. Und obwohl wir öfter darauf hingewiesen haben, dass man das mit einer Statutenänderung machen kann, den Vorstand auf einen Sechservorstand erweitern, um mitentscheiden zu können, wurde es nicht gemacht. Jetzt haben wir nur beratende Funktionen. Wir bekommen Einladungen, aber beim Abstimmen haben wir keine Stimme. So ist es schwer, einheitliche Beschlüsse zu fassen.

Wenig Fördermittel, wenig Sendezeit, immer weniger Freiwillige – und dennoch behauptet sich eine der erfolgreichsten Institutionen der burgenländischen Ungarn. Im zweiten Teil unseres Interviews spricht Attila Somogyi, Vorsitzender des Ungarischen Volksgruppenbeirats und Leiter der Volkshochschule der burgenländischen Ungarn in Oberwart, offen über die Kriterien der Verteilung der Volksgruppenförderungen, die Herausforderungen des Ungarischunterrichts heute, die Situation der burgenländisch-ungarischen Medien sowie darüber, warum gemeinschaftliches Engagement in Österreich heute vor allem eines braucht: persönliche Überzeugung und Idealismus. Andrea Seidler: Du stehst ja nicht nur dem Volksgruppenbeirat, sondern auch dem Verein der Volkshochschule der burgenländischen Ungarn in Oberwart vor. Seit wann gibt es den? Attila Somogyi: Seit 1990, also 36 Jahre, unter anderem Namen, damals noch Volkshochschule für Ungarische Sprache und Kultur. András Ráth, der Bürgermeister und Volksschullehrer in Unterwart und einige andere Akteure noch, wie zum Beispiel die Lívia Pathy und andere Lehrer waren auch noch beteiligt, Nikolaus Steiger und so weiter. Mir ist die Vereinsleitung angetragen worden, und zwar kurz vor der Auflösung des Vereins, wegen dessen Untätigkeit. Und einer der Vorstandsmitglieder des damaligen Vereins, Johann Decker ist an mich herangetreten, und hat mich gefragt, ob ich die Leitung nicht übernehmen will, weil ich Lehrer seiner Kinder war. Wir haben dann das erste Mal ein Programm aufgestellt, das haben wir heute noch, selbst gefaltete Blätter für die ungarischen Sprachkurse, ungarische Volksmusik, burgenländisch-ungarische Volksmusik samt Kurs und den Schwerpunkt auch auf das Warter Liedgut. Das ist ganz gut gegangen, das war eine sehr schöne Zeit, weil da die alten Oberwarter, die die Lieder noch gekannt haben, mit Begeisterung gekommen sind, sich hinten im Gasthaus Drobitsch getroffen haben. Sie haben zusammen gesungen, einer hat seine Harmonika mitgebracht. Dort bin ich auch auf die Idee gekommen, dass man so etwas kursmäßig anbieten müsste. Wir haben uns später einen Zitherlehrer geholt, Zitherspielen gilt doch als urungarische Musik, klassisch ungarisch, dieser Sound ist einzigartig, wird sofort mit den Ungarn verbunden. Und dann habe ich das zuerst beim Burgenländisch-ungarischen Kulturverein organisiert gemacht, eine Kindergruppe gegründet und später auch über das Zweisprachige Bundesgymnasium die Kinder rekrutiert, dass sie dieser Gruppe beitreten. Dann haben wir diese Volksmusikkurse weiter angeboten, auch Erwachsene dazu gewonnen, wir haben begonnen Sommercamps zu machen, parallel natürlich zum Standardprogramm (Sprachkurse), dazu gehören natürlich Kinderkurse für Ungarisch, die unter der Woche laufen, Erwachsenen-Ungarisch-Kurse, Sprachkurse für alle Niveaus. Őri Banda In der Mitte der 2000er Jahre haben wir die Höchstzahl erreicht, da haben wir parallel 16 Kurse laufen gehabt, das war die Zeit des ungarischen EU-Beitritts. Da haben sich die Leute gemeldet, und das ist damals sehr gut gegangen, ich habe fast keine Vortragenden