Amikor a történelem és az irodalom találkozik – Daniel Kehlmann Mozgókép című regényéről

Daniel Kehlmann 2023-ban megjelent Lichtspiel című regénye az osztrák kortárs irodalom egyik legnagyobb visszhangot kiváltó műve. A Münchenben született, Bécsben felnőtt szerző ezúttal Georg Wilhelm Pabst osztrák filmrendező alakját állítja a középpontba, aki az 1920-as években világhírre tett szert, később azonban a náci rendszer szorításában folytatta pályáját. Kehlmannt azonban nem egy hagyományos művészéletrajz megírása foglalkoztatta. Sokkal inkább azt a kérdést vizsgálja, hogyan viselkedik egy művész akkor, amikor alkotását egy diktatórikus rendszer a saját céljaira akarja felhasználni, és hol húzódik az alkalmazkodás, illetve a személyes felelősség határa.

G. W. Pabst (1885–1967) az európai filmtörténet egyik legjelentősebb rendezője volt. Színházi rendezőként kezdte pályafutását, majd a némafilm korszakában olyan alkotásokkal vált nemzetközileg ismertté, mint A bánat utcája (Die freudlose Gasse, 1925; Greta Garbo, Asta Nielsen), Pandora szelencéje (Die Büchse der Pandora, 1929) vagy a Koldusopera (Die Dreigroschenoper, 1931; forgatókönyv: Balázs Béla). Európai sikerei után Hollywoodba emigrált, ám egy európai tartózkodása idején kitört a háború, Pabst visszatért a Harmadik Birodalomba, ahol a náci rendszer feltételei között folytatta filmrendezői munkáját.

Kehlmann regénye éppen ennél a történelmi fordulópontnál veszi fel a fonalat. A Lichtspiel (Mozgókép) egy művész történetét meséli el, aki egy olyan rendszerben találja magát, ahol a film a propaganda egyik legfontosabb eszközévé válik. Milyen kompromisszumokat kell kötnie egy rendezőnek, amikor Joseph Goebbels felügyeli a filmgyártást? Hol ér véget a művészi alkalmazkodás, és hol kezdődik az erkölcsi felelősség? Kehlmann nem ad egyértelmű válaszokat. Ehelyett árnyalt portrét rajzol egy emberről, aki fokozatosan sodródik bele egy diktatúra erkölcsi csapdáiba. A regény a művészet és a hatalom, a csábítás és a felelősség, a félelem, a szépség és a barbárság kapcsolatáról, végső soron pedig az európai civilizáció legsötétebb mélységeiről szól.

A szerző tudatosan egyensúlyoz a dokumentált történelem és az irodalmi fikció határán. Pabst alakja történelmileg hiteles, ahogyan számos mellékszereplő – köztük Leni Riefenstahl vagy Joseph Goebbels – is valós személy. A regény ugyanakkor él a szépirodalom szabadságával: olyan párbeszédeket, gondolatokat és jeleneteket alkot, amelyek történetileg nem dokumentálhatók. Kehlmann – saját megfogalmazása szerint – az irodalom segítségével „a kitalálás révén próbálja feltárni az igazságot”. Éppen a történelmi tények és a fikció összefonódása adja a regény különleges erejét.

Daniel Kehlmann, 2023 (forrás: wikipédia)

Daniel Kehlmann napjaink egyik legsikeresebb német nyelvű írója. Nemzetközi áttörését a 2005-ben megjelent A világ fölmérése (Die Vermessung der Welt) hozta meg, amely mintegy ötven nyelven jelent meg, és a kortárs német nyelvű irodalom egyik legnagyobb sikerkönyvévé vált. Azóta művei jelentős szakmai elismerésben részesültek, munkásságát többek között Candide-díjjal, Per Olov Enquist-díjjal, Kleist-díjjal, Thomas Mann-díjjal és Friedrich Hölderlin-díjjal tüntették ki. Tyll (2017) című regénye hónapokon át szerepelt a bestsellerlistákon, és felkerült a Nemzetközi Booker-díj szűkített listájára is. Kehlmann jelenleg Berlinben él, regényei mellett esszéket, drámákat és filmforgatókönyveket is ír.

Prózájának egyik legfontosabb sajátossága letisztult, elegáns és rendkívül pontos nyelvezete. Rövid, feszes mondatai nagy elbeszélői intenzitást teremtenek. A két világháború közötti időszak és a háborús évek hangulata nem pátosszal, hanem visszafogott, fegyelmezett elbeszélői móddal bontakozik ki. Az elbeszélő folyamatosan váltogatja a közelség és a távolság perspektíváját: betekintést enged Pabst gondolataiba és érzéseibe, ugyanakkor végig megőrzi ironikus kívülállását. A regény súlyos témája ellenére megmarad az a könnyedség, amely Kehlmann egész életművét jellemzi. A történelmi részletek rendkívüli pontossággal épülnek be a szövegbe, így a valóság és a fikció határa szinte észrevétlenül mosódik el. Számos jelenet szinte filmszerűen komponált, montázsszerű szerkezete pedig magát a film médiumát is megidézi.

Külön figyelemre méltó, hogy Kehlmann nem kizárólag komor hangon beszél a Harmadik Birodalomról. A regényben újra és újra felbukkan a groteszk és a humor. Egy interjúban elmondta, hogy ez tudatos írói döntés volt. Mint fogalmazott, munkája során Quentin Tarantino Becstelen brigantyk (Inglorious Bastards, 2009) című filmje inspirálta, de nagy hatással volt rá Ernst Lubitsch Lenni vagy nem lenni (Sein oder Nichtsein, 1942) című klasszikusa, valamint Vladimir Nabokov Baljós kanyar (1940) című diktatúraszatírája is. Kehlmann szerint már kezdettől fogva világos volt számára, hogy regényének groteszknek és helyenként kifejezetten humorosnak kell lennie. A nemzetiszocialista állam egyszerre volt rettenetes és nevetséges – vallja –, a humor pedig nem elbagatellizálja a történteket, hanem éppen élesebben mutat rá azok lényegére. Ez az irónia, tragikum és történelmi hitelesség közötti egyensúly a regény egyik legnagyobb erénye.

A német és a magyar kiadás

A regény 2024-ben Mozgókép címmel magyarul is megjelent a Magvető Kiadó gondozásában. Fordítója Fodor Zsuzsa, a kortárs német nyelvű irodalom egyik legelismertebb magyar tolmácsolója. Az 1953-ban Budapesten született germanista és bohemista hosszú éveken át dramaturgként és filmfordítóként dolgozott, majd a szépirodalmi műfordítás felé fordult. Mára a német nyelvű kortárs irodalom egyik legfontosabb közvetítője Magyarországon. Olyan szerzők műveit ültette át magyarra, mint Daniel Kehlmann, Eva Menasse, Terézia Mora, Florian Illies, Joachim Meyerhoff vagy Inger-Maria Mahlke. Kehlmann életművét hosszú évek óta kiválóan ismeri.

Fodor Zsuzsának sikerült Kehlmann világos, elegáns, ugyanakkor finoman ironikus prózáját gördülékeny, természetes magyar nyelven megszólaltatnia. Így nemcsak a történet izgalma, hanem a regény sajátos atmoszférája és stiláris finomságai is megőrződnek.