Search this site

Podcastsorozatunkban olyan magyarokkal beszélgetünk, akik Bécsbe költöztek, itt élnek és dolgoznak. Arra vagyunk kíváncsiak, hogyan sikerült a beilleszkedésük, miként ismerték meg a várost, és mivel foglalkoznak. Első vendégünk Forgács Éva művészettörténész, aki férjével, Gazdag Gyula filmrendezővel először Budapestről Los Angelesbe, majd három évtized után Bécsbe költözött. Mesélt arról, hogyan jutottak erre az elhatározásra, milyen tapasztalatokat szereztek a hivatalos ügyintézés során, hogyan szerette meg a várost, milyen felszabadító autó nélkül élni, és mennyire örült annak, hogy ismét visszatérhetett a magyaros ízekhez. A beszélgetésben szóba került Éva kutatási területe is: a Bauhaus mint a 20. század meghatározó művészeti mozgalma, a közép-európai avantgárd, Malevics, valamint a két világháború közötti modernizmus. Az ezekről a témákról írt könyvei jelentős amerikai művészeti és egyetemi kiadóknál jelentek meg, előadásokat tart szerte a világban, emellett online tanít egy kaliforniai művészeti főiskolán is. Tartsanak velünk, és hallgassák meg a Vágatlanul sorozat első beszélgetését Forgács Évával!

A Magyar Banda hozza a lendületet – népzene, modern feldolgozások, és garantált buli! Gyere a barátaiddal, énekelj velünk, táncolj, és élvezd a magyar hangulatot egy igazán jó koncerten! Dátum: 2026. június 26. Időpont: 19:00 / Koncert: 19:30 Helyszín: LiveStage Tirol Tagok: Ifj. Szerényi Béla – ének, furulya, tárogató I Szilágyi Márton – hegedű I Fekete Márton – brácsa I Zimber Ferenc – cimbalom I Tóth Máté – bőgő I Laky Eszter, Koszta Évi – vokál Jegyek vásárlása

Mitől lesz jó egy novella? Hogyan kezdjünk neki egy regénynek? Lehet-e tanítani, tanulni a prózaírást? Csire Márta erről beszélget a BIM írómentorával, Kiss Tibor Noéval és az írószemináriumok tagjaival. A beszélgetést a csoporttagok felolvasása követi. A Bécsi Irodalmi Műhely 2024-ben alakult meg. Az alapítók (Nádori Lídia, Kiss Tibor Noé) kezdetben műfordítói és írószemináriumokat indítottak. Kiss Tibor Noé azóta is két írószemináriumi csoportot vezet, amelynek tagjai ezúttal bemutatkoznak a közönségnek. A beszélgetésen szó esik az írószeminárium alapításának ötletéről, a munkamódszerről, a mentorációs folyamat összetettségéről. Az est során a szeminárium résztvevői is elmondják tapasztalataikat. A program a csoportok tagjainak felolvasásával zárul. Idő és helyszín 2026. jún. 11. 18:00 Schwedenplatz 9 -es terem, Schwedenpl. 2, 1010 Wien, Ausztria A beszélgetés résztvevői: Béres Dániel, Fodor Zsuzsanna, Kiss Tibor Noé, Paluska Zsuzsanna, Pohl Balázs. A beszélgetést vezeti: Csire Márta A felolvasók névsora: Baktay Anna Réka, Benkő Imola, Béres Dániel, Fodor Zsuzsanna, Kertész-Rados Marcella, Paluska Zsuzsanna, Pohl Balázs, Várkonyi Bori. A részvétel ingyenes, de regisztráció szükéges, melyet ide kattintva lehet megtenni.

Bécsben, a Schottenkirche altemplomában adott különleges kriptakoncert keretében szólalt meg XVII. századi barokk zene korhű hangszereken Urbanetz-Vig Margit hegedűművész és Anton Gansberger orgonista előadásában. A Freyung közelében tartott est egyszerre idézte meg a bécsi barokk zenei hagyományt és a kripta sajátos, időn túli atmoszféráját. II. József, a „kalapos” király, gyakran panaszkodott, hogy mennyire zavarja őt az Augartenben sétálgató nagy tömeg. Pedig a császár csakis magára vethetett, hiszen pontosan az ő dicséretes kezdeményezésére nyitották meg a köz előtt a császári kerteket, köztük az Augartent is 1775-ben. A szívesen és sokat zenélő II. József szorult helyzetében bevezette a koncertmatinékat a kertben felépített kis kastélyban, melyeken Mozarttal és Salierivel zenélt együtt. Valamelyest megoldódott hát a probléma, de ennek ellenére II. József időnként ironikusan megjegyezte, hogy úgy látszik, ha csendre vágyik, azt csakis a császári kriptában (Kaisergruft) a kapucinusoknál találhatja meg. Itt vannak a Habsburg uralkodók eltemetve... Fotók: Másréti Kató Zoltán Május 6-án este II. József fülének igencsak kedves barokk muzsika szólalt meg a Miasszonyunk Skót Templomában vagyis a Freyungon található Schottenkirche altemplomában-kriptájában, mely légvonalban még egy kilométerre sincsen a kapucinus kriptától, ahol II. József