mehr bekommen, so groß war die Nachfrage. Und natürlich ist auch diese Volksmusikgeschichte ein Selbstläufer geworden. Aus den Kursteilnehmern und den Kindern, die wir im Sommerlager begeistern konnten, ist eine Gruppe entstanden. Die wollte das zu Hause in Oberwart auch weitermachen und aus dem ist die Őri Banda entstanden. Die heute älteste aktive ungarische Volksmusikgruppe Österreichs, und das seit 25 Jahren. Wir haben bereits drei CDs und ein Lehrbuch dazu herausgegeben. Andrea Seidler: Stimmt, das alles ist ja auf deine Initiative zurückzuführen. Attila Somogyi: Sowohl die Zitherspieler als auch den Singkreis haben wir in späterer Folge nach Altersgruppen aufgeteilt. Wir haben jetzt eine eigene Nachwuchsgruppe. Und alles innerhalb des Vereins der Volkshochschule. Auch die Őri Banda funktioniert noch immer. Wir haben natürlich auch viel Material bekommen, ich habe einen guten Lehrer aus Ungarn geholt, János Földesi, mit dem wir dann auch gemeinsam ein Lehrbuch der Burgenländisch-ungarischen Volksmusik-, auf Basis der Liedersammlung von Gyula Kertész, herausgegeben haben. Er war der erste, der bei uns in größeren Maßen gesammelt hat. Er war ein Kollege von Zoltán Kodály und hatte diese Sammlung vorher nie herausgegeben. Er arbeitete am Musikwissenschaftlichen Institut in Budapest. Wir haben diese Sammlung bekommen, weil wir schon etwas vorweisen konnten, nämlich unsere erste CD, Burgenländisch-ungarische Volksmusik I., das hat ihnen gut gefallen und so habe ich dieses Material persönlich bekommen. Wir haben für das Projekt vom Bundeskanzleramt und vom Land Burgenland Unterstützung bekommen. Um diese „Pionierarbeit“ leisten zu können war aber natürlich sehr viel persönlicher Einsatz notwendig. Und wir haben dann nicht nur das Lehrbuch herausgegeben, sondern gleich eine CD mit dem Klangmaterial dazu. Zusätzlich haben wir noch die Originalaufnahmen von der Sammlung. Andrea Seidler: Und wie viele Kurse habt ihr jetzt? Attila Somogyi: Momentan haben wir sieben Kurse laufen. Es ist nicht mehr so viel wie früher, die Begeisterung für Ungarisch ist leider stark zurückgegangen. Und was wir noch weiter beobachten, ist, dass sich die Nachfrage stark in den Bereich Onlinekurse hin entwickelt. Die gehen jetzt besser. Was beliebt ist, ist auch der Sommerkurs, den veranstalten wir auch jährlich. Da melden sich jetzt die Leute immer noch, im Sommer eine Woche intensiv. Nicht unbedingt online, sondern die sind dann eher in Präsenz, weil dann gibt es ein Rahmenprogramm dazu in Oberwart. Und teilweise in Ungarn, wir machen Exkursionen dazu, und so gibt es auch die zweiwöchige oder dreiwöchige Variante, die beliebteste ist die einwöchige. Und ausgelagert machen wir das auch, eine Plattenseewoche gibt es auch für die Erwachsenen, so wie für die Kinder, eine Sommersprachwoche mit einem Schwerpunkt, ein intensives Sommersprachlager, bei dem die Erwachsenen dann aber am Abend auch allein ein bisschen fortgehen können, auf die muss man nicht aufpassen. Dort bieten wir aber natürlich auch Rahmenprogramm an, wer will, kann sich dem anschließen. Sommerlager Andrea Seidler: Und das ist alles im Rahmen der ansässigen Volkshochschule? Ich höre oft die Frage, warum ihr nicht zusammenarbeitet mit der hiesigen Volkshochschule? Attila Somogyi: Natürlich arbeiten wir zusammen, sonst würden wir nicht hier sitzen. Wir nutzen die Infrastruktur. Das ist eigentlich der Landesverband Volkshochschule. Wir dürfen hier gratis das Büro benutzen. Die