„Éljen a Zentralfriedhof“ - Idill és elmúlás
Frissítve: 1 nappal ezelőtt
Sajátos hangulatú, igazi különleges intézmény Bécs legnagyobb, egyben Európa második legnagyobb temetője, ahol nemcsak a halottak emlékét őrzik, hanem az osztrák történelem és kultúra eseményeit is. Ahol a bánat, a szomorúság, az elmúlás mellett helyet kapott az élet igenlése is.
II. József osztrák császár, Mária Terézia császárnő fia a 18. század végén úgy akarta enyhíteni az osztrák főváros egyre sokasodó temetkezési költségeit, hogy 1784-ben kötelezővé tette a bécsi temetőkben az újrafelhasználható, csapóajtós koporsót. A fából készült szerkezetbe fektették a selyemzsákba csomagolt halottat, akit a sírgödör fölé helyeztek a temetőszolgák. Nem eresztették a mélybe a koporsót, ehelyett kioldottak alul egy csapógombot, amely egy második ajtót nyitott. A halott belezuhant nyugvóhelyébe, a koporsót pedig fel lehetett használni a következő elhunyt számára. A főváros lakosságának egyáltalán nem tetszett a rideg, praktikus megoldás, amely mindenféle ünnepélyességet, díszességet nélkülözött. Annyira ellenezték, hogy a duzzadó elégedetlenség láttán a császári udvar egy éven belül visszavonta a rendeletet, és visszaállította a régi rendet.
A „kalapos király” mentségére szolgáljon, hogy 1783-ban „császári” reformjai keretében leállította a bécsi városfalakon belül a temetkezést, kitette a város tágabb határán, az úgynevezett Linienwallon (ez a mai Gürtel) túlra. A „felvilágosult abszolutizmus” vezette, s közegészségügyi megfontolások is. Úgy vélte, hogy a lakott területen bomló testek fertőzéseket és járványokat terjesztenek. A tiltást kiterjesztette a templomok melletti és a kriptákban történő temetésre is. Ekkor jött létre az az öt kommunális temető, amely egészen 1874. november 1-jéig, a Zentralfriedhof megnyitásáig működött; aznap zárták be a később biedermeierként emlegetett létesítményeket. Közülük négyet az 1920-as években parkokká alakítottak, egyedül a Sankt Marx-i temető maradt meg eredeti változatában. Temetkezni 1874 óta ott sem lehet, de mindmáig látogatható. A császári rendelet arra is kiterjedt, hogy az úgynevezett nyílt területen kialakítandó temetőket fallal, kerítéssel kell körülvenni, a sírokat pedig a korábbinál mélyebbre kell ásni.
A „józan megfontolás” azonban nem volt elég, mert a város egyre csak nőtt, és nem csupán az élők, de a halottak is sokasodtak. Az 1860-as években felmerült, hogy a meglévő öt katolikus, továbbá az evangélikus és a zsidó temetőt be kell majd zárni, mivel rövidesen megtelnek, s a tetemeket vallási hovatartozásukra való tekintet nélkül egy új, hatalmas területre kell áttemetni. Önálló városi bizottság alakult a feladat megoldására.
Az illetékesek keresték a megfelelő méretű, akár további terjeszkedésre is alkalmas földterületet, amelyet a városnak akkor a szélén elhelyezkedő Simmeringben találtak meg. A 2,5 négyzetkilométeres terület, ahol a mai napig hárommillió embert temettek el, és 330 ezer sírhantot emeltek, nem egyszerre formálódott, hanem a költözést vállaló temetők községei adták össze fokozatosan a szükséges földet. 1870. november 1-jén írták ki a pályázatot a temető építésére, eredményt fél év múlva hirdettek. Két Frankfurt am Main-i építész nyert, Alfred Friedrich Bluntschli és Carl Jonas Mylius. A munka a terveknél lassabban haladt, a katolikus egyház ugyanis gáncsoskodott, nem akart beletörődni abba, hogy sokvallású temető jöjjön létre, ahol megférnek egymás mellett a keresztények, a zsidók, a muzulmánok.
De az építészek sem kapkodtak a „helyszíneléssel”, a megnyitás napján a főbejárat csak ideiglenes faszerkezetként állt, a kápolnából pedig semmi sem készült el. Az osztrák építészeti lexikon szerint a temetői bizottság még további 18 változtatást követelt a német párostól, akiktől végül megváltak. Harmincéves építési szünet következett. A Szent Karl Borromäus nevét viselő templom 1908 és 1910 között épült meg, a már Jugendstilben alkotó Max Hegele irányításával. A temetőnyitás előtti évben született építész különleges érdemének tartják, hogy sikerült neki a historizáló stílust és a szecessziós ornamentikát vegyítve „mérsékelt modernitást” megteremtenie.
@dana j/wikipédia @Uoaei1/wikipédia @C.Stadler/Bwag/wikipédia
1874. október 31-én Bécs polgármesterének és a város kardinálisának jelenlétében szerénynek mondható katolikus temetői megnyitót tartottak, másnap aztán, halottak napján az összes érdekelt részvételével hatalmas ünnepi nyitásra került sor. Elvégre Európa második legnagyobb temetője kezdett működni, amelynél csak a hamburgi Ohlsdorf nagyobb. Igaz, ez csak a területére vonatkozik: 4 négyzetkilométeres, az eltemetettek száma viszont kevesebb a bécsinél.