nyugszik. A bécsi zenekedvelő közönség számára jól ismert Urbanetz-Vig Margit hegedűművésznő szólaltatott meg jellemzően XVII. századi zenedarabokat korhű barokk hegedűn és viola d'amore-n, míg Anton Gansberger orgonaszólókat játszott a korabarokkból. Számomra a hegedűn megszólaló legelső, illetve legutolsó zeneszám volt a legnagyobb élmény: Isabella Leonarda (1620-1704) orsolya rendi rendfőnökasszony-zeneszerző csodálatos hegedűszonátája, illetve az ugyancsak XVII. századi bécsi ferences rendi ismeretlen zeneszerző Passacagliája (sajátosan barokk zenei forma) volt a leglenyűgözőbb. Katarzisközeli állapotban hallgattam a muzsikát, melyet az altemplom nem föltétlenül koncertteremhez illő akusztikája sem zavart meg; csak a viszonylag nyirkos-hideg kriptalevegő igyekezett lehangolni a megszólaló hegedűket. Közben szemem a szemközti falat pásztázta, ahol elhunyt páterek és apátjaik emléktáblái sorakoztak. A zenei élvezet közben és a sajátos hely szelleme ellenére mégsem a múlandóság érzete lett úrrá rajtam – épp ellenkezőleg. Az ismeretlen szerző, egy néhány száz éve porladó minorita „kis barát” zenéjét hallgatva határozottan egy élő jelenlétet éreztem magamhoz közel, mintha a művészet áttörné az időt: a művészek akkor is jelen vannak, ha névtelenek. A zeneszámok között P. Georg Braulik bencés rendi szerzetes olvasott föl bibliai bölcsességeket, a kripta félhomályában a szívet és az elmét egyszerre megszólítva. Az Urbanetz-Vig Margit által 1994-ben alapított Sonor Beatus Ensemble elsődleges célja a barokk zeneművek korhű hangszereken való autentikus megszólaltatása. Az együttes az elmúlt években – az alapító-előadóművész vezetésével – Bécsen kívül számtalan helyen koncertezett különböző vendégművészekkel. Várom az újabb alkalmat, amikor ismét hallhatom a művésznő által megszólaltatott viola d'amore hangját!

A Bécsi Naplóban meghirdetett Itthon vagy otthon? című irodalmi pályázatra 34 pályamű érkezett. A következőkben a három nyertes pályaművet adjuk közre. Első díj: Hidasi Zsaklin – Mein Mantel (jutalom: 300 €) Második díj: Gerber Luca – A külföldön élés nem kolbászból készült kerítés (jutalom: 200 €) Harmadik díj: Rusu Szidónia – Tartozásaim (jutalom: 100 €) Hidasi Zsaklin Mein Mantel Vettem egy új kabátot. Az előzőt az utóbbi időben legszívesebben már kihajítottam volna. Mindkét zsebe lyukasan lógott, alig maradt meg benne az összes, nehezen megkeresett pénzem. Másrészt hiába volt semleges szabású, nem tudtam elképzelni, hogy örökké ebben az egy kabátban járok. Például, hogy egy ilyen öltözetben veszem át a biokémiai nemzetközi elismerést. Aztán megláttam a kirakatban ezt a piros-fehér csíkos kabátot. Az üzlet ajtaja fölötti táblán sok apróbetűs felirat állt, messziről olvashatatlanul. Közelebbről vettem észre, hogy minden létező nyelven rajta van, hogy „Kabátok”. Sokáig álldogáltam előtte, mire rászántam magam, és bementem. Sosem láttam korábban ehhez hasonló választékot: mindenféle színű, típusú kapható volt, mint fekete-piros-sárga vagy a kék-fehér-piros. Ráadásul mindegyiket különböző valutákért lehetett megvásárolni. Addigra már elhatároztam magam, odanyújtottam a kártyámat a terminálhoz és kifizettem az eurókat a piros csíkos kabátért. Tűkön ültem hazáig. Már teljesen elképzeltem, hogyan halászom le benne az égről a csillagokat. Másnap kihúzott vállakkal, piros kabátosként léptem be a bejárati ajtón. Néhány lépés után vettem észre, hogy bizonyos pontokon mennyire furcsa a szabása. Nem ismertem eléggé, olyan mereven mentem benne, mint egy robot. A többi ember furcsán beszélt velem: komorabbnak tűntek, olyan humorral és iróniával, ami teljesen idegen volt a fülemnek. És vasárnaponként piros csíkos kabátban nem engedtek be a boltokba. Kellett néhány hónap, mire megszoktam. Akkor is éreztem a varrások másságát, de már jobban tudtam, hogy meddig enged az anyag. Az emberekben is észrevettem az előzékenységet. Például sosem dudáltak rám, amikor lassan mentem kocsival, és bosszúság nélkül segítettek, amikor lerobbantam az út közepén. Egyik reggel ásítozva, automatikusan nyúltam a fogashoz. De nem az új kabát, hanem valahogy a régi akadt a kezembe. Úgy lógott a karomon, mint a levedlett bőr. Nem tisztelem az örökségemet – visszhangzottak