Itthon vagy otthon? - Két pályamunka

Megkezdjük a Bécsi Napló tavaly decemberi irodalmi pályázatára beérkezett pályamunkákból való válogatás online közlését. A pályázat korhatáros volt, ezt figyelmen kívül hagyva nem mindenki indulhatott a versenyen. Két írás szerzője a megszabott korhatáron túl, de mindenképpen a figyelemre érdemes irodalmi próbálkozás határán innen volt, ezért írásaikat közöljük.

Felcser Krisztina

generáció

15 év után

OTTHON – ITTHON

blicceltem – nem bliccelek

pálinkát kértem – snapszot kérek

két kisgyerekem volt – nyulam van és macskám

sokszor főztem sóskát – nem kapni sóskát

nem tudtam, hogy boldog vagyok – becsülöm a szerencsémet

főnököm anyuval egy faluban született – főnököm járt már Magyarországon

ritkán voltam magányos – sokat gondolkodom

gyűlöltem az iskolai oroszórát – oroszul tanulok a Duolingón

ha épp elment a busz, rágyújtottam – ha épp elmegy a busz, megnyitom a tiktokot

gyakran egész nap a konyhában álltam – fél programmal megy a mosogatógép

egy legjobb barátnőm volt – egy barátnőm maradt

tizenkétszer kerestem – tizennégyszer érdemlek

sajnáltam a hajléktalanokat – nem értem a hajléktalanokat

nem tudtam, mi az a burka – szemközt van egy Muslim Lifestyle Store

sokat vásároltam turkálóban – csak mosva, zacskózva dobok ruhát a konténerbe

mindenki azt mondta, nyugaton a fű is zöldebb – bosszant a fűre eldobott zsebkendő

már nem mindig akarom érteni, mit mondanak – sokszor még mindig nem értem, mit mondanak

csomagot kaptam – csomagot küldök

voltam – maradok

egy közülünk – egy köztük

A Marihahilfer Straße (wikipedia)

Bárdos Andrea

 „Driving Home for Christmas”

Az autópálya már kihalt – hazafelé… Már nem az első karácsonyi nap – az itthon volt, most pedig hazafelé tartunk a családommal a családomhoz.

A zene már csendesebb, mint 15 éve. A kilométerekkel együtt párhuzamosan pörögnek az évek előttem.

Visszatekerem a számlálót: 1992 – stop!

Biztos voltam benne, hogy a megváltó várt ott. Nagyon keletről, nagyon vidékről indult egy buszos turné, amikor egy elsőéves egyetemista először indult nyugatra. – Ne már, hogy mi nem megyünk tovább! Annyit ábrándoztam már arról az utcáról…

– Pedig nem tudunk továbbmenni – megígértem anyámnak, hogy bevásárolunk a METRO-ban.

Irigykedve hallgattam végig a buszos társak beszámolóját arról a felejthetetlen élményről, ami Segítő Mária utcájában megadatott.

Aztán majd egy évtizedig fantáziáltam arról, hogy egyszer OTT alszom.

Augusztus 14.

A 30. szülinapomon szingliként és ügyeletes budapesti „Teréz anyuként” beültettem családomat az autóba, és kiautóztunk a „Gasséra” – akkor már lelkes alkalmazottként egy céges lakást is kaphattam egy éjszakára. A családom az acélváros mellől a jólét legközelebbi nyugati fővárosába jutott. Apám volt ettől a világtól a legtávolabb.

Segítő Mária újra megtréfált. Másnap bizony problémás volt leszaladni a sarki üzletbe reggeliért. Ünnepnap lévén, cserébe egy kávézó teraszáról bámulhattuk az osztrák köznép eleganciáját – mindenki tehetősnek és gondtalannak tűnt. Pár évvel később.

Kiküldetésben egy „sógormulti” nagymítingje után interjú az egyik hazánkfia expattal a hazai újságba, hogy mesélje már el az otthon még igát húzó exkollégáknak, milyen itt az álomélet. Egy-két gyors fotó a cikkhez – kattintáskor kénytelen voltam a szemébe nézni...

2013 novembere.

– Ez befér még? – kiabálok a költöztető után, tuszkolom be magam is a volán mögé.

– Befér, kisasszony? És Önök? Mármint a baba a pocakjában még meddig tervez benn lenni?

Legalább 60 napom van a szülésig magamba szívni ezt a várost, ami most már minden korábbi trükkje ellenére kénytelen megadni magát. A lencse másik végéről a szempár idáig hozott…

Soha nem imádtam így a novembert – ködös reggeleken a patakparton sétálva, a vonuló varjak mind próbálták elhitetni velem, hogy most tényleg megérkeztem a mennyországba.

Pár hét múlva megérkezett a kis hercegünk is.

Hahó! Valaki! Ébresszen már fel!

Szerencsére az első hivatalnok, akivel ügyintéznem kellett, meghallotta a fohászomat, és visszarántott a realitásba, hogy amíg nem értek tisztán mindent ezen a nyomorult űrlapon, addig ne tartsam fel itt a sort…

Mert itt a szabályosságban nem lehetsz szabálytalan. Csak egy idegen, aki a hivatalban sorszámra vár.

 –  Ha hosszú távra tervezel, hagyd otthon az önérzeted – suttogom a babám fülébe. – Bármi történik, a méltóságod az anyanyelveden legyen ott mindig legbelül.

Ez a hetedik karácsony apám nélkül. Anyám mindig hazavár. Még igen.

12 éve két családom van. Az egyik itthon, a másik otthon – mindegyik az enyém, de valójában csak ITT lehetek…