A kolhoz ablakába sose süt be a nap – Sátántangó

Amikor Krasznahorkai megkapta az irodalmi Nobel-díjat, egyből kirázott a hideg, és tetőtől talpig átjárt a büszkeség. Aztán rögtön az jutott eszembe, hogy megint egy olyan irodalmi Nobel-díjasról van szó, akit nem olvastam. Elgondolkodtam, vajon mi lehet ennek az oka, és végigböngésztem a listát: kik kapták meg eddig a díjat, és kiket olvastam közülük.

Az eddigi százhuszonkét díjazott nagyjából egyharmadát olvastam, egyharmadukat ismerem, de még nem olvastam, és körülbelül egyharmadukról nem is hallottam, ami meglepett, mert az olvasást szinte hivatásomnak tekintem. A nevük teljesen idegenül csengett – mint például Nagib Mahfuzé, Wole Soyinkáé vagy Kavabata Jaszunarié. Az ismeretlen szerzők száma 1985-től meredeken nő: az elmúlt negyven év díjazottjai közül összesen hatról hallottam, és csak egyetlenegyet olvastam, Kertész Imrét. Őt is akkor, amikor megkapta a Nobel-díjat. Harmincnégy szerzőt gyakorlatilag egyáltalán nem ismerek. Ez az arány teljesen megfordul a második világháború előtti díjazottaknál. Talán azért van ez, mert az irodalmi ízlés még nem emelte be a maiakat igazán a kánonba, úgy, ahogyan a már jól átrostált korábbi korok irodalmi nagyjait.

Ezeken töprengve vettem kezembe Krasznahorkai László Sátántangó című könyvét. Ahogy lapozgattam, újabb furcsa érzés futott át rajtam: nemcsak rasszokkal, hanem írókkal szemben is lehetnek az embernek – akár oktalan – előítéletei. Mivel Tarr Béla filmjeit szeretem, úgy voltam vele, hogy Krasznahorkait is „ismerem”, és nem fog olyan csalódást okozni, mint James Joyce Ulysses-e, amely többszöri próbálkozásom során is kifogott rajtam. Azt gondoltam, ha Tarr működik, akkor Krasznahorkai hosszú mondatos, sötétnek bélyegzett prózája sem okozhat problémát. Ezzel a kissé komor várakozással kezdtem bele az olvasásba, és léptem be a világvégi TSZ-telep ködben, olcsó szeszben és kilátástalanságban úszó világába.

Aztán valami egészen rendkívüli történt. A könyv beszippantott, mint Barnabást a Végtelen történet. A hosszú mondatok egyáltalán nem zavartak – sőt, észre sem vettem, hogy hosszúak. A történet már az első pillanattól kezdve feszült és izgalmas volt. Olyan feszültséget keltett bennem, mint a Volt egyszer egy vadnyugat lassú, kimért és nyugtalanító nyitójelenete. Az egész történet emlékeztet egy spagettiwesternre: talán nemcsak Tarr Béla, hanem Szomjas György is kiválóan meg tudta volna rendezni.

A Sátántangó német kiadásának ünnepi borítója. Fordító: Hans Skirecki

Fischer Taschenbuch Verlag, 2010

A magyar ünnepi kiadás. Magvető, 1985

Ahogy haladtam előre a történetben, annak végtelen precizitása és zsenialitása egyre inkább lenyűgözött. A filmszerűen, aprólékosan megírt szöveg Mészöly Miklós Film című könyvét juttatta eszembe. Nem véletlen, hogy sokan úgy tartják: számos magyar író az ő köpönyegéből bújt elő. A komor, zárt, kifejezetten a kommunizmus világára jellemző nyomorúságos élőhely a maga „véglény”-szerű lakóival – ahogy Tarr Béla nevezte őket – Bodor Ádám Sinistra körzetét.