a fejemben a többiek szavai. Az örökölt kabátomnál jobbat nem kívánhatnék. És mit szeretnék majd átadni az unokáimnak? Aznap nagyon kényelmetlennek tűnt a piros csíkos kabát. Mintha loptam volna valakitől. Legközelebb a régi kabátot vettem elő, és bizonytalanul belebújtam. Áradt a nyúzott szövetekből az otthonillat. A szakadások most az ismerősségükkel köszöntöttek. Hiába volt rajtam régen, úgy simult a testemre, mintha soha nem vettem volna le. A girbe-gurba öltésekben láttam dédi óvatos mozdulatait, ahogy a sárga csillag által hagyott lyukat javítja. Éreztem a narancsillatot, ahogy mama a hatalmas zsebekben csempészte haza a déligyümölcsöt. A gyűrött szövetben láttam Anyát, ahogy úttörőként még bizonytalanul áll ebben a nagy zubbonyban. A viseltes kabátujjba kapaszkodtam, a korábbi generációk kísérő kezébe. Gerber Luca A külföldön élés nem kolbászból készült kerítés A külföldön élés dobozokba pakolt identitás, egy hátrahagyott üres lakás, amit megtartasz, mert ki tudja, meddig maradsz. A külföldön élés az a vágy, hogy kísérletezz a Jóisten konyháján, összerázd a komfortzónád ismeretlen alapanyagokkal – vállalva, hogy néha éhesen maradsz. A külföldön élés az, amikor kikerülsz az áramlatból, és új vizekbe csöppensz, olyan, mint gyerekként a Csodák Palotája: hozzáérsz, meghúzod, ráugrasz – de jó! –, az impulzusok elcsavarják a fejedet. Egy időre. A külföldön élés egy társasjáték, aminek a szabályait senki nem mondta el neked előre, a kártyákat google translate segítségével próbálod értelmezni, és mire felfognád, épp kimaradsz egy körből. A külföldön élés a túró hiánya. A külföldön élés a remény, hogy jövőre még láthatod a nagymamádat. A külföldön élés egy magadon felejtett farsangi jelmez – tettesd és azzá leszel, de a zsigereid mást jeleznek. A külföldön élés egy zokogó kérdés hajnali háromkor a fürdőszoba padlóján – mi a fenét csinálok itt? A külföldön élés egy lelkigyakorlat – átszitálja a lelked, kihullik, ami felesleges, és fennmarad a lényeg, közben megtanulod: a csend nem üresség, hanem mint a szauna, kiizzadod magadból a sallangot, és a jégfürdő megedzi a szíved. A külföldön élés az, amikor úgy váltogatod a nyelveket egyik pillanatról a másikra, mint a sebességváltót az autóban, és olykor bizony csúnyán lefulladsz. A külföldön élés menő – de bátor vagy. A külföldön élés hazaárulás – minek mész el innen, azt hiszed, máshol jobb lesz? A külföldön élés a Belgától a De szar itt élni – „elmész, rájössz, visszajössz, haver vagy”. A külföldön élés az, amikor mindenki mást gondol rólad, de te egyre tisztábban hallod magadat. A külföldön élés vihar előtti csend, aztán maga a vihar, amiből elmenekülhetnél, de mégis maradsz. A külföldön élés vihar utáni csend, amikor nem történik semmi, de minden a helyére kerül, csak közben átrendeződik. A külföldön élés bekuckózás egy láthatatlanná tévő köpeny alá, egy próba: meddig bírod a saját társaságodat. Lelassulás, ahol a hétvége nem egy újabb összejövetel, hanem egy döntés, mihez kezdjél a szabadidőddel. A külföldön élés az is, amikor a reptéren meghallod, ahogy valaki magyarul szitkozódik, hogy késik a gép, és egyszerre érzed, bosszant is, meg jól is esik, mert ez a te zajod, a mi zajunk. A külföldön élés egy ujjlenyomat a képernyőn, virtuális ölelések, meg-megszakadó videóhívások, egy magnókazetta, amire új számokat akarsz fölvenni, és nem tudod eldönteni, melyik oldalát áldozd be. A külföldön élés egy futó kalandnak szánt affér, egy mellékszereplő, akit közben észrevétlenül megszerettél. Hezitálsz, de úgyis tudod: a házastársad az, aki a kezdetektől ismer, aki mellett a szavak természetesen jönnek, és ha néha egy pillanatra el is képzeled, hogyan szabadulnál meg tőle, ő az, akire gondolsz, mikor azt mondod: otthon. Rusu Szidónia Tartozásaim Lehetsz egyszerre magyar, román, német és egy kicsit székely is? Álmodhatsz egyszerre különböző nyelveken? Ülök a dortmundi, a bécsi, a budapesti, majd a kolozsvári reptéren, idén huszonhatodszor. Mint mindig, óriási a tömeg, az emberek tömött táskákkal, túlárazott reptéri parfümökkel és egyéb hozománnyal várnak a sorukra, hogy végre felülhessenek és végre megérkezzenek valahova, amit egyszer az otthonuknak hittek. A családom fele Budapesten, a