Search this site

Elmúltak az ünnepek. Leszedtük a karácsonyfákat és a házakat is megszentelték már, krétajellel ajtajukra róva az áldást. A templomban ahol dolgozom, négy karácsonyfát állítottunk. Most mind a négyről nekem kell leszedni a díszeket. Egy karácsonyfát feldíszíteni mindig öröm, négy karácsonyfát „lebontani“ – fárasztó feladat. Jó ideig eltart ez a művelet, zavartalanul elmélkedhet az emberfia a hideg templom csendjében. Mikor elkészültem, kilépek a nagyváros zajába, és a négy karácsonyfát – most már „civilben“, csak száradó, leveleiket hullató, halott jegenyefenyők – elvonszolom a nem is olyan közeli gyűjtőhelyre. Az állatkert elefántjainak viszik téli csemege gyanánt a sok-sok karácsonyfát. A négy templomi fával hozzájárulok én is az összefagyott, hatalmas fenyőfagúlához, és udvariasan jó étvágyat kívánok az elefántoknak. Csak nehogy valami díszalkatrész, üveg- vagy fémdarab maradt volna az ágakon, hogy a kedves Jumbók megsérüljenek. Visszatérek a templomba és rendet teszek. A díszek a régi, kopott dobozokba helyükre kerülnek, a betlehemi figurák pedig visszatérnek a sekrestyébe, abba az öreg, nyikorgó ajtajú szekrénybe, melyben az év legjavát töltik, ha nem is egymás hegyén-hátán éppen, de a nagyságuk szerinti helykihasználás szigorú szempontja alapján elrendezve. Várják a következő karácsonyt, hogy ismét elfoglalhassák helyüket a betlehemi-legenda mesebeli tablójának keretében. Hosszan nézem a szekrénybe bekvártélyozott figurákat: két bárány csendesen rám béget, és az egyik király, Gáspár, mintha mondani akarna valamit, aztán mégis hallgat. Micsoda apokrif, gondolom, és gondosan becsukom az ajtót. A Kisjézus a bölcsőben a szekrény felső részébe kerül, ugyanabba a rekeszbe, ahol a Jeruzsálembe Virágvasárnapkor bevonuló szamár is abrakol, Jézussal a hátán. A szamarat én készítettem, kartonból és fából, míg Jézus a művészek által rajzmodellként használt, állítható végtagú fabábú lett, melyet korhűen felöltöztettem, ahogy én elképzelem az akkori öltözködést. A plébános szerint naiv összeállításomnak sikere van minden Virágvasárnapkor. A pálmaszamaracska, a felnőtt Jézussal a hátán és a Kisjézus egy rekeszben, együtt töltik majdnem a teljes évet, csak rövid ideig hagyják egymást magukra: Karácsonykor pár hétig Kisjézus, majd Húsvétkor rövid ideig a Krisztus-korú Jézus a szamáron kerül ki a külvilágba szerepelni. Kezdet és vég, együtt, egy helyen, döbbenek rá a nyitott szekrényajtó előtt. Ígéret és beteljesedés. Megváltás és sorsvállalás. Mi, emberek, tesszük-vesszük a gipszfigurákat és hűségesen követjük az ünnepek hagyományos kalendáriumát. Mindent szépen és pontosan betartunk, percről percre, a liturgikus szertartásrendet és a világi (nép)szokások lépéseit. Jók vagyunk ebben, beléjük kapaszkodunk! Mennyire megdöbbennénk, ha egyszer egy forró nyári napon, Kisjézus és felnőtt mása a szamáron együtt lépnének elénk és számonkérnék, hogy mit is teszünk mi önmagunkkal, egymással és a világgal Karácsony és Húsvét, Húsvét és Karácsony között!…

Álljunk ki a kollektív bűnösség ellen – ezzel a mottóval szervezett a Köz.ügy aktivista csoport tüntetést Pozsonyban, a belvárosi Főtéren pénteken, 2026. január 30-án. A tüntetés célja az volt, hogy a felvidéki magyarság hangot adjon tiltakozásával a Büntetőtörvény elfogadott módosításáért, amely szerint a Beneš-dekrétumok máig érvényesek, azok ellen felszólalni, azokat tagadni, érvényességüket megkérdőjelezni büntetendő cselekedet. A dekrétumok megalkotásánál és elfogadásánál sajnos nem a jog, az igazságosság, hanem a bosszú és az erőszak érvényesült, hiszen magyarokat és németeket forgattak ki vagyonukból, bélyegeztek meg nemzetiségük miatt, kényszerítettek