A Központi temető, amelyet megnyitása óta már hétszer bővítettek, kezdetben nem nyerte el a fővárosi lakosság rokonszenvét, messze volt az élettől, a lüktető várostól, és sivár volt a környezete. Ezért határozták el a városfejlesztők, hogy külön díszsírhelyet alakítanak ki a város hírességeinek, zenészeknek és egyéb művészeknek, pompával, ízléssel, mutatós növényekkel. Így kapott díszhelyet Ludwig van Beethoven, Franz Schubert, aztán a 20. században Falco és Udo Jürgens. És sokan mások, vagy ezer kitűnőség. Persze olykor némi stiklivel. Beethoven például 1827-től a währingi Ostfriedhofban pihent, Schubert pedig ugyanott 1828-tól. Hatvan évvel később mindkettőjüket átköltöztették a Zentralfriedhofba.
Amadeus Mozartot hagyták ugyan nyugodni, hiszen ő egy tömegsírban feküdt a St. Marx-i temetőben, ennek ellenére kapott egy (üres) díszhelyet a Zentralban is. (A német Spiegel idevágó cikke ironikusan megjegyzi, hogy ez az egyetlen olyan katolikus temető, amely a szocialista gondolat atyjának a nevét viseli. Persze ez csak tréfa, valójában nem a német gondolkodóról, hanem Szent Márk evangélistáról nevezték el a területet.) A zsidó temetőben egymás mellett pihen Arthur Schnitzler és Friedrich Torberg. A több mint 400 éve meglévő, a Központiba áthelyezett temetőt a második világháborúban a nácik lebombázták, újranyitására 1984-ben került sor. Néhány magyar művészt is befogadtak a kiválogatottak közé, köztük Kálmán Imrét, Ligeti Györgyöt.
Kálmán Imre sírje @Haeferl/wikipédia Beethoven @Invisigoth67/wikipédia Udo Jürgens @Otto Domes/wikipédia Falco @Invisigoth67/wikipédia
A simmeringi temető tekintélyét növelik a híres osztrák politikusok nyughelyei is, ezeket szintén különválasztották a „mezei” halottakétól. 1908 és 1910 között épült meg a gyönyörű, Jugendstilben készült, Szent Karl Borromäusnak (18. századi egyházi személy) szentelt templom, amelynek kertjében nyugszik az osztrák főváros egyik legtehetségesebb, s egyben legantiszemitább polgármestere, Karl Lueger. A templom előtti tér közepén, egész laposan elhelyezve (hogy ne takarja el a templom látványát) található a II. köztársaság első elnökének, Karl Rennernek a szarkofágja, rajta az államfő nevével. A legenda szerint Renner megélte sírhelyének építését, s akkor állítólag azt mondta: „Csakis a feleségemmel költözöm oda.” Utóbb Ausztria további köztársasági elnökei is a szarkofág alatt kaptak helyet, egészen Thomas Klestilig bezáróan, s a kétértelmű mondat nyomán szinte valamennyien feleségükkel együtt.
A folyamatosan terjeszkedő, a kanyargós utakon három éve már 19 autóbuszmegállóval ellátott temetőt, ahová a 71-es villamossal lehet eljutni (az erről született dal szövegét áttételesen arra is használják, ha valaki már eltávozott az élők sorából), eleve változatosra tervezték. Elhelyeztek benne temetkezési múzeumot, élő állatkertet a sírok között járkáló őzikékkel, nyulakkal, és a meg nem született gyermekek emlékét őrző sírhantot is emeltek. Külön kőtábla őrzi – némileg rejtve, a fenyőfák tövében – két, 1914-ben összeütközött repülőgép kilenc utasának emlékét, akiket együtt temettek el négy nappal a baleset után a Központi temetőben. Növényekben gazdag, ápolt utak, hosszú fasorok teszik lehetővé, hogy kirándulók, turisták, sétálók is bejárják az intézményt.
Mintegy 530 személy foglalkozik „szakszerű” temetéssel, ők gondoskodnak az előkészületekről, a halottak rendezett kinézetéről, a szertartás hibátlan lebonyolításáról. Munkájuk különlegességét, eredetiségét elismerve emelte az UNESCO a Zentralfriedhofot, az alkalmazottakkal együtt, a kultúraőrző szervezet immateriális értékeinek listájára. Döntően családokba szerveződött vállalkozásokról van szó, ezekben generációk örökítik át egymásra a temetés tudományát, a gyakorlati teendőket. Közöttük lehet rábukkanni a „szép halálnak” elnevezett eltávozás titkára.
„A halál biztosan bécsi lehet, sehol máshol nem bánnak vele olyan elegánsan és szeretettel, mint itt” – állapította meg Georg Kreisler bécsi kabaréművész, író és zeneszerző, aki 1938 és 1955 között Amerikában élt. De nem csak ő fedezte fel az osztrákok különleges viszonyát a halálhoz. Sigmund Freud nem véletlenül elemezte az ember egyidejű vonzódását az élethez és az elmúláshoz Bécsben. De meg kell emlékezni az osztrák poplegenda, Wolfgang Ambros 1975-ben előadott bizarr daláról, az „Es lebe der Zentralfriedhof”-ról is, amely a 100 év nyugalom után életre kelő halottakat énekli meg temetői bulijukon.