másik fele Erdélyben, a szerelmem Németországban, a munkám Hollandiában. Én meg többnyire a reptereken. Nézem az utasokat, hallgatom, hogy mit mondanak egymásnak, az utaskísérőnek románul, magyarul, németül, angolul. Figyelem, hogy hazamennek vagy idegen földre? Hogy vajon várja-e őket valaki ott, vagy pedig itt vannak azok, akikhez tartoznak? Vajon hontalanok ők is? Vajon szaladnak úgy, hogy sosem érkeznek meg? Vajon építenek házat otthon Erdélyben, miközben beíratták gyermeküket az óvodába itthon, Nyugat-Európában? Vajon ők már csak törik a magyart? Vajon megrekedtek ők is valahol egy reptéren a két világ között? Két éve Hannoverben éltem, ahol megtaláltak az otthoniak, hisz minden román szóra, ami erdélyi magyarként otthon idegen, felkaptam a fejem, minden magyar szóra, ami otthon érces az ízes tájszólásomnak, megmozdult bennem valami. Igy találkoztam egy évek óta kinn élő idős úrral is, akit az identitásáról kérdeztem, szociológusként szakmai ártalomra fogtam a kíváncsiságomat. A bácsi elkezdett mesélni Kecskemétről, Nagyváradról, a gyermekkoráról, majd a kényszerű kivándorlásáról, az itteni közösségről, amely befogadta, arról, hogy ennyi év alatt mennyit felejtett a nyelvből, a helyekből, a töltöttkáposzta és a dobostorta ízéből. Mesélt a sehova tartozásról, majd a mindenhova tartozásról, az európaiságról, arról, hogy elcsatolták és majd becsatolták oda, ahol most élnie, majd halnia kell. Lehetsz-e németek között magyar? Magyarok között német? Lehetsz-e románnak erdélyi, magyarországinak román? Lehetsz-e idegen ott, ahol kimondtad az első szavakat? Lehet-e idegen az ékes szó, amit édesanyád tanított? Válhat-e penészvirággá, ami gyönyörű? Ülök a dortmundi, a bécsi, a budapesti majd a kolozsvári reptéren, idén huszonhatodik alkalommal. A családom odahaza, a szerelmem, a munkám idehaza. Tartozok mindenhova. Tartozok sehova. Leginkább a repterekhez, a várótermekhez, a kávéautomatákhoz. Tartozok a meg nem élt életekhez, a magyarul, románul, székelyül, angolul, németül álmodott képekhez, tartozok a felszállás utáni csendhez, tartozok a leszállás utáni megérkezés izgalmához. Tartozok azokhoz, akik a terminál másik oldalán várnak: „Isten hozott! Welcome! Bine ai venit! Willkommen!”

Bécs harmadik kerületének több mint 300 kulturális jelentőséggel bíró helyszíne közül az egyik a Schwarzenbergplatz közelében, a Rennweg 3. szám alatt található. Az épület homlokzatán lobogó zászló miatt sokaknak feltűnhetett, hogy a Horvát Köztársaság nagykövetsége székel ott, azt viszont már csak kevesen tudják, hogy az épület Otto Wagner egyik alkotása. Több mint egy évtizede kerültem kapcsolatba a Kultur im Dritten kulturális menedzsmentcsapattal, akik – amíg a közelben működött a bútorrestaurátor-műhelyem – felkértek, hogy vegyek részt a Bécsben kihalófélben lévő ritka mesterségek projektben, és tartsak sellakpolitúr-bemutatókat az érdeklődők számára. Kérésüknek boldogan eleget tettem, és ennek köszönhetően azóta évente egyszer-kétszer különleges helyszínekre, illetve rendezvényekre hívnak meg. Ezúttal a Horvát Köztársaság nagykövetsége és a Kultur im Dritten közös szervezésében – ritka alkalomként – megnyílt a nagykövetség, és bejuthattunk az Otto Wagner által saját városi lakásának és műtermének szánt, 1890-ben elkészült épületbe. Otto Wagner tulajdonképpen három házat épített egymás mellé a Rennwegen, ám ezek közül csak a középső, a 3-as számú élte túl sértetlenül a II. világháborút. Életének utolsó éveiben, 1916 és 1918 között, csak részben lakta az épületet, amelyet nem sokkal befejezése után eladott Maria Hoyos grófnőnek; innen ered a ma is használatos Hoyospalais elnevezés. Jugoszlávia 1957-ben vásárolta meg a palotát a Hoyos családtól, és Horvátország 1992-es függetlenné válása óta a horvát nagykövetség működik benne. Fotók: Másréti Kató Zoltán Az épület sem szépségében, sem jelentőségében nem fogható a Bécsi-erdőben található Wagner I. és Wagner II. villákhoz, mégis fontos történelmi helyszín, mert Otto Wagner kultuszának része. Öröm volt bejutni és körülnézni az épületben, valamint részt venni a nagy érdeklődésre számot tartó rendezvényen, amely a helytörténeti bemutatót követően felolvasással, majd dalmáciai élőzenével és fogadással zárult.