nemzetiségük megtagadására, erőszakos kitelepítésre, kegyetlen körülmények közötti elhurcolásra ítélték őket. Ami pedig felettébb elfogadhatatlan, hogy ezek a megbélyegzések máig kísértenek, a magyarok tulajdonában levő földterületek elkobzása ma is megtörténik, és a sértettek mostanáig semmiféle bocsánatkérésre, jóvátételre nem számíthatnak, annak ellenére, hogy a felvidéki képviselők, politikusok között voltak, akik ezt határozottan követelték. Az egész Felvidékről Pozsonyba érkező tömeghez a tüntetés egyik szervezője, Kovács Balázs szólt, aki hangsúlyozta, hogy Beneš szelleme ma is élő, és ennek jegyében ma is magyarok tulajdonában levő földterületeket koboz el a szlovák állam, ezzel semmibe véve állampolgári jogaikat. Felszólalt Martin Dubéci, a szlovák kormány alelnöke is, aki felháborítónak tartja a szlovák kormány eljárásait. Gubík László, a Magyar Szövetség elnöke hangoztatta: nem engedhetjük, hogy a rosszul értelmezett nemzetállam szellemisége tönkre tegye a jövőnket, és nem hagyhatjuk, hogy újra ártatlanul vádlottakká váljunk. Közben a rendőrség a tüntetés szervezőinek egyikét, Orosz Örst letartóztatta és a rendőrőrsre vitte azért, mert mellényén ez a felirat volt olvasható magyar és szlovák nyelven: „Megkérdőjelezem a Beneš-dekrétumokat”, és azt felszólításukra sem volt hajlandó levetni. Orosz Örst kihallgatták, vallomástétele után pedig elengedték. Ezzel kapcsolatosan Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter is megszólalt, kijelentve, hogy a magyar kormány elfogadhatatlannak tartja a kollektív bűnösség elvét, és ezt rendszeresen a szlovák kormány tudomására is hozzák. A tüntetés a magyar és a szlovák himnusz eléneklésével ért véget, de nem ért véget a felvidéki magyarság tiltakozása a máig ható igazságtalanság ellen.

Telt ház volt a margarethenstrassei Film Casinóban Enyedi Idikó Csendes barát című filmjének bécsi, februári premierjén. A Collegium Hungaricummal közösen szervezett eseményen dr. Méhes Márton, a CH vezetője, illetve Stefan Grisseman a Profil magazin munkatársa szólt néhány bevezető szót, aztán a terem elsötétedett, pörögni kezdett a film. Magányos fa. Tájképfestészeti vagy fotográfiai fogalom, egyben jól bevált sztereotípia. De lehet-e magányos egy fa? Például egy négy évszázados Ginkgo biloba – magyarul páfrányfenyő – női egyede, mely évszázadok óta termést nem hozhatott nem lévén a közelében egyetlen hímnemű egyed sem. A Ginkgok tudniillik dioikusak, kétlakiak, vagyis a hímnemű és nőnemű virágok különböző egyedeken találhatók. A botanikus kertekben előszeretettel csak az egyik vagy másik nem egyedeit ültették, hogy ne legyen termés, mert ősszel a páfrányfenyő erjedő-rothadó terméshúsa a fa környékén kellemetlen illatú vajsavat bocsát ki, magyarul: bűzlik. De megállok, nincs szándékomban sem botanikaleckét tartani – ez valamelyes szakmai ártalmam, ugyanis valamikor botanikus tanársegéd voltam – még csak általános természettudományos lelkesedésbe sem kezdek, annak ellenére, hogy a filmbeli neurológus-agykutató hong-kongi professzor pontosan ennek a mindent lehengerlő lelkesedésnek és kíváncsiságnak köszönhetően lépte át szakosodásának szigorú határait, és olyan magától értetődő módon rakta tele a páfrányfenyő-matuzsálem törzsét az agykutatásban használatos szenzorokkal, hogy a laikus közönségnek fel sem tűnt, hogy ebben a vonatkozásban sci-fit lát, mikor a fa mesterségesen kiszínezett élet(fa)hullámait a számítógép képernyőjén ámuldozva megfigyelhette. Ez a film sem nem tudományos, sem nem áltudományos alkotás, sokkal inkább művészi természetrajongás, de nem assisi Szent Ferenc Fiorettieinek, hanem a német romantika modorában, mert nem csak a név, de a hely