A Sátántangó ott veszi fel a fonalat, ahol a korábbi szociográfiák, Illyés Gyula Puszták népe és Németh Lajos Kiskunhalma elhallgatnak. Hogy a magyar vidék pusztul, hogy reménytelen, és hogy a társadalmi viszonyok torzak, azt már ők is világosan bemutatták – abban a reményben, hogy talán változik valami. Ebbe az eleve nyomorult világba törnek be az oroszok a kommunizmussal, és „kollektivizálják” a falvakat, elvéve azt a kevés morális tartást is, amelyet a szinte semmit sem érő tulajdon legalább a parasztnak adott. Ennek a fázisnak a lenyomata Sánta Ferenc Húsz órá-ja.

A sort a rendszerváltást még nem sejtő Krasznahorkai zárja a Sátántangó-val: egy teljesen értelmetlen, határ menti telep, a TSZ sarába ragadt véglények életének aprólékos bemutatásával. A regény nyelve már nem tárgyilagos és nem népies, mint az elődöké, hanem sokkal inkább biblikus – mégis áthatja a humor. A telep lakói közhelyekben és pletykákban beszélnek egymással, önálló gondolataik nincsenek, ami csak még nyilvánvalóbbá teszi a leépülés mértékét. Irimiást, a dokit az ember – legalábbis én – mégis megszereti, valahogyan úgy, ahogy Hajnóczyval söröztem együtt, miközben a Halál kilovagolt Perzsiából-ban a strandon várta a barátnőjét. Nem taszító a folyamatos ivása, inkább kedvet csinál.

A Sátántangó világa számomra különösen ismerős. Édesapám agrármérnök volt, mondhatni az ország főtehenésze. Folyamatosan járta az országot és a TSZ-eket, hogy minősítse a szarvasmarhákat, és tartásuk, izomzatuk, minden porcikájuk felmérése után döntsön a sorsukról: vágóhíd vagy fedezőbika. Ezekre az utakra gyakran magával vitt, éppen azokban az években, amikor a Sátántangó játszódik, a nyolcvanas évek közepén. Számomra ez igazi csudavilág volt. Imádtam, hogy amíg apám méricskélt, órákra szabadon engedett a TSZ körül. „Van órád, fiam, három óra múlva ugyanitt találkozunk.” Hamar megtanultam, hol lehet békát fogni, merre érdemes darut vagy gémet lesni, és hogy a trágyalé kerülgetéséhez a gumicsizma kifejezetten hasznos viselet.

A csudavilág ellenére azonban máig bennem maradt a TSZ-ekben élő tehenészlegények primitivitása. Nem voltak félelmetesek, inkább makogtak, mint beszéltek. A pálinka volt az üzemanyaguk, ettől működtek, és hogy mit csináltak egész nap, amikor éppen nem apám elé terelték a marhákat, az számomra mindig rejtély maradt.

Nagynéném is agrármérnök volt. A diploma után „edzésképpen” fiatal nőként a román határ mellé vezényelték főagronómusnak. Úgy mesélte, reggelente a munkája abból állt, hogy négy óra körül körbejárta a falut, és felkeltette a részeg TSZ-legényeket fejni. Hiába hallottam a történetet tőle többször is, mégis nehezen tudom elképzelni azt a jelenetet, amikor hajnalban, egy sámlin ülő, letolt gatyás román legényre nyit rá egy üsző fara mögött. A telep a „zónában” volt, szinte közvetlenül a határon, így külön engedély kellett ahhoz, hogy valaki ott dolgozhasson. Nagynénémet meg is próbálták beszervezni, hogy jelentsen a telepen történtekről. Egy ballonkabátos alak figyelte a bevezető úton, egy nagy nyárfa mellett a ki-be járókat, „mert sohasem lehet tudni”. A fa egyik odvában rejtett telefon szolgálta a váratlan események azonnali bejelentését – de ilyenek nem történtek. A Sátántangó világát aztán a rendszerváltás elsöpörte, így mára precíz kordokumentum is. A mai Magyarországon ilyen helyet már nem találunk.

A könyvet egy szuszra olvastam el. Rengeteg emléket és gondolatot ébresztett bennem, és rögtön odakerült kedvenc Nobel-díjas íróim – Thomas Mann, Hemingway és Churchill – kötetei mellé. Úgy tűnik, mégiscsak jó szemük van a döntnököknek. Nincs mese: be kell szereznem Nagib Mahfuz, Wole Soyinka és Kavabata Jaszunari könyveit is.