Két izgalmas kötet, két különleges nézőpont – egy város, amely évszázadok óta összeköt. Várjuk egy estére, ahol Bécs magyar vonatkozású történelme, kulturális rétegei és személyes történetei elevenednek meg beszélgetésen, irodalmi részleteken és képzeletbeli sétákon keresztül. Johann Szegő János: Ungarisches Wien – Magyar Bécs (NovumVerlag; Wien, 2025) Egy lenyűgöző történelmi áttekintés arról, hogyan formálta a magyar jelenlét évszázadokon át Bécs arculatát – királyoktól és forradalmároktól kezdve zeneszerzőkön, arisztokratákon és menekülteken át egészen a gasztronómiáig. A szerző magyar születésű; az 1956-os menekültáradattal érkezett Ausztriába. Néhány sikertelen év után 1967-ben letette a bécsi idegenvezetői vizsgát, valamint esküt tett mint hites törvényszéki tolmács. 1975 és 2007 között a bécsi idegenvezető-egyesület elnöke volt, és mintegy 35 éven át oktatott az idegenvezető-tanfolyamon. Eddig 18 könyvet írt Bécsről és történelmi témákról. Másréti Kató Zoltán: Melange – Kultúrtörténeti séták Bécsben (Brassói Lapok Alapítvány; Brassó, 2022) Személyes hangvételű, élményekkel és történetekkel átszőtt kulturális barangolás Bécs utcáin, terein, kávéházaiban és emlékei között. A szerző biológus, muzeológus, restaurátor, író, publicista, szerkesztő. Az egyetem elvégzése után botanikát tanított alma materében, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, majd a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója lett. Immár húsz éve Bécsben él. Számos önálló szépirodalmi és publicisztikai kötete, több mint félezer tárcája, jegyzete, publicisztikája és elbeszélése jelent meg. A bécsi Bornemisza Péter Társaság elnöke, a Bécsi Napló Online felelős szerkesztője. A beszélgetést Seidler Andrea moderálja. A program végén vendégeinket egy pohár borral és harapnivalóval várjuk. A rendezvény az Ausztriai Magyar Kutatóintézet (ÖIUS) és a Bornemisza Péter Társaság (BPT) közös szervezésében valósul meg. A részvétel díjtalan, de regisztrációhoz kötött.

Hamarosan hivatalosan is bemutatjuk új weboldalunkat, melyre mindenkit szeretettel várunk! Az 1980-ban alapított Bécsi Napló több mint négy évtizede a bécsi magyar közösség egyik meghatározó kulturális és szellemi fóruma. A magazin nemcsak hírt adott, hanem identitást, kapcsolatot és gondolkodási teret is teremtett – generációkon átívelően. Most egy új fejezet nyílik. A lap megújult, korszerű formátumban jelenik meg, amely egyszerre reflektál a mai médiakörnyezet kihívásaira és teszi még elérhetőbbé tartalmait az olvasók számára. Ez nem pusztán formai váltás – hanem stratégiai lépés egy hosszú távon fenntartható, modern jelenlét felé. Dolgozunk rajta, hogy minél színesebb, informatívabb és izgalmas tartalmakkal várjunk Benneteket. Szeretettel várunk minden érdeklődőt az online lap bemutatójára! Az esemény ingyenes, de regisztrációhoz kötött: https://www.kozpontiszovetseg.at/event-details/becsi-naplo

Günther Winkler, a Bécsi Egyetem egykori professzora, ismert és elismert jogtudós egyik, a jogtörténetről és államtudományról bevezetésébe tartott előadásában ismételten példázatokkal világította meg okfejtését. Egyik alkalommal éppenséggel Robinsonra tért ki; története ismeretét feltételezte hallgatói részéről. Ez alkalommal arra irányította a figyelmet, hogy a hajótörött mindennapi kihívásai története helyett tekintsék úgy, mint egyedüli szigetlakót, aki nem függött senkitől és nem tartozott felelősséggel senkinek. Egyetemi hallgatókként olvassák újra a regényt, ezúttal azonban az egyén és közösség vonatkozásában vegyék szemügyre. A példázat magyarázatul szolgált arra, mivel jár bármely közösségben élve a hovatartozás kérdése. Ezen mindenkor el lehet gondolkodni, napjainkban meg különös hangsúly helyeződik rá, igaz, feltételesen találóbb a kérdés megközelítése. Egyesek egyre-másra arról papolnak, hogy érvényüket veszítették a hagyományos regulák, ki-ki saját magaszabta szabályokat állít fel és változtat, de ebben nincs jelentősége a külvilággal való érintkezésnek. Robinson, mintegy visszatérve a magányos szigetről, tovább éli rendkívüli mindennapjait. Valójában mindnyájan így vagyunk: születésünkkor belepottyanunk valamilyen közösségbe, amelynek köre növekedésünkkel egyre tágul, míg eljutunk a valóság és róla alkotott fogalom összevetéséig. Mi közünk van környezetünkhöz, mi köt embertársainkhoz, vajon tudjuk-e tőlük függetleníteni magunkat Ténylegesen egyre nagyobb méreteket ölt a single-életmód. A négy fal között a legszükségesebbek kivételével (munkahely, bevásárlás) alig osztjuk meg belső világunkat bárkivel; még szabadidőnket is időleges, átmeneti kapcsolatokra építjük. Vizsgálódás kérdése, ki mennyire szabadon, vagy kényszer hatására került az elszigeteltségnek, elszigetelődésnek erre a fokára. Amennyire megtudhatók is válaszok, a legenyhébb az elviselhetőség, de inkább rossz közérzet érezhető ki belőlük. Csalódásból származó bizalmatlanság szülöttje mindez, vagy alkati kérdés, amikor az egyén nem tud vagy nem akar beilleszkedni a személytelen tömegnek tartott közösségbe? Bárhogyan tépelődünk is, nem kerülhető meg a kölcsönösség, az egymásra