is kötelez: a filmet a régi marburgi botanikuskertben forgatták, melyhez Enyedi Ildikót – amint a film utáni beszélgetéskor bevallotta – személyes élmények kötnek. A tudományosság csak keret és ürügy a filmben, mely nem a fák, hanem az ember magányáról, és annak a természetben, illetve az embertársi kapcsolatokban való feloldási lehetőségeiről, egyben az idő múlásáról is szól. Az idő múlásáról, melynek sodrában generációk adják át egymásnak a stafétát, és a magányos páfrányfenyő mellett, körül és közelében zajlik és bonyolódik az életük: a 19. század végi makrancos ifjú hölgyé, aki csak a maga patriarkális korában tűnt makrancosnak, vagy az 1970-es évek egyetemista párjáé, kik mára már rég nagyszülők lettek, illetve napjaink rokonszenves vendégprofesszoráé, akit az éppen kitörő Covid-járvány karanténja vetett a marburgi botanikuskert paradicsomi fogságába. A fa zárkózottan hallgat és növekszik, ahogy illik is a nyelvújítás korának növekedő lényéhez, vagyis egy növényhez, annál is inkább mivel fiatalon kortárs volt a nyelvújítókkal, de, már meglett faként, kortársa volt Goethének és Napóleonnak is, és valamikor Newton meg Galilei korában hajthatott ki a magonc… Mindegy, hogy rituálisan körültáncolják – a 19. századi lányok – vagy tudományos kíváncsisággal kevert ösztönös tisztelettel körüljárják az emberek a fát – például a professzor – minden esetben karizmatikus, megingathatatlan jelenlétéből erőt merítenek, egyben azt is megélik – és mi, a nézők is érezzük –, hogy mennyire hangyák vagyunk, törékeny kis epizódok ezen égig érő famatuzsálem árnyékában. És mégis, áldott egyben elátkozott emberi sorsunknak köszönhetően, csakis bennünk, a szemernyi hangyalények öntudatában nőhetett ekkorára az életfa, csakis mi tudunk róla, és ha titkát teljesen megfejteni nem is tudjuk, de a művészet és a tudomány eszközeivel legalább megosztjuk azt magunk között. (Kiemelt kép: Polyfilm)

Amikor Krasznahorkai megkapta az irodalmi Nobel-díjat, egyből kirázott a hideg, és tetőtől talpig átjárt a büszkeség. Aztán rögtön az jutott eszembe, hogy megint egy olyan irodalmi Nobel-díjasról van szó, akit nem olvastam. Elgondolkodtam, vajon mi lehet ennek az oka, és végigböngésztem a listát: kik kapták meg eddig a díjat, és kiket olvastam közülük. Az eddigi százhuszonkét díjazott nagyjából egyharmadát olvastam, egyharmadukat ismerem, de még nem olvastam, és körülbelül egyharmadukról nem is hallottam, ami meglepett, mert az olvasást szinte hivatásomnak tekintem. A nevük teljesen idegenül csengett – mint például Nagib Mahfuzé, Wole Soyinkáé vagy Kavabata Jaszunarié. Az ismeretlen szerzők száma 1985-től meredeken nő: az elmúlt negyven év díjazottjai közül összesen hatról hallottam, és csak egyetlenegyet olvastam, Kertész Imrét. Őt is akkor, amikor megkapta a Nobel-díjat. Harmincnégy szerzőt gyakorlatilag egyáltalán nem ismerek. Ez az arány teljesen megfordul a második világháború előtti díjazottaknál. Talán azért van ez, mert az irodalmi ízlés még nem emelte be a maiakat igazán a kánonba, úgy, ahogyan a már jól átrostált korábbi korok irodalmi nagyjait. Ezeken töprengve vettem kezembe Krasznahorkai László Sátántangó című könyvét. Ahogy lapozgattam, újabb furcsa érzés futott át rajtam: nemcsak rasszokkal, hanem írókkal szemben is lehetnek az embernek – akár oktalan – előítéletei. Mivel Tarr Béla filmjeit szeretem, úgy voltam vele, hogy Krasznahorkait is „ismerem”, és nem fog olyan csalódást okozni, mint James Joyce Ulysses-e, amely többszöri próbálkozásom során is kifogott rajtam. Azt gondoltam, ha Tarr működik, akkor Krasznahorkai hosszú mondatos, sötétnek bélyegzett prózája sem okozhat problémát. Ezzel a kissé komor várakozással kezdtem