Az Itthon vagy otthon? nyertes pályamunkái

A Bécsi Naplóban meghirdetett Itthon vagy otthon? című irodalmi pályázatra 34 pályamű érkezett. A következőkben a három nyertes pályaművet adjuk közre.

Első díj: Hidasi Zsaklin – Mein Mantel (jutalom: 300 €)

Második díj: Gerber Luca – A külföldön élés nem kolbászból készült kerítés (jutalom: 200 €)

Harmadik díj: Rusu Szidónia – Tartozásaim (jutalom: 100 €)

---

Hidasi Zsaklin

Mein Mantel

Vettem egy új kabátot. Az előzőt az utóbbi időben legszívesebben már kihajítottam volna. Mindkét zsebe lyukasan lógott, alig maradt meg benne az összes, nehezen megkeresett pénzem. Másrészt hiába volt semleges szabású, nem tudtam elképzelni, hogy örökké ebben az egy kabátban járok. Például, hogy egy ilyen öltözetben veszem át a biokémiai nemzetközi elismerést.

Aztán megláttam a kirakatban ezt a piros-fehér csíkos kabátot. Az üzlet ajtaja fölötti táblán sok apróbetűs felirat állt, messziről olvashatatlanul. Közelebbről vettem észre, hogy minden létező nyelven rajta van, hogy „Kabátok”. Sokáig álldogáltam előtte, mire rászántam magam, és bementem. Sosem láttam korábban ehhez hasonló választékot: mindenféle színű, típusú kapható volt, mint fekete-piros-sárga vagy a kék-fehér-piros. Ráadásul mindegyiket különböző valutákért lehetett megvásárolni. Addigra már elhatároztam magam, odanyújtottam a kártyámat a terminálhoz és kifizettem az eurókat a piros csíkos kabátért.

Tűkön ültem hazáig. Már teljesen elképzeltem, hogyan halászom le benne az égről a csillagokat.

Másnap kihúzott vállakkal, piros kabátosként léptem be a bejárati ajtón. Néhány lépés után vettem észre, hogy bizonyos pontokon mennyire furcsa a szabása. Nem ismertem eléggé, olyan mereven mentem benne, mint egy robot. A többi ember furcsán beszélt velem: komorabbnak tűntek, olyan humorral és iróniával, ami teljesen idegen volt a fülemnek. És vasárnaponként piros csíkos kabátban nem engedtek be a boltokba. Kellett néhány hónap, mire megszoktam. Akkor is éreztem a varrások másságát, de már jobban tudtam, hogy meddig enged az anyag. Az emberekben is észrevettem az előzékenységet. Például sosem dudáltak rám, amikor lassan mentem kocsival, és bosszúság nélkül segítettek, amikor lerobbantam az út közepén.

Egyik reggel ásítozva, automatikusan nyúltam a fogashoz. De nem az új kabát, hanem valahogy a régi akadt a kezembe. Úgy lógott a karomon, mint a levedlett bőr. Nem tisztelem az örökségemet – visszhangzottak a fejemben a többiek szavai. Az örökölt kabátomnál jobbat nem kívánhatnék. És mit szeretnék majd átadni az unokáimnak?

Aznap nagyon kényelmetlennek tűnt a piros csíkos kabát. Mintha loptam volna valakitől.

Legközelebb a régi kabátot vettem elő, és bizonytalanul belebújtam. Áradt a nyúzott szövetekből az otthonillat. A szakadások most az ismerősségükkel köszöntöttek. Hiába volt rajtam régen, úgy simult a testemre, mintha soha nem vettem volna le. A girbe-gurba öltésekben láttam dédi óvatos mozdulatait, ahogy a sárga csillag által hagyott lyukat javítja. Éreztem a narancsillatot, ahogy mama a hatalmas zsebekben csempészte haza a déligyümölcsöt. A gyűrött szövetben láttam Anyát, ahogy úttörőként még bizonytalanul áll ebben a nagy zubbonyban.

A viseltes kabátujjba kapaszkodtam, a korábbi generációk kísérő kezébe.

---

Gerber Luca

A külföldön élés nem kolbászból készült kerítés

A külföldön élés dobozokba pakolt identitás, egy hátrahagyott üres lakás, amit megtartasz, mert ki tudja, meddig maradsz.

A külföldön élés az a vágy, hogy kísérletezz a Jóisten konyháján, összerázd a komfortzónád ismeretlen alapanyagokkal – vállalva, hogy néha éhesen maradsz.

A külföldön élés az, amikor kikerülsz az áramlatból, és új vizekbe csöppensz, olyan, mint gyerekként a Csodák Palotája: hozzáérsz, meghúzod, ráugrasz – de jó! –, az impulzusok elcsavarják a fejedet. Egy időre.

A külföldön élés egy társasjáték, aminek a szabályait senki nem mondta el neked előre, a kártyákat google translate segítségével próbálod értelmezni, és mire felfognád, épp kimaradsz egy körből.

A külföldön élés a túró hiánya.

A külföldön élés a remény, hogy jövőre még láthatod a nagymamádat.

A külföldön élés egy magadon felejtett farsangi jelmez – tettesd és azzá leszel, de a zsigereid mást jeleznek.

A külföldön élés egy zokogó kérdés hajnali háromkor a fürdőszoba padlóján – mi a fenét csinálok itt?