hatás kérdése, amin el kell gondolkodnunk, mert akárhogyan vesszük is, valahogyan nincsenek rendben, mert szétesőben, rendezetlenek kapcsolataink. Ha ez így van, meg kell vizsgálnunk azokat a tényezőket, együtthatókat, amik befolyásolják, sőt meghatározzák az egész társadalom mint közösség összetételét és működését. Az újdonsült Nobel-díjas Krasznahorkai László erről nyilatkozva ismételten a társadalmi elit erkölcs- és felelősségtudatát hozta felszínre, ami alól saját magát sem vonja ki. Ha már ennyire sikerült megvonni a határokat, a felvetett utalások továbbgondolása alapján meg lehet határozni azt is, mik a rossz közérzet okozói, mik az okai, és a kilábolásra milyen megoldások, milyen lehetőségek kínálkoznak? Amennyiben elfogadjuk Krasznahorkai kétségtelenül elitér felfogását, elsősorban az értelmiség elitjére hárul a keresés és megtalálás feladata. Habár szalmacséplésként is felfogható, mégsem felesleges három fogalom említése az emberi élet értelmével-céljával kapcsolatosan: a küzdés maga, küzdeni erőnkből a legnemesbekért (Kölcsey, Vörösmarty), az otthonosság meglelése. „Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelminek; de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk.” (Kölcsey: Parainesis) „Mi dolgunk a világon? küzdeni Erőnk szerint a legnemesbekért. Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.” (Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban) Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. (Tamási Áron: Ábel) A két előbbi idézet a 19. század (magyar) gondolkodásának sarkalatos tétele, míg a harmadik a 20. század emberének otthontalanságában célként az otthon meglelését jelöli meg, ha bárhol is. Otthon viszont csak közösségben érezheti, tudhatja magát az ember, s a valahol megjelölés nem kötődik földrajzi értelemben vett területhez, ponthoz. Igaz, ennek ellenkezője, az otthontalanság is az egyén és közösség viszonylatában érződik, tapintható ki. Kölcsey és Krasznahorkai ugyancsak messze esnek egymástól (nem csak időben), mégis meglepően utalnak mindketten az irigységre és önzésre, mint rontó tényezőkre. Mindkettő olyan tulajdonság, ami nem összeköt, hanem szétválaszt. Talán nem állunk távol a helyes betájolástól, ha a harmónia, concordia, az összecsengés, egybehangzás központi kérdését célozzuk meg. Nélkülük nem jöhet létre, nem létezhet kohézió, ami nélkül individuumok, egyének halmazára esik szét a társadalom. Rozsdás eszközök mindezek és banálisan hathat felemlegetésük. Mégsem felesleges igénylésük, talán nem is annyira elhanyagolható eszköztár, amit tudatosítani kell magunkban, azaz kinek-kinek magában, és nem évülő célként törekedni kell állandósításukra, vagy ha nem így van, megvalósításukra. Kiművelésük nélkülözhetetlen feladat. Radnóti Miklós a rossz világot, a vad jelent említette, amelyben élnünk kell, de arra szólított fel, mindig tudjuk, mit kell tenni azért, hogy más legyen. Krasznahorkai is mindenkit arra biztat, hogy legyen jobb. Ez a biztatás nekünk, embereknek szól, nekünk személyesen kell cselekednünk, nem bízhatjuk ennek a kihívásnak elvégzését a mesterséges intelligenciára.

A történelemben számos tengerszoros játszott kiemelkedő szerepet. Talán az egyik legismertebb az antik mitológiában és történelemben jelentős Thermopülai-szoros. A „Thermopülai”szó „forró kapuk”-at jelent. Nomen est omen: valóban az egyik legforróbb hadihelyzet állt elő Krisztus előtt 480-ban, mikor a Xerxész perzsái ellen harcoló görögök két napig sikeresen megvédték és tartották a szorost a sokszoros túlerővel szemben. A védők végül az utolsó szálig mind odavesztek, viszont a thermopülai legendás hősök a hősiesség szuperlatívuszává váltak a történetírásban. Most egy másik, a thermopülaitól földrajzilag nem is annyira messze fekvő szorosban zajlik világtörténelmi jelentőségű küzdelem: a perzsák utódai, az irániak már hetek óta uralmukban tartják a Perzsa-öböl bejáratánál elhelyezkedő Hormuzi-szorost, melynek részleges lezárása, pontosabban a hajóforgalom háborús veszélyeztetése miatt, tizedére esett vissza a hajóforgalom. Mivel az öböl országokból származik a világ kőolajának húsz százaléka, e mennyiség szállításának az akadályoztatása miatt világszinten energiaválság állt elő. A helyzet fonáksága, hogy tulajdonképpen nem is Irán zárta le a Hormuzi-szorost, ahogy azt a hírekben jó ideje hallani, hanem sokkal inkább a Lloyd's of London és a hozzá hasonló hajóztatási biztosító társaságok, ugyanis ezek Iránnak Izrael és az USA általi megtámadásakor azonnal bejelentették, hogy nem vállalnak semmiféle felelősséget és nem fizetnek kártérítést a lehetséges veszteségekért. Ilyen körülmények között, nem csoda, ha az óriás tankerek és más kereskedelmi hajók százával vesztegelnek a Perzsa-öbölben, nem mernek onnan kihajózni. Újabban a Hormuzi-szoros történelmileg ritka jelenségnek a helyszíne: most éppen kettős blokád alatt áll a szoros. Ha Irán „lezárta“ a szorost, gondolt egyet Trump elnök és néhány napja blokádot vezetett be maga is: senki nem hajózhat se ki, se be a szorosból vagy a szorosba, az amerikai haditengerészet engedélye nélkül. Trump azt