„...nem lőhetnek a tüntetőkre“ - Beszélgetés dr. Kopácsi Sándor lányával, Kopácsi Gelberger Judith-tal
Dr. Kopácsi Sándor ezredes, vezérőrnagy 1956-ban a Budapest rendőrfőkapitánya volt, majd a forradalmi Nemzetőrség helyettes parancsnoka lett. 1956. november 4-én Nagy Imrével és a kormány néhány tagjával tízéves lánya is a jugoszláv nagykövetség épületébe menekült. Kopácsi Sándor őt indult el kiszabadítani, amikor orosz járőrök elfogták és a szovjet követség alatti zárkák egyikébe zárták. A Fő utcai börtönbe került, közel két évet töltött magánzárkában. A Nagy Imre-per hatodrendű vádlottjaként 1958. június 15-én életfogytig tartó börtönre ítélték. Hétévi rabság után, 1963. március 25-én hagyta el a börtönt, általános amnesztiával. Lánya 1965-ben Kanadába utazott és kanadai állampolgár lett. Kopácsi Sándor a következő években befejezte félbeszakított tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem állam- és jogtudományi karán. 1974-ben kiutazási engedélyét elutasították, és munkahelyéről elbocsátották. Ismét kiutazási engedélyért folyamodott, melyet 1975-ben a Helsinki Bizottság megalakulásának és a nemzetközi sajtó visszhangjának köszönhetően kapott meg. Kanadában kétkezi munkás-ként dolgozott, eközben megírta visszaemlékezését. Eredeti önéletrajza ezer oldal kézzel írt szöveg volt, amely 1975-ben jelent meg „Életfogytiglan” címen. 1989. július 6-án rehabilitálták, rangját visszakapta, majd 1994-ben altábornaggyá léptették elő. Magyarországra visszatérve aktívan részt vett több bizottság munkájában és alapításában, valamint előadásokat tartott. 2000-ben visszatért Kanadába, ott érte a halál 2001. március másodikán.
Olszewski Ágnes: Kopácsi Sándor 1945-elején kapott rendőri megbízást, akárcsak több bajtársa, akik a háború alatt a Miskolc-diósgyőri MOKAN ellenállási csoportban tevékenykedtek. 1949-ben közvetlenül a Kommunista Párt Központi Vezetőségének székházába, az Akadémia utcába helyezték, ebben a házban volt Rákosi Mátyás és Nagy Imre irodája is. Édesapja felettese Dr. Szilágyi József ezredes volt, akivel jó baráti viszonyt ápolt. Ő talált Önöknek megfelelő lakást, mégpedig közvetlenül a sajátjuk szomszédságában.
Kopácsi Gelberger Judith: A Pozsonyi út 38. szám alatt, egyébként a Szilágyi szomszédság csak 1954-ben történt, én a családdal akkor találkoztam először. Emlékszem, hogy Juli (Szilágyi Júlia 1956-ban 8 éves volt) fölvilágosított, hogy a közvetlen közös szomszédunk egy PATKÁNY, aki rendszeresen figyeli őket, és valószínűleg minket is. Legközelebbi találkozásunkkor én naivan Patkány bácsiként köszöntöttem a szomszédot. Nem értékelte, bepanaszolt apukámnak, és nekem bocsánatot kellett kérnem. Julival hosszú évekig tartottuk a kapcsolatot.
OÁ: Dr. Kopácsi Sándor 1949-ben döbbenten értesült „Rajk László és bandája“ árulásáról. Felettese és jó barátja Dr. Szilágyi József ezredes (post mortem halálra ítélték) azonban már akkor tudomására hozta, hogy az egész a szovjet és a magyar biztonsági szolgálatok által megszervezett „színjáték“ volt. Feleségével megbeszélte a hírt, illetve elhitték azt?
KGJ: Ismervén őket, biztos, hogy megtárgyalták egymás között, hogy abból mennyit hittek el, az más kérdés. A kétségek akkor merültek fel, amikor Nagy Imre kinyitotta a börtönöket, és a szabadulók elmesélték kálváriájukat.
OÁ: 1949 közepétől kinevezték az internálási osztály vezetőjének. Már akkor voltak jogi ismeretei, ezért nem értett egyet az ítélet nélküli fogvatartással, különösen olyan esetekben, amikor valakit mindössze 5 kilogramm kukorica, illetve egy, az előírtnál 3–4 kilogrammal kisebb súlyú sertés levágása miatt tartóztattak le. Felülvizsgálta az összes internált dossziéját és a 150 fogoly közül 95-öt szabadlábra helyezett. Büntetésül a Belügyminisztérium szabadságra, majd kétéves pártfőiskolára küldte. Ekkor nem járt be dolgozni, kizárólag a pártfőiskolán tartózkodott? Hazaengedték néha a családhoz?
KGJ: Jogi alapismereteit a két éves rendőrtiszti iskolai kiképzésen szerezte. Miután „önkényesen” kiszabadított 95, szerinte ártatlan személyt, apámat kétéves pártfőiskolára küldték. Az iskola bentlakásos volt, csupán hétvégeken jöhetett haza.
