Ady-est az avaron

Romlik, korhad, erjed kis nemzetünk. Volt, aki már több, mint évszázada észrevette: Ady vátesz volt, vagy csak egy alkoholista, aki borosflaskákba kapaszkodva bátran kimondta mindazt amiről mások meglapulva hallgattak, sőt hallgatnak ma is? Azért annyira sokatmondóak, fájdalmasan korszerűek publicisztikái, mert az elmúlt több, mint egy évszázadban semmit nem fejlődött a magyar társadalom? Vagy valamelyest fejlődött talán, aztán gyógyíthatatlan és örök nosztalgiából visszatért mégis a kitéphetetlen feudális gyökerekhez? És csakugyan: ma is ispánok osztják a kormányzati parancsot a pár éve visszaállított vármegyékben! …

Ady mindenre megfelel, mi pedig mohón kérdezzük. Vérfagyasztóan, letaglózóan helyzethez illőek a magyar társadalommal kapcsolatos kétségeinkre adott válaszai. Egyedül a klerikalizmus vonatkozásában való háborgásait tették érvénytelenné az államszocializmus évtizedei, de a későfeudális urambátyám és szolgabíró-világ elpusztíthatatlan – a Mikszáth általi anekdotizáló megszépítés minden lehetősége nélkül –, továbbra is makacsul tartva magát a hagyományokhoz, mint azt a mai magyar közéletben is számtalanszor megtapasztalhatjuk.

Örvendetes, hogy a Svung – Bécsi Magyar Színház Adyt újra elővette. Nagyobb szükségünk van rá, mint valaha! Pohl Balázs, Blaskó Kati, Rick Zsófi és Balázs Viktor tolmácsolásában: Dévénynél – az újságíró Ady Endre, estére szóló, jégesőként pergő, vagy akár pörölyként lecsapó Ady-mondatokat hallhatott a nagyérdemű: hallgattuk is feszülten, analógiákra szomjasan. Banyó Bálint zenei aláfestése, Recski Gábor percemberkékről szóló felvezető-hangulatkeltő kisfilmje tették teljessé az estét.