„Meggyőződéses európai vagyok”– Beszélgetés Martos Péter újságíróval

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 70. évfordulója alkalmából ma egy különleges beszélgetőpartnert köszönthetünk: Martos Pétert, aki 1956-ban, nyolcéves kisfiúként családjával együtt Ausztriába menekült, és itt figyelemre méltó kitartással, elszántsággal és akaraterővel épített magának új életet. Évtizedeken át a Die Presse című osztrák napilap újságírójaként dolgozott, elsősorban Kelet-Európa, azon belül is Magyarország politikai eseményeivel foglalkozott. Tudósításait és elemzéseit az olvasók rendszeresen követhették. Pályája során rövid időre az ORF-hez is elszegődött, de hamarosan visszatért szeretett íróasztalához. Az írás, a politikai események megfigyelése, értelmezése és elemzése ugyanis mindig is az igazi hivatása volt. Martos Péter ma is Bécsben él, szorosan kötődik az itteni magyar közösséghez, és aktívan részt vesz az ausztriai magyar népcsoport életében.

Seidler Andrea: Péter, hetven év telt el az 1956-os forradalom óta. Ma arról szeretnék veled beszélgetni, hogyan élted meg a menekülést, az újrakezdést, és milyen volt az életed két ország között. Kezdjük a gyermekkoroddal és a Magyarországról való meneküléssel. Úgy olvastam, nyolcéves voltál, amikor a családoddal elhagytátok Magyarországot. Milyen emlékeid maradtak a budapesti gyermekkorodról, a családodról, a forradalom előtti évekről?

Martos Péter: Erre egyszer egy interjúban úgy válaszoltam, hogy nem tudom megkülönböztetni, mire emlékszem valóban, és mit meséltek el nekem később. Arra például pontosan emlékszem, hogy október 28-án vagy 29-én édesanyámmal elindultunk a Nagyfuvaros utcából, a nyolcadik kerületből, ahol laktunk, és lementünk a Kiskörútra. A nagynénémhez mentünk, édesanyám legidősebb nővéréhez. Amikor kiértünk a Kiskörútra, olyan látvány fogadott, amit egy gyerek egyszerűen rendetlenségnek nevezne. Ott állt egy kilőtt páncélos, két-három ember feküdt az utcán, és egy villamos is állt ott, teljesen üresen. Én pedig megkérdeztem édesanyámat: „Most hogy megyünk a nagynénihez? Hiszen nem jár a villamos!” Erre egészen pontosan emlékszem. És arra is, amikor szilveszterkor vonattal elmentünk Nagycenkre, hogy onnan gyalog átlépjük az osztrák határt. Egy szomszédunk kísért bennünket, aki azt állította, hogy már többször átment a határon. Elindultunk. Utólag tudtam meg, hogy onnan Deutschkreutzig körülbelül hat kilométert kellett volna gyalogolnunk. Mi viszont vagy tizenötöt mentünk. Ugyanis ráléptem egy drótra, és megszólalt egy riasztó. Annyira megijedtünk, hogy beszaladtunk az erdőbe, és ott eltévedtünk. Végül lefektettek egy siló tövébe. Arra ébredtem, hogy valaki zseblámpával a szemembe világít. Édesanyám pedig mutatta, hogy csend, csend! Aztán megszólalt az illető. És szerencsére németül beszélt. Akkor tudtuk meg, hogy már Ausztriában vagyunk, és az osztrák csendőrök találtak ránk. Onnantól kezdve elég sok mindenre emlékszem, de inkább csak villanásokra. Voltunk Karintiában, Feffernitzben, egy menekülttáborban. Aztán Felső-Ausztriában, Bad Kreuzenben, szintén egy menekülttáborban. Utána kerültünk Kagranba. Nekem gyerekként az egész olyan volt, mintha egy film peregne előttem. Elkezdtem iskolába járni, aztán 1961-ben kaptunk egy lakást a huszadik kerületben, és attól kezdve tulajdonképpen normális életet éltem. Most mondhatod erre, hogy igen, de ez már osztrák élet volt. És valóban így van. Újságíróként is inkább osztrák voltam, mint magyar.

SA: Ha nyolcéves voltál, akkor már iskolába is jártál Magyarországon, ugye? Emlékszel még valamire az iskolás éveidből?

MP: Egy osztályt jártam ott, és egy-két hónapot, október 23-áig. Másodikos voltam. Akkor fennállt az a veszély – legalábbis utólag így látom –, hogy úttörőnek kell majd lennem. Nem is tudom pontosan, hogyan emlékszem erre. Azt még hozzá kell tennem, hogy édesapámat 1950-ben be akarták léptetni a kommunista pártba, mert a Vízilabda Szövetség alelnöke volt, és ezt a tisztséget csak párttag tölthette be. Ő viszont azt mondta, hogy nem lép be a pártba. Erre kirúgták, és segédmunkás lett. Én ezt gyerekként egyszerűen úgy fogadtam el, hogy ez a valóság.