bele az olvasásba, és léptem be a világvégi TSZ-telep ködben, olcsó szeszben és kilátástalanságban úszó világába. Aztán valami egészen rendkívüli történt. A könyv beszippantott, mint Barnabást a Végtelen történet. A hosszú mondatok egyáltalán nem zavartak – sőt, észre sem vettem, hogy hosszúak. A történet már az első pillanattól kezdve feszült és izgalmas volt. Olyan feszültséget keltett bennem, mint a Volt egyszer egy vadnyugat lassú, kimért és nyugtalanító nyitójelenete. Az egész történet emlékeztet egy spagettiwesternre: talán nemcsak Tarr Béla, hanem Szomjas György is kiválóan meg tudta volna rendezni. A Sátántangó német kiadásának ünnepi borítója. Fordító: Hans Skirecki Fischer Taschenbuch Verlag, 2010 A magyar ünnepi kiadás. Magvető, 1985 Ahogy haladtam előre a történetben, annak végtelen precizitása és zsenialitása egyre inkább lenyűgözött. A filmszerűen, aprólékosan megírt szöveg Mészöly Miklós Film című könyvét juttatta eszembe. Nem véletlen, hogy sokan úgy tartják: számos magyar író az ő köpönyegéből bújt elő. A komor, zárt, kifejezetten a kommunizmus világára jellemző nyomorúságos élőhely a maga „véglény”-szerű lakóival – ahogy Tarr Béla nevezte őket – Bodor Ádám Sinistra körzetét. A Sátántangó ott veszi fel a fonalat, ahol a korábbi szociográfiák, Illyés Gyula Puszták népe és Németh Lajos Kiskunhalma elhallgatnak. Hogy a magyar vidék pusztul, hogy reménytelen, és hogy a társadalmi viszonyok torzak, azt már ők is világosan bemutatták – abban a reményben, hogy talán változik valami. Ebbe az eleve nyomorult világba törnek be az oroszok a kommunizmussal, és „kollektivizálják” a falvakat, elvéve azt a kevés morális tartást is, amelyet a szinte semmit sem érő tulajdon legalább a parasztnak adott. Ennek a fázisnak a lenyomata Sánta Ferenc Húsz órá-ja. A sort a rendszerváltást még nem sejtő Krasznahorkai zárja a Sátántangó-val: egy teljesen értelmetlen, határ menti telep, a TSZ sarába ragadt véglények életének aprólékos bemutatásával. A regény nyelve már nem tárgyilagos és nem népies, mint az elődöké, hanem sokkal inkább biblikus – mégis áthatja a humor. A telep lakói közhelyekben és pletykákban beszélnek egymással, önálló gondolataik nincsenek, ami csak még nyilvánvalóbbá teszi a leépülés mértékét. Irimiást, a dokit az ember – legalábbis én – mégis megszereti, valahogyan úgy, ahogy Hajnóczyval söröztem együtt, miközben a Halál kilovagolt Perzsiából-ban a strandon várta a barátnőjét. Nem taszító a folyamatos ivása, inkább kedvet csinál. A Sátántangó világa számomra különösen ismerős. Édesapám agrármérnök volt, mondhatni az ország főtehenésze. Folyamatosan járta az országot és a TSZ-eket, hogy minősítse a szarvasmarhákat, és tartásuk, izomzatuk, minden porcikájuk felmérése után döntsön a sorsukról: vágóhíd vagy fedezőbika. Ezekre az utakra gyakran magával vitt, éppen azokban az években, amikor a Sátántangó játszódik, a nyolcvanas évek közepén. Számomra ez igazi csudavilág volt. Imádtam, hogy amíg apám méricskélt, órákra szabadon engedett a TSZ körül. „Van órád, fiam, három óra múlva ugyanitt találkozunk.” Hamar megtanultam, hol lehet békát fogni, merre érdemes darut vagy gémet lesni, és hogy a trágyalé kerülgetéséhez a gumicsizma kifejezetten hasznos viselet. A csudavilág ellenére azonban máig bennem maradt a TSZ-ekben élő tehenészlegények primitivitása. Nem voltak félelmetesek, inkább makogtak, mint beszéltek. A pálinka volt az üzemanyaguk, ettől működtek, és hogy mit csináltak egész nap, amikor éppen nem apám elé terelték a marhákat, az számomra mindig rejtély maradt. Nagynéném is agrármérnök volt. A diploma után „edzésképpen” fiatal nőként a román határ mellé vezényelték főagronómusnak. Úgy