Hangyák az életfa körül

Telt ház volt a margarethenstrassei Film Casinóban Enyedi Idikó Csendes barát című filmjének bécsi, februári premierjén. A Collegium Hungaricummal közösen szervezett eseményen dr. Méhes Márton, a CH vezetője, illetve Stefan Grisseman a Profil magazin munkatársa szólt néhány bevezető szót, aztán a terem elsötétedett, pörögni kezdett a film.

Magányos fa. Tájképfestészeti vagy fotográfiai fogalom, egyben jól bevált sztereotípia. De lehet-e magányos egy fa? Például egy négy évszázados Ginkgo biloba – magyarul páfrányfenyő – női egyede, mely évszázadok óta termést nem hozhatott nem lévén a közelében egyetlen hímnemű egyed sem. A Ginkgok tudniillik dioikusak, kétlakiak, vagyis a hímnemű és nőnemű virágok különböző egyedeken találhatók. A botanikus kertekben előszeretettel csak az egyik vagy másik nem egyedeit ültették, hogy ne legyen termés, mert ősszel a páfrányfenyő erjedő-rothadó terméshúsa a fa környékén kellemetlen illatú vajsavat bocsát ki, magyarul: bűzlik.

De megállok, nincs szándékomban sem botanikaleckét tartani – ez valamelyes szakmai ártalmam, ugyanis valamikor botanikus tanársegéd voltam – még csak általános természettudományos lelkesedésbe sem kezdek, annak ellenére, hogy a filmbeli neurológus-agykutató hong-kongi professzor pontosan ennek a mindent lehengerlő lelkesedésnek és kíváncsiságnak köszönhetően lépte át szakosodásának szigorú határait, és olyan magától értetődő módon rakta tele a páfrányfenyő-matuzsálem törzsét az agykutatásban használatos szenzorokkal, hogy a laikus közönségnek fel sem tűnt, hogy ebben a vonatkozásban sci-fit lát, mikor a fa mesterségesen kiszínezett élet(fa)hullámait a számítógép képernyőjén ámuldozva megfigyelhette.

Ez a film sem nem tudományos, sem nem áltudományos alkotás, sokkal inkább művészi természetrajongás, de nem assisi Szent Ferenc Fiorettieinek, hanem a német romantika modorában, mert nem csak a név, de a hely is kötelez: a filmet a régi marburgi botanikuskertben forgatták, melyhez Enyedi Ildikót – amint a film utáni beszélgetéskor bevallotta – személyes élmények kötnek. A tudományosság csak keret és ürügy a filmben, mely nem a fák, hanem az ember magányáról, és annak a természetben, illetve az embertársi kapcsolatokban való feloldási lehetőségeiről, egyben az idő múlásáról is szól.

Az idő múlásáról, melynek sodrában generációk adják át egymásnak a stafétát, és a magányos páfrányfenyő mellett, körül és közelében zajlik és bonyolódik az életük: a 19. század végi makrancos ifjú hölgyé, aki csak a maga patriarkális korában tűnt makrancosnak, vagy az 1970-es évek egyetemista párjáé, kik mára már rég nagyszülők lettek, illetve napjaink rokonszenves vendégprofesszoráé, akit az éppen kitörő Covid-járvány karanténja vetett a marburgi botanikuskert paradicsomi fogságába. A fa zárkózottan hallgat és növekszik, ahogy illik is a nyelvújítás korának növekedő lényéhez, vagyis egy növényhez, annál is inkább mivel fiatalon kortárs volt a nyelvújítókkal, de, már meglett faként, kortársa volt Goethének és Napóleonnak is, és valamikor Newton meg Galilei korában hajthatott ki a magonc…

Mindegy, hogy rituálisan körültáncolják – a 19. századi lányok – vagy tudományos kíváncsisággal kevert ösztönös tisztelettel körüljárják az emberek a fát – például a professzor – minden esetben karizmatikus, megingathatatlan jelenlétéből erőt merítenek, egyben azt is megélik – és mi, a nézők is érezzük –, hogy mennyire hangyák vagyunk, törékeny kis epizódok ezen égig érő famatuzsálem árnyékában. És mégis, áldott egyben elátkozott emberi sorsunknak köszönhetően, csakis bennünk, a szemernyi hangyalények öntudatában nőhetett ekkorára az életfa, csakis mi tudunk róla, és ha titkát teljesen megfejteni nem is tudjuk, de a művészet és a tudomány eszközeivel legalább megosztjuk azt magunk között. (Kiemelt kép: Polyfilm)