SA: És az édesanyád? Háziasszony volt, vagy ő is dolgozott?

MP: Szabó volt, és otthon dolgozott. Egy kis szövetkezetnek készítettek műanyag pénztárcákat, ő pedig ezeket varrta otthon, a varrógépén.

SA: Visszatérve a menekülésetekre, miért pont szilveszterkor indultatok el?

MP: Ezt én nem tudom pontosan megmondani, mert a felnőttek, tehát édesapám, a bátyám, aki akkor már 19 éves volt, és a szomszéd beszélték meg, hogy mi történjen. Azért indultunk el ilyen későn, mert a szüleim eredetileg nem akartak elmenni. Úgy érezték, már túl idősek ehhez. De aztán kiderült, hogy a bátyámat le akarják tartóztatni, mert valamilyen formában részt vett a forradalomban. Amikor ezt megtudtuk, édesapám rögtön átment a szomszédhoz, hogy mennünk kell, mennünk kell. Ez már november vége felé lehetett, talán december elseje körül. Persze időbe telt, mire mindent előkészítettünk. Édesapám felhívta az öccsét Egerből, hogy vegyék át a lakásunkat, miután elmentünk. Mindezt meg kellett szervezni, ezért indultunk el csak ilyen későn.

SA: A bátyád tizenegy évvel idősebb nálad. Ő hogy boldogult az osztrák iskolában? Neki is olyan könnyen ment a beilleszkedés, mint neked?

MP: Nem, Gyurinak, nem. Háromszor is megpróbáltunk kivándorolni. Először az Egyesült Államokba, ahol édesanyám egyik nővére élt, aztán Kanadába. De mindig visszautasítottak bennünket, azzal a barátságos magyarázattal, hogy a szüleim már idősek, és nincs olyan szakmájuk, amire ott szükség lenne. Azt mondták, ha a bátyám kimegy és megveti a lábát, utána mi is mehetünk. A bátyám végül 1958-ban kivándorolt Kanadába, ahol élt egy unokatestvérünk. Eleinte náluk, a családnál lakott.

SA: És ő hogy boldogult ott? Jól érezte magát?

MP: Gondolom, nem, hiszen szétszakadt a család. Szerintem a család nagyon hiányzott neki. Hogy Magyarország hiányzott-e, azt nem tudom. Amikor egyszer, 2017-ben meglátogattam Montrealban, megkérdeztem tőle: „Szeretsz itt élni?” Azt mondta: „Igen, jobban, mint Magyarországon.” De ehhez hozzá kell tennem, hogy ő soha többé nem ment vissza Magyarországra. Soha.

SA: A bátyád él még?

MP: Nem, a bátyám 2019-ben meghalt. Jó, hát idős volt már. Egy dolgot még szeretnék hozzátenni, mert ez azért jelzésértékű. A szüleim sem mentek vissza soha Magyarországra. Az osztrák állampolgárságot sem kapták meg, mert az sok pénzbe került volna. Amikor a huszadik kerületben laktunk, havonta kétszer kimentek a Duna-partra, leültek az árterületen – ott, ahova később a Donauinselt építették – és Budapest felé néztek. A bátyám viszont nem. Ő azt mondta, hogy kanadai lett. Ami azért nem egészen igaz, mert Montréalban rendszeresen járt a Magyar Házba. Szóval van erre egy nem túl barátságos kifejezésem: amikor magyarkodni kellett, akkor magyar volt. De a mindennapi életében kanadai lett.

SA: Gondolom, volt családja.

MP: Volt, van két fia. Az egyik családja félig görög, a másik családja félig cseh. Európai migráns keverék.

SA: Azt már említetted, hogy nem mindig tudod pontosan megkülönböztetni, mire emlékszel te magad, és mit hallottál később a szüleidtől. Ez szerintem mindannyiunkkal így van. De mi történt a szüleiddel itt Ausztriában? Mivel foglalkoztak, sikerült nekik is megtalálniuk a helyüket?