Lehrsäle müssen wir je nach Stunden zahlen, aber zu einem vernünftigen, entgegenkommenden Preis muss man sagen. Das ist sehr nett und natürlich nutzen wir da die Synergieeffekte mit. Wir sind im Programmheft des Burgenländischen Landesverbandes drinnen, aber thematisch. Man erkennt unsere Aktivitäten daran, dass wir VHS Ungarn als Anmeldeadresse haben. Die Anmeldungen administriere ich. Andrea Seidler: Wenn man jetzt von deiner Person ausgeht, was bist du hier? Obmann? Oder wie nennt man deine Funktion? Geschäftsführer, Vorsitzender. Das ist jetzt nicht eine unentgeltliche Volksgruppenarbeit, das ist schon eine fixe Stelle, oder? Attila Somogyi: Das ist natürlich eine Stelle. Wir haben auch ein funktionierendes, akkreditiertes Sprachprüfungsinstitut dazu. Da muss man natürlich ausgebildeter akademischer Lehrer sein und ständig die Fortbildungen machen, was natürlich sehr zeitaufwendig und finanziell aufwendig ist. Und das Angebot wird schon gesucht, also die Leute können sich dann auch im Beruf verbessern, wenn sie dieses Zertifikat haben. Das Interesse ist leider in der letzten Zeit zurückgegangen. Vielleicht steigt es jetzt wieder mit der neuen politischen Situation. Andrea Seidler: Und wie finanziert ihr euch neben der Unterstützung durch das BKA? Attila Somogyi: Wir finanzieren uns durch die Beiträge der Kursbesucher. Das ist auch für sich so kalkuliert, dass sich ein Sprachkurs selbst trägt. Das ist der einzige Verein im Burgenland, der dafür keine Förderung braucht, wir finanzieren die Sprachkurse selbst. Über die Kurse. Ohne Gewinn. Wir wollen ja, dass die Leute viele Kurse machen in Ungarisch. Und das ist auch ein Unterschied zur Regionalstelle und zum Landesverband. Der Landesverband verlangt für die Ungarischkurse eine höhere Kursgebühr, weil sie natürlich auch ihr Personal damit mitfinanzieren. Ich bin in einer Anstellung, die natürlich subventioniert wird vom Bundeskanzleramt. Und daher können wir es so machen, dass wir die Ungarischkurse organisieren und nicht so viel verlangen wie profitorientierte Organisationen. Und das ist der Vorteil, ein direkter Benefit für die Volksgruppe. Wir bieten auch speziell Ungarischkurse für Volksgruppenangehörige an, die schon ein bisschen sprechen können, für die gibt es meistens auf der Standard-Volkshochschule keinen Kurs, sondern da gibt es Anfängerkurse und die sterben meistens dann im 4. Semester aus. Und natürlich auch weitere Anfragen für Sprachdiplome, Polizisten zum Beispiel, die springen mit dem Zertifikat sogar eine Gehaltsstufe. Bei der Polizei ist das konkret so, da haben wir schon mehrere Kunden gehabt, die profitieren beruflich wirklich davon, also dieses ICL-Zertifikat C1 oder B2 machen. B2 wird ja auch anerkannt, auch als Studienberechtigungsprüfung. Wir machen aber nicht das, was viele andere Vereine, die im Bundeskanzleramt gefördert sind, machen: wir machen keine Deutschkurse. Das ist nicht Volksgruppenziel. Wir kriegen auch vom Land und vom Unterrichtsministerium Förderungen. Das Unterrichtsministerium läuft über die Volkshochschule. Die Volkshochschule bekommt das gesamte Geld und wir unseren Teil von den Volkshochschulen. Andrea Seidler: Dann noch eine wichtige Frage: Glaubst du, dass das ungarische Medienangebot in Österreich groß genug ist? Bist du zufrieden mit dem, was es gibt? Glaubst du, hätte da noch was Platz? Attila Somogyi: Das steht auch in unserem offenen Brief an die Politiker drinnen. Das ist zwar gut und super, ORF bürgt