Tavaszváró „banalitások”

Günther Winkler, a Bécsi Egyetem egykori professzora, ismert és elismert jogtudós egyik, a jogtörténetről és államtudományról bevezetésébe tartott előadásában ismételten példázatokkal világította meg okfejtését. Egyik alkalommal éppenséggel Robinsonra tért ki; története ismeretét feltételezte hallgatói részéről. Ez alkalommal arra irányította a figyelmet, hogy a hajótörött mindennapi kihívásai története helyett tekintsék úgy, mint egyedüli szigetlakót, aki nem függött senkitől és nem tartozott felelősséggel senkinek. Egyetemi hallgatókként olvassák újra a regényt, ezúttal azonban az egyén és közösség vonatkozásában vegyék szemügyre.

A példázat magyarázatul szolgált arra, mivel jár bármely közösségben élve a hovatartozás kérdése. Ezen mindenkor el lehet gondolkodni, napjainkban meg különös hangsúly helyeződik rá, igaz, feltételesen találóbb a kérdés megközelítése. Egyesek egyre-másra arról papolnak, hogy érvényüket veszítették a hagyományos regulák, ki-ki saját magaszabta szabályokat állít fel és változtat, de ebben nincs jelentősége a külvilággal való érintkezésnek. Robinson, mintegy visszatérve a magányos szigetről, tovább éli rendkívüli mindennapjait. Valójában mindnyájan így vagyunk: születésünkkor belepottyanunk valamilyen közösségbe, amelynek köre növekedésünkkel egyre tágul, míg eljutunk a valóság és róla alkotott fogalom összevetéséig. Mi közünk van környezetünkhöz, mi köt embertársainkhoz, vajon tudjuk-e tőlük függetleníteni magunkat Ténylegesen egyre nagyobb méreteket ölt a single-életmód. A négy fal között a legszükségesebbek kivételével (munkahely, bevásárlás) alig osztjuk meg belső világunkat bárkivel; még szabadidőnket is időleges, átmeneti kapcsolatokra építjük.

Vizsgálódás kérdése, ki mennyire szabadon, vagy kényszer hatására került az elszigeteltségnek, elszigetelődésnek erre a fokára. Amennyire megtudhatók is válaszok, a legenyhébb az elviselhetőség, de inkább rossz közérzet érezhető ki belőlük. Csalódásból származó bizalmatlanság szülöttje mindez, vagy alkati kérdés, amikor az egyén nem tud vagy nem akar beilleszkedni a személytelen tömegnek tartott közösségbe? Bárhogyan tépelődünk is, nem kerülhető meg a kölcsönösség, az egymásra hatás kérdése, amin el kell gondolkodnunk, mert akárhogyan vesszük is, valahogyan nincsenek rendben, mert szétesőben, rendezetlenek kapcsolataink. Ha ez így van, meg kell vizsgálnunk azokat a tényezőket, együtthatókat, amik befolyásolják, sőt meghatározzák az egész társadalom mint közösség összetételét és működését.

Az újdonsült Nobel-díjas Krasznahorkai László erről nyilatkozva ismételten a társadalmi elit erkölcs- és felelősségtudatát hozta felszínre, ami alól saját magát sem vonja ki. Ha már ennyire sikerült megvonni a határokat, a felvetett utalások továbbgondolása alapján meg lehet határozni azt is, mik a rossz közérzet okozói, mik az okai, és a kilábolásra milyen megoldások, milyen lehetőségek kínálkoznak? Amennyiben elfogadjuk Krasznahorkai kétségtelenül elitér felfogását, elsősorban az értelmiség elitjére hárul a keresés és megtalálás feladata.

Habár szalmacséplésként is felfogható, mégsem felesleges három fogalom említése az emberi élet értelmével-céljával kapcsolatosan: a küzdés maga, küzdeni erőnkből a legnemesbekért (Kölcsey, Vörösmarty), az otthonosság meglelése.

„Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelminek; de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk.”

(Kölcsey: Parainesis)

„Mi dolgunk a világon? küzdeni

Erőnk szerint a legnemesbekért.

Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.”

(Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban)

Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

(Tamási Áron: Ábel)

A két előbbi idézet a 19. század (magyar) gondolkodásának sarkalatos tétele, míg a harmadik a 20. század emberének otthontalanságában célként az otthon meglelését jelöli meg, ha bárhol is.

Otthon viszont csak közösségben érezheti, tudhatja magát az ember, s a valahol megjelölés nem kötődik földrajzi értelemben vett területhez, ponthoz. Igaz, ennek ellenkezője, az otthontalanság is az egyén és közösség viszonylatában érződik, tapintható ki.

Kölcsey és Krasznahorkai ugyancsak messze esnek egymástól (nem csak időben), mégis meglepően utalnak mindketten az irigységre és önzésre, mint rontó tényezőkre. Mindkettő olyan tulajdonság, ami nem összeköt, hanem szétválaszt. Talán nem állunk távol a helyes betájolástól, ha a harmónia, concordia, az összecsengés, egybehangzás központi kérdését célozzuk meg. Nélkülük nem jöhet létre, nem létezhet kohézió, ami nélkül individuumok, egyének halmazára esik szét a társadalom.

Rozsdás eszközök mindezek és banálisan hathat felemlegetésük. Mégsem felesleges igénylésük, talán nem is annyira elhanyagolható eszköztár, amit tudatosítani kell magunkban, azaz kinek-kinek magában, és nem évülő célként törekedni kell állandósításukra, vagy ha nem így van, megvalósításukra. Kiművelésük nélkülözhetetlen feladat.

Radnóti Miklós a rossz világot, a vad jelent említette, amelyben élnünk kell, de arra szólított fel, mindig tudjuk, mit kell tenni azért, hogy más legyen. Krasznahorkai is mindenkit arra biztat, hogy legyen jobb.

Ez a biztatás nekünk, embereknek szól, nekünk személyesen kell cselekednünk, nem bízhatjuk ennek a kihívásnak elvégzését a mesterséges intelligenciára.