A külföldön élés egy lelkigyakorlat – átszitálja a lelked, kihullik, ami felesleges, és fennmarad a lényeg, közben megtanulod: a csend nem üresség, hanem mint a szauna, kiizzadod magadból a sallangot, és a jégfürdő megedzi a szíved.

A külföldön élés az, amikor úgy váltogatod a nyelveket egyik pillanatról a másikra, mint a sebességváltót az autóban, és olykor bizony csúnyán lefulladsz.

A külföldön élés menő – de bátor vagy.

A külföldön élés hazaárulás – minek mész el innen, azt hiszed, máshol jobb lesz?

A külföldön élés a Belgától a De szar itt élni – „elmész, rájössz, visszajössz, haver vagy”.

A külföldön élés az, amikor mindenki mást gondol rólad, de te egyre tisztábban hallod magadat.

A külföldön élés vihar előtti csend, aztán maga a vihar, amiből elmenekülhetnél, de mégis maradsz.

A külföldön élés vihar utáni csend, amikor nem történik semmi, de minden a helyére kerül, csak közben átrendeződik.

A külföldön élés bekuckózás egy láthatatlanná tévő köpeny alá, egy próba: meddig bírod a saját társaságodat. Lelassulás, ahol a hétvége nem egy újabb összejövetel, hanem egy döntés, mihez kezdjél a szabadidőddel.

A külföldön élés az is, amikor a reptéren meghallod, ahogy valaki magyarul szitkozódik, hogy késik a gép, és egyszerre érzed, bosszant is, meg jól is esik, mert ez a te zajod, a mi zajunk.

A külföldön élés egy ujjlenyomat a képernyőn, virtuális ölelések, meg-megszakadó videóhívások, egy magnókazetta, amire új számokat akarsz fölvenni, és nem tudod eldönteni, melyik oldalát áldozd be.

A külföldön élés egy futó kalandnak szánt affér, egy mellékszereplő, akit közben észrevétlenül megszerettél. Hezitálsz, de úgyis tudod: a házastársad az, aki a kezdetektől ismer, aki mellett a szavak természetesen jönnek, és ha néha egy pillanatra el is képzeled, hogyan szabadulnál meg tőle, ő az, akire gondolsz, mikor azt mondod: otthon.

---

Rusu Szidónia

Tartozásaim

Lehetsz egyszerre magyar, román, német és egy kicsit székely is? Álmodhatsz egyszerre különböző nyelveken? Ülök a dortmundi, a bécsi, a budapesti, majd a kolozsvári reptéren, idén huszonhatodszor. Mint mindig, óriási a tömeg, az emberek tömött táskákkal, túlárazott reptéri parfümökkel és egyéb hozománnyal várnak a sorukra, hogy végre felülhessenek és végre megérkezzenek valahova, amit egyszer az otthonuknak hittek.

A családom fele Budapesten, a másik fele Erdélyben, a szerelmem Németországban, a munkám Hollandiában. Én meg többnyire a reptereken. Nézem az utasokat, hallgatom, hogy mit mondanak egymásnak, az utaskísérőnek románul, magyarul, németül, angolul. Figyelem, hogy hazamennek vagy idegen földre? Hogy vajon várja-e őket valaki ott, vagy pedig itt vannak azok, akikhez tartoznak? Vajon hontalanok ők is? Vajon szaladnak úgy, hogy sosem érkeznek meg? Vajon építenek házat otthon Erdélyben, miközben beíratták gyermeküket az óvodába itthon, Nyugat-Európában? Vajon ők már csak törik a magyart? Vajon megrekedtek ők is valahol egy reptéren a két világ között?

Két éve Hannoverben éltem, ahol megtaláltak az otthoniak, hisz minden román szóra, ami erdélyi magyarként otthon idegen, felkaptam a fejem, minden magyar szóra, ami otthon érces az ízes tájszólásomnak, megmozdult bennem valami. Igy találkoztam egy évek óta kinn élő idős úrral is, akit az identitásáról kérdeztem, szociológusként szakmai ártalomra fogtam a kíváncsiságomat. A bácsi elkezdett mesélni Kecskemétről, Nagyváradról, a gyermekkoráról, majd a kényszerű kivándorlásáról, az itteni közösségről, amely befogadta, arról, hogy ennyi év alatt mennyit felejtett a nyelvből, a helyekből, a töltöttkáposzta és a dobostorta ízéből. Mesélt a sehova tartozásról, majd a mindenhova tartozásról, az európaiságról, arról, hogy elcsatolták és majd becsatolták oda, ahol most élnie, majd halnia kell.

Lehetsz-e németek között magyar? Magyarok között német? Lehetsz-e románnak erdélyi, magyarországinak román? Lehetsz-e idegen ott, ahol kimondtad az első szavakat? Lehet-e idegen az ékes szó, amit édesanyád tanított? Válhat-e penészvirággá, ami gyönyörű? Ülök a dortmundi, a bécsi, a budapesti majd a kolozsvári reptéren, idén huszonhatodik alkalommal. A családom odahaza, a szerelmem, a munkám idehaza. Tartozok mindenhova. Tartozok sehova. Leginkább a repterekhez, a várótermekhez, a kávéautomatákhoz. Tartozok a meg nem élt életekhez, a magyarul, románul, székelyül, angolul, németül álmodott képekhez, tartozok a felszállás utáni csendhez, tartozok a leszállás utáni megérkezés izgalmához. Tartozok azokhoz, akik a terminál másik oldalán várnak: „Isten hozott! Welcome! Bine ai venit! Willkommen!”