MP: Édesanyám ott, a házban, ahol csupa magyar lakott, nagyon sok nőnek varrt ruhákat. Szóval feketén dolgozott, így tengődött. Édesapám sajnos… Mi 1961-ben kerültünk Brigittenauba, és 1963-ban volt az első szívinfarktusa, 61 éves korában. Hozzá kell tenni, hogy ő koncentrációs táborban volt, tehát az egészsége eleve rosszabb volt, mint egy átlagos 61 éves emberé. Ráadásul nem hagyta abba a dohányzást. Három éven belül öt szívinfarktusa volt, és emellett valamilyen tüdőbetegsége is. Hogy pontosan milyen, azt nem tudom. Soha nem beszélt arról, hogy mit mondott neki az orvos. Értette, amit az orvos mondott, de valahogy úgy fordította le magának, hogy most már úgyis mindegy, akkor dohányozhat tovább. Végül 65 éves korában halt meg. Ami a munkáját illeti, éjjeliőr volt. Volt egy vállalat, amely a nagy építkezéseket őrizte. Akkoriban mindenfelé építkeztek, és a nagy építkezéseknél felállítottak egy kis bódét, olyasmit, mint egy vasúti vagon, csak kisebbet. Édesapám ott töltötte az éjszakákat.

SA: Akkor végre biztonságban volt a család, de a szüleidnek azért biztosan nagyon nehéz lehetett újrakezdeni az életüket egy idegen országban.

MP: Nekik nem volt szép életük, az biztos.

SA: Azt mondtad, hogy Sopronon keresztül érkeztetek Ausztriába, aztán több állomás után végül Bécsbe kerültetek, ugye? Hol éltek akkoriban a bécsi magyarok? Főleg Brigittenauban, vagy más kerületekben is? Úgy tudom, a tizedik kerületben is volt egy nagyobb magyar közösség, nem?

MP: A tizenegyedik kerületben. Ott volt egy menekülttábor, amit később lakásokká alakítottak át. Nagyon sok magyar telepedett le ott. Érdekes, hogy a legrégebbi barátom, akivel ma is rendszeresen bowlingozni járok, szintén abban a menekülttáborban volt, Kaiserebersdorfban. Később ugyanott kaptak lakást, ahol mi. Kapcsolatban voltunk az ottani emberekkel, szóval kialakult egy olyan közeg, amelynek voltak közös vonásai. Mindenki menekült volt, mindenki beszélt magyarul. De például rendezvényekre nem jártunk. Szerintem akkor még nem is nagyon voltak ilyenek. Az elsők között Szépfalusi István evangélikus lelkész kezdett rendezvényeket szervezni. A lakásában volt az irodája is, és oda hívott meg először Magyarországról, később inkább Erdélyből vendégeket. Aztán megtudtuk, hogy azért nem tudott Magyarországról embereket hívni, mert korábban segített valakinek átjutni a határon. Ez már a Capistrangasséban volt, ahol később a Bornemisza Társaság is működött. A Capistrangasséban 1960-tól voltak ezek az összejövetelek.

SA: És hogyan jutottatok lakáshoz Bécsben? Kérvényezni kellett, és aztán kaptatok valamilyen önkormányzati lakást? Hogy működött ez akkoriban, hogyan kell elképzelni?

MP: Ez annyiból egyszerű volt, hogy létezett egy szervezet, az USAID for Refugees, ami már nem létezik. Amerikában pénzt gyűjtöttek, és elhatározták, hogy építenek egy házat Bécsben. Méghozzá nem Kaiserebersdorf közelében, hanem máshol, éppen azért, hogy elősegítsék a beilleszkedést, hogy a magyarok ne mind egy helyen lakjanak. Igen, hát ez okos elgondolás volt. Felépítették a házat, majd átadták a Caritasnak. Hogy mi miért éppen ott kaptunk lakást, azt már nem tudom. Lehet, hogy a menekülttáborokban hirdették, hogy lesznek ilyen lakások. Nyilván lehetett jelentkezni vagy igényt bejelenteni, de erre már nem emlékszem pontosan.

SA: A saját szüleimtől is tudom, mennyi segítséget kaptak annak idején az ’56-os magyar menekültek Ausztriában. Te is többször meséltél arról, milyen jól fogadtak benneteket az osztrákok. Neked mi maradt meg ebből gyerekként? Érezted, hogy segíteni akarnak nektek? És egyáltalán, tudtál akkor már németül? Hogy boldogultál az iskolában?

MP: Amikor megérkeztünk, egyáltalán nem tudtam németül. Két szót ismertem. A szüleim esténként, amikor lefektettek, mindig azt mondták: „Schlafen Sie hirtelen…” Többet nem tudtam. 1957 decemberében kerültem általános iskolába Kagranban. Előtte egy évig Karintiában voltunk. Akkor persze még nem kaptam bizonyítványt. De az iskolai év végén már kellett bizonyítványt adniuk. A német jegyem egyes volt, mellette egy csillaggal. Alatta pedig az állt, hogy olyan vakmerően kezdtem németül beszélni, hogy ezért csak egyest lehet adni. Mert igazán jól beszélni akkor még nem tudtam. Ha például számtanórán kihívtak a táblához, hogy oldjak meg egy feladatot, a megoldást nem tudtam németül elmondani, mert magyarul számoltam. Felírni persze fel tudtam. És értettem is, amit a tanár mondott. Nyilván a számokból következtettem arra, hogy mit kér tőlem.