mesélte, reggelente a munkája abból állt, hogy négy óra körül körbejárta a falut, és felkeltette a részeg TSZ-legényeket fejni. Hiába hallottam a történetet tőle többször is, mégis nehezen tudom elképzelni azt a jelenetet, amikor hajnalban, egy sámlin ülő, letolt gatyás román legényre nyit rá egy üsző fara mögött. A telep a „zónában” volt, szinte közvetlenül a határon, így külön engedély kellett ahhoz, hogy valaki ott dolgozhasson. Nagynénémet meg is próbálták beszervezni, hogy jelentsen a telepen történtekről. Egy ballonkabátos alak figyelte a bevezető úton, egy nagy nyárfa mellett a ki-be járókat, „mert sohasem lehet tudni”. A fa egyik odvában rejtett telefon szolgálta a váratlan események azonnali bejelentését – de ilyenek nem történtek. A Sátántangó világát aztán a rendszerváltás elsöpörte, így mára precíz kordokumentum is. A mai Magyarországon ilyen helyet már nem találunk. A könyvet egy szuszra olvastam el. Rengeteg emléket és gondolatot ébresztett bennem, és rögtön odakerült kedvenc Nobel-díjas íróim – Thomas Mann, Hemingway és Churchill – kötetei mellé. Úgy tűnik, mégiscsak jó szemük van a döntnököknek. Nincs mese: be kell szereznem Nagib Mahfuz, Wole Soyinka és Kavabata Jaszunari könyveit is.

Két könyv jelent meg majdnem két évtized távlatában, melyeket a címek miatt nagyon könnyen össze lehet téveszteni, és mindkettő elég robbanóanyagot rejt magában. Az egyik, Merre tovább, Magyarország? nyolc hosszú tanulmányban azzal foglalkozott, ami szójátékként az alcímet adta: reformkérdések – kérdéses reformok. A vaskos kötet nyolc szerzője Magyarország iránykérdésére akart válaszolni, de nem útmutatásként, „inkább csak kérdezünk“. A mai napig nem lehet tudni, mennyire érezték meg, hogy bukásra érett az akkori kormány. Tényként el lehet könyvelni: A kötet 2008-ban jelent meg. Egy évvel később Gyurcsány Ferenc visszalépett. Még kevésbé lehet tudni, milyen kihatásai lesznek az idén megjelent másik „Merre tovább?“-nak. A 26 szerző munkája, melyet egy öttagú szerkesztőség öntött könyvformába, nem kérdez, de nem is ítélkezik. Az alcím nyitott és egyértelmű: Magyarország helyzete és kilátásai. „A Boda Zsolttal közös cikkünk nem egyszerűen az elmúlt 16 év látlelete. Az is, természetesen, de igyekszünk kiutat mutatni, és potenciális megoldásokat kínálni a kialakult helyzetből“ - mondta Szabó Andrea politológus, az ELTE Társadalomtudományi Kutatóközpont igazgatóhelyettese a Magyar Hangnak. „Elemzésünkben a magyarországi demokrácia kultúráját vizsgálva egyrészt a politikai szocializációs, másrészt a kormányzási kultúra átalakításának folyamatát tárjuk fel." A cél egyértelmű volt, Orbán Viktor miniszterelnök számtalanszor beszélt róla: „a hatalom újratermelődésének hosszú távú biztosítása, azaz egy konzervatív-jobboldali-nemzeti kultúra hegemóniájának létrehozása és egy lojalitáson alapuló kormányzási kultúra megteremtése“. A két kötet erősen eltérő motivációkkal keletkezett, de a címek hasonlósága mellett egy személy is összeköti őket majdnem két évtized távlatában: Romsics Ignác történész, a komolyság és megbízhatóság garanciája. Tőle származik az a kijelentés, hogy az írásokat „bármilyen külső megrendelés nélkül, a jövő iránti felelősségtől vezérelve, ha úgy tetszik, kötöttségek nélkül” írták. Szerkesztőkollegáival és a többi szerzővel együtt „nem aktív szerepvállalásra törekszenek“. A 444.hu online-újságnak adott interjúban a teljességre törekvést nevezte a kötet igazi jelentőségének: „Az állam és alrendszerei csaknem teljes keresztmetszetéről helyzetképet adunk. Mindegyik tanulmány diagnózissal kezdődik és javaslatokkal fejeződik be.