OÁ: 1950–1951-ben újabb párton belüli tisztogatási hullám vette kezdetét. Egyre több politikusnak veszett nyoma, eltűnt Kállai Gyula külügyminiszter, Losonczy Géza népművelési miniszterhelyettes. Többen elmenekültek mint pl. Benkő kiképzőezredes vagy pedig öngyilkosok lettek mint Zöld Sándor belügyminiszter, aki gyermekeit és feleségét is magával vitte a halálba. Miután Szűcs Ernő ÁVH-ezredes panasztételre Moszkvába utazott, visszaérkezése után megölték. Mire gyanakodott édesapja, mi történik a pártban? Talán a rebesgetett Rákosi „400-as listáján“ szereplő politikusok eliminálása kezdődött el? Nem félt attól, hogy vele is megtörténhet ugyanez?
KGJ: Erről nem tudok információt adni, gyerekként nem emlékszem, hogy a félelem nyomát láttam volna rajta. A 400-as lista csak 1956 nyarán került egyáltalán szóba.
OÁ: 1952-ben a Belügyminisztérium Budapesti Főosztályának vezetője, azaz Budapest rendőrfőkapitánya lett. A Főkapitányság zárkáiban nem bűnözőket, hanem bezárt rendőröket talált. A zárkákat azonnal kiüríttette, a rendőröket szabadlábra helyezte. Milyen egyéb intézkedéseket hajtott végre a Rendőr-főkapitányságon? Mit tekintett a legsürgősebben megoldandó feladatnak?
KGJ: A jogellenesen fogvatartott rendőrök szabadon bocsátását, a szakmai követelmények helyreállítását, valamint azt, hogy ellenezte a rendőrség politikai terror eszközeként való felhasználását.
OÁ: A Főkapitányságra beköltözött az ÁVH egy csoportja, szovjet tanácsadók is folyamatosan jelen voltak. Melyikük okozta a legnagyobb gondot munkája során ?
KGJ: Emlékezetem szerint a Dohány nevű ÁVH-s őrnagy okozott neki igen sok fejfájást, esztelen basáskodása miatt. A szovjet tanácsadókat igen passzív és barátságos emberekként emlegette. Az egyik Sztálin halálára csak annyit mondott, mikor apámat letörve látta, hogy „nyicsevo”. Azaz, nem annyira tragikus, mint ahogy elképzelik. Gondolom, a tanácsadónak már lehetett némi tapasztalata a sztálini paradicsomról.
OÁ: Egy rendőrségi pártértekezleten Kopácsi Sándor nyíltan elítélte Rákosit és tetteit, valamint a poznani felkelést és a véres megtorlást. Megfogalmazta híressé vált mondatát: „A népre nem lövünk”. A budapesti egyetemisták október 22-én értesültek arról, hogy a szovjet csapatok bekerítették Varsót, ezért a lengyelek melletti szimpátiatüntetést szerveztek október 23-ra. Piros László belügyminiszter nem engedélyezte a tüntetést, és lövetni akart a tüntetőkre. Kopácsi Sándor kérte a vérontás elkerülése végett az engedélyezést, ami hosszas vita után végül megtörtént. Azért is engedélyezhették a tüntetést, mert tartottak attól, hogy Kopácsi rendőrei nem fognak civilekre lőni?
KGJ: Apám világossá tette, hogy rendőrei nem lőhetnek a tüntetőkre, és ez bizonyára súlyt adott az álláspontjának. Arra nem mernék mérget venni, hogy a tüntetés engedélyezésének nem lett volna egyéb, politikai indoka. Saját véleményem, és kutatásaim eredménye, hogy a szovjet hatalomnak szüksége volt (ha kell, akár kiprovokálva) egy magyar forradalomra, amit aztán a Varsói Szerződés értelmében teljes erővel legyőzhetett, illusztrálva a nagyvilág felé, hogy a hruscsovi beszéd nem je-lentett egy legyengült szovjet nagyhatalmat.
OÁ: Gerő Ernő rádióbeszédét megrökönyödve hallgatták; édesapja egyenesen ostobának, gyűlölködőnek és taktikai érzék nélkülinek aposztrofálta. Hruscsov és kísérete villámlátogatásra érkezett Varsóba. A lengyelek a tárgyalások megkezdése előtt ragaszkodtak a Varsót körgyűrűbe fogó orosz tankok elvonulásához, melybe Hruscsov beleegyezett, és a tankok elhagyták Varsót. Gomułka ígéretet tett, hogy Lengyelország a Varsói Szerződésben marad és a szocializmus lengyel útján fog haladni, ezért Hruscsov engedélyezte megválasztását. Édesapja hitt abban, hogy Magyarországon is megvalósulhat Nagy Imre vezetésével a Gomułkáéhoz hasonló kompromisszum?
KGJ: Apám reménykedett Nagy Imre reformjaiban, hogy Magyarországon is lehet törvényesebb, emberségesebb rendszert teremteni. Azt azonban nem tudom, hogy 1956 októberében ezt kifejezetten a lengyelországihoz hasonló kompromisszumként képzelte-e el.