SA: Jó tanuló voltál?

MP: Az elemiben nagyon jó tanuló voltam, igen. A gimnázium első osztályában viszont nagyon rossz tanuló lettem. Akkoriban sok másik gyerekkel együtt egy intézetben laktam. Intézetnek nevezem, mert nem is tudom, minek mondjam. Kollégium? Internátus? Tulajdonképpen internátus volt, de iskola nem működött benne. Ez Vorderhainbachban volt, Bécstől talán tíz kilométerre nyugatra. Az általános iskolába Hadersdorfba jártunk, ami busszal körülbelül tizenöt perc volt. Aztán gimnáziumba kerültem, és egy másik fiúval együtt beírattak bennünket egy gimnáziumba a tizennyolcadik kerületben. Ha időben oda akartunk érni, reggel 5 óra 40-kor kellett elindulnunk az intézetből. Lesétáltunk a buszhoz, busszal Hütteldorfba mentünk, onnan villamossal a tizennyolcadik kerületbe, majd gyalog fel az iskolához. Így 7 óra 10-re értünk oda. Később engedélyt kaptunk, hogy csak 8 óra 10-re menjünk, így elég volt 6 óra 40-kor elindulnunk. De ha 8 óra 10-kor közeledsz az iskolához, és már messziről hallod, ahogy a tanár kiabál, hogy „Már megint nem írtad meg a feladatot!”, akkor összenéztünk a barátommal, és inkább be sem mentünk. Ezer tanórából 516-ot hiányoztam! Éppen csak sikerült továbbjutnom a második osztályba. A barátomnak sajnos nem, ő megbukott, és elment az iskolából. Nem is tudom, mi történt vele később. Én folytattam a második osztályban, aztán amikor megkaptuk a lakást, átmentem egy iskolába a huszadik kerületbe. Számomra 1961 volt az igazi vízválasztó. Akkor váltam azzá, aki ma is vagyok: magyar származású bécsivé. Mert én tényleg bécsi vagyok.

SA: És mikor érezted először, hogy már igazán jól beszélsz németül, és ugyanolyan természetesen használod, mint a magyart? Gondolom, hamar lettek osztrák barátaid is. Könnyen ment a barátkozás?

MP: Persze, persze, hogy voltak osztálytársaim, igen. Amikor az érettségi találkozókon néha szóba kerül, hogy magyar vagyok, mindig azt mondják, hogy amikor harmadikban hozzájuk kerültem, már észre sem lehetett venni rajtam, hogy magyar vagyok. Lehet, hogy szerencsém volt, és jó lett a kiejtésem. De például Gyula barátomról sem lehet megmondani a kiejtése alapján, hogy magyar.

SA: Azt mondják, hogy tíz-tizenkét éves korig, ha az ember teljesen belemerül egy új nyelvi környezetbe, akkor még tökéletesen el tudja sajátítani a nyelvet. Utána már általában marad egy kis akcentus.

MP: Szerintem ez inkább tízéves kor alatt van.

SA: És aztán itt Bécsben érettségiztél, ugye? Utána egyetemre is itt jártál?

MP: Igen, igen. Nem volt pénzem. De egyetemre akartam járni, ezért először a Világkereskedelmi Főiskolán, a Hochschule für Welthandelen kezdtem el egy négy szemeszteres képzést, „Werbung und Verkauf” szakon. Ezt befejeztem, és utána, amikor már dolgoztam, és volt egy kis pénzem, beiratkoztam az egyetemre, publicisztikára. Azt hiszem, születésemtől fogva újságíró akartam lenni. És szerencsémre – vagy talán jókor voltam jó helyen – már az első szemeszterben az egyik tanárunk bejelentette, hogy a Die Presse fiatalokat keres, akik ott kezdhetnének dolgozni.

Körülbelül harmincan jelentkeztünk. Három csoportra osztottak bennünket, de a harmincból nagyjából tizenöten hamar lemorzsolódtak, mert rájöttek, hogy ez nagyon nehéz kezdet. A többieket beosztották a szerkesztőségbe.

Nyáron egész jól lehetett keresni, mert sok szerkesztő szabadságon volt, az újságot pedig akkor is meg kellett tölteni. Aztán augusztusban a főszerkesztő négyünket behívott, és közölte, hogy szeptember elsejétől alkalmaznak bennünket.

