NATO: egy mindenkiért, mindenki egyért? - Küszöbön álló orosz veszély
Az oroszokkal szemben megnyilvánuló európai veszélyérzetnek évszázados hagyományai vannak. Ismerve a történelmi tényeket, ez nem is csoda. Most ismét küszöbön álló orosz veszélyt jeleznek a katonai titkosszolgálatok, és az európaiak aggodalmai ismét magasra hágnak. Meg is van rá minden okunk.
Az orosz-ukrán háború ötödik évének vége felé közeledik. Ezalatt az öt év alatt többször megfordult a hadiszerencse, végül beállt az állóháború, viszont időközben rendszerszintű változások és eltolódások is bekövetkeztek. Ezek közül a legfontosabb, hogy Ukrajna az utóbbi évben rendszeresítette és kiterjesztette az orosz területeken végrehajtott drón- és rakétatámadásait. Már Moszkvát is többször elérték az ukránok, és az orosz vezetésnek és hadseregnek okozott presztízsveszteségen túl az orosz kőolajfinomítókban keletkezett jelentős károk benzinválságot eredményeztek Oroszországban. A támadásokban bevetett drónok nagy része már Ukrajnában készül, és nem titok, hogy a hadiipari fejlesztések nemcsak nyugati finanszírozással, de mindenekelőtt nyugati technikai-technológiai segítséggel történnek. Ez lépéskényszerbe hozza Moszkvát.
A háború – vagy ahogy az oroszok hivatalosan hívják: a különleges katonai hadművelet – kirobbantásakor Vlagyimir Putyin orosz elnök komolyan azt hitte, hogy egy-két hét alatt legyűri az ukránokat, ugyanakkor az orosz inváziót követő évben a Nyugat komolyan azt gondolta, hogy megtöri és visszaszorítja az oroszok erejét. Egyik fél reménye sem teljesült, viszont lett helyette egy immáron félévtizedes háború több mint kétmillió áldozattal és hatalmas euroatlanti erőforrás-felhasználással.
A várakozásokkal ellentétben azonban az orosz gazdaság nem ment csődbe, mi több, sikeresen átállt a hadigazdaságra, ami a jövőre nézve különösen aggasztó.
Oroszország nemzetközileg nem szigetelődött el, és ezt elsősorban BRICS-tagságának köszönheti, míg a kínaiakkal kötött kétoldalú gazdasági, energetikai és hadiipari egyezségeik a Nyugat Oroszország elszigetelésére vonatkozó stratégiáját teljes mértékben hatástalanították.
Az időnként hol az egyik, hol a másik félnek kedvező, ingadozó hadi eredmények mellett öt éve nincs jelentős áttörés, a felek nem képesek legyőzni egymást. Ez jelentős részben annak is köszönhető, hogy Donald Trump folyamatban lévő második elnöksége alatt az USA kihátrált Ukrajna támogatásából, az európaiakra hagyva ennek oroszlánrészét. Az állóháborúvá alakult helyzet nagyon megviseli az Európai Uniót, melynek általános gazdasági-politikai helyzetére nézve nagyon veszélyes lenne a háború további elhúzódása, hogy ezek közül most csak a radikális, oroszpárti populista pártok európai térnyerését említsük. Azért támogatják az európaiak az Oroszország belső területein zajló ukrán támadásokat, mert abban bíznak, hogy ezzel meggyengíthetik Vlagyimir Putyin hatalmát. Európa sajnos újra meg újra bebizonyítja, hogy nem ismeri az oroszokat! Az Oroszországon belüli rendszeresített támadásokkal kellemetlen helyzetbe hozták az orosz vezetést, így az most lépéskényszerbe került, mindenképpen vissza kell vágnia.
Az öt év alatt számtalan riogatást hallhattunk, elsősorban a nukleáris fegyverek bevetésére vonatkozó orosz tervekről, de ez érthető okokból mindmáig csak üres fenyegetés maradt. A legújabb hírek és tudósítások arra vonatkoznak, hogy az oroszok hamarosan – akár heteken belül! – megtámadnak egy NATO-tagországot, és ez már sokkal reálisabb fenyegetés! Ez a komoly fenyegetés nem úgy értendő, hogy az oroszok lerohanják Lengyelországot vagy Romániát, hanem úgy, hogy éket vernek a NATO egységébe, kikezdve az euroatlanti katonai szervezet legnagyobb értékét, a tagok egymás iránti kölcsönös bizalmát. Ezt a bizalmat a NATO alapszerződésének 5. cikke kanonizálja, amely kijelenti, hogy egy NATO-tagország elleni támadás egyben minden tagország ellen irányul, és erre a támadásra a NATO egységesen és azonnal válaszol. Története alatt mindössze egyszer alkalmazta a NATO az 5. cikket – G. W. Bush amerikai elnök felhívására, a 9/11 után a terror elleni háború megüzenésekor –, de azóta sem tette próbára senki a NATO-tagok egyöntetű válaszát.
Az az egyáltalán nem elhanyagolható veszély áll fenn újabban, hogy Oroszország provokációra készül, mely ország-világnak bebizonyíthatja, hogy a NATO mint védelmi szervezet nem működik. Képzeljük el, hogy néhány száz orosz katona megszáll például egy-két négyzetkilométernyi erdőt valahol Finnországban, a finn-orosz határon, megsértve ezzel Finnország területi sérthetetlenségét és szuverenitását, illetve – mivel a finnek nemrég beléptek – a NATO területét is. A példánkban szereplő Finnország természetesen behelyettesíthető az észtekkel, litvánokkal, lettekkel. Az oroszok minden erőfeszítés nélkül elfoglalhatnak ilyen lakatlan területeket, aztán állig felfegyverkezve várják – a határ orosz oldalán állomásozó jelentős erősítéssel egyetemben –, hogy mi történik. Finnországnak mindenképpen lépnie kell, hiszen elfoglalták területe egy részét, bármilyen kicsi és jelentéktelen is legyen az, és azonnal a NATO-t hívja segítségül. A NATO-tagok most döntéskényszerbe kerülnek: küldjenek-e csapatokat, katonáik életét – egyben kormányaik belpolitikai válságát – kockáztatva, vagy várjanak, és a helyzet diplomáciai megoldását szorgalmazzák? Ha nem lépnek – ez a nagy kérdés: fognak-e lépni? –, az oroszok továbbmennek, újabb erdőségeket foglalnak el, és ha még ez sem elég ahhoz, hogy a NATO-t tehetetlenségéből felrázzák, akár egy kis települést is elfoglalhatnak, immáron egy-két áldozattal járó hadművelettel.
Mit fog tenni a NATO? Teljes mellszélességgel a finnek (észtek, litvánok, lengyelek, románok...) mellé áll, vagy mégsem lép? Oroszország – jól ismerve a NATO vezető országa, az USA és annak elnöke újabb kori euroatlanti szövetség-ellenességét – ennek a kérdésnek a felvetését provokálhatja ki. Mindannyiunk európai jövője függ attól, hogy a NATO erre a kérdésre majd hogyan válaszol?