für Qualität, sollte im Volksgruppenbereich auch so sein, ist aber ausbaufähig. Vor allem die Sendezeit! Wenn wir uns vergleichen, wir sind nicht so viel kleiner als die kroatische Volksgruppe, die haben wöchentlich eine 25 Minuten Sendung oder sogar ein wenig mehr, aber wir Ungarn haben nur alle zwei Monate eine über 20-minütige Sendung, das ist sechs Mal im Jahr. Was ist das im Vergleich? Sechs Mal im Jahr! Das ist sehr wenig. Aber das ungarischsprachige Radio gibt es. Das Rundfunkradio ist gut. Das Problem ist aber, dass wir sprachlich schon auf der letzten Stufe sind, auf der letzten Stufe des Sprachwechsels. Wir haben fast keine jungen Leute, die gut genug Ungarisch können. Daher müssen wir uns in diesem Bereich mit Personal aus Ungarn aushelfen. Die sind dann natürlich nicht in der autochthonen Volksgruppe verwurzelt und vernetzt, was man dann teilweise am Programm auch merkt und natürlich in der allgemeinen Gestaltung der Inhalte. Das gilt nicht nur für den regionalen ORF, sondern natürlich auch für die anderen Medien, sei es Rólunk, sei es Radio Mora. Alle Medien im Burgenland. Mora kenne ich nicht so gut, aber das ist sogar viersprachig. Es wird immer besser, wird auch immer bekannter. Aber dadurch, dass es ein Internetradio ist, kenne ich es nicht so gut. Ich schaue meistens ORF, muss ich gestehen. Ich kann mir die Online-Sendungen allerdings auch später anhören, auch die Podcasts. Und da wünschen wir uns alle natürlich mit Nachdruck viel mehr. Die Sendezeiten sind eine Katastrophe. Das ist eine Beleidigung für die Volksgruppe. Dass man zwei Monate braucht, bis man über eine Veranstaltung berichtet. Es kann uns aber auch keiner erklären, warum das so ist. Eine Begründung von der Politik habe ich nicht bekommen. Ich habe seinerzeit Frau Minister Raab geschrieben: 2001 war die letzte Volkszählung, wo der ungarische Sprachgebrauch angekreuzt werden konnte. Es gab 25.855 Personen, die das angekreuzt haben, 25.855 Personen in ganz Österreich, die die österreichische Staatsbürgerschaft haben und Ungarisch als Umgangssprache angekreuzt haben. Also das ist die letzte Zahl, die bekannt ist. Dann hat man auf digital umgestellt und die Umgangssprache nicht mehr erhoben. Das sind unsere letzten aktuellen Zahlen. Also 2001 waren wir so viele und damit viel größer als jede andere autochthone Volksgruppe in Österreich. Aber an der Förderstelle sind wir auch aktuell erst an dritter Stelle. Im Vergleich dazu: die slowenische Volksgruppe bekommt ungefähr 1,8 Millionen, die Kroaten 1,7 und die Ungarn 666.000. Andrea Seidler: Was du hier anführst, diese 2001er Erhebung, ist nach 25 Jahren doch nicht mehr aktuell. Oder beziehen sich die anderen Volksgruppen auch auf diese letzte Erhebung der Regierung? Attila Somogyi: Wir haben natürlich geschrieben, dass es aus unserer Sicht nicht mehr gerecht ist. Und auch nicht wahr. Als die Ungarn in Wien anerkannt wurden, hat man einfach nur den damaligen Förderbetrag aus dem Burgenland verdoppelt. In Burgenland waren 4.500 Ungarn damals, und in Wien 14.000. Die ungarischen Vereine, die jetzt aktiv sind teilen sich derzeit 660.000 Euro, wobei die Basissumme auf zwei Bundesländer, Burgenland und Wien, ziemlich paritätisch aufgeteilt ist. Andrea Seidler: Und wenn es jetzt mehr Geld gäbe, glaubst du, dass das realistisch ist, dass mehr Vereinsarbeit geleistet wird? Glaubst du, dass die Volksgruppe aktiver werden wird? Attila Somogyi: Ja, natürlich, weil da musst du ja als Verein auch