SA: És emellett folytattad az egyetemi tanulmányaidat is?

MP: Igen, egy ideig még tovább tanultam. Paupié tanár úr egy szemesztert elengedett nekem, mert már a Die Pressénél dolgoztam. A következő szemeszter előtt viszont szóltam neki, hogy szeretném folytatni a tanulmányaimat, de a munkám miatt nem nagyon tudok bejárni az órákra. Erre azt mondta: „Anwesenheitspflicht”, vagyis kötelező a jelenlét. Ez lett volna a negyedik szemeszterem. Onnantól kezdve már nem folytattam a tanulmányaimat. Egyszerűen nem tudtam összeegyeztetni a munkával.

SA: De akkor már volt munkahelyed, ráadásul azt csinálhattad, amiről mindig is álmodtál. Ez azért fantasztikus, nem? Alig 12–14 évvel a menekülés után már egy neves lapnál dolgoztál. Te akkor ezt mekkora sikernek élted meg?

MP: Egyértelműen. Ezt nekem mindig a kollégáim mondták, hogy ilyesmit azért ritkán hallani. Volt egy velem pontosan egykorú kollégám, Andreas Unterberger, akivel néha nagyon jóban voltunk, néha kevésbé. Ő mindig azt mondta, hogy neki semmilyen előnye nem származott abból, hogy az édesanyja gimnáziumi igazgató volt. Én pedig ugyanazt csináltam, mint ő. Mondtam is neki: „Én azért ötven schillinggel többet keresek!” Szóval én ezt akkoriban egyáltalán nem érzékeltem. Ha az ember benne van valamiben, akkor nem is igazán veszi észre. Csak később, amikor kívülről, visszatekintve nézi az életét, akkor látja, hogy bizony voltak olyan mérföldkövek, amelyek sokat számítottak.

SA: És közben hogyan alakult a kapcsolatod Magyarországgal? Hiszen itt nőttél fel, itt éltél, de azért magyar is maradtál. Mennyire érezted fontosnak, hogy megőrizd ezt a kötődést? És mikor nyílt először lehetőséged arra, hogy visszautazz Magyarországra?

MP: 1971-ben szereztem meg az osztrák állampolgárságot. Azért volt erre szükség, mert amikor a főszerkesztőm megkérdezte, melyik rovatban szeretnék dolgozni, azt mondtam, hogy legszívesebben a sportrovatban, de ha az nem lehetséges, akkor a külpolitikánál. Erre rám nézett, és azt mondta:

„Maga tudja, hogy maga magyar, ugye? Hát akkor külpolitika!”

Körülbelül egy évet adtak arra, hogy felkészüljek erre a munkára. De mivel Magyarországra is utaznom kellett, meg kellett szereznem az osztrák állampolgárságot. Akkoriban ezért fizetni is kellett. Így aztán 1971. március 16-án utaztam először vissza Magyarországra.

SA: És milyen érzés volt, amikor először visszatértél Magyarországra?

MP: Nagyon idegen volt. Magyarország nem Magyarországnak nézett ki, hanem a kommunizmus nyomait viselte magán. A házak félig romos állapotban voltak. Elmentem a Nagyfuvaros utcába is, ahonnan annak idején elmenekültünk. Hát az úgy nézett ki, mintha még mindig a bombázások nyomait viselné. Az 1956-os golyónyomok is ott voltak a falakon, ahol lövöldöztek. Ezeket még ma is lehet néha látni. Sok helyen meg is hagyják őket, mintegy emlékként. A Nagyfuvaros utcai házat kívülről már felújították, valamennyire rendbe hozták, de ha bemész az udvarra, annak a jellegzetes U alakú udvarnak ma is ugyanolyan a képe, mint 1956 előtt. De nem ez a döntő. Hanem az, hogy én oda újságíróként mentem, nem magyarként. Így is fogadtak, és mindig éreztették velem, hogy figyelnek. Szóval az én viszonyom Magyarországhoz akkoriban annak az embernek a viszonya volt, aki megszenvedte a kommunizmust.

SA: Említetted, hogy Magyarországon figyeltek téged. De egyébként hogyan fogadtak? Éreztél valamiféle bizalmatlanságot amiatt, hogy Nyugatról érkeztél? Vagy inkább segített, hogy magyar voltál, beszélted a nyelvet, és könnyebben megtaláltad a hangot az emberekkel? Nyitott ez neked ajtókat?

