Világrend helyett második Jalta?

Négy ember uralta Donald Trump második elnökségének első évfordulója körül a világpolitikával foglalkozó média érdeklődését. Nem a világpolitikát önmagát, mert abban a washingtoni Fehér Ház ura kiszámíthatatlan döntéseivel vitathatatlanul a „number one” – sokak sajnálatára, mások örömére.

Annál érdekesebb, hogy kiknek sikerül Trump dacára kitűnni a politikusok amorf tömegéből. Mielőtt valaki rávágja, hogy az első helyet pályázat nélkül Mark Carney kanadai miniszterelnök nyerte el Davosi beszédével, jó lenne tisztázni azt a kérdést, hogy Carney mennyiben képes folyamatokat befolyásolni. Pillanatnyilag úgy néz ki, mintha kilátástalan helyzetbe került volna az Egyesült Államok északi szomszédja.

Ha a legnagyobb érdeklődést felkeltő kijelentést keressük, akkor két kis ország politikusára kell figyelnünk. Nem teljesen véletlen, hogy mindkettő nő. Az észt Kaja Kallas, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője és az Európai Parlament képviselőcsoportjainak elnökei éppen akkor kívántak egymásnak boldog új évet, mikor Trump nem akarta kizárni, hogy akár katonai erővel is elfoglalná a Dániához tartozó Grönlandot. Arra a kijelentésre, hogy ez talán nem is annyira boldog év lesz, Kaja Kallas azt találta válaszolni, hogy ő ugyan nem iszákos, de a világ eseményei miatt akár ideje lehetne elkezdeni az ivással. Régebben, észt külügyminiszterként egyszerűbb lehetett a helyzete.

Az osztrák külügyminiszter sem iszákos, de ő is súlyosnak ítéli meg a helyzetet. Beate Meinl-Reisinger a Die Presse nevű bécsi napilapban nevezte sorsdöntőnek az idei évet. Erős mondatokkal vázolta fel a mai helyzetet, amelyre Európa Trump első éve végére ráébredt. „Ezen új világ kialakításában Európának fontos szerepe és feladata van: a jog erejét, valamint az együttműködés és a megbízhatóság értékeit magasra tartani” – írja a liberális Neos-párt vezetője. „Csak egy erős, magabiztos Európa képes megvédeni azt a rendet, amelyben a erősek sem tehetnek azt, amit akarnak, és a gyengék sem maradnak védelem nélkül.”

Még élesebben fogalmazott három kislány anyja, mikor az amerikai elnökről írt: „Ha Trump politikája sérti az európai érdekeket, akkor reagálnunk kell – higgadtan, megfontoltan, de egyértelműen. Ez nem antiamerikanizmus, hanem európai önérvényesítés.” Ugyanakkor Beate Meinl-Reisinger realista: "A transzatlanti partnerség továbbra is fontos, de nem helyettesíti az európai cselekvőképességet.”

Beate Meinl-Reisinger (fotó: Bernhard Holub)

Ezen a ponton felrémlik, hogy Európa gazdasági erejével könnyebb helyzetben találja magát, mint például Kanada, amely majdnem 9000 kilométeren határos az Egyesült Államokkal. Trump új mozzanatban ugyanazt kísérli meg még egyszer, amit egyszer már nem túl jó kompromisszumokkal kivédett az Öreg Kontinens és a kontinensnagyságú szomszéd: Most 100 százalékos büntetővámmal fenyegette meg Kanadát, ha az aláír egy előkészített kereskedelmi megállapodást Kínával. „Ha Carney kormányzó azt hiszi, hogy Kanadát »leszállókikötővé« teszi, ahonnan Kína árukat és termékeket küld az Egyesült Államokba, akkor súlyosan téved” – írta Trump Truth Social-oldalán, hozzátéve, „Kína élve fogja megenni Kanadát, teljesen fel fogja falni”.

Mark Carney a davosi Világgazdasági Fórumon nagyon hasonlókat mondott, mint amit Beate Meinl-Reisinger már előtte megírt. A Európa-barát, hármas (kanadai, brit és ír) állampolgár keményen fogalmazott: „Legyünk őszinték, szakadás kellős közepén vagyunk, nem pedig átmenetben. Az Amerika által vezetett szabályalapú nemzetközi rend mostanra véget ért, és nem is jön vissza. A nosztalgia nem stratégia.” A kanadai kormányfő szerint a kis és közepes hatalmaknak együtt kell cselekedniük, „mert, ha nem ülnek az asztalnál, akkor őket szolgálják fel menüként”.

Az Egyesült Államok új Nemzeti Védelmi Stratégiája (National Defense Strategy), amelyet a Pentagon január végén hozott nyilvánosságra, az első olvasatra azt sugallhatná, hogy elég, ha a szövetségesek több pénzt adnak ki saját védelmükre. De a 34 oldalas dokumentum már az elején kitűzi a célt: Ha a partnerek nem tesznek eleget az Egyesült Államok elvárásainak, az amerikai fél készen áll arra, hogy „határozott cselekvéssel” érvényesítse az amerikai érdekeket. Csak véletlenül nem utal a dokumentum ezen a ponton Venezuelára?

A két másik nagyhatalmat aránylag röviden elintézi az új stratégia. „Oroszország a belátható jövőben megmarad állandó, de kezelhető fenyegetésként a NATO keleti tagállamaira.” Kevéssel részletesebb a Kínát illető rész, amely „kölcsönös tiszteleten és becsületes kereskedelmen alapuló együttműködést” jelöl meg célként. De már a következő mondat átnyúlik a másik végletbe: El kell rettenteni Kínát attól, hogy „domináns szerepre törjön az Egyesült Államok és térségbeli szövetségesei felett”.

Ebben az összefüggésben a Bloomberg hírügynökségnek feltűnt, hogy „Vlagyimir Putyin hosszabb ideje alig szólal meg az Egyesült Államok kiszámíthatatlan külpolitikájával kapcsolatban”, ami „a háttérben zajló összejátszás gyanúját veti fel”. Egy véleménycikkben elképzelhetőnek nevezik, hogy „Moszkva számára Venezuela kevésbé lényeges, mint az, hogy megőrizze a kedvező kapcsolatokat Washingtonnal, és valószínűleg Irán esetében is hasonló a helyzet”. Amit Trump Grönland ügyében a NATO egységével tesz, az a Kreml urának kimondottan jó hír lehet. Végül a legvérmesebb orosz elvárás az lenne, hogy Trump rákényszeríti Ukrajnára a kapitulációnak megfelelő békét. A Bloomberg még egy lehetőséget említ meg: Putyin „feltehetően azért marad csendben, mert abban reménykedik, hogy ketten – Jaltához hasonlóan – újra feloszthatják egymás között a világot”. Ehhez Kínának egész biztosan lesz mondanivalója. És remélhetőleg Európának is.

Martos Péter