“ Pálinkás József atomfizikus, aki az első Orbán-kormányban oktatási miniszter, 2008 és 2014 között a Magyar Tudományos Akadémia elnöke volt, ugyancsak szerkesztőként dédelgette a kötetet: „Sorsfordító időkben mindenkinek meg kell szólalni, akinek van az önérdeken kívül is mondanivalója közös dolgaink alakításáról, mert mindannyiunk felelőssége a kialakult helyzet éppúgy, mint a jövő.“ Szathmáry Eörs evolúció biológus saját magának szabta meg a feladatot: „Az értelmiség ilyen helyzetben azt teheti, hogy a legjobb tudása és nemzetközi kitekintése alapján elemzi a jelent és átgondolja a jövőt, minél nagyobb számú honfitársa boldogulása érdekében.“ A legpesszimistább tanulmányt Gyurgyák János történész-könyvkiadó készítette. Függetlenül attól, hogy az április 12-i országgyűlési választásokon földrengésszerű változásban reménykedik, ez „csak a kezdetet jelenti, a neheze csak ezután következik“. Szerinte „a magyar politikával ugyanis rengeteg baj van, de mindezek eltörpülnek amellett, amivel a magyar társadalomnak kellene végre szembenéznie“. Hogy miért? Gyurgyák válasza: „A politikától várni jelenleg ezek megoldását merő illúzió, a politikusok ugyanis abban érdekeltek – minél élesebb és kiszámíthatatlanabb a választási küzdelem, annál inkább –, hogy udvaroljanak és minél többet ígérjenek a magyar társadalomnak. De ennek az árát egyszer valakinek meg kell fizetnie.“ A kötet árát mindenesetre érdemes megfizetni. U. i.: Volt még egy harmadik kötet is, amely az iránykérdést tette fel. 2011-ben az Osteuropa nevű folyóiratban jelent meg németül, de latin címmel: Quo vadis, Hungaria? Ezt kölcsönöztük a jelen ismertetéshez. Gyurgyák János – Kovách Imre – Pálinkás József – Romsics Ignác – Szathmáry Eörs (szerk.): Merre tovább? Magyarország helyzete és kilátása i (Osiris Kiadó), Budapest, 456 oldal,

Aiszkhülosz Perzsák című antik tragédiája a hübriszről szól: Xerxész perzsa uralkodó, mérhetetlen hatalomvágyában és gőgjében végül mindent elveszít a görögökkel vívott, általa kezdeményezett harcban. Idéznünk kell, mit Dareiosz, Xerxész apjának szelleme mond a drámában fiáról, amiért az felelőtlenül megindította a hadjáratot, magára haragítva ezzel Zeuszt: „Azt gondolta, esztelen, hogy bár halandó, ő legyőz minden istenséget és Poszeidónt, esztelenség ez, mi más, mely fiamat megszállta”. Most, két és fél ezer év után megfordult a kocka: nem a perzsák támadtak esztelenül a görögökre, hanem civilizatórikus analógiájuk, a mai idők legfejlettebbnek tartott országa, az Amerikai Egyesült Államok támadta meg Iránt, vagyis a perzsákat. Geopolitikailag nézve az eseményeket, a hírek szerint Izrael és személyesen Netanjahu miniszterelnök vette rá az amerikaiakat erre a háborúra, de mindenki számára nyilvánvaló, hogy az amerikai elnök, Donald J. Trump mérhetetlen hübrisze az igazi ok, amiért az USA beszállt ebbe a nagyon bizonytalan kimenetelű vállalkozásba. Meglátjuk, hogy Zeusz és az olimposzi istenek megneheztelnek-e rá ezért, de az biztos, hogy még leghűségesebb MAGA-szavazóbázisa és a világ nagy része is elfordul tőle ezért, őszintén kívánja és, ha bekövetkezik, majd örömmel látja a saját magának köszönhető sikertelenségét. Szimbolikus, egyben ironikus is, hogy egy ősi civilizáció hagyományain felépült állam ad a Nyugat vezető erejének kemény ütést, miközben az éppen azt hiszi, hogy ő végez az általa gonosznak aposztrofált országgal. Mindenesetre, Irán, a perzsák utódja nagyon magas labdát adott az amerikaiaknak, illetve az őket a háborúba beugrató izraelieknek, és már most, az elején körvonalazódni látszik, hogy az agresszorok veszíteni fognak. Megérdemlik, nem kétséges, viszont a már amúgy is recsegő-ropogó világrend most végleg összeomolhat. Amerika hozza a dekadencia és az ebből kihagyhatatlan arrogancia