MP: Személyes szinten sok ajtó megnyílt előttem. Például a Külügyminisztérium sajtófőosztályának akkori helyettes vezetőjével kifejezetten összebarátkoztunk. Ő mindig azt mondta:

„Te, Péter, te itt is jó újságíró lehetnél.” Én meg azt válaszoltam: „Igen, csak akkor meg kellene tanulnom annyira magyarul, hogy ezt a munkát el is tudjam végezni.”

Hozzá kell tennem, hogy ahogy most magyarul beszélek, az sem hibátlan. De tizennyolc-húsz éves koromban még sokkal rosszabbul beszéltem magyarul.

SA: Mert már nem használtad a nyelvet?

MP: A szüleim velem magyarul beszéltek, tehát otthon megmaradt a magyar, de inkább csak konyhanyelvként. Az olvasottságom viszont hiányzott. Hiszen mit olvas egy nyolcéves gyerek? Persze olvastam gyerekkönyveket Magyarországon, de ez egyik napról a másikra megszűnt, amikor elmenekültünk. Onnantól kezdve a német nyelv vette át az összes szerepet az életemben.

SA: És hogyan találtál vissza a magyar nyelvhez? Hiszen gyerekként kerültél el Magyarországról, mégis nagyon szépen és természetesen beszélsz magyarul. Hogyan sikerült ennyire megőrizned a nyelvet?

MP: Szerintem a legfontosabb az volt, hogy rendszeresen jártam Magyarországra. Sok rokonom élt ott, és idővel rengeteg barátom is lett. Ma már kétnyelvűnek tartom magam, ezt nyugodtan merem állítani.

SA: Te magyarul is írsz mostanában...

MP: Írok, persze. És hozzá kell tennem, hogy ebben Deák Ernőnek, a Bécsi Napló főszerkesztőjének is nagyon sokat köszönhetek. Valahányszor találkoztunk, mindig azt mondta: „Jó lenne, ha írnál!” Én meg mondtam neki, hogy nem nagyon írhatok, mert a Die Pressénél dolgozom, ahol jól megfizetnek, és külön engedélyt kell kérnem ahhoz, hogy más lapban is publikálhassak. De azért időnként kértem engedélyt, és írtam a Bécsi Naplóba. Ha ma elolvasom ezeket a régi cikkeimet, csak azt tudom mondani: köszönöm Ernőnek, hogy úgy kijavította őket, hogy végül olvashatók lettek. Mert szerintem nem voltak igazán jó szövegek. Egyáltalán nem írtam jól magyarul.

SA: Aztán jött 1989, ami neked újságíróként és személyesen is fontos fordulópont lehetett. Hogyan élted meg a rendszerváltást? Mit jelentett számodra ’56-os menekültként, hogy több mint harminc év után összeomlott az a rendszer, amely elől a családod elmenekült?

MP: Merném állítani, hogy van egyfajta átmenet, de erről talán majd később beszélek. Most két élményemet szeretném elmondani, egészen röviden. Az első 1989. június 16-ához, Nagy Imre újratemetéséhez kapcsolódik. Aznap reggel Budapestre utaztam, mert hallottam, hogy nagy esemény lesz. Az Andrássy úton (akkor Népköztársaság útja) egy kávéházban találkoztam néhány barátommal, ismerősömmel. Egy órát beszélgettünk, aztán továbbmentem egy másik kávéházba, ahol más ismerősökkel találkoztam. Az egyikük megkérdezte: „Péter, most érkeztél?” Mondtam, hogy nem, már voltam egy kávéházban, találkoztam ezzel, azzal, amazzal. Erre azt mondta: „Te az ellenségekkel tárgyalsz!” Hozzá kell tennem, hogy aki ezt mondta, munkatársa volt az egyik embernek, akivel előzőleg találkoztam. Ugyanott dolgoztak, pontosabban nem is igazán dolgoztak, hanem a kommunista állam fizetett nekik valamennyit, hogy ne kerüljenek börtönbe. Mindketten ellenzékiek voltak. Később az egyikük fideszes lett, a másik SZDSZ-es. De már akkor ellenségnek tekintették egymást. Ez az élmény nagyon befolyásolt abban, hogy kiket választok barátaimnak, és kiket tartok meg barátnak.

A másik élményem 1989. szeptember 10-éhez kapcsolódik. Azon az éjszakán megnyílt a magyar határ az NDK-s menekültek előtt. Előtte sokat jártam a Balaton környékén és a határ mentén. Egyszer öt fiatal keletnémet fiúnak is elmagyaráztam, hogy én annak idején hol léptem át a határt. Szerencsére másnap felhívtak, és elmondták, hogy sikerült átjutniuk. Akkor valami felszabadult bennem.