reméli intézkedésétől, hogy megfosztja Iránt legfőbb bevételi forrásától, éspedig saját kőolajának az eladásától. Első látásra nem is tűnik ez rossz elképzelésnek, viszont ez hatalmas veszélyeket rejteget magában. Mert mit tesznek az amerikaiak, ha például egy kínai tanker áthajózik a szoroson, hadihajóik előtt-között? Megtámadják és elfoglalják a hajót? Ha igen, az felér egy hadüzenettel és az USA az iráninál sokkal nagyobb háborút kockáztat. Vagy mégsem? Már a blokád első napján egy kínai tartályhajó nyugodtan áthaladt a szoroson, és nem esett semmi bántódása. Az amerikai haditengerészek félrenéztek? Valószínű, hogy újabb hajók következnek majd, míg végül teljesen szertefoszlik az amerikai blokád. Az irániak azzal fenyegetőznek, hogy amennyiben Amerika és Izrael a lassan lejáró kéthetes tűzszünet után újra támadnak, akkor a jemeni hutik segítségével a Vörös-tengeren a Báb el-Mandeb-szorost is lezárják, elzárva ezáltal a Szuezi-szoroson keresztülvezető rendkívül fontos hajózási útvonalat. Az antikvitásban elsősorban a hősök becsülete forgott kockán egyik-másik legendás szoros védelme esetén, viszont a globalizáció korában már sokkal többről van szó: a teljes világgazdaság megszenvedi és nagyon szorult helyzetbe kerülhet a szorosban zajló haditettek folytán. Méltán aggódva figyeljük mindazt, ami a Hormuzi-szorosban történik, hiszen közvetlenül kihat a saját mindennapjainkra.

A képzőművészet iránti nagy érdeklődéssel, de kis szakértelemmel bámultam a pandémia kellős közepén a Ringturmra: diagonálisan csíkosra festett óriási "lepedőt?", amely befedte a Schottenring és a Franz-Josefs-Kai sarkán álló, időjárásjelző világításáról ismert bécsi toronyházat. Teljesen megigézett, és megtudtam: a "csomagoló" Maurer Dóra volt, a talán leghíresebb ingázó Budapest és Bécs között. A Kossuth-díjas képzőművész február 14-én, négy hónappal a 89. születésnapja előtt elhunyt. Március 3-án vettek tőle végső búcsút a budapesti Farkasréti temető ravatalozójában. Maurer Dóra "a kortárs magyar művészet egyik legfontosabb arca" volt, írta Vincze Miklós a 24.hu-ban. "A grafikában, a fotóművészetben, a festészetben, illetve a film terén is csúcsra jutott, élete jó részében pedig azon is dolgozott, hogy ezt a megszerzett tudást másoknak is átadhassa." Nagy Mercédesz a HVG-ben ezt a címet adta nekrológjának: "Nem a stílusát, hanem a szemléletét adta át tanítványainak". A Csehországban élő (újság)író/költő Havran Kati a felvidéki Új Szóban pedig így fogalmazott: "Festészetet, grafikát, fotót, filmet, akciókat és térbeli installációkat egyaránt használt már akkor, amikor az interdiszciplináris megközelítés még újdonságnak számított." 1968-tól házasságuk által kongeniális partnere volt Gáyor (Gágyor) Tibor építészmérnök/festő/grafikus, aki 1956 óta Bécsben élt. Petri Lukács Ádám (Mandiner) többek között két idézettel emlékezett meg Maurer Dóráról. Baán Lászlót mondatta szuperlatívuszokban, hogy Maurer Dóra "a kortárs magyar művészet egyik legfontosabb, világszerte jegyzett ikonja" volt, "akinek művészete a rend és a szabadság különleges egységét hordozza". Petrányi Zsolt művészettörténész idézete viszont etikai kategóriákba illesztette a művésznőt: "Maurer munkássága egyfajta szellemi iránytű, amely megmutatja, hogyan lehet a legszigorúbb logikai rendszerekből is tiszta esztétikai élményt teremteni." Munkáját művek, események és rendezvények vonalán felsorolni is alig lehet, festmények, grafikai alkotások, rézkarcok mellett fotózással és filmmel is foglalkozott. Lendvai András leírta az Indexben, milyen állomásokon át jutott diplomamunkájától (a Mindennapok című rézkarcsorozattól) a Keressük Dózsát című interaktív filmen keresztül, a Nagyon magasról leejtett lemez intermezzójával a Wortspuren-sorozatig, hogy utána a geometrikus szerkezetekkel foglalkozva eljusson a Kvázi-képekhez és a mozgás mindenféle megörökítéséhez. Hosszú munkássága elismeréseként többek között Munkácsy Mihály-díjjal (1995), Kossuth-díjjal (2003) és a Nemzet Művésze címmel (2021) tüntették ki. Az alkotás mellett Maurer Dóra talán még jelentősebb művészetpedagógiai tevékenységet folytatott. 1987 és 1991 között a Magyar Iparművészeti Főiskolán audiovizuális gyakorlatokat tartott, 1990-től a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, a Pécsi Egyetemen, a salzburgi nyári egyetemen tanított. Professzori emeritálása után felerősítette aktivitását a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián, melynek 2017-tol haláláig elnöke volt. Mit is mondott Maurer Dóra 2022. májusában, mikor felavatták a Ringturm-ra húzott 4000 négyzetméteres művét? "Alkotásomban különböző színárnyalatok keresztezik egymást, utalva Közép-Európa sokszínűségére. Ez a színes kompozíció nem csak a Ringturm lineáris architektúráját hivatott dinamizálni, hanem célja az is, hogy az épületből kiindulva színeket sugározzon a környező területre." Maurer Dóra úgymond programot adott a rideg irodaháznak: "Vizuális stimuláns a nyári Duna-csatornánál, de egyben olyan horgony is, amely a remény jelét küldi az országhatárokon túlra." Pontosan ezt sugározza Maurer Dóra egész élete.