mehr machen. Das Bundeskanzleramt finanziert ja Projekte nicht aus, sondern unterstützt sie nur. Andrea Seidler: Aber wo nimmst du die Leute für die unentgeltliche Volksgruppenarbeit her? Ich habe in Wien immer das Problem, wo nehme ich die Leute her? Attila Somogyi: Das ist schwer, natürlich. Und das Vereinswesen wird natürlich auch immer professioneller. Du brauchst schon fast buchhalterische Kenntnisse. Ich bin auch kein Buchhalter und schwitze bei der Abrechnung und allein die Ansuchen ausfüllen, das ist schon die erste Riesenhürde. Es wird sehr kompliziert. Die Abrechnung ist sehr streng, sodass man damit sehr viel Zeit verbringen muss. Das müsste man vereinfachen. Andrea Seidler: Und inwieweit kann oder greift der Volksgruppenbeirat in die Anträge der einzelnen Vereine ein? Gibt es da eine qualitative Überprüfung? Gibt es auch im Nachfeld eine Evaluation, ob das Projekt gut gemacht wurde oder nicht? Attila Somogyi: Ich bin ja schon länger Volksgruppenbeirat, und wir haben jetzt zum allerersten Mal feste Kriterien, natürlich neben den Kriterien, die das Bundeskanzleramt ausgibt und die, muss man sagen, sind sehr gut und sehr präzise. Aber trotzdem trifft es nicht immer ins Ziel. Was der Volksgruppe vielleicht wichtiger ist, was wir schwerpunktmäßig ausbauen wollen, ist zum Beispiel Kinder- und Jugendarbeit, gute Kinder- und Jugendarbeit natürlich. Wo wir dann auch wissen, dass die Qualität stimmt. Zum Beispiel haben wir 2014 diesen Kriterien, die vom Bundeskanzleramt ausgegeben wurden, auf Basis dieser Erkenntnisse noch eine Ergänzung beigefügt. Das war unser erster Kriterienkatalog. 2014, da war Iris Zsótér gerade Vorsitzende, haben wir ihn im Teamwork ausgearbeitet. Seitdem ist dieser Kriterienkatalog immer herangezogen worden, als Hilfe bei der Beurteilung der Förderungen. In Zeiten, in denen die Inflation steigt und die Förderung nicht erhöht wird, ist es umso wichtiger, dass ein bisschen Feinschliff gemacht wird, dass man nicht mit dem Gießkannenprinzip arbeitet, sondern wirklich schaut, was wichtig ist für die Volksgruppe. Es gibt Strukturen, die wichtig sind, dass zum Beispiel jemand vor Ort ist und arbeitet, damit etwas geschieht, ein Dienstleister für die Volksgruppe. Das sind natürlich die Personalkosten von den wirklich wichtigen Institutionen wie die Volkshochschule, die Kulturvereine, die wichtige Arbeit leisten, Kindergruppen betreuen, Sommerlager organisieren, zertifizierte Sprachprüfungen anbieten und so weiter, die müssen natürlich schwerpunktmäßig gefördert werden. Andrea Seidler: Aber was ist zum Beispiel bei euch ein Kriterium, um an Volksgruppenförderungen zu gelangen? Wann ist man ein Volksgruppenverein und wann ist man das nicht? Attila Somogyi: Ein Volksgruppenverein zu sein, ist bei uns nicht das Kriterium. Was wir berücksichtigen, sind aber österreichische Staatsbürger mit ungarischer Kultur und Sprache. Wir wissen, dass es nicht überall so ist, aber das kann man nicht immer so genau überprüfen. Es gibt Vereine, in denen mehr Personen tätig sind, auf die die Definition zutrifft und solche, in denen weniger sind. Vorher haben wir über die Medien gesprochen. Wenn wir die bodenständige ungarische Kultur in Österreich fördern wollen, dann sollte man natürlich schauen, dass man die richtigen Personen dort ansetzt. Und das ist wichtig, weil einer der mit Herz und Blut diese Arbeit mit einer echten Erdung zu seiner Heimat betreibt, hier im Südburgenland und in Oberpullendorf und wo