Azt mondtam magamnak: igen, most már ez a határ nem fog számítani. Hogy ebben mennyire volt szerepe annak, hogy magyar vagyok vagy nem, azt nem hiszem, hogy meg tudnám mondani. Inkább az volt az érzésem, hogy most Európa szabadul fel.

És egyes országok valóban felszabadultak, mások viszont később saját magukat kezdték újra béklyóba verni. De ez már utólagos elemzés. Akkor egyértelműen azt éreztem, hogy most megváltozik a világ.

SA: És megváltozott?

MP: Igen, ezt már az előbb is említettem. A világ valóban megváltozott. Ha arra gondolok, hogy mivel foglalkoztam a hetvenes években, például a Helsinki folyamattal, akkor egyértelmű, hogy 1989-ben alapvető fordulat következett be. Csak sajnos azóta újabb és újabb változások történtek, amelyek végül oda vezettek, ahol ma tartunk.

SA: Továbbra is tudósítottál Magyarországról?

MP: Igen, de az már más volt. Akkor már ki kellett terjesztenem a munkámat más országokra is. Korábban egyszer megpróbáltam kiszámolni: a munkámnak majdnem pontosan kétharmada Magyarországgal foglalkozott, és egyharmada a többi kelet-európai országgal. A Szovjetunió csak néha került hozzám, mert ott mindig volt egy német tudósítónk, aki német lapoknak is dolgozott. De jártam Csehszlovákiában, Lengyelországban, az NDK-ban, Romániában és Bulgáriában. Ja, és 1975 után Jugoszláviában is. A Helsinki folyamat egyik fontos állomása Belgrád volt, akkor oda is kiküldtek. Szóval korábban a munkám egyharmada nem Magyarországgal foglalkozott. 1989 után viszont már kétharmada. Sokkal többet kellett utaznom. Magyarország akkor már csak egy volt a sok ország közül, amelyekkel foglalkoztam. És persze az utazás is sokkal könnyebbé vált.

SA: Te hosszú évtizedeken át követted a magyar politikát. Hogy látod, hogyan változott az évek során ’56 megítélése és az, ahogyan a politika a forradalom emlékéhez viszonyult?

MP: A magyar társadalom és a magyar politika hozzáállása 1956-hoz 1989 után egyértelműen megváltozott. Először is, az a rengeteg publikáció, amely korábban Nyugaton jelent meg, végre eljutott Magyarországra is. Másodszor, azok az emberek, akik addig is forradalomnak tartották 1956-ot, most már nyíltan kimondhatták ezt. Hiszen korábban hivatalosan ellenforradalomnak nevezték. A harmadik változás szerintem az volt, hogy az emberek elkezdtek elgondolkodni azon, hányan éltek tulajdonképpen jól a Kádár-rendszerben, miközben másoknak sokkal nehezebb élet jutott. Nekem nagyon sok ellenzéki barátom volt. Számukra ez a rendszerváltás egyáltalán nem volt egyszerű. Hiszen ők már korábban is meg voltak győződve bizonyos dolgokról, és egyszer csak tömegek kezdték ugyanazt vallani, amit addig szinte kizárólag ők képviseltek. Valahogy elvesztették ennek a meggyőződésnek a kizárólagosságát. De ez így még nem teljes kép. Mert az 1956-hoz való viszony a kommunisták utódpártjában, az MSZP-ben sem volt egyértelmű. Szerintem sokan nem mondták ki őszintén, hogy valójában mit gondolnak. Találkoztam olyan MSZP-s politikussal, aki még a rendszerváltás után is meg volt győződve arról, hogy az egész forradalmat nyugati kémszervezetek szervezték. Ha az ember elbeszélgetett velük, volt, aki azt mondta: „Hát igen, Berecz János (Kádár főideológusa, a szerk.) megírta az igazságot.” Vagyis továbbra is hittek abban, amit a kommunista párt évtizedeken keresztül propagandaként terjesztett. És ezzel még mindig nem teljes a kép. Amikor a Fidesz politikai szerepe megerősödött, egy ideig úgy tűnt, hogy 1956 végre azt a helyet kapja meg a történelmi emlékezetben, amely megilleti: a szabadságért vívott forradalomként tekintenek rá. De aztán ott is megjelentek olyan hangok, amelyek például Nagy Imrét kezdték támadni, mondván, hogy korábban ő maga is kommunista volt. Ez a narratíva a mai napig létezik. Persze lehet Nagy Imre korábbi politikai szerepét bírálni. De szerintem az ő személyének megítélésében mégis annak kellene meghatározónak lennie, hogy egy adott történelmi pillanatban, amikor még kedvező helyzetben volt, képes volt fordítani, és azt mondani: én a nép oldalán állok. Hogy előtte mit csinált, az természetesen szintén része a történetnek. De ezt a döntését nem lehet figyelmen kívül hagyni. És sajnos ma is ott tartunk, hogy most, amikor közeledik a forradalom hetvenedik évfordulója, még mindig nem tudnak együtt ünnepelni. Nem, sajnos nem.