OÁ: Október 23-án a rádió épületéből az ávósok sortüzet adtak le az ott összegyűlt tömegre, amelynek következtében számos ember megsebesült, és több halálos áldozat is esett. Az oda kirendelt rendőri egységeket szintén golyózáporral fogadták. A Parlamentnél a háztetőkről folytatódott az ÁVO gyilkos sortüze. Kopácsi úgy vélte akkor, hogy az ÁVO fegyveres felkelést akar kiprovokálni. Hogyan fordulhatott elő, hogy a magyar államvédelmi hatóság fegyveresei egy magyar rendvédelmi szerv tagjait vették célba? Voltak ezzel kapcsolatos gondolatai a későbbiekben, pl. a könyv megírása során?
KGJ: Anyám szemtanúja volt, amikor az ávósok a Belügyminisztériumból még a saját, segítségükre érkező tiszti iskolásokra is lőttek. Szerinte a Belügyminisztérium aulájában rengeteg sebesült és halott volt. Ezt 2016 őszén mondta el nekem a Belügyminisztériumában megtartott 56-os megemlékezésen. Ennek lehetett oka a teljes szétesés, a pánik is. Emelett a provokációt, mint említettem, elfogadható ürügynek tartom.
OÁ: Önt, a jugoszláv követség autójával, lázas betegen csempészték ki a jugoszláv diplomáciai képviselet épületéből és nagyszüleihez vitték. Ki szervezte ezt a bátor akciót, mely megmentette Önt a romániai deportálástól, hogyan történt mindez? Mire emlékszik?
KGJ: Utólag rekonstruálva, csak feltételezem, hogy Kopácsi nagyapám közbejárása segített a szöktetés megszervezésében. Én csak arra emlékszem, hogy Fazekas Gyuri nagybátyám, – egyetlen rokonom a követségen – vett a karjaiba, és levitt a hátsó lépcsőn a követség gépkocsijához, és közölte, hogy miután az orosz őrség nem engedte be a Korvin Ottó kórházból érkezett orvost a gyógyszerrel, így jobb, ha elvisznek Kopácsi nagyszüleimhez, Rákospalotára. Engem letett a padlóra a sofőr mögé, rám parancsolt, hogy maradjak csöndben és ne mozogjak, aztán rám terített egy takarót, amire rátett néhány bevásárlókosarat, így gördült ki a kocsi az orosz őrség által őrzött kapun. Útközben megállítottak, hallottam orosz nyelvű szóváltást, de továbbengedtek. Gondolom, a kosarak a hátsó ülésen meggyőzték az “elvtársakat”, hogy csak a sofőr megy bevásárolni. Ami már nagyon időszerű volt, mert a követség már kifogyott minden élelemből. November 5-től a váratlanul megjelent harminc valahány embert etetni nem lehetett egyszerű feladat. Az utolsó napokban már csak száraz rozskenyeret kaptunk reggelire. Rákospalotára érve nagyszüleim nem voltak otthon, így a sofőr egy közvetlen szomszédra bízott engem. Kis idő múlva megérkezett nagyapám, aki boldogan ölelt magához. Több napig aludtam, vagy voltam eszméletlen, még hallottam az orvos hangját. Arra ébredtem, hogy nagymamám az ágyamon ült és sírt. Felültem és megkérdeztem: "Árva vagyok?" A kérdés jogos volt, mert szüleim november 5-én hivatalosan eltűntek. December elején nagyapám egy frissen szabadult diáklánytól tudta meg, hogy anyuval egy cellában ült, miután szüleimet letartóztatták. Sikerült kiszabadítani december 3-án. És tény, hogy az én szöktetésemet a követségről valóban sikerült titokban tartani az oroszok előtt.
OÁ: Kopácsi Sándornak több barátjának kínzása, meggyilkolása, kivégzése, és a magánzárkában eltöltött több éves szenvedés után rémálmai voltak. Önéletrajzi könyvének („Életfogytiglan“) megírása után, ezek a lidérces álmok egyik napról a másikra megszűntek. Sikerült a múltra fátylat borítania, és kiegyensúlyozott emberként, boldogan megélnie családjával a mindennapokat?
KGJ: Nem sikerült. Lehetett új életet kezdeni, de nem lehetett ott folytatni, ahol megszakadt. A sérülések nem múltak el nyomtalanul. Nem lehetett tudni, mikor lépünk egy elrejtett érzelmi aknára, és az kit és hogyan érint majd. Erről én írok részletesen, hogyan és mennyire befolyásolja az örökölt sors a következő generációt. Erről szól A szabadság ára című angol nyelvű regényem harmadik kötete, valamint az Örökölt sors című újonnan átdolgozott életrajzom is. A szabadság ára című regényem első két kötete, a 2023-ban kiadott magyar nyelvű politikai kalandregény, Kötelet a hóhérnak címmel elérhető több magyar könyvesboltban is.
(A beszélgetés rövidített változata megjelent a Bécsi Napló nyomtatott kiadásának 2026/5., szeptember-októberi számában)