tankönyvi formáját, odáig menően, hogy még a nyelvezet is ahogyan Trump és Pete Hegseth, a Foxnews TV-show-sztárjából lett hadügyminisztere az iráni ellenfelet lépten-nyomon gúnyolják és aposztrofálják – gyávák, őrültek, bujkáló patkányok stb. – teljességgel alpári szóhasználat, mely méltatlan civilizált hadviselő félhez, míg az iráni külügyminiszter nyilatkozatai, a háború ellenére is korrektül diplomatikusak, éles kontrasztban állva Trump és csapata egyik másik tagjának kocsmai színvonalú megnyilvánulásaival szemben. A mérhetetlen hübrisz nem társult kulturált viselkedéssel. Izrael és az USA valóságos irtóhadjáratot folytat az iráni rezsim ellen, és a legfőbb vezetővel, Khamenei ajatollahhal az élen, az iráni kormányzat és hadsereg számtalan magas rangú tisztviselőjét, illetve parancsnokát megölte, a rendszer mégis működik és meglepően eredményesen ellenáll. Egyáltalán nem siratom az iráni diktatórikus teokráciát, de el kell ismerni, hogy jó stratégák, a Hormuzi-szoros de facto lezárásával, illetve az amerikai szövetséges Öböl-államok drónokkal és rakétákkal való szórványos bombázásával kiprovokált kőolaj árrobbanással Irán elérte, hogy néhány nap alatt gazdaságilag sikeresen belekeverte a háborúba az egész világot. Most mindenki, akin nagyot üt az energiaválság, Trumpra haragszik, beleértve az amerikaiak egyre nagyobb tömegeit is. Hogy hogyan alakul a háború menete Iránban, nehéz előre látni, de nagyon sok katonai elemző állítja, hogy az ország hónapokig képes lesz védekezni, szárazföldi amerikai csapatokat pedig öngyilkosság partra tenni, holott a regnáló rezsimet lecserélni másként nem lehetséges, pusztán légitámadásokkal ez nem megoldható. Ha Irán csak néhány hónapig bírja az amerikai-izraeli agressziót, megnyerte a háborút, mert Trumpnak nincsen néhány hónapja. A megugrott üzemanyagárak és az ebből fakadó újabb inflációs hullám végképp beteszi az ajtót az elnöknek és republikánusainak az őszi félidős választásokon, nagyon sok republikánus fog kongresszusi hely nélkül maradni, a bizonyosan kialakuló demokrata új kongresszusi többség pedig már az első napokban tesz arról, hogy az elnök hatalmát jelentősen korlátozza, azután pedig hivatali leváltásának a kezdeményezése sem elképzelhetetlen. Trump jól tudja mindezt, mégis belesétált az iráni csapdába, melyet nem annyira a perzsák leszármazottai, sokkal inkább azok halálos ellenségei, a cionisták állítottak neki. Izraelnek húsba vágóan fontos érdeke fűződött az amerikaiakat ebbe a háborúba belekeverni, és azt sem bánják egyáltalán, ha ezzel megrendül amerikai szövetségesük Perzsa Öbölbeli pozíciója, pedig az Egyesült Államokra nézve ez lehet a legnagyobb baj, hiszen az amerikaiak jólléte és nemzetközi ereje az ún. petrodollárok nélkül fenntarthatatlan. Amellett, hogy a II. világháború végén Breton Woodsban a dollárt a nemzetközi pénzforgalom tartalékvalutájának nyilvánították, Amerika léte a petrodollárok nélkül elképzelhetetlen. A módszer tulajdonképpen nagyon egyszerű: az USA és globális partnerei nagy mennyiségű kőolajat vesznek az Öböl-országoktól, azok pedig óriási jövedelmüket visszafektetik az USA-ba, pénzüket amerikai állampapírokba fektetve. Az iráni háború ennek a több mint jövedelmező sok évtizedes üzleti modellnek vethet véget, hiszen mind a kőolaj kitermelése, mind szállítása elháríthatatlan akadályokba ütközik. Egyre világosabban látszik, hogy az USA, végzetesen téves számításai révén, elvágta maga alatt az ágat, mikor Iránt megtámadta és most teljességgel Irán stratégiájára van utalva, melytől függ, hogy mi lesz a háború, az amerikai elnök és az Egyesült Államok sorsa. „Azt gondolta, esztelen, hogy bár halandó, ő legyőz minden istenséget...“ Mennyire illenek Trumpra Dareiosz dorgáló szavai, annak ellenére, hogy Xerxésszel szemben ő még csak nem is tragikus hős, pusztán egy nagyszájú és képzetlen amerikai showman, aki fejjel ment a falnak, és most nagy valószínűséggel vesztésre áll a perzsákkal szemben, sajnos a katasztrófába magával rántva a világot. Pedig Allah a küzdelembe eddig még csak bele sem avatkozott…