SA: És ha most, hetven év után visszatekintesz, mit gondolsz, ’56 inkább elvett tőled valamit, vagy adott is neked? Persze nehéz ezt megmondani, hiszen nem tudhatjuk, hogyan alakult volna az életünk, ha otthon maradunk. De van benned hiányérzet? Eszedbe jut néha, milyen lett volna az életed, ha nem kellett volna eljönnötök Magyarországról?

MP: Van bennem egyfajta elvi hiányérzet, inkább csak kíváncsiság, hogy mi lett volna belőlem, ha Magyarországon maradok. De ez nem valódi hiányérzet. Én itt megtaláltam a boldogságomat, legalábbis a munkámban. A családi életemben talán nem mindig. Kétszer voltam nős, most a harmadik párommal élek. Már nem házasodtunk össze, de én őt a feleségemnek tekintem. Nem tudom igazán elképzelni, milyen lett volna az életem Magyarországon. Azt például nehezen tudom elképzelni, hogy egy elismert magyar újságnál elismert szerkesztő lehettem volna. Szóval én azt mondom, hogy száz százalékig meggyőződéses európai vagyok. Bécsben telepedtem le, és ez nekem jó így. Bécs gyönyörű város, nagyon szeretem, és a lakóinak többségét is nagyon szeretem. Hát, ez van. Jól érzem itt magam.

SA: Még valami személyeset hadd kérdezzek. Említetted, hogy háromszor voltál nős. Volt köztük magyar is?

MP: Nem.

SA: Vannak gyerekeid?

MP: Három gyerekem van. Az első házasságomból kettő, ők már az ötvenes éveikben járnak. Sajnos nem sikerült megtanítanom őket magyarul, mert akkoriban egyszerűen rengeteget dolgoztam. Ha belegondolsz, hogy volt olyan hét, amikor 74-75 órát dolgoztam, akkor érthető, hogy másra már nem nagyon maradt energiám. A második házasságomban viszont a feleségem nagyon határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy a lányommal magyarul beszéljek. Ő tökéletesen ért magyarul, és állítólag tökéletesen beszél is. Szülésznő lett, és a Wilhelminenspitalban minden magyar pácienst hozzá küldenek, mert olyan jól beszél magyarul. Csak éppen velem nem hajlandó magyarul beszélni. Én magyarul szólok hozzá, ő pedig németül válaszol. Mindig. Igen, igen. Mintha két külön nyelven beszélnénk egymással.

SA: De azért van bennük Magyarországhoz való kötődés?

MP: Van bennük. De ők már magyar származású osztrákok, osztrák–magyarok.

SA: Még egy utolsó kérdés az áprilisi választásokról. Te, aki annyi évtizeden át követted a magyar politikát, hogyan élted meg az eredményt? Úgy érzed, hogy most valóban lezárult egy korszak, vagy inkább óvatosan tekintesz a változásokra?

MP: Erre két választ szeretnék adni, mindkettőt röviden. Az egyik az, hogy ami Magyarországon történt, az számomra azt bizonyítja, hogy nagyon rossz, ha egy párt tizenhat éven keresztül van kormányon. A másik pedig az, hogy amit Orbán Viktor 1989-ben, majd első négy éves kormányzása alatt mondott és képviselt, azt nagyon könnyű volt elfogadni. Amit viszont 2010 után, amikor újra hatalomra került, elkezdett csinálni, azt már nagyon nehéz volt elfogadni. Egyszerűen azért, mert bizonyos kódszavak mögött tartalmilag egy diktatórikus rendszert kezdett kiépíteni. Lehet, hogy tizenhat év alatt mindenki hajlamos lenne erre, de Európában nincs igazán példa ilyen hosszú, megszakítás nélküli kormányzásra. Amerikában pedig eleve nem lehetséges, mert egy elnök legfeljebb nyolc évig lehet hivatalban. És mi a tanulság ebből? Április 12-e, illetve május óta új kormány van Magyarországon, amelynek most meg kell tanulnia kormányozni. Egyértelmű, hogy eddig elég sok hibát követtek el. De tizenhat év örökségét öt hónap alatt nem lehet felszámolni. Erről majd legközelebb beszélünk, amikor az új magyar kormány tevékenységét elemezzük.

SA: Péter, igazán izgalmas életút a tiéd! Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést.

MP: Én pedig köszönöm neked, hogy kicsaltad belőlem ezt a hosszú-hosszú vallomást!