Tarr Bélának és e sorok írójának nem volt sokszor köze egymáshoz. A nyolcvanas években néha-néha találkoztunk, a dokumentarista stílusú filmjei (Családi tűzfészek, Panelkapcsolat, Kárhozat) információs források voltak a kádári rendszerről. Utolsó személyes érintkezésünk 1990 elején egy berlini „partin” abból állt, hogy értetlenkedett: „Miért maradsz Bécsben, ha otthon lenne feladatod?” A választ nem várta ki, továbbment… Tarr Béla a vele egykorúak szemében olyan volt, mint egy üstökös: feltűnik az égbolton, átrepül felettünk, és visszasüllyed az űrbe. Igen, Tarr Béla üstökös volt, de fizikai lehetetlenséggel állócsillaggá vált, az említett dokumentarista fázisából átváltozott azzá, ami világhírűvé tette. Győrffy Ákos a nem éppen Tarr-barát Mandinerben fogalmazta meg: „A diktatúra sötét bugyrainak ábrázolásától jutott el a totális reménytelenség lapályaira. Nem véletlen, hogy rátalált Krasznahorkaira.” A Nobel-díjas Krasznahorkai László regényei „billentették át a társadalmi reménytelenségből a metafizikai reménytelenségbe. Valódi térfogatára, saját nyelvére e regények segítségével talált rá.” Lehet ezt másként is fogalmazni. Az És (Élet és Irodalom) így írta le a filmrendező és az író művészeti szimbiózisát: „Első közös alkotásuk, a ,Kárhozat‘ az elmagányosodás, a reménytelenség, a kárhozatba zuhanás sajátos feldolgozása. A nyomasztó érzést csak növelik a hosszú snittek, a fekete-fehér tónus és az állandó eső. A számos elismerést aratott, az univerzum apokaliptikus víziója‘.” A magyarországi rendszerváltozás után kezdett bele Tarr Béla a Sátántangó forgatásába. A valaha készült leghosszabb, hét és fél órás magyar film ugyanúgy a Krasznahorkai Lászlóval való együttműködés eredménye, mint a Werckmeister-harmóniák, A londoni férfi és A torinói ló. Ez volt Tarr Béla utolsó, kilencedik filmje, ezáltal lezártnak tekintette azt, amit oly divatosan oevre-nek neveznek. „Megvetette a középszerűséget, a megalkuvást, lázadóbb volt mindenkinél, megmutatta, hogy tartással kell élni és filmet csinálni“ – írta róla egyik kedvenc tanítványa, Ladányi Jancsó Jákob (Jancsó Miklós unokája). A Port nevű művészeti magazin pedig egy másik tanítvánnyal folytatott „vitát“ örökített meg. Olasz Renátó színész, aki első filmjét rendezte, Tarr Bélát kérte fel az executive producer szerepre, és számos módosítási javaslatot el is fogadott, de egy esetben nemet mondott. Tarr tipikus reakciója: „Szabad ember vagy, úgy b*szod el a filmed, ahogy akarod." A Minden csillag 2025 novembere óta fut a mozikban. Tarr Béla 2011 után tanított, és több, mint két tucat produkcióban vállalta az executive producer szerepét, néha gyártásvezető volt, gyakran pénzszerző, mindig tanácsadó. Krasznahorkai László így köszönt el január 6-án a 70 évesen elhunyt partnerétől: „Tarr Béla halálával óriási veszteség ért mindannyiunkat, személyesen engem is. Nagyon közeli barátot vesztettem, társat a sötét mozi vásznára alkotott vizuális varázslatban, s egyáltalán: egy sötét mozit vesztettem, ahol már nem lesz annyi fény sem, amennyit Béla odateremtett. … Ha a művészet ennyire radikális alkotót veszít, egy ideig úgy látszik, hogy borzalmasan unalmas lesz minden. Ki lesz a következő lázadó? Ki jelentkezik? Ki rúgja széjjel, ami van? Emberek. Nem jelentkezik senki. Mi lesz velünk?“ Nobel-díjas utószó: „Béla, gyere vissza.“ Tarr Bélát február 6-án a budapesti Fiumei úti sírkertben helyezték végső nyugalomra.