Schwedenplatzi beszélgetések 10 - Az ÖIUS vendége Saly Noémi, beszélgetőpartnere Lendvai Zsóka. Hogyan főztünk régen – és hogyan ma? Mit és miért teszünk el? Lehet-e igazán finomat főzni „semmiből”? És tényleg a nagymama főztje volt a legjobb? Saly Noémi író, irodalom- és művelődéstörténész személyes történeteken és izgalmas példákon keresztül vezet végig minket a kávéházak világától egészen a spájzok mélyéig. Szó lesz régi szakácskönyvekről, gasztronómiai hagyományainkról és azokról az ízekről, amelyek generációkat kötnek össze. „A budapesti kávéházak történetétől indultam, de jó ideje spájzok, konyhák körül szimatolgatok, legyenek azok saját tabáni családomban, eldugott bencés rendházban vagy főúri háztartásban. Gasztronómiai anyanyelvünknek minden rétege, minden tájszólása érdekel, a negyvenfogásos böjti reggelitől a vízlevesig, rántástól a rántott húsig, a lecsóig vagy a zakuszkáig.“ Saly Noémi (Budapest, 1956) író, irodalom- és művelődéstörténész, Budapest díszpolgára. Családja legalább százötven évre visszamenőleg a fővárosban él, jeles városépítők és más derék ősök örökségét viszi tovább. Élete első felében tanár és fordító, majd a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum munkatársa volt. Öt éve nyugdíjban, azt csinál, amit akar: leginkább könyveket. Sokat foglalkozott Budapest, azon belül főleg a kávéházak történetével, az utóbbi években pedig régi szakácskönyvekkel. Előadásokat, városi sétákat tart, szeret mesélni. Időpont: 2026. ápr. 28. 19:00 – 21:00 Helyszín: Schwedenplatz 2., 1010 Wien, Ausztria Jegyek: 15 €, diákjegy: 10 €, ÖIUS-tagoknak ingyenes Az eseményre itt lehet regisztrálni

Romlik, korhad, erjed kis nemzetünk. Volt, aki már több, mint évszázada észrevette: Ady vátesz volt, vagy csak egy alkoholista, aki borosflaskákba kapaszkodva bátran kimondta mindazt amiről mások meglapulva hallgattak, sőt hallgatnak ma is? Azért annyira sokatmondóak, fájdalmasan korszerűek publicisztikái, mert az elmúlt több, mint egy évszázadban semmit nem fejlődött a magyar társadalom? Vagy valamelyest fejlődött talán, aztán gyógyíthatatlan és örök nosztalgiából visszatért mégis a kitéphetetlen feudális gyökerekhez? És csakugyan: ma is ispánok osztják a kormányzati parancsot a pár éve visszaállított vármegyékben! … Ady mindenre megfelel, mi pedig mohón kérdezzük. Vérfagyasztóan, letaglózóan helyzethez illőek a magyar társadalommal kapcsolatos kétségeinkre adott válaszai. Egyedül a klerikalizmus vonatkozásában való háborgásait tették érvénytelenné az államszocializmus évtizedei, de a későfeudális urambátyám és szolgabíró-világ elpusztíthatatlan – a Mikszáth általi anekdotizáló megszépítés minden lehetősége nélkül –, továbbra is makacsul tartva magát a hagyományokhoz, mint azt a mai magyar közéletben is számtalanszor megtapasztalhatjuk. Örvendetes, hogy a Svung – Bécsi Magyar Színház Adyt újra elővette. Nagyobb szükségünk van rá, mint valaha! Pohl Balázs, Blaskó Kati, Rick Zsófi és Balázs Viktor tolmácsolásában: Dévénynél – az újságíró Ady Endre, estére szóló, jégesőként pergő, vagy akár pörölyként lecsapó Ady-mondatokat hallhatott a nagyérdemű: hallgattuk is feszülten, analógiákra szomjasan. Banyó Bálint zenei aláfestése, Recski Gábor percemberkékről szóló felvezető-hangulatkeltő kisfilmje tették teljessé az estét.