die autochthone Volksgruppe daheim ist, in Wien. Wenn man dafür nicht die richtigen Leute findet, so ist der Dienst nach Vorschrift und nicht Arbeit mit Herz und Überzeugung und Inbrunst. Andrea Seidler: Es kommt ja immer die Kritik, dass eben Vereine, die nicht diesen Volksgruppenkriterien entsprechend wahnsinnig viel machen in Bezug auf Jugendarbeit und den Erhalt der ungarischen Kultur und der Traditionen, und die werden aber nicht gefördert, weil sie eben rausfallen aus dem Kriterienkatalog? Attila Somogyi: Aus dem Kriterienkatalog nicht, aus dem Volksgruppengesetz! Andrea Seidler: Das meine ich, ja. Und glaubst du, dass sich das in Zukunft ändern wird, dass da der österreichische Staat vielleicht dem auch gerecht werden wird, dass sich auch die gesellschaftliche Landschaft der Ungarn verändert hat. Attila Somogyi: Wir sehen momentan keine Zeichen, wir haben das öfter angesprochen und den Wunsch geäußert, nicht so restriktiv zu sein, was das betrifft. Weil die Realität schon an den Möglichkeiten, die die Europäischen Union anbietet, scheitert, an der Fluktuation der EU-Bürger. Andrea Seidler: Und wenn man sich die österreichischen ungarischen Vereine ansieht, zum Beispiel den Zentralverband, unsere Schule, die Bécsi Magyar Iskola. Sie würde auf wenig Interesse stoßen, hätten wir nicht die Kinder, die aus Ungarn kommen und Ungarisch weiter lernen wollen. Und der Verein entspricht dem Kriterienkatalog, aber die, die unsere Dienste konsumieren, schon lange nicht mehr. Das ist ein gewisser Widerspruch. Attila Somogyi: Ja, aber im Endeffekt ist es so, dass das Bundeskanzleramt das nicht so streng nehmen kann. Das wird eigentlich nie überprüft. Eine Zeit lang war es so, da kann ich mich noch erinnern, da haben wir noch die Listen von den Teilnehmern des Sommerlagers geführt. Die Dinge stehen jetzt schon unter Datenschutz. Der Volksgruppenbeirat hat auch nicht die Möglichkeit zu überprüfen, ob alle Bedingungen gegeben sind und die Projekte richtig verwirklicht worden sind. Wir sind ja kein Exekutiv- und Überprüfungsorgan, wir können nur in interner Sitzung, deren Inhalt nicht nach außen dringen darf, Gemeinschaftsbeschlüsse fassen. Das ist ein 16er Gremium, das entscheidet, und es wird auch immer auf die Verschwiegenheitsklausel hingewiesen, Andrea Seidler: Und jetzt sag mir noch, wo siehst du dich selbst in 10 Jahren in der Volksgruppenarbeit? Du machst unverdrossen weiter, nehm‘ ich an. Attila Somogyi: Natürlich mach ich weiter. Ich habe ja hier Aufbauarbeit betrieben, der Verein ist von mir vor dem Zusperren übernommen worden. Ich bin sehr stolz darauf, was ich erreicht habe. Wir sind jetzt ein Vorzeigemodell, ein Top-Vorzeigemodell für Volksgruppen, Erwachsenenbildungs- und außerschulischer Bildungsverein, akkreditiert, zertifiziert, ausgezeichnet, Europa-Siegel für Sprachenprojekte, Staatspreis für Erwachsenenbildung 2008, das hat kein einziger anderer ungarischer Verein zusammengebracht. In der Freizeit habe ich das gemacht, das meiste selbst, als Einzelinitiative, natürlich mit meinen Themen. Aber das kannst du keinem Freiwilligen, der das in seiner Freizeit macht, mehr zumuten. Nach zwei Tagen ist der weg. Ich mache es, weil ich auch so erzogen wurde. Da habe ich sehr viel von meinem Vater und meiner Mutter gelernt, die 56er-Flüchtlinge waren und denen auch nichts geschenkt wurde. Ich mache weiter. Andrea Seidler: Dann wünsche ich dir für die weiteren Jahre viel Kraft und Ausdauer! Danke für das Gespräch.