Kisjézus a szekrényben

Elmúltak az ünnepek. Leszedtük a karácsonyfákat és a házakat is megszentelték már, krétajellel ajtajukra róva az áldást. A templomban ahol dolgozom, négy karácsonyfát állítottunk. Most mind a négyről nekem kell leszedni a díszeket. Egy karácsonyfát feldíszíteni mindig öröm, négy karácsonyfát „lebontani“ – fárasztó feladat. Jó ideig eltart ez a művelet, zavartalanul elmélkedhet az emberfia a hideg templom csendjében.

Mikor elkészültem, kilépek a nagyváros zajába, és a négy karácsonyfát – most már „civilben“, csak száradó, leveleiket hullató, halott jegenyefenyők – elvonszolom a nem is olyan közeli gyűjtőhelyre. Az állatkert elefántjainak viszik téli csemege gyanánt a sok-sok karácsonyfát. A négy templomi fával hozzájárulok én is az összefagyott, hatalmas fenyőfagúlához, és udvariasan jó étvágyat kívánok az elefántoknak. Csak nehogy valami díszalkatrész, üveg- vagy fémdarab maradt volna az ágakon, hogy a kedves Jumbók megsérüljenek.

Visszatérek a templomba és rendet teszek. A díszek a régi, kopott dobozokba helyükre kerülnek, a betlehemi figurák pedig visszatérnek a sekrestyébe, abba az öreg, nyikorgó ajtajú szekrénybe, melyben az év legjavát töltik, ha nem is egymás hegyén-hátán éppen, de a nagyságuk szerinti helykihasználás szigorú szempontja alapján elrendezve. Várják a következő karácsonyt, hogy ismét elfoglalhassák helyüket a betlehemi-legenda mesebeli tablójának keretében. Hosszan nézem a szekrénybe bekvártélyozott figurákat: két bárány csendesen rám béget, és az egyik király, Gáspár, mintha mondani akarna valamit, aztán mégis hallgat. Micsoda apokrif, gondolom, és gondosan becsukom az ajtót.

A Kisjézus a bölcsőben a szekrény felső részébe kerül, ugyanabba a rekeszbe, ahol a Jeruzsálembe Virágvasárnapkor bevonuló szamár is abrakol, Jézussal a hátán. A szamarat én készítettem, kartonból és fából, míg Jézus a művészek által rajzmodellként használt, állítható végtagú fabábú lett, melyet korhűen felöltöztettem, ahogy én elképzelem az akkori öltözködést. A plébános szerint naiv összeállításomnak sikere van minden Virágvasárnapkor. A pálmaszamaracska, a felnőtt Jézussal a hátán és a Kisjézus egy rekeszben, együtt töltik majdnem a teljes évet, csak rövid ideig hagyják egymást magukra: Karácsonykor pár hétig Kisjézus, majd Húsvétkor rövid ideig a Krisztus-korú Jézus a szamáron kerül ki a külvilágba szerepelni.

Kezdet és vég, együtt, egy helyen, döbbenek rá a nyitott szekrényajtó előtt. Ígéret és beteljesedés. Megváltás és sorsvállalás. Mi, emberek, tesszük-vesszük a gipszfigurákat és hűségesen követjük az ünnepek hagyományos kalendáriumát. Mindent szépen és pontosan betartunk, percről percre, a liturgikus szertartásrendet és a világi (nép)szokások lépéseit. Jók vagyunk ebben, beléjük kapaszkodunk! Mennyire megdöbbennénk, ha egyszer egy forró nyári napon, Kisjézus és felnőtt mása a szamáron együtt lépnének elénk és számonkérnék, hogy mit is teszünk mi önmagunkkal, egymással és a világgal Karácsony és Húsvét, Húsvét és Karácsony között!…